Kórháztörvény módosítása

2003-05-27

Megállapodott a kórháztörvény módosításáról a Kormány és a Magyar Orvosi Kamara. A tárgyaláson Medgyessy Péter miniszterelnök megígérte: a Kormány biztosítja, hogy a privatizáció során az orvosok szakmai tudásukból kovácsolhassanak tőkét, javítva ezzel esélyeiket a beruházókkal szemben.


Megállapodott a kórháztörvény módosításáról a Kormány és a Magyar Orvosi Kamara. A tárgyaláson Medgyessy Péter miniszterelnök megígérte: a Kormány biztosítja, hogy a privatizáció során az orvosok szakmai tudásukból kovácsolhassanak tőkét, javítva ezzel esélyeiket a beruházókkal szemben. Az orvosok befektethetik szellemi tőkéjüket az egészségügyi intézmények privatizációjakor, és esélyeik javításához kedvezményes hitelt vehetnek fel. Csehák Judit egészségügyi-, szociális és családügyi miniszter közölte, hogy a törvényben szó lesz azokról a kedvezményes hitelnyújtási, garanciavállalási és támogatási lehetőségekről, amelyekkel segítik az egészségügyi dolgozók privatizációs elővásárlási jogát. Az Orvosi Kamara képviselői ígéretet kaptak arra is, hogy az egészségügyi intézményeknél a szakmai irányító testület vétózhat, ha valamilyen döntés veszélyezteti a gyógyítást. Az egészségügyi miniszter eredményesnek nevezte a tárgyalást, az Orvosi Kamara pedig a közeljövőben értékeli a módosításokat. Aláírásgyűjtést kezdeményezett a Magyar Demokrata Fórum a kórháztörvény módosítása ellen. A párt szerint óriási veszéllyel jár, ha a profitérdekelt cégeket - főleg gyógyszergyártókat és orvosi műszer-gyártókat, illetve forgalmazókat - beengedik az egészségügyi piacra. Az MDF szerint a törvény elfogadásával a betegek ellátása, és az egészségügyi dolgozók munkahelye is veszélybe kerülhet. Selmeczi Gabriella fideszes képviselő szerint a szocialisták javaslata a betegek védelme helyett a vagyon és a profitszerzés eszközeire helyezi a hangsúlyt, és még a kórháztörvény elfogadása előtt kimentik a jól fizető részeket az intézményekből. A Fidesz úgy ítéli meg, hogy a javaslattal elherdálják az egészségügy vagyonát. Vojnik Mária szocialista politikus elmondta: szó sincs vagyonkimentésről a kórházakban, hiszen minden szolgáltatói szerződést felülvizsgálnak, ami a kórházak működésével kapcsolatos.

Összefoglalás

A törvénymódosítást támogató vélemények:
- a magánérdekeltség megjelenése az egészségügyben ugyanolyan jó hatású lesz, mint a gazdaság egyéb területein; ma egy privatizált patikába lépve rögtön feltűnik a magánérdekeltség hatása: a patikák átalakultak, a gondos tulajdonosok fejlesztették, kifestették, modernizálták gyógyszertáraikat; az a háziorvos, aki közfinanszírozásból, de magánvállalkozásban gyógyítja betegeit, gondoskodik arról, hogy a tulajdonában levő rendelő jól felszerelt és tiszta legyen, vagyis a betegek érdekeit szolgálva magasabb szakmai színvonalon működjön
- a magánbefektetések bevonásával az állam - közvetlenül vagy közvetve - az állami egészségügyi kiadások növelésére tesz ígéretet; az átalakításának célja nem a tulajdonosváltás, hanem az ellátórendszer hatékonyságának és a beteg által is érzékelhető minőségének a javítása
- a javaslat nem teszi kötelezővé a privatizációt, csupán lehetőséget kínál a szervezett átalakulásra
- mivel az egészségügy átalakítása kizárólag központi költségvetési forrásokból és EU-pályázati pénzekből nem fedezhető, szükség van a magánbefektetőkre, ellenőrzött módon és garanciális elemek beépítésével; ilyen garancia például, hogy csak készpénzes alaptőke-emeléssel lehet átalakítani az intézményeket, és a kórházak nem szedhetők szét
- az OEP által finanszírozott szolgáltatások 20 százalékát jelenleg is magánszolgáltatók végzik, és itt sem lett rosszabb az ellátás színvonala, tömeges elbocsátások sem voltak

A törvénymódosítást kritizáló vélemények:
- a szolgáltatás és a biztosítás reformja csak egyszerre, egymás mellett képzelhető el; eddig minden kormány csak a könnyebb reformlépéseket próbálta megtenni: a szolgáltatást (a kórházakat, a járó betegek szakellátását, a háziorvosi rendszert) modernizálta, a biztosítás reformjához egyik sem fogott hozzá; ez a jelenlegi kórháztörvény sem garantálja a magánbefektetőknek, hogy az amortizáció megjelenik a működési költségek között, és nem tartalmazza a finanszírozás végleges reformját sem
- a törvényjavaslat - az egyébként valóban szükséges pénzügyi-jogi garanciák ürügyén - teljesen kizárja az egészségügy új tulajdonosi szerkezetéből a tőkeszegény egészségügyi dolgozókat
- a politika a háttérben már megint kiegyezett - a többség érdeke ellenére - a pénztőkével: vigyétek a csődben lévő intézményeket (s vele a hosszú távon is biztos bevételt jelentő egészségügyi piacot!), tegyetek bele valamennyi pénzt (ehhez kell az intézménytörvény); ezután, de csakis ezután jön majd a finanszírozási törvény, ami vélhetően biztosítani fogja hosszú távon a befektetett tőke busás megtérülését
- törvényjavaslat legfontosabb hiányossága, hogy nem a betegekről szól, kiemeli viszont a vagyonszerzés lehetőségét, és ennek eszközeire koncentrál; a privatizáció során 'kimazsolázzák' az intézményrendszert, így az ellátás színvonala kettészakad: az elitkórházak mellett - amelyek igénybevételéhez kiegészítő biztosítások vagy pluszfizetés szükséges - kialakulnak a deklaráltan szegénykórházak is
- az önkormányzatokat belekényszerítik a privatizációba, mivel azok eladósodtak, és az intézmények konszolidációját csak így támogatja a kormány, főleg, hogy a stabilizálásra a befektető által 'letett' vagyoni biztosíték is felhasználható; a javaslat 160 000 egészségügyi dolgozó közalkalmazotti munkaviszonyának vagy munkahelyének megszüntetését teszi lehetővé anélkül, hogy számukra bármilyen garanciát nyújtana
- nemcsak az a baj, hogy a magántőke bevonulásával a magánbefektetők - jobb érdekérvényesítő képességüknek köszönhetően - egyre nagyobb szeletet vágnak ki a közös tortából, hanem az is, hogy mindeközben hiányzik a szükséges szakmai szabályozás, amely ellensúlyt képezhetne a profitmaximalizálási törekvésekkel szemben; ismerve apparátusaink leterheltségét, tehetetlenségét, és az orvosszakma ellenállását mindenfajta szabályozással szemben, ezt a hiányosságot a hivatalok nem lesznek képesek a későbbiek során pótolni


Dr. Szolnoki Andrea, Budapest főpolgármester-helyettese (SZDSZ) szerint (Mit üzen a kórháztörvény?, Népszabadság, 2003.04.17.) " a költségvetésen kívül két forrásból lehet pénzt juttatni az egészségügybe: a lakosság járulékterheinek további növelésével vagy külső vállalkozói tőke bevonásával. Nincs olyan politikai erő ma Magyarországon, amely a lakosság terheit tovább kívánná növelni, tehát marad a vállalkozási tőke".

Szolnoki: "mikor Csehák Judit beterjesztette a kórháztörvény módosítását, rögtön tudtam, hogy a jelenlegi kormány sem tud vagy nem akar az állami költségvetésből több forrást biztosítani az egészségügy működtetésére. Úgy gondolom, hogy nem a beismert szegénységünk okán kellene teret nyitni az egészségügyi intézményekbe bevonuló magántőkének. A törvénnyel nem az a bajom, hogy annak elfogadása után a kórházaknak és rendelőintézeteknek lehetőségük lesz a privatizációra, hanem az, hogy változatlan finanszírozási rendszer mellett fogadják el. A törvény előkészítői azt mondják, hogy a magánvállalkozók előbb-utóbb úgy is kikényszerítik a finanszírozás reformját, hiszen már most is működnek magánvállalkozások azokon a területeken, ahol az OEP reális értéken finanszíroz (művesekezelés, CT, MR, IVF-labor). Én nem szeretném, hogy a magánvállalkozóknak kelljen kierőszakolniuk a finanszírozás átalakítását. Mi, szabad demokraták évek óta hangsúlyozzuk, hogy a szolgáltatás és a biztosítás reformja csak egyszerre, egymás mellett képzelhető el. Eddig minden kormány csak a könnyebb reformlépéseket próbálta megtenni: a szolgáltatást (a kórházakat, a járó betegek szakellátását, a háziorvosi rendszert) modernizálta. A biztosítás reformjához egyik sem fogott hozzá. Ez a jelenlegi kórháztörvény sem garantálja a magánbefektetőknek, hogy az amortizáció megjelenik a működési költségek között, és nem tartalmazza a finanszírozás végleges reformját sem. A privatizációs lehetőségeken kívül tehát minden bizonytalan".

Szolnoki: "én 1990 óta az egészségügyi privatizáció lelkes híve vagyok. Elsősorban nem azért, hogy az állam és az önkormányzatok helyett a vállalkozói tőke újítsa és fejlessze fel kórházainkat és rendelőintézeteinket, hanem azért, mert szent meggyőződésem, hogy a magánérdekeltség megjelenése az egészségügyben ugyanolyan jó hatású lesz, mint a gazdaság egyéb területein. Ma egy privatizált patikába lépve rögtön feltűnik a magánérdekeltség hatása. A patikák átalakultak, a gondos tulajdonosok fejlesztették, kifestették, modernizálták gyógyszertáraikat. Az a háziorvos, aki közfinanszírozásból, de magánvállalkozásban gyógyítja betegeit, gondoskodik arról, hogy a tulajdonában levő rendelő jól felszerelt és tiszta legyen, vagyis a betegek érdekeit szolgálva magasabb szakmai színvonalon működjön. Hiszem, hogy a magánérdekeltség a kórházakban és rendelőintézetekben ugyanígy meg fogja változtatni a jelenlegi állapotokat. Példaként említhetők a szinte 100 százalékban magánvállalkozásban működtetett műveseállomások is. Ezek a korszerű gépekkel felszerelt, átépített állomások időben berendelt betegekkel, európai színvonalon működnek. Most már csak abban reménykedhetek, hogy e korán jött kórháztörvényt követni fogja a biztosítás reformjának törvényjavaslata, amely megteremtheti a közpénzekből finanszírozott, de magánvállalkozásba átvett kórházak és szakrendelők, egészségügyi intézmények korszerű, XXI. századi igényeket kielégítő, biztonságos működtetését".

Dr. Szerémy Zsolt szerint (Csőd és konc, Népszabadság, 2003. április 22.) "a rendszerváltás egyik lényegi eleme a magyar gazdaság tulajdonosi szerkezetének átalakítása, az a bizonyos hírhedt privatizáció volt, amit a közvélemény okkal nevez az államszocialista vagyon lenyúlásának. Súlyos megállapítás, de vállalom: azzal, hogy az egészségügy reformjában a kormány az első helyre a tulajdonosi szerkezet átalakítását tette - az intézménytörvény ugyanis éppen erről szól -, tudatosan felvállalja, hogy az egészségügy átalakítását ugyancsak szabad rablás útján gondolja véghezvinni. Ez óriási hiba, aminek igen komoly politikai következményei lesznek. Én nem igazán rokonszenvezem a jelenlegi ellenzék politikai stílusával, mert a felelős ellenzékiség az én fogalmaim szerint mást jelent. Azzal azonban messzemenően egyetértek, amit az intézménytörvénnyel kapcsolatban az ellenzéki pártok mondanak. Nem azt tartom a fő bajnak, bár az sem mellékes dolog, hogy a törvényjavaslat - az egyébként valóban szükséges pénzügyi-jogi garanciák ürügyén - teljesen kizárja az egészségügy új tulajdonosi szerkezetéből a tőkeszegény egészségügyi dolgozókat. Az igazi probléma a következő: a magyar egészségügy lepusztult és évek óta folyamatosan romló állapotban van. Ennek legfőbb oka az, hogy az elmúlt 10-12 évben az egészségügy finanszírozása egyrészt elégtelen, másrészt megengedhetetlenül pazarló volt, ellentmondott a közgazdasági racionalitásnak. Tudjuk, az állami vagyon privatizálásának is az volt a bevált módszere, hogy előbb pénzügyileg szétzilálták, csődbe vitték a vállalatokat, majd az - úgymond - csődtömeget a tényleges értékéhez képest fillérekért felvásárolták (sokszor ugyanazok, akik a csődöt előidézték). Jelen állapotában a magyar egészségügy is csődtömegnek tekinthető. Az egészségügy átalakításának kulcseleme, a finanszírozási reform még csak napirenden sincs. Avagy hallott valaki itt finanszírozási törvénytervezetről? Ez azt bizonyítja, hogy a kormányzat érdemben semmit nem kíván tenni ennek a csődtömegnek a felszámolásáért. Felelős vagyongazdálkodás helyett - ami a privatizáció előtt a legalább részleges pénzügyi konszolidációt és a finanszírozás átalakítását jelentené - az állam koncként dobja oda a csődben lévő rendszert a tőkének, s közben azt hirdeti, hogy visszafordíthatatlan és az egészségügy problémáit megoldó reformfolyamatot indít el. Ebből csak a visszafordíthatatlanság igaz. Sajnos. Az ember nem tud szabadulni a gondolattól: a politika a háttérben már megint kiegyezett - a többség érdeke ellenére - a pénztőkével: vigyétek a csődben lévő intézményeket (s vele a hosszú távon is biztos bevételt jelentő egészségügyi piacot!), tegyetek bele valamennyi pénzt (ehhez kell az intézménytörvény). Ezután, de csakis ezután jön majd a finanszírozási törvény, ami vélhetően biztosítani fogja hosszú távon a befektetett tőke busás megtérülését. Sötét jövőkép? Az".

Dr. Győrfi István szerint (Több figyelem, jobb ellátás, Népszabadság, 2003. április 23.) "Szolnoki Andrea írása (...) szerint a kórháztörvény az egészségügyre fordítható források hiányában, az állam felelősségének pótlására születik meg - változatlan finanszírozási rendszer mellett, s szerinte a megoldást a biztosítási rendszer reformja jelenti. Szolnoki Andrea, aki nyilván olvasta a kormányprogramot, nyitott kapukat dönget: a program szerint ugyanis az ellátórendszer átalakításával egyidejűleg a finanszírozás rendszerén és feltételein is változtatni kell. A kórháztörvény üzenete nem az állam kivonulása. Az intézményfenntartóknak mindig kevés a pénz, de ezt az állam is megértette, mert igenis növelte és növeli az egészségügy forrásait. Az intézményi átalakulás és a magánbefektetések segítése nem jelenti azt, hogy a kormány nem akar több pénzt fordítani az egészségügyre. A tények sem ezt mutatják: 2002-ben és 2003-ban 150-150 milliárd többletforrás került az egészségügybe, és évek óta először nőtt érdemben az egészségügyi közkiadások GDP-n belüli aránya".

Győrfi szerint "biztos az is elkerülte Szolnoki Andrea figyelmét, hogy az átlagosan 50 százalékos béremelés mellett 2 milliárd forintos komfortosítási program valósult meg, és 3,1 milliárd forintot fordítottunk a pénzügyi válságban lévő 30 kórház adósságkönnyítésére. Idén - több év óta először - ugyan csak 2,5 százalékos mértékben, de ismét van pénz az áremelkedések részbeni ellentételezésére, s 15 milliárd forintos műszerprogramot is megvalósítunk. Hároméves programot fogadtunk el a mentőszolgálat fejlesztésére. Az idén 250 mentőautó beszerzésére és 25 mentőállomás építésére kerül sor. A kormány tehát igenis több pénzt tett az egészségügybe, de való igaz, hogy ez a felhalmozódott fejlesztési lemaradások pótlására nem elég. Keresni kell ezért más források bevonásának lehetőségét is. A tőkebefektetésre nem az állam kivonulása miatt van szükség. A több évtizede elmaradt fejlesztések gyors pótlására, a bérek emelésére és az egészségügy átalakítására valóban nem tud egyszerre, egy lépcsőben elég pénzt szánni az állam. Ezért várja a befektetőket, akik felgyorsítják ezt a folyamatot, mégpedig az államnak a szolgáltatásvásárlást garantáló ígérete alapján, de az állami és önkormányzati tulajdon sérelme nélkül és a saját kockázatukra. A magánbefektetések bevonásával az állam - közvetlenül vagy közvetve - az állami egészségügyi kiadások növelésére tesz ígéretet. Az átalakításának célja nem a tulajdonosváltás, hanem az ellátórendszer hatékonyságának és a beteg által is érzékelhető minőségének a javítása. Ez a másik oka a magánbefektetések elősegítésének, hiszen - mint ahogy Szolnoki Andrea is helyesen írja - a rendszer ott a leginkább 'betegbarát', ahol a magánbefektetés, a vállalkozás a legelterjedtebb: gyógyszertárak, alapellátás, művese, komputertomográfos vizsgálatok stb".

Győrfi szerint "a magánbefektetés és a vállalkozói működés két dolgot garantál: a közvetlen tulajdonosi érdekeltség folytán a hatékonyabb, gazdaságosabb működést, és több figyelmet az ellátás körülményeire, a betegre - a 'fogyasztói' igényeknek való jobb megfelelést. Hiszen ez létérdekük, s az egészségügyi hatóságok is ügyelnek erre a működési engedélyek kiadásánál és 'üzem közben' is. Szigorú szakmai, finanszírozási követelményeknek és folyamatosan ellenőrzött eljárásrendnek kell a szolgáltatóknak megfelelniük. A változtatás célja tehát az, hogy a körülmények javuljanak, a rendszer igazságosabb, az ellátás biztonságosabb legyen, teremtődjön meg az állampolgár számára az egyenlő hozzáférés esélye a közpénzből finanszírozott egészségügyi szolgáltatásokhoz. Ma ettől távol állunk".

Kökény Mihály, az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium (ESZCSM) politikai államtitkára szerint (In: Virág Tamás: Kórházat vegyenek, Magyar Narancs, 2003. április 24.) a korábbi "Mikola-törvény célja lényegében megegyezett a mostani javaslattal. 'Az eltérések közé tartozik, hogy az csak a közhasznú társaságokká alakítást engedte, de az alvállalkozók önállóan köthettek volna finanszírozási szerződést az Országos Egészségbiztosítási Pénztárral (OEP). Így szétdarabolták volna a kórházakat, emellett pedig ki akarták zárni a szakmai befektetőket' (...) ez a mostani javaslatban ezért nem szerepel; a versenytörvény elegendő garanciát tartalmaz, és a tőkebevonás során megengedhetetlen bármiféle diszkrimináció. (...) A javaslat nem teszi kötelezővé a privatizációt, csupán lehetőséget kínál a szervezett átalakulásra. (...) A tárca álláspontja szerint a zömében költségvetési intézményként gazdálkodó fekvő- és járóbeteg-intézmények hatékonysága nőhet gazdasági társasággá alakulásuk révén, hiszen környezetük már jó ideje piaci. Fenntartóik így külső befektetőket vonhatnak be, miáltal el lehet végezni azokat a modernizációs, fejlesztési feladatokat, amelyek tovább nem halaszthatók. 'Mivel az egészségügy átalakítása kizárólag központi költségvetési forrásokból és EU-pályázati pénzekből nem fedezhető, szükség van a magánbefektetőkre, ellenőrzött módon és garanciális elemek beépítésével' (...). 'Ilyen garancia például, hogy csak készpénzes alaptőke-emeléssel lehet átalakítani az intézményeket, és a kórházak nem szedhetők szét. (...) Az OEP által finanszírozott szolgáltatások 20 százalékát jelenleg is magánszolgáltatók végzik, és itt sem lett rosszabb az ellátás színvonala, tömeges elbocsátások sem voltak. Az államtitkár alaptalannak tartja azokat az aggályokat, melyek szerint a munka törvénykönyve hatálya alá kerüléssel a dolgozók rosszul járnak, hiszen a lényeg a helyi szinten megkötött megállapodásokban, kollektív szerződésekben van. Az ügyeleti díj például több helyen jóval magasabb a magánintézményekben".

Selmeczi Gabriella (Fidesz - MPP), az egészségügyi bizottság alelnöke szerint (u.o.) "a kormány a korábbi kórháztörvény végrehajtásának felfüggesztésével teret engedett a profitszerzésre törekvő vállalkozásoknak.(...) a törvényjavaslat legfontosabb hiányossága, hogy nem a betegekről szól, kiemeli viszont a vagyonszerzés lehetőségét, és ennek eszközeire koncentrál. (...) a privatizáció során 'kimazsolázzák' az intézményrendszert, így az ellátás színvonala kettészakad: az elitkórházak mellett - amelyek igénybevételéhez kiegészítő biztosítások vagy pluszfizetés szükséges - kialakulnak a deklaráltan szegénykórházak is".

Cser Ágnes, az EDDSZ elnöke szerint (u.o.) "az önkormányzatokat belekényszerítik a privatizációba, mivel azok eladósodtak, és az intézmények konszolidációját csak így támogatja a kormány. Főleg, hogy a stabilizálásra a befektető által 'letett' vagyoni biztosíték is felhasználható. A javaslat 160 000 egészségügyi dolgozó közalkalmazotti munkaviszonyának vagy munkahelyének megszüntetését teszi lehetővé anélkül, hogy számukra bármilyen garanciát nyújtana. Ennek megelőzése érdekében javasoltuk, hogy a tárca kösse meg a kollektív szerződést, de ezt a miniszter elutasította (...) a dolgozók kiszolgáltatottá válnak, és a tervezet alapján könnyedén 'kiszervezhető' a munka a fejük fölül, miközben vidéken gyakran a kórház a térség legnagyobb munkaadója. A tervezet sem a betegek, sem a dolgozók érdekeit nem szolgálja, világosan látszik, hogy választási ígéretnek kell eleget tenni, a 'befektetők már itt állnak sorban. (...) "az EDDSZ javasolta a kormánynak az egészségügyi fejlesztési alap létrehozását, ugyanis így kormánygaranciával hitelt vehetnének fel az intézményfenntartók, például a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) közreműködésével. Választ nem kaptunk, pedig az MFB hasonló konstrukcióban támogatja a kis- és középvállalkozókat, valamint a mezőgazdasági termelést is. Az egészségügy piaca ráadásul stabil, a működtetést szolgáló közpénzek rendelkezésre fognak állni, sem jégeső, sem aszály nem veszélyezteti a megtérülést".

Csehák Judit egészségügyi miniszter szerint (In: Sághy Erna: Magánpénzek, közkórházak, 168 Óra, 2003. május 15.) "az előző kormány is változtatni kívánt azon, hogy a kórházak csupán költségvetési intézményként működhessenek, mivel ez ma már gátja a fejlesztésnek és a felelős gazdálkodásnak. De az intézmények csak közhasznú társaságokká alakulhattak volna át, gazdasági társasággá nem. Úgy gondoltuk, ez indokolatlan, hiszen már ma is sokféle szolgáltató szerepel az egészségügyi ellátásban.(...) A tagországokban minden gazdálkodási forma megtalálható, és a szolgáltatások tulajdonosa is bárki lehet. Az arányok viszont eltérőek. Ezekről minden ország maga dönt. A másik vitapont: a korábbi törvény nem tette volna lehetővé a szakmai befektetők megjelenését a piacon. Gyógyszergyártó, valamint egészségügyi eszközöket gyártó és forgalmazó cég nem lehetett volna résztulajdonos az egészségügyben. Bár erre a mostani szabályozatlan helyzetben is van példa. Úgy véljük, ha nemcsak alvállalkozóként hoznának korszerű eszközöket, hanem az egész gyógyintézet működésében részt vállalnának, az ellátás egészének színvonalát javíthatnánk. (...) Nem kötelező az átalakulás; az általunk beterjesztett törvény nem teremt drámaian új helyzetet. 1989 óta ebben a szektorban is megjelentek a különböző tulajdonformák. Az egészségpénztár 60 milliárd forint értékben a szolgáltatásoknak több mint 10 százalékát már ma sem a köztulajdonban lévő szolgáltatóktól vásárolja. Magánkézbe kerültek a patikák, a háziorvosok 96 százaléka magánvállalkozó. A házi gondozás 85 százaléka is magánszolgáltatók kezében van. Magántulajdonban lévő szolgáltatóktól vásárolunk művesekezelést. A CT-készülékek, az MR-készülékek vagy a korszerű laboratóriumok tulajdonosai közvetlenül állnak szerződésben az egészségbiztosítóval. Ez nem újdonság.(...) Ha ugyanannyi pénzért a magánszolgáltató jobb minőségű ellátást tud nyújtani a betegnek, miért tiltanánk meg, hogy a biztosító tőle vásároljon? Ha jobb munkaszervezéssel, korszerűbb készülékekkel, kevesebb költséggel tudnak ugyanolyan szolgáltatásokat adni, mint az állami intézmények, és a betegnek ugyanúgy nem kell érte fizetnie, miért korlátoznánk a működésüket? (...) A törvényen túl több jogszabály rögzíti, hogy a magáncégeknek ugyanolyan szigorú követelményeket kell teljesíteniük, mint az állami intézményeknek. Gondoskodunk a szakmai ellenőrzésről. Nincs mód arra, hogy a szolgáltató az ellátás színvonalának csökkentésével szerezzen extra hasznot".

Csehák szerint azért van szükség az állami intézmények privatizációjára, a megemelt támogatások ellenére is, mert "nemcsak működtetni, korszerűsíteni is kell. A betegeknek jobb ellátást ígértünk. Nem kell közpénzből felszerelni egy laboratóriumot, ha a szolgáltatás árát meg tudjuk fizetni. A beruházónak a mai árakon is érdemes befektetnie. Például ma nagy összeget kellene új betegszállító járművekre fordítani. De ha ugyanazért a pénzért, amennyiért a mentőszolgálat teljesít egy kilométert, jelentkezik egy másik szolgáltató, akinek saját kocsija van, a betegnek nem kell tudnia, kié az autó. Neki az a fontos, hogy ne kelljen fizetnie, várakoznia, és felkészült szakember szállítsa. Nem akarjuk eladni a kórházakat. Azt akarjuk, hogy más is vállalkozzon a felújításukra, mivel a betegnek nincs ideje egy-két évtizedet várni, amíg az államnak lesz elég pénze".

Dr. Sinkó Eszter közgazdász szerint (Elfogadható cél, elfogadhatatlan eszközök, Népszabadság, 2003. május 15.) "Európában szokatlan gyakorlat az, hogy korlátozás nélkül beengedjenek mindenfajta vállalkozást, így a profitorientált vállalkozásokat az egészségügy alapvető közszolgáltatásainak körébe. Európa 'nyugati' felén döntő többségben nonprofit vállalkozások kaptak működési engedélyt. A profitorientált szolgáltatók által üzemeltetett kórházi ágyak aránya Németországban 6,8, Franciaországban 19, Angliában 4,3, Finnországban 3,6 százalék, Hollandiában (közpénzből finanszírozottan) 0 százalék. Profitorientált vállalkozások ott nyerhetnek nagyobb teret, ahol speciális szolgáltatások iránt jelentkezik igény, s ahova a közszféra nem kíván pénzt juttatni. Lehet, hogy helytálló Kincses Gyula cikkében (Miről szól a kórháztörvény?, május 7.) az a megjegyzés, miszerint a nonprofit forma kötelező előírása a feketegazdaság felé tolja a befektetőt, de Hollandia - amely tudvalevően a legpiacibb egészségüggyel rendelkezik egész Európában - még nem értesült erről?"

Sinkó szerint "a Harvard Egyetem egyik neves professzora magyarországi előadásában az amerikai tapasztalatokat így összegezte: a közelmúlt vizsgálatai alapján a leghatékonyabbnak Amerikában a nonprofit ellátórendszerek bizonyultak, míg több nagy profitorientált szervezet esetében számos csalásra derült fény. (Pedig Amerikában szigorú szabályozások érvényesülnek, gyakorlatuk is van a magán- és a közszféra közötti szerződések feltételeinek kidolgozásában, a teljesítmény mérésében és számonkérésében.)"

Sinkó szerint "a magánvállalkozások vitathatatlanul betöltenek pozitív szerepet is az egészségügyben: növelik az egyes szolgáltatásokhoz való hozzáférést, csökkentik a sorban állást, javítanak a túlélés esélyein. A magánszféra tőkebefektetései híján például nem kaphatna minden rászorult beteg művesekezelést. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy profitorientált vállalkozások esetében a betegek egy része akkor sem részesül veseátültetésben, ha az állapota ezt lehetővé és indokolttá tenné. A szolgáltatók ugyanis nem jelentik be a beteget transzplantációra, mert ezzel ügyfelet veszítenének. (...) Nemcsak az tehát a baj, hogy a magántőke bevonulásával a magánbefektetők - jobb érdekérvényesítő képességüknek köszönhetően - egyre nagyobb szeletet vágnak ki a közös tortából, hanem az is, hogy mindeközben hiányzik a szükséges szakmai szabályozás, amely ellensúlyt képezhetne a profitmaximalizálási törekvésekkel szemben. Ismerve apparátusaink leterheltségét, tehetetlenségét, és az orvosszakma ellenállását mindenfajta szabályozással szemben, bizton mondhatjuk, hogy ezt a hiányosságot a hivatalok nem lesznek képesek a későbbiek során pótolni".

Kupcsulik Péter, a Magyar Orvosi Kamara elnöke szerint (Az egészség törvénye, Magyar Hírlap, 2003. május 19.) "közgazdászok csuklóból azt állítják, hogy a piaci feltételek a jelenlegieknél csak jobbak lehetnek. Így van ez mindenütt - mondják. Elfelejtik megemlíteni, hogy ez az egészségügyre nem érvényes, mert a közfinanszírozott egészségügyben nincs valódi piac. Az elkölthető pénzt a költségvetés határozza meg. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak (OEP) mint 'vásárlónak' a szerepe értelmezhetetlen. Ő mondja meg, minek mennyi az ára. A szolgáltató tehát nem piaci szereplő, mert az árat nem ő határozza meg. Olyan ez, mintha bemennénk egy cipőboltba, kinéznénk magunknak mondjuk egy Gucci cipőt, és 15 ezer forintért akarnánk megvenni. Hiába negyvenezer forint a valódi ára, az eladó kénytelen lenne az általunk kínált - előírt - árért eladni. Ha tehát magánbefektető jelenik meg az egészségügyi piacon, nyereségért nem érvényesítheti az árait. Profitot termelni viszont üzleti érdeke. Csak úgy teheti meg, ha spórol a szolgáltatásokon. Vagy csak nyereséges tevékenységet végez. Ebből már viszonylag kevés akad, mert elkeltek. A művesekezelés, a képalkotó diagnosztika túlnyomórészt magánkézben van. A szövődmények ellátását, az időigényesebb vizsgálatokat vajon vállalják-e ezek az intézmények? Sok olyan hír kering, hogy nem. Ezek terhe az állami intézményekre hárul. A másik lehetőség az alkalmazottak bére. Kétségtelen, az említett magánintézményekben magasabbak a fizetések, mint az állami kórházakban. De intő jel, hogy egy folyamatban lévő kórházi privatizáció szerződésajánlatában az új szolgáltató csak két évre garantálja a jelenlegi közalkalmazotti béreket. És aztán? A kórháztörvénybe beleférne a megfelelő garancia. Miért hiányzik?"

Kupcsulik szerint "kétségtelen, hogy a kórházakra kényszerített merev költségvetési gazdálkodás lehetetlen helyzetet teremt. Miközben 'életre-halálra' küzdenek egymással az OEP-pontokért, keményen fizetniük kell a közterheket, nem tartalékolhatnak, nem vehetnek fel hitelt, nem igényelhetnek vissza áfát. Ha az EU-csatlakozás után esetleg a gyógyszereket is áfa terheli, a kórházaknak annyi. De ez még semmi. Ugyanezen a közfinanszírozott piacon vannak jelen a magáncégek, amelyek kihasználhatják a valódi versenyszféra gazdasági előnyeit. Mindazt, amit az államiak nem. Vajon miért nem emelte fel a szavát ez ellen a versenyhivatal? Vajon mit szólna ehhez az EU gazdasági versenybizottsága? Nem a magáncégeket kell gátolni persze, hanem az állami intézmények gazdálkodási szabályait kell rugalmasabbá tenni. Nem kínálhatna fel a kórháztörvény olyan megoldást, amely megtartaná a közalkalmazottakat, de lehetőséget adna az ésszerűbb gazdálkodásra, a hitelfelvételre? Nem lenne ez elégséges az állam évtizedek óta elhanyagolt tulajdonosi kötelességének - felújítások, beruházások - pótlására? Mindenképpen tulajdonosváltásra van szükség? És most talán a legfontosabb, a 'szakmai' befektető kérdése. Érdekes metamorfózison ment át ez a fogalom. Senki nem vitatja, hogy mondjuk a bolgárkertész vagy az állattenyésztő szakmai befektető, de például a műtrágyát vagy a növényvédő szert gyártó cég nem. Nem volt ez vita tárgya 1994-95-ben, a patikaprivatizációkor sem. A patikákat csak a szakterület legmagasabb végzettségű személye, a gyógyszerész tulajdonolhatta. Gyógyszergyár vagy - elnézést az érintettektől - sarki fűszeres nem. Nagyon helyes volt. Most, amikor a jogalkotó 'szakmai' befektetőről beszél, éppen gyógyszergyártókra, -forgalmazókra, egészségügyi terméket előállítókra gondol. Orvosra nem. A lakonikus indok: nincs elég pénzük. Nincs. De lenne szellemi apportjuk, ha erre lehetőséget adna a kórháztörvény. Felvehetnének kedvezményes hitelt, ha a jogszabály lehetővé tenné ezt, a többiekkel szemben előnyben részesítve az igazi szakmai befektetőket. Nem biztos persze, hogy a kórházi dolgozók elfogadnák, hogy úgynevezett 'feladatátvállalási' szerződést kössenek, de a lehetőségre joguk lehetne. Nem csak a második körben, amikor már a menedzsment tulajdonosi jogokat szerzett és diktálhatja a feltételeket. Még inkább így van ez a járóbeteg-szakellátó intézetekben. Itt az orvosok önállóan dolgoznak, a felelősségük egyéni. Nem tehetné meg a kórháztörvény, hogy ugyanolyan felfogásban szabályozza a járóbeteg-privatizációt, mint a gyógyszertárak esetében történt? Miért ne kaphatnának az orvosok, az orvosi praxisközösségek kizárólagos vagy legalább elsőbbségi jogot az intézet privatizációjára? Gyógyszerészek igen, orvosok nem? Szükség van még az orvosi jogállásról szóló törvényre, ugyanolyanra, mint az ügyvédeké, közjegyzőké, bíráké stb. Ha ez hiányzik a kórháztörvény hatályba lépésekor, kiszolgáltatott, ex lex helyzetbe kerülnek azok, akiken a gyógyítás múlik. Az orvosi kamarának jogot kell kapnia az orvosi minimumdíjtételek kormányzati szintű egyeztetésére. Nagyon indokolt lenne, hogy az egészségügy költségvetési kiadásainak GDP- (bruttó hazai termék) aránya előre tervezett módon - a korábbi kormányzati ígéreteknek megfelelően növekedjék. Miért ne garantálhatná ezt éppen a kórházörvény?"

Csaba Iván közgazdász, a Közép-európai Egyetem adjunktusa szerint (Miért nem jó a kórháztörvény?, HVG, 2003. május 22.) "a laikus olvasó azt gondolhatná, a törvény elsősorban azzal foglalkozik, milyen algoritmus keretében lehetne átalakítani a köztulajdonban működtetett szolgáltatói kapacitásokat. Ezt valójában csak az utolsó fejezet tárgyalja. Ehelyett a dokumentum olyan nem létező világ szabályait vázolja fel, melyben az önkormányzatoknak és részben más működtetőknek jól definiált közszolgáltatási kötelezettségeik vannak, amelyekre ellátási szerződést köthetnek, ha azokat nem költségvetési szervvel valósítják meg. A valóságban a mai többszereplős egészségügyi rendszerben nincsenek jól definiált kötelezettségek, és nincs igazi gazdája - legalábbis több gazdája van - az egészségügyi ellátásnak. Ilyen lényeges szereplő az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP), amely egyszerűen kimaradt a felelős egészségügyi szervek felsorolásából. Így nehezen értelmezhetők az önkormányzatok és más szereplők között létrejövő olyan ellátási szerződések, amelyek költségeit főként az OEP állja. Mi lesz azokkal a szolgáltatókkal, amelyekkel az OEP szerződést kötött, ha az egészségügyi szolgáltatásokért felelős szervek mással kötnek szerződést, és mi történik, ha az OEP nem akarja finanszírozni az ellátási szerződések kedvezményezettjeit? Erre a válasz a tudatlan csend. Ugyanakkor a fenti homályos tartalmú ellátási szerződésekre a törvény pályáztatási kötelezettséget ír elő. Tételezzük fel, hogy X. kórház a General Electrickel közös rt-t hoz létre. Mivel a kórház már nem költségvetési szerv, funkciói ellátására ezt követően pályázatot kellene kiírni. Ennek nyilván semmi értelme. A törvényalkotó feltehetően azt akarta, hogy az rt létrehozására legyen kiírva pályázat, s nem az ellátási szerződésre. Összességében és a fentieken is túlmenően, a kérdéses törvény nem érthető, ezért közvetlenül nem hajtható végre. Ahelyett, hogy fogódzókat adna az érintett önkormányzati döntéshozóknak, inkább elbizonytalanítja őket. Mindez talán visszavezethető a jelenlegi egészségügyi kormányzat inkompetenciájára (bár a törvény szövegszerűen eredendő bűne nem független az eredeti Mikola-féle változattól). Az is lehet, hogy a zavaros állapotok fenntartása a zavarosban halászni kívánó csoportok érdekeit szolgálja. Amikor egy törvény hatalmas közvagyon sorsát érinti, elvárható, hogy a kormányzat első lépésben - például a brit vagy az EU-törvénykezés mintájára 'fehér lapok' formájában megfogalmazott - koncepcióval álljon elő. Így nem a kabátot kellene a gombhoz varrni - nem a törvényt kellene az eredeti szándékok szempontjából silabizálni -, hanem értelmes társadalmi vitát lehetne folytatni a közpolitikai célokról, amelyek egyebek között törvények, miniszteri utasítások útján lennének érvényesíthetők. Ceterum censeo: ha az országgyűlési képviselők mindezt komolyan veszik, nem fogadják el ezt a kórháztörvényt!"

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695