Uniós népszavazás

2003-04-18

Április 12-én az uniós csatlakozásról tartottak népszavazást Magyarországon. A választásra jogosult állampolgárok 45,62 százaléka vett részt a voksoláson, közülük 83,76 százalék voksolt igennel. Mivel a részvétel 50 százalék alatt maradt, a referendum azért érvényes és eredményes, mert az összes választó több mint egynegyede, összesen 37,9 százaléka támogatta a csatlakozást.
A kormány, illetve a pártok üdvözölték a pozitív eredményt, az alacsony részvétel miatt azonban főként egymást, illetve az Európai Unió Kommunikációs Közalapítványt tették felelőssé. A kormánypártok szerint az ellenzék folyamatos EU-t kritizáló álláspontja elbizonytalanította a választókat. A Fidesz úgy vélekedett, hogy az alacsony részvétel oka a dilettáns és pazarló kormányzati kampány.

Összefoglalás

Az EU-kampányt vagy a Medgyessy-kormányt kritizáló vélemények:
- az alacsony részvételi arány oka részben az elhibázott kormányzati kampány volt, amely nem hangsúlyozta eléggé a részvétel fontosságát és az érvénytelenség veszélyét, ellenben buzdított az igenre, mely a többség számára nem lehetett kétséges: így alakult ki 'az úgyis meglesz ez nélkülem is' érzése; részben a Fidesz kétarcúsága; Orbán Viktorék természetesen elkötelezett EU-igenlők, ezt nem vonnánk kétségbe, de a mozgósításban, aktivizálásban, netán a vitázásban nem vettek részt
- a szombati eredményre elsősorban a kormányzat nem lehet bűszke, mert a csekély részvételi arány egyik oka a teljes egészében rossz és elhibázott kormánypropaganda
- a kormány a magas részvételben bízott, és abban, hogy akkor ebből politikai tőkét szerezhet, ami esetleg felvetheti számukra az előre hozott választást, így azonban a minimálisra korlátozódott ennek a lehetősége
- négymillió ember azt gondolta: nem rendelkezik kellő információval ahhoz, hogy döntsön, és a feje fölött dőlnek el a dolgok; úgy tűnik, az a csaknem másfél évtized, amióta demokráciában élünk, nem győzte meg a magyarokat arról, hogy saját sorsukról nekik kell dönteni
- a kormány egetverő sikerként könyveli el, hogy rossz, olykor megalázó feltételeket 'csikartak ki' a csatlakozási tárgyalásokon, hogy szívós agitációval az emberek többségét közömbössé tették az unió iránt, hogy a pár hónappal ezelőtti kiugróan magas, 75-80 százalékos támogottságot leküzdötték 38 százalékra
- az EU-kampányra fordított kiadások hatékonyságát az méri, mennyivel többen mentek el polgártársaink közül a szavazóhelyiségekbe a kampány hatására, mint ahányan anélkül is elmentek volna; nos, nem mentek el többen; Baja Ferenc és csapata tehát elpazarolta az adófizetők pénzét, a kampányra, illetve önmagára költött 2,5 milliárd forintot
- a csatlakozást ellenző társadalmi szervezetek nem kaptak az elvben semlegesen, csak a népszavazási döntés előkészítéséért fáradozó közalapítványtól támogatást nézeteik arányos népszerűsítéséhez, pedig ha kampányolhattak volna, akkor ők is a részvételre mozgósítottak volna, s akkor az igen hívei közül is kevesebben maradtak volna távol; a jogilag legitim eredmény így nemcsak erkölcstelenül drágán született meg, nemcsak gyengébb a könnyen elérhetőnél, de az ellenzők anyagi támogatásának elmaradása miatt nem is elég szalonképes
- még a 'szkeptikus nézeteket vallók' sem kaptak állami pénzt, nemhogy a nemet hirdetők, holott - és ez azért mégsem mellékkörülmény - ők is adófizetők
- ha kezüket-lábukat törik össze igyekezetükben a kurátorok, akkor sem érhették volna el az általuk célként megjelölt részvételi arányt olyan körülmények között, amikor az amatörizmussal szemben a Fidesz kezdettől fogva szakszerűen kommunikált ellenkampányt folytatott; a fideszesek kizárólag pártpolitikai szempontok szerint viselkedtek ebben a kampányban - fő törekvésük olyan eredmény előmozdítása volt, ami nem a 'kormánynak ketyeg'
- a népszavazás idejére az emberek nagy többsége már lefutottnak vélte a dolgot, és nem gondolta, hogy a szavazatával is meg kellene erősítenie a csatlakozást; nem volt elég nagy a motiváltság
- az 'EU-kommunikáció' minden esetben az 'igen' sulykolását, s nem pedig az előnyök és hátrányok korrekt számbavételét jelentette; a kormányzat egymilliárd forint körüli összeget juttatott a közszolgálati médiumok meglehetősen egy irányba mutató 'felvilágosító' műsoraihoz, megsértve ezzel a médiatörvény műsorszolgáltatási alapelveit; az EUKK-pályázatok esetében a meghirdetés és az elbírálás között eltelt rövid idő, a meghirdetés szűkkörűsége joggal vetette fel a belterjes pénzelosztás gyanúját
- az európai összehasonlításban példátlanul alacsony részvétel az MSZP és a Fidesz oldaláról egyaránt megnyilatkozó paternalista szemlélet csődje: azé, amely beláttatni és nem meggyőzni akar; azé, amely a hatalom legitimitását a polgárok szabad diskurzusa helyett felvilágosító kampányokra építi; azé, amely az életvilág kérdéseit rendre szakkérdésnek, ennélfogva a szakértelem híján lévő honpolgárt illetéktelennek minősíti

Az EU-kampányt támogató érvek:
- az ellentétpárokra alapozó kampányt nagyon hatásos, ezeknek az volt a céljuk, hogy a különböző hozzáállású, kulturáltságú, életkorú emberekhez is eljussanak; a kampány ezen részét működött, de a szavazásra való buzdítást viszont nagyon hiányzott
- a koncepció, hogy az életben érdekellentétben lévő szereplőket együtt mutattak be, alapvetően jó; feleslegesnek tűnt viszont a 'nyithat-e cukrászdát Bécsben?' és az ehhez hasonló szlogenek használata, mivel ezek nem hordoztak információt, és nem is mozgósítottak
- veszélyes a kampány nyakába zúdítani, hogy kevesen mentek el szavazni; egy termék sikere sem csak a reklámjától függ, ráadásul ilyen kampányt eddig nem csinált senki
- a közvélemény-kutatások alkalmatlanok a részvételi arányok megjóslására; pártpreferenciák, szavazati arányok kimutatására jók; nem a kampány a hibás, azoknak a politikusoknak kellene magukba nézniük, akik pártpolitikai üggyé tették a népszavazást

A népszavazással kapcsolatban elhangozott egyéb vélemények:
- a magyar érdektelenség rossz előjel lehet a lengyel és a balti referendumok előtt, ahol szigorú érvényességi küszöbök is vannak
- A fiatalok joggal érzik úgy, hogy már rég bent vagyunk Európában, már rég szabadon utazhatunk, rég itt van az internacionális tőke, a multinacionális kultúra; mire szavazzanak hát?; a szavazástól távol maradók legnagyobb hányada a keleti végeken és a falvakban él; az ő passzivitásuk alighanem abból fakad, hogy azt érzik: megoldatlan, reménytelen, munka és perspektíva nélküli életükben nem hoz érzékelhető változást egy népszavazás
- ez volt az a választás, ahol a kampánynak nem volt sok jelentősége: az is ostobaság, ha döngeti a mellét a kormány, de az is, ha az ellenzék azt mondja: a rossz kormánykampány miatt volt ilyen a választási részvétel; az viszont valóban igen fontos kérdés, hogy elegendő-e az egy év a felkészülésre, mert a Horn-, az Orbán- és a Medgyessykormány közös mulasztásai összeállnak
- a 'biztos elmenők' mindig jóval többen vannak, mint a tényleges szavazók; a voksolás előtt valószínűleg azért mondják többen a közvélemény kutatóknak, hogy az urnához járulnak majd, mert ezt 'illik', ez a társadalmi és kulturális elvárás; a nyertes ügyhöz amúgy mindig szívesen tartoznak az emberek
- a magyar választópolgárok 56 százaléka távol maradt a népszavazástól, ennek a döntő többségnek legalább a fele tudatosan, tiltakozása kifejezéseként tette ezt; ehhez a szándékosan távol maradt részhez hozzá kell számítani azt a hatszázezer elszánt magyart, az összes választópolgár több mint nyolc százalékát, aki nem-et mondott, ez már majdnem kétharmad; kimondhatjuk tehát, hogy a magyarság anyaországi részének majdnem kétharmada, így vagy úgy, de nem adta hozzájárulását a megalázó csatlakozáshoz



A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Kevesen voltunk, de elegen, Magyar Hírlap, 2003. április 14.) "megszavaztuk, habár Magyarország választópolgárainak több mint a fele nem nyilvánított véleményt az uniós csatlakozás szombati referendumán. A lényeg mégis - s ennek azért nagyon örüljünk -: érvényes igent mondott az ország a belépésre. Hogy minden felmérés ellenére csak negyvenöt százaléknyi akarattal s abból harmincnyolcnyi fejbólintással, annak érdemes kutatni az okait. Miért e meglepetés? Úgy látjuk, részben az elhibázott kormányzati kampány miatt, amely nem hangsúlyozta eléggé a részvétel fontosságát és az érvénytelenség veszélyét, ellenben buzdított az igenre, mely a többség számára nem lehetett kétséges. Így alakult ki 'az úgyis meglesz ez nélkülem is' érzése. Kettő, s ez sem kevésbé fontos ok: a Fidesz kétarcúsága. Orbán Viktorék természetesen elkötelezett EU-igenlők, ezt nem vonnánk kétségbe. De a mozgósításban, aktivizálásban, netán a vitázásban nem vettek részt. Későn és keveset szóltak - belpolitikai, pártpolitikai megfontolásból. Hogy ne taszítsák radikálisaikat, a kétkedő jobboldali szimpatizánsokat, hogy bizonytalanítsák a magas részvételt, melyet a Medgyessy-kormány saját győzelmeként állíthatott volna be. Hurráoptimista, jópofizó, oda nem figyelő, hanyag kormánypropaganda kontra kisstílűen ügyeskedő legnagyobb ellenzéki erő. A mi olvasatunkban e kettősségre vezethető vissza elsősorban az alacsony érdeklődés".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint "a kevesen, de elegen állapota az igen győzelmét biztosította, ám fejfájást okozhat Brüsszelben, illetve az utánunk voksoló tagjelölteknél. Ezért nem fogadták kitörő lelkesedéssel az uniós központban a magyar népszavazási eredményeket. Hazánk ugyanis a közvélemény-kutatások szerint mindig is a tagság egyik leglelkesebb hívének számított. Eredetileg Brüsszel azt sem bánta volna, ha mi rendezzük meg az első népszavazást. Arra számítottak ugyanis, hogy a remek magyar eredmények magukkal húzhatják majd a sokkal kétkedőbb cseh, lengyel és észt közvéleményt is. Ehelyett míg Máltán 90, Szlovéniában pedig 61 százalék feletti részvétel mellett gyakorlatilag a választásra jogosultak abszolút többsége igent mondott, addig a magyaroknak csak 45 százaléka fejezte ki akaratát. (Igaz, 84 százalékuk igenelt.) A magyar érdektelenség rossz előjel lehet a lengyel és a balti referendumok előtt, ahol szigorú érvényességi küszöbök is vannak. Brüsszeli diplomaták név nélkül elismerik, hogy a státustörvény bírálata rosszul eshetett egyes szavazói rétegeknek, s a francia elnök kirohanását is rossz néven vették sokan. Súlyosabb gondnak tartják azonban a kampány gyengeségét és túlpolitizáltságát. Kevésnek találták a valódi információkat, és hiányolták az érdemi vitákat. Rejtve maradt az euroszkepticizmus, melynek nem volt valódi megjelenési lehetősége, és így érvelni sem lehetett ellene".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint "történelmi pillanatok csak utólag élhetők át a maguk teljességében. Talán ezért maradt távol oly sok fiatal a népszavazástól, pedig az idősebbek úgy érzik, ők sem a maguk, hanem a fiatalok jövőjéről szavaztak. Az ő zsigereikben benne él a sok évszázados vágy: fölzárkózni, a perifériáról a központ felé mozdulni, az ostromlott védőbástya helyett végre a védett falakon belülre kerülni. A fiatalokban ez a történelmi vágy és tapasztalat nincs meg (a húszévesek hétévesek voltak a rendszerváltáskor). Ők joggal érzik úgy, hogy már rég bent vagyunk Európában, már rég szabadon utazhatunk, rég itt van az internacionális tőke, a multinacionális kultúra. Mire szavazzanak hát? A szavazástól távol maradók legnagyobb hányada a keleti végeken és a falvakban él. Az ő passzivitásuk alighanem abból fakad, hogy azt érzik: megoldatlan, reménytelen, munka és perspektíva nélküli életükben nem hoz érzékelhető változást egy népszavazás. Tudják, a boldogságot, a megélhetést, a komfortos lakást, a munkát, az árvízmentes Tiszát és a reményt nem lehet megszavazni. Azt is tudják, hogy az unióban megnőnek ugyan a lehetőségek, de megnő a verseny is. S ez az ő esélyeiket aligha javítja. Az alacsony részvétel nem hárítható át a 'közönyös' tömegekre. (...) A kormány tehát jobban tette volna, ha a régi időket idéző agitáció és propaganda helyett tájékoztat: mi vár ránk az unióban, s mire kell felkészülnünk, hogy élni tudjunk majd a megnövekedett lehetőségekkel. Nem rábeszélni kell az embereket a jóra - egy év alatt a három kampány már úgyis a könyökükön jött ki -, hanem eloszlatni a kételyeiket, szorongásaikat. S nem eloszlatni azokat, amelyek jogosak, amelyekkel szembe kell nézniük, hanem fölvértezni, fölkészíteni őket, hogy úrrá tudjanak lenni az elkerülhetetlen nehézségeken, s megígérni, hogy az állam segíteni fogja a lemaradókat, a hátrányba kerülőket: így, meg így, meg így. Konkrétan".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint azt kell mmegvizsgálni "mi vár ránk Európában, milyen unió fogad minket, mekkora lesz a mozgásterünk és a felelősségünk. Óriási. Athénban a tizenöt jelenlegi tagállam mellé tíz új állam vezetői ülnek majd le. Amit képviselnek, nem más, mint egy új szuperhatalom: egy 450 millió ember által lakott térség. Nagyobb, mint az Egyesült Államok, nagyobb, mint Japán. És ha ma gazdaságilag gyengébben is mennek a dolgai, az öreg földrész egyetlen esélye a felzárkózásra ennek a közös térségnek a felvirágoztatása. Magyarország pedig a 25-ből a tizenegyedik legnagyobb állam lesz. Szavazatai, véleménye nagy súllyal esik a latba. A tanácsban a 345-ből 12 voks jut rá, több mint Ausztriára, több mint Svédországra. Történelmi feladata, hogy világos elképzelésekkel rendelkezzen az EU jövőjéről. A leendő európai alkotmányról vitázó konventben kezdeményező, kreatív szerepet kell játszania. Az EU két alapvető célja az európai háborúk megakadályozása, valamint a földrész világpolitikai és gazdasági súlyának növelése. Ebbe is belépett szombaton a saját magyar felelősség. Hisszük: a szabadabb verseny a termelésben, a kereskedelemben, a munkaerő mozgásában hatékonyabbá fogja tenni a magyar gazdaságot, a magyar társadalmat. Amit úgy is mondhatunk, hogy ettől majd egyszer nő a fizetésünk, a nyugdíjunk, de persze nem közvetlenül és nem azonnal. A szabadabb közös piac (mert az EU-nak most is ez a legfontosabb 'dimenziója') esélyt ad a versenyképes nemzetek számára, hogy jobban boldoguljanak. Búcsúzzunk Trianon rémképétől, és éljünk a lehetőséggel!"
Kéri László politológus szerint (In: Hanczár János: A lanyha szavazási kedv jelzésértékű, Magyar Nemzet, 2003. április 14.) "az igen szavazatok aránya nem volt meglepő, mert aki nemmel szavazott, az megtehette azt is, hogy nem megy el. Ez szerintem válasz az alacsony részvételi arányra is. Ez nem ugyanaz a választási lehetőség, amikor van mit mérlegelni. Az ország döntő többsége tudja ugyanis, hogy nem valós kérdés, hogy csatlakozunk-e vagy nem. Néhány napon belül senki nem emlékszik majd a részvételi arányra. Budapesten a kevesebb igen voks annak tudható be, hogy azoknak a politikai erőknek, amelyek a 'nem' mellett politikai tábort is tudtak szervezni - elsősorban a MIÉP és más alternatív értelmiségi csoportok bázisa a főváros. Ez volt az a választás, ahol a kampánynak nem volt sok jelentősége. Az is ostobaság, ha döngeti a mellét a kormány, de az is, ha az ellenzék azt mondja: a rossz kormánykampány miatt volt ilyen a választási részvétel. Az viszont valóban igen fontos kérdés, hogy elegendő-e az egy év a felkészülésre, mert a Horn-, az Orbán- és a Medgyessykormány közös mulasztásai összeállnak".

Fricz Tamás politológus szerint (u.o.) "az eredmény semmiképpen nem tekinthető sikernek, ezért szerénységre kell késztetnie a politikai szereplőket. Az igenek aránya szép, de a választási részvétel nagyon sivár. Medgyessy Péter előre elkészített szombati beszédében közölte, hogy európai módon cselekedtünk. Ez azonban nem helyénvaló megállapítás, mert 1972 óta hét uniós népszavazás volt a miénk előtt a különböző országokban, mindenütt minimum hatvanszázalékos részvétellel, de gyakori volt a 70-80, sőt Dániában a 90 százalékos megjelenési arány is. A szombati eredményre elsősorban a kormányzat nem lehet bűszke, mert a csekély részvételi arány egyik oka a teljes egészében rossz és elhibázott kormánypropaganda. Döntési helyzetben voltak: vagy a demokratikus európai módszer szerint felnőttnek tekintik a magyar lakosságot és beavatják a pozitívumokba és a negatívumokba, vagy ismét alattvalóként kezelve őket, sikerpropagandával, általános, semmitmondó hurráoptimista kampánnyal ráveszik az embereket, hogy azt cselekedjék, amit a kormány akar töltik. Ez utóbbi a kádári korszakra emlékeztet. A kormány a magas részvételben bízott, és abban, hogy akkor ebből politikai tőkét szerezhet, ami esetleg felvetheti számukra az előre hozott választást, így azonban a minimálisra korlátozódott ennek a lehetősége".
Lakner Zoltán politológus szerint (u.o.) "örvendetes az eredmény, de az lett volna igazán jó, ha a választók többsége elmegy szavazni. Az alacsony részvétel okait keresve a kormánypropaganda hibáztatásával nem érhetjük be, de az sem helyes, amit kormányoldalról lehet hallani, hogy az ellenzék hozzáállását hibáztatják. Azon viszont el kell gondolkodni, hogy az ország lakosságának a fele ezt az ügyet egyszerien nem érezte annyira a magáénak, hogy elmenjen szavazni. 'Kincstári szövegek' azok a magyarázatok, hogy előre lehetett tudni az eredményt. Inkább arról van szó, hogy négymillió ember azt gondolta: nem rendelkezik kellő információval ahhoz, hogy döntsön, és a feje fölött dőlnek el a dolgok Úgy tűnik, az a csaknem másfél évtized, amióta demokráciában élünk, nem győzte meg a magyarokat arról, hogy saját sorsukról nekik kell dönteni. Az uniós csatlakozásnak éppen az lenne a lényege, hogy az emberek a kezükbe vehetik az életük irányítását, és nincsenek kiszolgáltatva az aktuális kormánynak. A következő egy év nem lesz elegendő a felkészülésre, mert vannak olyan történelmi okok, amelyek miatt a magyarok nem annyira bíznak a politikában, a politikusokban, de a saját erejükben sem. Szemléletváltásra lesz szükség, amelynek során ezek a korlátok csak évtizedek alatt fognak leomlani".

Ugró Miklós szerint (Érettségi tétel, Magyar Nemzet, 2003. április 14.) "a kormány tudatlanságra, információhiányra, ködös reménykedésekre építő kampánya bejött. Most már tájékoztathatnák is az embereket, az sem kerül többe, mint a butítás, viszont megkímélhetné az országot egy újabb csalódástól. Lehet, hogy az álverés, a becsapás területein otthonosabban mozognak, s nehezükre esik igazat mondani, de legalább azt észrevehetnék, nem az ellenzék, s nem is az ellenzők tartották távol a választók 55 százalékát a szavazástól , hanem az ő agyalágyult és tisztességtelen kampányuk. Vajon hány százezer, millió szimpatizánst, érzelmileg kötődő, az európai összefogásban bízó választót bizonytalanított el az az ostoba propaganda, amit a kormány kifejtett? S a jelek szerint ezen a mezsgyén akarnak továbbhaladni. Egetverő sikerként könyvelik el, hogy rossz, olykor megalázó feltételeket 'csikartak ki' a csatlakozási tárgyalásokon, hogy szívós agitációval az emberek többségét közömbössé tették az unió iránt, hogy a pár hónappal ezelőtti kiugróan magas, 75-80 százalékos támogottságot leküzdötték 38 százalékra. Minden okuk megvan önmaguk ünneplésére, történelmi tett volt! Némileg megnyugtató, hogy nem az általuk hamisított, hanem a mindannyiunk által megélt és megszenvedett, a közös európai értékeket őrző, igazi történelem fog ítélkezni felettük".

Kovács Barna Szabolcs közgazdász szerint (Milliárdos bukta, Népszabadság, 2003. április 14.) "az EU-kampányra fordított kiadások hatékonyságát az méri, mennyivel többen mentek el polgártársaink közül a szavazóhelyiségekbe a kampány hatására, mint ahányan anélkül is elmentek volna. Nos, nem mentek el többen. Baja Ferenc és csapata - a közalapítvány üzletemberekkel és vezető közgazdászokkal megtűzdelt kuratóriuma - tehát elpazarolta az adófizetők pénzét, a kampányra, illetve önmagára költött 2,5 milliárd forintot. A Népszabadság tízmilliárd forintra teszi a lakosság tájékoztatására - legnagyobbrészt rábeszélésére - fordított kiadások teljes összegét. Ez azt mutatja, hogy a többi pénzköltő hely (minisztérium) sem dolgozott hatékonyabban. A kormány EU-kommunikációs tevékenységét a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) hangolta össze és tervezte. Ezért a lakosság bevonása tekintetében a szavazáson megmutatkozott nettó eredményt is joggal tulajdoníthatjuk a MeH-nek és azon belül a Baja-csapatnak. Ha a kampány előtti időszakban a közvélemény-kutatók által mért részvételi szándékhoz képest szignifikánsan kevesebben vettek részt a szavazáson, akkor a MeH áldozatkész - tudniillik adóforintjaink feláldozására kész - tevékenysége nemhogy eredménytelen volt, de egyenesen kontraproduktív. Akármi lesz is e tekintetben a statisztikailag igazolható végkövetkeztetés, azt már most megállapíthatjuk, hogy több pénzzel nem jobb, hanem rosszabb, gazdaságtalanabb eredményt lehetett volna csak elérni, már ha azt a pénzt is a MeH koordinálásában költi el a kormány. Ha csak nem feltételezünk olyan sajátos összefüggést, hogy a kiadások egy bizonyos szintig csökkentik a részvételi hajlandóságot, és csak efölött kezdik el növelni. Ilyesmiről azonban nem tudunk. De ha esetleg utólag kimutatható lenne ilyen meglepő összefüggés, az is csak azt bizonyítaná, hogy a MeH döntés-előkészítői elmulasztották felmérni a gazdaságilag célszerű költségszintet".

Kovács szerint "jelen ismereteink szerint mindenesetre az optimális költségszint a nulla lett volna, azaz ha egy fillért sem bíz Baja pénzosztó és koordináló kezére a kormány. A politológusok, meglehet, értékelik majd azt a feltevést, hogy a várható eredmény bizonyossága tartotta otthon a szavazókat. A politológia számára ugyanis egy tézis elfogadásához már az is elég lehet, hogy van, aki a magáénak vallja. A közgazdaságtanban azonban mások a szabályok, kénytelenek vagyunk tekintettel lenni egy nézet jelentésére is (ha van neki). Az idézett feltevésnek pedig éppenséggel az a jelentése, hogy a szükséges mennyiségű igen a kampány nélkül is meglett volna, az igen erősítése már csak a részvételi hajlandóság csökkentését szolgálhatta. Hogyan kell tehát érteni a kampánynyal való általános kormánypárti elégedettséget és az újságírói aggályok elhessegetését? Bajáék talán olyan üzleti tervvel nyerték el a bizalmat és a milliárdokat, miszerint minden lehetséges kedvezőtlen hatást (...) bekalkulálva ezzel a pénzzel minimum sehogy sem fogják növelni a résztvevők és az igennel szavazók arányát? Vagy nem is kellene ilyen terveket emlegetni, mert a kormánynak és az Országgyűlésnek nincs más dolga, mint hogy mindenféle eredménykötelezettség nélkül kiutalja a milliárdokat? Vagy eleve nem is volt szempont, hogy mitől érezhetnék a választópolgárok minél inkább magukénak a népszavazásra feltett döntést? Csak az, hogy EU-kommunikálhassanak közpénzen kivilágos kivirradtig, akiknek kedvük van hozzá? Akárhogy is, sikerült lényegesen több suskát elkölteni kalaplengetésre, mint mondjuk az EU-támogatások elnyerését megalapozó tervezésre. (Akárcsak az előző kormány idején.)"

Kovács szerint "a magyar csatlakozási népszavazás bevonult az európai történelembe. A BBC például nem az igen-szavazatok magas arányát tartotta figyelemre méltónak, hanem az alacsony részvételi arányt. El is magyarázta, hogy a magyarok alighanem az egyet nem értésüket kívánták a távolmaradással kinyilvánítani. Az egyet nem értés okaként a tudósítás egyetlen körülményt emelt ki: azt, hogy a csatlakozást ellenző társadalmi szervezetek nem kaptak az elvben semlegesen, csak a népszavazási döntés előkészítéséért fáradozó közalapítványtól támogatást nézeteik arányos népszerűsítéséhez. Pedig ha kampányolhattak volna, akkor ők is a részvételre mozgósítottak volna, s akkor az igen hívei közül is kevesebben maradtak volna távol. A jogilag legitim eredmény így nemcsak erkölcstelenül drágán született meg, nemcsak gyengébb a könnyen elérhetőnél, de az ellenzők anyagi támogatásának elmaradása miatt nem is elég szalonképes. Mindez talán elegendő lehetne Baja Ferencnek egy-egy laza kalapmozdulathoz..."

Ludwig Emil szerint (Európai szinten, Magyar Nemzet, 2003. április 15.) "soha egyetlen eddigi uniós referendumon nem született ilyen gyér részvételi arány, mint nálunk. Az eddigi negatív rekord, amit ez angolok állítottak fel 1975-ben, 64 százalékos részvétel volt, még északi rokonaink, a finnek 71 százalékos véleménynyilvánítása (1994-ben) is kevésnek számít a többiekéhez képest. Ezzel szemben itt vannak reális összehasonlítási alapul osztrák és szlovén szomszédaink részvételi adatai: a sógorok 82,4 százaléka járult az urnákhoz 1994-ben eldönteni, hogy akarnak-e az Európai Unióhoz tartozni - pontosan kétharmaduk válaszolt jával, azaz igennel -, míg a hozzánk hasonlóan a szocializmusból kilábalt szlovének 89,6 százaléka vette magának a fáradtságot pár hete, hogy kinyilvánítsa akaratát ebben a fontos kérdésben. Utóbbiakkal összehasonlítva még a mi közel 84 száralékos igen szavazatunk sem olyan nagy kunszt, mint amilyennek a megélhetési brüsszeliták beállítják, hiszen délnyugati szomszédaink majdnem 90 százaléka gondolta úgy, hogy jobb lesz nekik az unión belül. A szánalmasan gyönge kommunikáció egyenes következménye annak a mélyrepülésnek, amit Medgyessyék az elmúlt hetekben produkáltak. Mérőszámokkal alátámasztva: a tagság igenlésének tavaly év végi közel 80 százalékos közvélemény-kutatasi eredményét sikerült negyedév alatt 38 százalékra apasztaniuk, ami nemzetközi mércével mérve is figyelemre méltó teljesítmény".

Ludwig szerint "a kormány által létrehozott Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány 2,2 milliárdos kasszáját április 12-ig kürítették, egy csöndben meghozott februári kormányhatározat tízmilliárd forintot rendelt elkülöníteni a tárcák ez évi költségvetésébol e csatlakozási kampány 'társadalmi kommunikációjára', és ehhez jön még a referendum közel négymilliárdos rezsiköltsége. Az állami költségvetést terhelő összkiadásokról a Heti Világgazdaság múlt heti cikkének szerzője ezt írje: 'teljes homály fedi', megállapítva emellett, hogy még a 'szkeptikus nézeteket vallók' sem kaptak állami pénzt, nemhogy a nemet hirdetők. Holott - és ez azért mégsem mellékkörülmény - ők is adófizetők. Fontos adatok ismeretének hiányában is elmondható, hogy Medgyessyék legkevesebb 15 és 20 milliárd forint közötti közpénzt áldoztak a csatlakozás melletti szavazatok besöprésére, ami - alsó hangon számítva is - legkevesebb hatezer forint kampányköltséget jelent egy igen szavazat elérésére. Ez soknak tűnik, ilyen 'öntudatosan szavazó magyarokról' lévén szó. Hagyjuk most, hogy hány lélegeztető készülékre futná ebből a temérdek pénzből, de annyit bizonyosan állíthatunk, hogy a kormánynak van oka a szerénységre. Mert ha valakik még messze vannak ama bizonyos európai szinttál, akkor ők azok".

Kis Tibor szerint (Az elbambult ország, Népszabadság, 2003. április 15.) "a népszavazás tanulságainak gondos összegyűjtése nélkül csak szaporodni fognak a referendum kapcsán megfogalmazódott kérdések, amelyekkel a politika e pillanatban nyilvánvalóan nem tud mit kezdeni. Kiolvasható e tanácstalanság például azokból a sértődött nyilatkozatokból, amelyeket a kampányszervezéssel megbízott közalapítvány képviselői tesznek sorozatban. Egyikük az ország elbambulását kárhoztatja a tömeges távolmaradásért, másikuk pedig azon sopánkodik, hogy az emberek önmaguk nem hajlandók tenni sorsuk jobbításáért. Mintha Virág elvtárs szövegét hallanánk viszont Bacsó korszakos filmjéből: - Mi kiköphetjük a tüdőnket értetek, ez a nép nem hagyja magát boldogítani. Vagyis, a kuratórium láthatóan a szavazókat akarja bűnbaknak megtenni az ügyben, és szerinte a legkevésbé sem a kampány minőségében keresendő a bibi. A népszavazási eredményből valóban kikövetkeztethető: az ország tényleg nem ilyen kampányszervező testületet érdemelt. Sokkal jobbat. Igaz, ez végső soron nem magának a testületnek a hibája, sokkal inkább a kormányé, amely eleve lefutottnak ítélve a csatlakozási népszavazást, valójában a nemzeti egység reprezentálását tartotta fő szempontnak a kuratórium kijelölésekor, nem pedig a kampányszervezéshez megkívánt képességeket, szakismereteket. Ezért aztán az eredmény szinte törvényszerűen az lett, ami: több milliárd sem volt elég ahhoz, hogy mákos gubás, bécsi cukrászdás üzenetekkel csipetnyit is oldják azt a szorongást, tartózkodást, amit a vidéki Magyarországból az uniós csatlakozás kivált".

Kis szerint "méltánytalan volna persze az összes sarat a közalapítványra szórni. Ha kezüket-lábukat törik össze igyekezetükben a kurátorok, akkor sem érhették volna el az általuk célként megjelölt részvételi arányt olyan körülmények között, amikor az amatörizmussal szemben a Fidesz kezdettől fogva szakszerűen kommunikált ellenkampányt folytatott. Az ellenzéki párt vezérkara legfeljebb csak fél szívvel állt az ügy mellett. Orbán Viktor pedig annyira sem - még a múlt héten is azzal nyugtatta a távol maradókat, hogy ettől még jó magyarok lesznek. Ami persze igaz, csak éppen aligha adekvát megnyilvánulás egy felelős politikustól olyan döntési helyzetben, ami az ország jövőjét évtizedekre meghatározza. Mindebből következik, hogy a fideszesek kizárólag pártpolitikai szempontok szerint viselkedtek ebben a kampányban - fő törekvésük olyan eredmény előmozdítása volt, ami nem a 'kormánynak ketyeg'. Azzal, hogy Szájer József közvetlenül a szavazás után az eredményt az 'emberek sikerének és a kormány súlyos kudarcának' minősítette, az említett szándékot nyíltan vállalta. Pedig az országra semmiképpen nem vet jó fényt, hogy az EU-csatlakozási referendumok történetében mi produkáltuk az eddigi messze legalacsonyabb részvételi arányt. Aligha csodálkozhatunk, ha sokan az unióban nem tartják igazán bizalomgerjesztőnek azt a névjegyet, amit most letettünk annak a közösségnek az asztalára, ahová igyekszünk. Még ha Orbánék ezt netán másként gondolják is, van okunk a pironkodásra".

Tordai Péter, a BBDO Budapest kreatív- igazgatója: (In: Athéni ceremónia a parlamenti döntés után, Magyar Hírlap, 2003. április 16.) "az ellentétpárokra alapozó kampányt nagyon hatásosnak tartom. Ezeknek az volt a céljuk, hogy a különböző hozzáállású, kulturáltságú, életkorú emberekhez is eljussanak. A kampány ezen részét működőnek láttam. A szavazásra való buzdítást viszont nagyon hiányoltam. Egyszerű üzenetkiegészítésre lett volna szükség. Nem tudatosították azt, hogy sorsdöntő pillanat előtt állunk, s hogy ezt a pillanatot meg kell ragadni. A drasztikus felszólítás így elmaradt".

Simonyi Gábor reklámszakember szerint (u.o.) "nehéz megítélni a kampányt. Amennyiben a cél az igen szavazatok növelése volt akkor sikeresnek, ha viszont az volt a cél, hogy minél többen menjenek el szavazni, akkor inkább kudarcnak nevezhető. A koncepció, hogy az életben érdekellentétben lévő szereplőket együtt mutattak be, alapvetően jó. A célcsoport esetében például a két futballista, Kovács és Gera, illetve a két zenész, Kozsó és Dopeman közös szerepeltetése rendben volt, hiszen a kevéssé iskolázott réteget is meg tudta szólítani. Feleslegesnek tűnt viszont a 'nyithat-e cukrászdát Bécsben?' és az ehhez hasonló szlogenek használata, mivel ezek nem hordoztak információt, és nem is mozgósítottak. A legnagyobb problémát valószínűleg az okozta, hogy - ismereteim szerint - nem volt elég idő a kampány végiggondolására. Az elkészítésre csupán napok álltak rendelkezésre. Optimális esetben csak a tervezéshez öt-hat hét kell, és a kivitelezéshez is további négy-öt hét. Itt is igaz, hogy hamar munka ritkán jó".

Szűcs Ervin, a GJW Weber Shandwick politikai tanácsadó cég ügyvezetője szerint (u.o.) "a népszavazásnak nem volt tétje: az emberek sem voltak motiváltak, hiszen csupán arra kérték őket, hogy a többi szombati programjuk közé iktassák be egy szimbolikus lépés megtételét. Ebből a szempontból a 45 százalék nem is olyan rossz. Az EUKK stratégiáját az idő diktálta: kérdéses volt ugyanis, néhány hónap alatt lehet-e a lelkesítésen kívül valódi informatív kampányba kezdeni. Szerencsére azért a népszavazás előtt is tetten érhető volt ez a tájékoztató szándék: a figyelemfelkeltőnek egészen jó mákos gubától végül eljutottunk a tájékoztató füzetekig, és a tervek szerint mostantól ez a vonal erősödik majd".

Serényi János, a McCann-Erickson Budapest ügyvezető igazgatója szerint (u.o.) "veszélyes a kampány nyakába zúdítani, hogy kevesen mentek el szavazni. Egy termék sikere sem csak a reklámjától függ, ráadásul ilyen kampányt eddig nem csinált senki. A munkát lehet és érdemes elemezni, kritizálni, de egy dolgot azért tudni kell: itt egy jól felkészült szakmai zsüri dolgozott együtt egy profi csapattal. Az embereket inkább a kommunikációs kavalkád zavarta meg: talán a kevesebb - egyedül az EUKK kampánya - több lett volna. A közvélemény-kutatási adatok is félrevezetők voltak, hiszen azt mutatták, az emberek özönleni fognak a népszavazásra. Így mindenki azt hihette, hogy a dolgok szépen mennek maguktól".

Gulyás János, a Young & Rubicam ügyvezetője: (u.o.) "a választási eredmény minket is meglepett. A szavazók távolmaradásának egyik okát a kampányidőszakban megjelenő támogató vélemények túlsúlyában látom. Az emberek többsége emiatt lefutottnak gondolta a választást. Magasabb részvételi arányt eredményezett volna, ha az eredeti tervek szerint a politikai elit is fölsorakozik az uniós kampány mögé. A hirdetésekben a politikusok, kormány-, és államfők is megjelenhettek volna, kifejezve, hogy ha a legtöbb dologban nem is, a csatlakozás kérdésében egyetértenek. A pártok, azon belül is az ellenzék prominensei végül mégsem adták az arcukat, nem vállalták vagy éppen visszamondták a szereplést. Sokak igent mondtak az unióra, szavazni mégsem mentek el, hogy ezzel is borsot törjenek a kormánypártok orra alá. Mindez azt példázza, hogy még az ilyen, nagy horderejű kérdések is aktuálpolitikai céloknak eshetnek áldozatul".

Závecz Tibor, a Szonda Ipsos véleménykutatási igazgatója: (u.o.) "nem jósoltunk részvételt, adatokat mértünk. A megkérdezettek 60-70 százaléka mondta, hogy biztosan elmegy. Ami érdekes, hogy vasárnap, a szavazás másnapján a megkérdezettek 71 százaléka mondta, hogy volt szavazni, míg hétfőn 69 százalékuk vallotta, hogy leadta voksát. A parlamenti választásnál 71 százalékos volt a részvétel, egy hónappal később 81 százalékuk emlékezett úgy, hogy volt szavazni. A 'biztos elmenők' mindig jóval többen vannak, mint a tényleges szavazók. A voksolás előtt valószínűleg azért mondják többen, hogy az urnához járulnak majd, mert ezt 'illik', ez a társadalmi és kulturális elvárás. A nyertes ügyhöz amúgy mindig szívesen tartoznak az emberek. Ezért volt az is, hogy vasárnap a megkérdezettek 81 százaléka mondta, hogy örül az eredménynek".

Karácsony Gergely, a Medián kutatásvezetője szerint (u.o.) "a népszavazás idejére az emberek nagy többsége már lefutottnak vélte a dolgot, és nem gondolta, hogy a szavazatával is meg kellene erősítenie a csatlakozást. Nem volt elég nagy a motiváltság. Mi ugyanazokat a kérdéseket tettük fel, mint a 2002-es parlamenti választások idején. A válaszadó négy lehetőség közül választhatott: valószínűleg elmegy, biztosan elmegy, valószínűleg nem megy el, biztosan nem megy el. A válaszadáskor valószínűleg a társadalmi elvárásoknak megfelelően válaszoltak, ezért mondták sokan - a Medián márciusi és áprilisi mérései szerint is 62 százalékban -, hogy biztosan elmennek szavazni, mégsem mentek el. Ez kellemetlen lehet ugyan, de szeretném hangsúlyozni, hogy szinte teljesen eltaláltuk az igenek (85%) és a nemek (15%) arányát".

Kolosi Tamás, a Társadalomkutatási Intézet elnöke szerint (u.o.)"a közvélemény-kutatások alkalmatlanok a részvételi arányok megjóslására. Pártpreferenciák, szavazati arányok kimutatására jók. Nem a kampány a hibás, azoknak a politikusoknak kellene magukba nézniük, akik pártpolitikai üggyé tették a népszavazást".

Schiffer András ügyvéd, a Védegylet tagja: (A távolmaradás üzenete, Magyar Hírlap, 2003. április 16.) "miért vezetett a közhatalmi szerepzavar a választópolgárok tömeges távolmaradásához? Nézetem szerint ennek három, egymással összefüggő magyarázata van. Az Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány (EUKK) körülbelül 2,5 milliárd forintnyi közpénzzel gazdálkodott. Ezenfelül a közvélemény számára nehezen kalibrálható mennyiségű pénzt költöttek 'EU-kommunikációra' a szaktárcák és a városi, kerületi önkormányzatok. Az 'EU-kommunikáció' minden esetben az 'igen' sulykolását, s nem pedig az előnyök és hátrányok korrekt számbavételét jelentette. A kormányzat egymilliárd forint körüli összeget juttatott a közszolgálati médiumok meglehetősen egy irányba mutató 'felvilágosító' műsoraihoz, megsértve ezzel a médiatörvény műsorszolgáltatási alapelveit. Az EUKK-pályázatok esetében a meghirdetés és az elbírálás között eltelt rövid idő, a meghirdetés szűkkörűsége joggal vetette fel a belterjes pénzelosztás gyanúját. Egy szó mint száz: valószínűleg sok embernek lett elege abból, hogy egy éven belül másodszor akarnak valakik a köz kontójára és a maguk dicsőségére nagyot álmodni".

Schiffer úgy véli "a kormányzati kommunikáció előre lefutottnak tekintette a népszavazást. A csatlakozási szerződés végleges magyar nyelvű szövege csak napokkal a referendum előtt érkezett meg Magyarországra. Nagyjából ugyanakkor, amikor a kormányszóvivő beharangozta a 21 órai urnazárást követő euforikus ünneplést. Lehettek jó néhányan, akik úgy vélték: ha a döntéshez nem szükséges a szerződés szövegének ismerete, ha az 'igen'-párti hatalom már a győzelmi tűzijátékot hirdeti, akkor tulajdonképpen felesleges is a 'plebs' részvétele. Az elmúlt tizenhárom év kormányai az uniós csatlakozást megkerülhetetlen, egyedüli realitásként kezelték. Nem volt kivétel az Orbán-kormány sem, hiszen a 'van élet az unión kívül is' jeligéjű sanda kikacsintást nem követte az uniós csatlakozás reális alternatívájának felrajzolása. A jelenlegi kormányzati kommunikációs stratégia azon alapult, hogy mert 'a csatlakozásnak nincs alternatívája', ezért a népszavazás napjáig a tudatlan tömegek felvilágosítására kell összpontosítani, az érdemi tájékoztatással ráérünk bíbelődni a népszavazástól a tényleges csatlakozásig terjedő időszakban. Holott a szabolcsi gazdálkodót a mákos guba helyett jobban érdekelte volna az almatermesztés jövője, s a cigánytelepek nincstelen lakóit sem hozza lázba a bécsi cukrászdanyitás lehetősége".

Schiffer véleménye szerint "az európai összehasonlításban példátlanul alacsony részvétel az MSZP és a Fidesz oldaláról egyaránt megnyilatkozó paternalista szemlélet csődje. Azé, amely beláttatni és nem meggyőzni akar. Azé, amely a hatalom legitimitását a polgárok szabad diskurzusa helyett felvilágosító kampányokra építi. Azé, amely az életvilág kérdéseit rendre szakkérdésnek, ennélfogva a szakértelem híján lévő honpolgárt illetéktelennek minősíti. Azé, amely abból indul ki, hogy a választó organikusan ostoba, és saját sorsáról csak valóságshow-k és együgyű marketingfogások szintjén képes határozni. Azé, amely nem képes tekintetbe venni: a magyar fiatalok többségének reménye sincs egy 'EU-konform' önálló lakásra, miközben a belföldi továbbtanulás is - a Fidesz-kurzus önfényezése dacára - egyre elviselhetetlenebb terhet jelent. Egy népszavazás a megalapozott döntéshozatal feltételeinek feltárása híján nem egyéb, mint a hivatalos politika melletti/elleni demonstráció, a közvetlen részvétel jogának kiüresítése. Ideje lenne túllépni a magyar politikát jellemző egydimenziós gondolkodáson. Aki a népszavazási kampányt bírálja, az alacsony részvételt kifogásolja, nem EU-ellenes. Minél távolabbra tolják a globális folyamatok a döntési szinteket az érintettektől, annál nagyobb szükség lesz a közvetlen demokrácia intézményeire s a közvetlen részvétel kultúrájára. Kelet- és Közép-Európában generációk nőttek fel úgy, hogy már gyermekkorukban megtanulhatták: az életüket befolyásoló döntések róluk és nélkülük születnek meg. S Magyarország polgárainak uniós versenyképessége - egyebek mellett - demokratikus közéleti kultúránkon is múlik".

Fricz Tamás politológus szerint (In: Bertók László Attila: Ez a szavazás kudarc volt, Magyar Demokrata, 2003. április 17.) "a kormányzat EU-kampánya teljes csödöt mondott. A kampány megkezdésekor a Medgyessy-kormány két út közül választhatott. Az egyik lehetosége az volt, hogy érett, felnőtt, a demokratikus jogaival bölcsen élni tudó állampolgárokként kezelik a magyar választókat, és megpróbálnak velük értelmes párbeszédet folytatni. Igyekeznek szakmai alapon pontos és részletes tájékoztatást adni az egyes társadalmi, foglalkozási, gazdasági csoportoknak. Meg kellett volna kísérelniük megismertetni a gazdálkodóktól kezdve a nyugdíjasokon át a fuvarosokon, a közalkalmazottakon, a pedagógusokon keresztül a kis és nagyvallalkozókig minden, alkalmasint homlokegyenest eltéro érdeku társadalmi csoporttal a pro és kontra érveket. Hangsúlyozom, az igen és a nem mellett szóló érveket, mégpedig egyenlő arányban. A felnőtt szvazópolgár e kettő ismeretében bizonyosan el tudta volna önállóan dönteni, hogy igennel vagy nemmel szavazzon-e. Ezzel szemben a szocialista-szabad demokrata kormány a másik utat választotta, amelyről aligha Európa jut az embernek az eszébe. A Kádár-korszak jól bevált módszerét választották. Alattvalóként kezelték az állampolgárokat, amikor megmondták nekik, hogy mit kell tenniük, fölülről, paternalista módon állandóan azt szajkózták, hogy nincs más lehetőség, nincsen alternatívája az igenlésnek. Sőt egyesek odáig mentek, hogy szabályosan lehülyézték vagy nem európai embernek minősítették azokat, akik merészeltek egyáltalán elgondolkodni a döntésük következményeiről, akik merészelték a kételyeiket megfogalmazni. Szinte olyan hely zetbe hozták az embereket, hogy nem is lehetett másként szavazni, hiszen egyoldalú ismeretek birtokában csak egyoldalúan lehet dönteni".

Fricz szerint "a közpénzből múködó Eu-kommunikációs Közalapítvány nagyon egyoldalúan adott támogatást a különböző kampányszervezeteknek. Nagyjából kilencvenöt százalékban az igenlőknek adtak költségvetési támogatást, és csak szinte mutatóba, talán öt százalék erejéig adtak pénzt néhány olyan szervezeteknek, amelyek a nem mellett kívántak kampányolni. Ezzel szemben a sokat hivatkozott Európában, nevezetesen Svédországban és Finnországban ötven-ötven százalékos arányban részesültek költségvetési támogatásból az igen és a nem mellett kampanyolók. Medgyessyék biztosra akartak menni".

Csurka István szerint (Magyar szemmel, Magyar Fórum, 2003. április 17.) "a magyar választópolgárok 56 százaléka távol maradt a népszavazástól. Ennek a döntő többségnek legalább a fele tudatosan, tiltakozása kifejezéseként tette ezt, egy másik része természetesen megszokásból, mert mindig mindentől távol tartja magát. Ehhez a szándékosan távol maradt részhez hozzá kell számítani azt a hatszázezer elszánt magyart, az összes választópolgár több mint nyolc százalékát, aki nem-et mondott. Az már majdnem kétharmad. Kimondhatjuk tehát, hogy a magyarság anyaországi részének majdnem kétharmada, így vagy úgy, de nem adta hozzájárulását a megalázó csatlakozáshoz, és hogyha az elszakított részek magyarságát is megkérdezték volna, akkor nemzetünk lelkéből elsöprő elutasítás fakadt volna fel".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695