A kedvezménytörvény módosítása

2006-07-02

Az Országgyűlés módosította a határon túli magyarok kedvezményeiről szóló törvényt, mely szerint megmarad a magyarigazolvány, változás lesz azonban, hogy Magyarország akkor nyújt oktatási, kulturális támogatást szülőföldjén a határon túli magyarságnak, ha azt az érintett állam igényli. A kedvezménytörvény további módosítását szorgalmazta az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének határozata Erik Jürgens képviselő jelentése után.
Az Országgyűlés módosította a határon túli magyarok kedvezményeiről szóló törvényt, mely szerint megmarad a magyarigazolvány, változás lesz azonban, hogy Magyarország akkor nyújt oktatási, kulturális támogatást szülőföldjén a határon túli magyarságnak, ha azt az érintett állam igényli. A kedvezménytörvény további módosítását szorgalmazta az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének határozata Erik Jürgens képviselő jelentése után. A vitát annak ellenére nem vették le a napirendről, hogy az Országgyűlés június 23-án már módosította a jogszabályt. A közgyűlés kedvezően fogadta, hogy Magyarország támogatja határon túl élő kisebbségeit, de hangsúlyozza, hogy ezt el kell fogadtatni a szomszédos országokkal is, amelyekben a kisebbségek élnek. A határozat nyomatékosan kéri a magyar kormányt és az Országgyűlést, hogy a nemzetközi szervezetek bírálatait is figyelembe véve módosítsa a kedvezménytörvényt, egyúttal felszólít minden érintett kormányt, hogy kezdjen érdemi tárgyalásokat Budapesttel. Tabajdi Csaba szocialista képviselő, a magyar küldöttség vezetője azt tartja a legfontosabbnak, hogy érdemi kérdésekben nem marasztalták el Magyarországot. Németh Zsolt, aki a státustörvényt kezdeményező Orbán-kormány külügyi államtitkára volt, úgy vélte: az alkalmazkodó magyar külpolitika kudarcot vallott. A politikus szerint vissza kell térni ahhoz, hogy Magyarország egyértelműen a saját nemzeti érdekei mellett lépjen fel. Kovács László külügyminiszter úgy nyilatkozott: Magyarország nem tervezi a kedvezménytörvény további módosítását. A szlovák kormány nyilatkozatban utasította el a kedvezménytörvényt, mert álláspontjuk szerint a jogszabály diszkriminatív, mert a kedvezmények nem minden szlovák állampolgárt illetnek meg. Felszólította a magyar kormányt arra, hogy ne érvényesítse a törvényt Szlovákiában, és ne kényszerítse a szlovák kormányt ellenintézkedések megtételére. Ezek után a Külügyminisztérium valamennyi szomszédos országnak, így Szlovákiának is jegyzéket adott át. Ebben éppen azt javasolja, hogy a kedvezménytörvény végrehajtásáról a kormányközi vegyesbizottságok tárgyaljanak. Kovács László külügyminiszter bízik abban, hogy sikerül közös nevezőre jutni Szlovákiával a státustörvényről. Kovács László elmondta: a módosított jogszabály nem kötelezettségeket ró, hanem lehetőségeket teremt a szomszédos országok számára. A külügyminiszter emlékeztetett arra, hogy a módosított törvényben nincsenek nemzetiség szerint megkülönböztető intézkedések, ezért szerinte félreértésből adódik a szlovák kormány elutasítása.

Összefoglalás

A kedvezménytörvény módosítását- vagy a kormánypártokat támogató vélemények:
- a Fidesz szempontjából a legkínosabb talán éppen az, hogy Németh Zsolték a MÁÉRT-on nem a kormánnyal kerültek szembe, hanem a legtekintélyesebb határon túli magyar szervezetekkel, márpedig a legnagyobb ellenzéki párt mindeddig meglehetős sikerrel adta el a közvéleménynek, hogy ő a kisebbségi ügy hazai letéteményese; ezzel szemben a MÁÉRT-on világossá válhatott minden érintett előtt, hogy a Fidesz ezt az ügyet épp úgy hajlandó feláldozni a pártpolitika oltárán, mint minden mást mostanában
- a törvény eredeti változata nemcsak azért rossz, mert etnikai alapon diszkriminál ott, ahol ezt nem teheti és hatósági definíciót szab arra, hogy ki a magyar, hanem mert feldühíti a szomszédos kormányokat, márpedig ők ebben az ügyben, tetszik, nem tetszik, megkerülhetetlenek
- amikor kitört a 'román munkavállalók özöne' miatti hisztéria, Orbánék kénytelenek voltak bevallani: sem a státustörvény, sem a Nastaséval kötött megállapodás nem ad semmilyen különleges jogosultságot a törvény hatálya alá tartozó személyeknek, a státustörvény kedvezményezettjei gyakorlatilag ugyanolyan feltételekkel vállalhatnak munkát, mint azok a szomorú népfajok, akiknek nem jár magyarigazolvány
- majdnem az összes határon túli szervezet (a becslések szerint ezek képviselik a kinti magyarság 95 százalékát) igent mondott a változtatásokra

A kedvezménytörvény módosítását- vagy a kormánypártokat kritizáló vélemények:
- Kovács László külügyminiszternek, Bársony András politikai és Udvardi Iván helyettes államtitkárnak fontosabb volt az EU és a szomszéd országok véleménye, mint a magyar érdek
- a baloldali-liberális kormány nem nemzettársait, hanem üzletfeleit látja a határon túli magyarokban, ennek jegyében a közalapítványok útján eljuttatott támogatások helyett a gazdasági kapcsolatok kiépítését szorgalmazza; A tőkebeáramlás fontos, ám legalább ennyire életmentő a határon túli közösségek intézményrendszerének támogatása és a hitében megfogyatkozott magyarság közérzetének ápolása is
- a tervezett módosítás előtt azt sem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a jelenleg is érvényben lévő törvény ellen ma nincs jogi érvényességű kifogás az Európai Unió részéről
- kormányra kerülésük óta a szocialista-szabad demokrata politikusok egyetlenegyszer sem emelték fel szavukat a megszaporodó magyarellenes intézkedések kapcsán (Wass Albert-ügyek, a romániai magyar egyházi oktatás elsorvasztási kísérletei, a csángók zaklatása stb.), viszonyt ténykedésükkel elérték, hogy belháborús viszonyok alakultak ki a horvátországi magyarok közt; valamint megbomlani látszik a romániai magyarság egysége is
- a státustörvény kérdése nem csak a határon túli magyarokról és azokról szól, akik a nemzet egészében gondolkodnak; a törvény sorsa a magyar érdekérvényesítő képesség lakmusza: ha az unióval és a szomszédokkal szemben meg tudják védeni azt, akkor jó esélyünk van arra, hogy a szabolcsi almatermesztő és a dorogi nyugdíjas érdekeit is megvédik, ha arra kerül a sor
- a kedvezménytörvény eredeti célját, szellemiségét súlyos csapás érte azzal, hogy a törvény preambulumából kimarad az egységes magyar nemzetre való hivatkozás; megingott továbbá a magyarigazolvány szerepe a kedvezmények igénybevételekor, ami nemcsak azt a hétszázezer magyar embert érinti hátrányosan, aki már a dokumentum birtokába jutott, hanem megbontja az eddig működő rendszert, s a korrupciónak ad teret a támogatások odaítélésekor
- a státustörvény eredeti célja nem pusztán támogatások eljuttatása, hanem a közösségi önszerveződéshez történő hozzájárulás is volt, ehhez pedig az igazolvány kiváltásán és az ezzel összefüggő intézményrendszeren (például a szintén ellehetetlenülő státusirodákon) át vezetett az út; a kormány mostani tervezete mindezt megszünteti, vagyis azt, amiért valójában a törvény koncepciója megszületett
- az egységes magyar nemzetre való kikerül a törvényből: ebben a tekintetben szimbolikus kérdésről, egy alapelvről van szó, amelynek következménye végigvonul az egész törvényen és magán a nemzetpolitikán; aki nem vállalja fel ezt az alapelvet, az gyakorlatilag tagadja, hogy egy határon túli magyar a magyar nemzet egészéhez tartozik akkor is, ha állampolgársága más



Lukács Csaba szerint (Három óra látszatdemokrácia, Magyar Nemzet, 2003. május 23.) "a legnagyobb ellenzéki párt nyolc nappal a Máért-ülés előtt kapta meg a módosítandó törvény szövegét, miután Németh Zsolt hivatalos levelet írt Szabó Vilmosnak, sérelmezve, hogy többszöri kérése ellenére sem küldték el neki a tervezetet. Ilyen előzmények után holnap száznyolcvan perc jut a demokrácia látszatára - ha hasonló eset a polgári kormány alatt fordult volna elő, akkor minden bizonnyal tüntetést szervezett volna a Nyilvánosság Klub (tényleg, ők hova tűntek az utóbbi esztendőben?), az amerikai képviselőházban interpellált volna Tom Lantos és a francia elnök befogadott volna kéttucat menekülő SZDSZ-es képviselőt. Roppant különös az is, hogy az új kormány által a Miniszterelnöki Hivatal alá rendelt határontúli ügyek politikai államtitkárának, Szabó Vilmosnak vajmi kevés beleszólása volt a módosításba, a Határon Túli Magyarok Hivataláról nem is beszélve. Az ügyben azok döntöttek, akik az MSZP hatalomra jutásakor meg akartak szabadulni a határon túli magyarok ügyétől: a külügy felső vezetése. Kovács László külügyminiszternek, Bársony András politikai és Udvardi Iván helyettes államtitkárnak fontosabb volt az EU és a szomszéd országok véleménye, mint a magyar érdek, és ez az egyeztetési procedúrából is napnál világosabban kiderült. Előbb Brüsszel, majd Pozsony és Bukarest volt a tárgyalópartner, utána a határon túliak torkán próbálták lenyomni a gombócot, majd szombaton, amikor már nincs lehetőség érdemi beleszólásra, szót kapnak az ellenzék szakértői is".

Lukács úgy véli "a tervezet szerint drasztikusan csökken a magyarigazolvány jelentősége, a törvényből kimarad a magyar nemzet egységéről értekező passzus, többek közt elfelejtődnek a munkavállalási kedvezmény és az ahhoz kapcsolódó szociális, egészségügyi és gazdasági támogatások is. Az MSZP politikájának prioritásait világosan jelzi a látogatásról szóló egyik napilap-tudósítás címe: támogatás helyett partnerség a határon túli magyarokkal. A baloldali-liberális kormány nem nemzettársait, hanem üzletfeleit látja a határon túli magyarokban, ennek jegyében a közalapítványok útján eljuttatott támogatások helyett a gazdasági kapcsolatok kiépítését szorgalmazza. A tervek szerint hét és fél milliárd forintot juttatnak a Corvinus Rt.-nek, amely Magyarországon az egyedüli olyan fejlesztési tőketársaság, amely kifejezetten a külföldre irányuló befektetésekhez biztosít pénzügyi forrásokat. A részvénytársaság immár több mint tízmilliárd forintnyi keretéből várhatóan a szocialistákhoz közel álló vállalkozók építhetnek bevásárlóközpontokat a határon túl (gondoljunk a tízmillió eurós eximbankos hitelre a váradi Mudura Sándor esetében), ezáltal fejlesztve a határon túli magyarok plázakultúráját és támogatva a csatlakozást a globalizált világhoz".

Lukács: "kell a gazdasági segítség, de nem hiszek a pénz kizárólagosságában. A tőkebeáramlás fontos, ám legalább ennyire életmentő a határon túli közösségek intézményrendszerének támogatása és a hitében megfogyatkozott magyarság közérzetének ápolása is (arról nem is beszélve, hogy a váradi kisnyugdíjas élete nem lett jobb attól, hogy naphosszat nézheti a számára méregdrága bevásárlóközpont román feliratú kirakatait). Bármennyire is nehéz ezt az internacionalizmuson szocializálódott baloldalnak megértenie, a magyarságtudat nem pénzkérdés. Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken és másutt a szimbólumok legalább ilyen fontosak - a magyarigazolvány birtoklása nem a kedvezményes vonatjegy miatt jelent sokat a kisebbségi sorban élő magyaroknak. A tervezett módosítás előtt azt sem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a jelenleg is érvényben lévő törvény ellen ma nincs jogi érvényességű kifogás az Európai Unió részéről! Vannak aggodalmaskodó nyilatkozatok (...) de azok jelentőségét nem kell túlbecsülni. Az már jóval elgondolkodtatóbb, hogy kormányra kerülésük óta a szocialista-szabad demokrata politikusok egyetlenegyszer sem emelték fel szavukat a megszaporodó magyarellenes intézkedések kapcsán (gondoljunk csak a Wass Albert-ügyekre, a romániai magyar egyházi oktatás elsorvasztási kísérleteire, a csángók zaklatására stb.), viszonyt ténykedésükkel elérték, hogy belháborús viszonyok alakultak ki a horvátországi magyarok közt (fantomszervezetek vezetőit akarják kinevezni az Illyés Alapítvány alkuratóriumaiba); valamint megbomlani látszik a romániai magyarság egysége is. A 'nemzeti közép' kormányának nemzetpolitikája katasztrofális, de a következményeket mindenkinek viselnie kell".

Lukács szerint "jó volna tudatosítani a magyar választókban, hogy a státustörvény kérdése nem csak a határon túli magyarokról és azokról szól, akik a nemzet egészében gondolkodnak. A törvény sorsa a magyar érdekérvényesítő képesség lakmusza: ha az unióval és a szomszédokkal szemben meg tudják védeni azt, akkor jó esélyünk van arra, hogy a szabolcsi almatermesztő és a dorogi nyugdíjas érdekeit is megvédik, ha arra kerül a sor. Konfliktusok márpedig lesznek akkor is, amikor tagjai leszünk az uniónak, és magyar nemzeti érdek akkor is lesz, amikor útlevél nélkül utazhatunk a schengeni egyezmény értelmében. Akár unión belüli ellentétek, akár a szomszédokkal való viták esetében létfontosságú, hogy legyen egy erős, érvei és érdekei mellett határozottan kiálló magyar politika és egy konszenzuson alapuló nemzeti minimum, amely alatt nem köthető kompromisszum".

Pataky István szerint ( Magyarok harca Budapesttel, Magyar Nemzet, 2003. május 26.) "igen fontos sikere a határon túli szervezeteknek az is, hogy a státustörvény Magyarország uniós csatlakozása után is hatályban marad. A kedvezménytörvény eredeti célját, szellemiségét ugyanakkor súlyos csapás érte azzal, hogy a törvény preambulumából kimarad az egységes magyar nemzetre való hivatkozás. Megingott továbbá a magyarigazolvány szerepe a kedvezmények igénybevételekor, ami nemcsak azt a hétszázezer magyar embert érinti hátrányosan, aki már a dokumentum birtokába jutott, hanem megbontja az eddig működő rendszert, s a korrupciónak ad teret a támogatások odaítélésekor. Elsősorban ezért mondott nemet a legújabb tervezetre a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Vajdasági Magyar Demokrata Párt. Annyi bizonyos, hogy a módosított törvény - amelynek végleges formája természetesen csak a parlamenti vita után alakul ki - összességében visszalépést jelent az eredeti státustörvény tartalmához, céljaihoz és szellemiségéhez képest egyaránt".

Pataky szerint "a Máért hetedik ülése a kedvezménytörvény módosításáról szólt, s talán túl kevés szó esett arról, hogy miért nem működött az utóbbi egy esztendőben. A jogszabály végrehajtása tavaly nyár óta elakadt, pedig ezt - a Pozsonnyal folytatott vitát leszámítva - semmilyen külső tényező nem akadályozta. Ukrajna, Szerbia-Montenegró, Horvátország és Szlovénia egyetlen pillanatig sem tiltakozott a kedvezménytörvény ellen, az Orbán-Nastase-megállapodást követően pedig Románia is rábólintott. Az oktatási-nevelési támogatások átutalása megkezdődött, majd a tavalyi kormányváltás után leállt. S míg ez itt, Budapesten csak éles politikai vitatéma, addig például Erdélyben kisebb emberi tragédia. A Zsil-völgyi magyar oktatók panaszolják, megint egyre több magyar szülő akarja román osztályba adni a gyerekét. Amikor megszavazták a magyar Országgyűlésben a státustörvényt, sokan vállalták, hogy magyar iskolába adják gyereküket, akkor is, ha esetleg több tíz kilométeres utat kell ingázniuk naponta a diákoknak. Abban reménykedtek, legalább az ingázás költségeit fedezni lehet abból a húszezer forintból, amit a státustörvény oktatási-nevelési támogatása jelentett. A pénzre azonban mindhiába várnak.(...) Nem tudom, hallottak-e erről a történetről Brüsszelben, s azt sem tudom, járt-e Kovács László vagy Medgyessy Péter a Zsil völgyében, de az eredeti státustörvény éppen arról szól, ami ott, azon a sors által többször is sújtott erdélyi vidéken történt, történik. Magyarságról, megmaradásról, nemzeti összetartozásról, szolidaritásról. Ez az, amiről a státustörvényt brüsszeli, pozsonyi és bukaresti rendelésre gyomláló szocialista-szabad demokrata kormánynak halvány elképzelése sincs".

Kis Tibor szerint (Öngól, Népszabadság, 2003. május 26.) "a kormánynak valójában jó oka van megköszönnie Németh Zsoltnak a tanácskozáson tanúsított magatartását. Ez az elutasítás ugyanis, ahogy a dolgok most festenek, valójában masszív öngól a Fidesz szempontjából. Mert mi is történt valójában? A Fidesz embere a tanácskozáson bejelentette, hogy pártja eredeti formájában akarja megtartani a kedvezménytörvényt, és nem lesz partner a jogszabály módosításához. E közlés láthatóan nem okozott döbbenetet a teremben azok után, hogy pár nappal ezelőtt a Fidesz kongresszusa hasonló álláspontra jutott. A gond ott kezdődik Orbánék számára, hogy a párt szóban forgó indítványával szinte egyedül maradt a MÁÉRT-on. Ez a hirtelen elmagányosodás és nyilvános leégés láthatóan sokkolóan hatott a volt külügyi államtitkárra, aki az elmúlt években egészen máshoz volt hozzászokva a MÁÉRT-csúcsokon. Ráadásul ez a Máért-es affér csak megerősíti azt a benyomást, hogy a Fidesz mostanában végképp nem tud semmiben sem szépen veszíteni. Németh Zsolt ezúttal is borzasztó dolgokat vágott a jelenlevők fejéhez, s e minősítgetésekből most sem hiányozhatott a 'hazaáruló' jelző. Kár. Mint ahogy érthetetlen a státustörvény működésképtelennek bizonyult verziójához való fideszes ragaszkodás is. Pedig az ellenzéki pártnak már lett volna bőven ideje annak belátásához, hogy az említett jogszabály rossz, elhibázott, az EU-csatlakozással ráadásul az értéke tovább csökken majd. Az új körülmények között óhatatlanul kiürül, érdektelenné válik, egyre kevésbé lesz képes betölteni a neki szánt szerepet. Minderre a határon túli magyar pártok a jelek szerint már régen rájöttek - a Fidesz azonban nem ilyen tanulékony. A kisebbségi vezetők részéről most is gyakran elhangzott a tanácskozáson a figyelmeztetés, hogy a szülőföldön való boldoguláshoz a magyarigazolványnál azért többre lenne szükség: például korszerű infrastruktúrára, kulturális létesítményekre, a gazdasági lehetőségek szélesítésére (...) Valójában a Fidesz szempontjából a legkínosabb talán éppen az, hogy Németh Zsolték a MÁÉRT-on nem a kormánnyal kerültek szembe, hanem a legtekintélyesebb határon túli magyar szervezetekkel. Márpedig a legnagyobb ellenzéki párt mindeddig meglehetős sikerrel adta el a közvéleménynek, hogy ő a kisebbségi ügy hazai letéteményese. Ezzel szemben a MÁÉRT-on világossá válhatott minden érintett előtt, hogy a Fidesz ezt az ügyet épp úgy hajlandó feláldozni a pártpolitika oltárán, mint minden mást mostanában. Orbánék persze ezután is kitartanak a 'kisebbségi letéteményes' fikciója mellett. Csak éppen a hét végi magyar-magyar csúcs után az eddiginél nehezebb lesz a dolguk, hogy ezt el is hitessék".

Kepecs Ferenc szerint (Jó ez Orbánéknak?, Népszava, 2003. május 27.) "a Fidesz a Máérten tulajdonképpen a világgal, annak realitásaival hadakozott. No meg önmagával, hiszen korábban mindig azt mondta, neki az a jó, ami jó a határon túliaknak is. Most viszont mintha ő akarná megmondani, mi a jó nekik. A lehetségest elutasítva és a lehetetlent követelve voltaképpen azzal a Dzurindával - a szlovák miniszterelnökkel - került egy platformra, akinek csak egyfajta kedvezménytörvény felelne meg: az, amelyik nem létezik. A Fidesz ezzel ugyanúgy jár el, ahogy eljárt az Irakba küldendő békefenntartók ügyében is: nem engedi, hogy olyan sikeres megoldások szülessenek, melyeket a szavazópolgár később a szocialista-szabaddemokrata kormány tevékenységéhez köthet. Még olyan esetekben sem -sőt különösen akkor nem -, amikor hozzá közelálló témáról van szó. Hogy ez a hozzáállás kifizetődik-e, az persze kérdés. A realista ellenzékiséget a Máérten az MDF képviselte, amely - Isten látja lelkét - maga sem kedveli az új változatot, ám - Kovács László szavaival élve-nem akart 'határon túlibb' lenni a határon túliaknál".

Németh Kelemen szerint (A törvény őrei, Magyar Narancs, 2003. május 29.) "a törvény eredeti változata nemcsak azért rossz, mert etnikai alapon diszkriminál ott, ahol ezt nem teheti és hatósági definíciót szab arra, hogy ki a magyar, hanem mert feldühíti a szomszédos kormányokat. Márpedig ők ebben az ügyben, tetszik, nem tetszik, megkerülhetetlenek. Szlovákiában a mai napig nem alkalmazható a törvény - a félmilliós felvidéki magyarságnak semmi, de semmi haszna nem volt belőle. Pedig már rég nem Meciar trónol Pozsonyban. A törvény folyamatos súrlódásokat okozott Bukaresttel is: egyes pillanatokban reális lehetőségnek tűnt, hogy a végrehajtását Romániában is fel kell függeszteni. Erről a törvényről állította Németh Zsolt és hasonlóképpen Dávid Ibolya, hogy nem érti, miért kell módosítani. A státustörvény által biztosított, Magyarországon igénybe vehető kedvezmények egy része semmit sem ér. Amikor kitört a 'román munkavállalók özöne' miatti hisztéria, Orbánék kénytelenek voltak bevallani: sem a törvény, sem a Nastaséval kötött megállapodás nem ad semmilyen különleges jogosultságot a törvény hatálya alá tartozó személyeknek. A státustörvény kedvezményezettjei gyakorlatilag ugyanolyan feltételekkel vállalhatnak munkát, mint azok a szomorú népfajok, akiknek nem jár magyarigazolvány. A kulturális kedvezmények többségének is csekély jelentősége van a mindennapi életben: a magyarországi múzeumokat és könyvtárakat nem rohamozták meg a művelődni vágyó határon túliak. Valójában két kedvezmény bírt kézzelfogható jelentőséggel: az utazási és az oktatási-nevelési. Ez utóbbi alapján az a szülő, akinek legalább két kiskorú gyermeke van és őket magyar iskolába járatja, gyermekenként évi 20 000 Ft támogatásra jogosult. A Fidesz nem az oktatás színvonalát próbálta valamilyen módon emelni vagy éppen a tanárok nyomasztóan alacsony fizetését kiegészíteni, hanem ezzel a pénzzel igyekezett biztosítani azt, hogy a román, szlovák iskola helyett a szülők magyarba adják a gyereket".

Németh szerint "a Fidesz már néhány héttel ezelőtt a kongresszuson eldöntötte, hogy nem fogja megszavazni az új verziót. Németh Zsolt senkit nem lepett meg, amikor ezt bejelentette (...) A Fidesz azonban elszámította magát. Az összes többi határon túli szervezet (a becslések szerint ezek képviselik a kinti magyarság 95 százalékát) igent mondott a változtatásokra. Orbánék azon érvelése, miszerint nekik az a jó, ami a kisebbségi magyaroknak, léket kapott. Lehet, hogy mindez csak azt bizonyítja, mennyire kiszolgáltatott az összes határon túli magyar politikai szervezet a mindenkori budapesti kormánynak. De a Máért VII. ülése akkor is fordulatot hozott. A Fidesz - ha valóban nemmel szavaz majd a törvénymódosításokra az Országgyűlésben - a sajátjának hitt pályán szorul defenzívába. Németh Zsoltnak térdig kell majd járnia a lábát Erdélyben, mire mindenkinek elmagyarázza ezt, ha ugyan sikerül neki. Ami pedig a szlovák kormányt illeti: ha nem változtat elutasító álláspontján, magára marad. Amennyiben az EU elfogadhatónak tartja ezt a verziót (és erre most jó esély van), Dzurinda nem hivatkozhat többé diszkriminációra és jogsértésre".

Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke szerint (In: Halász Csilla: Vétkes nemzetfeladás, Heti Válasz, 2003. június 6.) "az volt a tét, hogy a törvény nemzeti jellege megmarad-e vagy sem. Ebben a kérdésben nincs helye semmiféle alkudozásnak vagy kompromisszumnak. Itt nem létezik középút. Bekövetkezett, amire számítottunk: kivették a törvényből az egységes magyar nemzetre való utalást. Politikai hitvallásunkból következik, hogy ehhez nem adjuk a nevünket. A többi határon túli szervezet úgy kezelte a törvénymódosítást, mint a legtöbb politikai kérdést, és azt nézte csupán, hogy az észrevételeiből hányat sikerül érvényesíteni. (...) Egyértelműen a törvény magyartalanítása volt a cél. Hogy az SZDSZ-es Máért-tag szóhasználatát idézzem: az európai erőközpontok, valamint a Magyarországgal határos államok azt várták el a magyar államtól, hogy a nemzeti jelleget vegye ki a törvényből. Ezek az erők azt várják, hogy a magyar nemzeti egység elvének a felmondása révén Magyarország szimbolikusan is mondjon le a határon túli közösségekről. Ennek az elvárásnak a magyar kormányzat nagy lelkesedéssel próbált eleget tenni. (...) A nemzeti elv kimaradását súlyos jogfeladó, önmegalázó gesztusnak tartom. Magára valamit is adó nemzet igyekszik elkerülni, hogy ilyen gesztusokat tegyen. Különösen fájdalmas ez a határon túli magyarok számára. Míg ez a magatartás a Magyarországon élőknek csak az önérzetét sérti, addig a határon túli magyar közösségek ezt a lépést eltaszításnak érzik".

Kovács szerint a törvénymódosítás után "ugyanaz történhet, mint a magyarországi kisebbségi önkormányzati választásokon: olyanok lettek roma, örmény és egyéb kisebbségi képviselők, akiknek az érintett nemzetiséghez semmi közük, s olyan településeken, ahol ebből a nemzetiségből nem él senki. Ha a státustörvény alkalmazása során nem kell vállalni a nemzethez való tartozást - azaz ha a támogatásokat nem a magyarigazolvány meglétéhez kötik -, a kedvezményezettek körének megállapítása szinte lehetetlenné válik. (...) Úgy gondolom, hogy a nemzetközi jog szereplői azok a nemzetek, amelyek képesek saját államot fenntartani. A nemzetközi jogban szereplés bizonyos státust jelent. Státust, vagyis önbecsülést. Aki nem becsüli meg saját magát, annak nincs semmiféle státusa, illetve annak páriastátusa van. Én a nem nyilvános politikai erőközpontoknak való nyilvános alávetettséget olyan tényezőnek tartom, amely sérti a magyar nemzet államalkotó státusát. Olyan gesztusnak, amely a magyar állam fennállását, a magyar nemzet nemzetközi elismerését veszélyezteti. (...) Kárpátalján például az oktatási-nevelési támogatásnak csak az öt százalékát fizették ki a múlt évre, vagyis majd tízezer igénylőből körülbelül ötszáz kapta meg a jogos járandóságát, az idén pedig még az igényeket sem tudtuk benyújtani. Az, aki megszegi a saját maga által elfogadott törvényt, arról minden további nélkül el lehet képzelni, hogy ugyanezt a viselkedést fogja folytatni. Nem hiszem, hogy a státustörvény lassú legyilkolása ezzel megállt. Valószínűnek tartom, hogy a már említett európai erőközpontok és a szomszéd államok nyomásának hatására a kollégáimat, akik úgy gondolták, hogy jó alkut kötöttek, újabb engedményekre fogják szorítani. (...) Kivették azt a pontot, hogy a határon túliak a mindenkori legkedvezőbb elbánás szerint léphetik át a magyar határt. Ha elismerjük, hogy van egységes magyar nemzet, amelynek egy részét vízumkényszer vágja el a többiektől, akkor nemzeti alapon kell ennek a következményeit enyhíteni. Hogy a mindenkori legkedvezőbb elbánás elvét kivették a törvényből, s november 1-jétől bevezetik a vízumkötelezettséget, azt mutatja, hogy mennyire tombol a kormányban a túlteljesítési kényszer.

Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke (Fidesz) szerint (A Kádár-korszak szelleme kísért, Magyar Nemzet, 2003. június 13.) "az egységes magyar nemzetre való utalás minden jel szerint kikerül a törvényből. Mielőtt bárki azt hinné, hogy ebben a tekintetben szimbolikus kérdésről van szó, nem árt tisztázni: valójában egy alapelvről vitázunk, amelynek következménye végigvonul az egész törvényen és magán a nemzetpolitikán. Aki nem vállalja fel ezt az alapelvet, az gyakorlatilag tagadja, hogy egy határon túli magyar a magyar nemzet egészéhez tartozik akkor is, ha állampolgársága más. Ez az elsőre evidenciának tűnő tétel a státustörvény és a magyar nemzetpolitika legfontosabb hivatkozási alapja, ami nélkül mind politikailag, mind jogilag nehezen indokolható a határokon átívelő nemzeti újraegyesítési folyamat. Egy másik sokat emlegetett gond, hogy a magyarigazolványok és a határon túl nyújtott támogatások elválnának egymástól. A világos kritériumrendszerek kiiktatásával kaotikus állapotok következhetnek be. Végül is mi alapján fogják osztani a támogatásokat? Hogyan biztosítható, hogy a magyarországi adófizetők pénze oda jusson el, ahová kell? Hogyan biztosítható, hogy az a 700 ezer határon túli magyar, aki kiváltotta igazolványát (vagyis vállalta magyarságát kisebbségi létben is) automatikusan, ne pedig mindenféle magyarországi és határon túli szervezeten keresztül váljon kedvezményezetté? De ezek a gyakorlati kérdések. Van azonban egy lényeges elvi probléma is a magyarigazolvány kiüresítésével kapcsolatban. Keveset beszélnek róla, de a státustörvény eredeti célja nem pusztán támogatások eljuttatása, hanem a közösségi önszerveződéshez történő hozzájárulás is volt. Ehhez pedig az igazolvány kiváltásán és az ezzel összefüggő intézményrendszeren (például a szintén ellehetetlenülő státusirodákon) át vezetett az út. A kormány mostani tervezete mindezt megszünteti, vagyis azt, amiért valójában a törvény koncepciója megszületett".

Németh szerint "nincs olyan kormányzati tisztviselő, aki ne említené, hogy a határon túli magyarsággal kapcsolatban szükséges a gazdasági kooperáció elősegítése is. Ezzel a megállapítással csak egyet lehet érteni. De akkor miért kerül ki a törvényből minden olyan passzus, mely nem a kultúrára és az oktatásra vonatkozik? Miért törlik el a státustörvényben az egészségügyre, a falusi turizmusra vagy az Európai Unióban egyre inkább teret nyerő régiófejlesztésekre vonatkozó elemeket? Vagyis: miért akarja folklorizálni a kormány a kisebbségi politikát? (...) A kormány indokolatlan mértékben hivatkozik az Európai Unióra a kérdéssel kapcsolatban. Nem árt leszögezni: az eredeti státustörvénnyel kapcsolatban az EU-nak nincsen álláspontja. Ha lett volna, azt felvetette volna a csatlakozási tárgyalásokon. Ez pedig nem történt meg. Kétségtelen, hogy az unió egyik tisztségviselője kritikát fogalmazott meg, ugyanakkor mások - mint az Európai Parlament külügyi bizottságának elnöke - viszont támogatták az eredeti jogszabályt. Ráadásul a státustörvény megvédéséhez jó alapot teremthetett volna, hogy a közösségi jog elismeri a 'positiv action'-höz való jogot etnikai kisebbségek esetében, illetve az Európa Tanács velencei bizottságának jelentése, amely a státustörvény céljait legitimnek ítéli meg. Mindezt akkor is tudnunk kell, ha most a kormány elismerő véleményeket lobogtat egy kiüresített státustörvény indoklásaként".

Kis Tibor szerint (Önkorrekció, Népszabadság, 2003. június 25.) "a státustörvény eredeti szövegéről szinte elfogadásának pillanatától fogva tudni lehetett ugyanis, hogy rövid távon is tarthatatlan. Hogy Európa és a szomszédok nem fogadnak el egy olyan magyar kisebbségi jogszabályt, ami nincs összhangban a mai európai állapotokkal, és legfeljebb arra jó (de arra nagyon), hogy hergelje a közvetlen környezetet, továbbá hangulatjavító intézkedésül szolgáljon a hazai és a határon túli szélsőségek számára. Az elmúlt másfél évben gyakran keletkezett az a benyomás, hogy ez a státustörvény teljesen felesleges, sőt káros jogszabály; nélküle kevesebb bonyodalommal lehetne szétosztani az anyaország ilyen célokra elkülönített közpénzeit. E vélekedést erősíthették egyébként a különféle nemzetközi fórumokon kapott pofonok, továbbá az említett kritikákon felbuzdult szomszédos kormányok otrombaságai is. Félő, hogy egy darabig még a hétfői törvénymódosítás után sem fog alapvető módon változni a helyzet. (...) mindaz, amit Orbán Viktorék a 'státustörvény megmentése' örvén művelnek, valójában pártpolitikai kármentési kísérlet. A Fidesz tudniillik akkor is alaposan odakozmált ezzel a jogszabállyal, ha nem árasztották el Magyarországot a román munkavállalók, ahogyan azt a szocialisták prognosztizálták. Jól emlékezünk még rá: a státustörvényt a Fidesz annak idején édes gyermekeként mutatta be az országnak - és a párt láthatóan még mindig nem hajlandó tudomásul venni, hogy valójában torzszülöttet segített a világra. Ez akár érthető is volna, ám annál inkább megbocsáthatatlan, hogy a Fidesz státusügyben most pápábbnak akar látszani a pápánál. Éspedig kizárólag azért, hogy eredeti koncepciójának kudarcát leplezze".

Lambert Gábor szerint (A megváltozott státus, Figyelő, 2003. június 26.) "az alapvető gond (...) az, hogy miközben a volt és a jelenlegi kormány is a jogszabály európaiságát és más országokban is alkalmazott gyakorlatokkal való összevethetőségét hangoztatja, nem beszél arról, hogy a státustörvény egy átmeneti helyzet, egy tévesen értelmezett fáziskülönbség terméke. Egy olyan történelmi pillanaté, amikor Magyarország már részévé vált az euroatlanti integrációnak (NATO) vagy előbbre tartott benne (Európai Unió), mint a szomszédai. A honi politikai elit egy része ebből azt a következtetést vonta le, hogy kiemelt regionális partnerként megnövekedett a külpolitikai mozgásterünk, hiszen Bukarest útja csakis Budapesten át vezethet Európába, a Meciarral küszködő Pozsony integrációja, illetve nemzetközi legitimációja pedig kétesélyes. Ezt nemcsak a jobboldalon látták így, de a szocialisták is külpolitikai szempontból kockázatmentesnek ítélték meg, ha a törvény támogatásával jó pontokat szereznek a határon túli magyarság köreiben. A törvény előkészítését és elfogadását övező csend azonban megtévesztőnek bizonyult. Pedig figyelmeztető lehetett volna, amikor a NATO délszláv légi csapásait követően a koszovói és a vajdasági rendezés összekapcsolására irányuló magyar puhatolódzások elutasításra találtak. Amint azt egy, a NATO bővítésével foglalkozó bennfentes amerikai tanulmány értékelte: maga a próbálkozás azt a kényelmetlen kérdést vetette fel, hogy Magyarország kétoldalú vitáiban nemzeti céljai érvényesítésére akarja-e felhasználni az atlanti szervezetet. Hasonló gyanakvás munkálkodhatott egyes uniós politikusokban, amikor az ismétlődő szlovák és román jelzések nyomán a státustörvényt vették górcső alá. Ráadásul időközben az EU nem a teljesítményalapú bővítés, hanem a big bang mellett döntött. Amikor pedig a nemzetközi politika színterévé a Balkán helyett Afganisztán, illetve Irak vált, Szlovákiában pedig túlléptek a Meciar-jelenségen, a magyar 'híd-szerephez' fűzött illúziók végképp szertefoszlottak. Pozsony és Bukarest integrációja enélkül is sínre került. (...) ne feledjük, hogy az inkább gesztus-, mintsem gyakorlati értékű státustörvény továbbra sem ad választ az elkövetkező évtizedek egyik legkomolyabbnak ígérkező kihívására. A demográfiai, illetve gazdasági előrejelzések alapján (mint arra épp Orbán Viktor volt kormányfő irányította rá a figyelmet) Magyarország belátható időn belül jelentős munkaerőimportra szorul. Ha a státustörvény, kinyilvánított szándéka szerint, a határon túli magyarság szülőföldön tartásának az eszköze, akkor kiktől reméljük a többnyire betelepüléssel és beilleszkedéssel is járó tartós munkavállalást?"

Lukács Csaba szerint (Nyár, öngól után, Magyar Nemzet, 2003. június 27.) "a legutóbbi Máért-on a határon túli magyarok legitim szervezeteinek torkán lenyomták a kedvezménytörvény módosításának szocialista-liberális forgatókönyvét és elveit. Az erő politikája nem érvényesült tökéletesen (két szervezet ellenállt), de ezt egy matematikai bűvészmutatvánnyal próbáltak korrigálni; mondván, hogy a határon túli magyarok kilencvennyolc százalékát képviselő szervezetek bólintottak (ki számolta ki az arányt és milyen alapon?). (...) Mi volt az értelme az egésznek? Ha leltárt készítünk az Orbán-kormány idején tapasztalt állapotról és azt összehasonlítjuk a maival, érdekes a végeredmény: akkor Romániával nem volt gond az Orbán-Nastase paktumnak köszönhetően (...), a szlovák fél tiltakozott, az EU módosítást javasok. A határon túli magyarok pedig úgy érezték, hogy végre az anyaországban is számolnak velük, sok évtizedes mellőzés után újra a magyar nemzethez tartozónak érezhetik magukat. Kovács külügyminiszter áldásos tevékenykedése nyomán a románok nem fogadják el a módosítást, Dzurinda a törvényről már hallani sem akar, az EU további módosítást javasol, a határon túli magyarok pedig megint gazdagabbak lettek egy csalódással. (...) 'az Orbán- és a Medgyessy-kormány egyaránt küszködött a szomszédok elutasító magatartásával, a fő különbség az volt, hogy az Orbán-kormány azt mondta, megcsináljuk a szomszédok ellenére is, a Medgyessy-kormány azt, hogy mindenáron meg kell egyezni a szomszédokkal'. Már tudjuk: az utóbbi stratégia nem működik, a szomszédokkal nem lehet megegyezni. Úgy végképp nem, hogy előtte megüzenjük nekik: mi a merjünk kicsik lenni program jegyében roppant nyitottak vagyunk önmagunk szembeköpésére is. A szomszédaink természetesen értenek a szóból, és teljes győzelemre játszanak a fegyvereit önként eldobáló ellenféllel szemben".

Bauer Tamás volt SZDSZ-es országgyűlési képviselő szerint (A státusbotrány fináléja, Népszabadság, 2003. június 27.) "a június 23-i országgyűlési végszavazással az új magyar demokrácia egy igazán botrányos fejezete ért véget. A Fidesz által kitalált, a többi jobboldali párt által annak idején lelkesen támogatott és az MSZP által is hazafiasan megszavazott státustörvény szép csendesen kimúlt, és átadta a helyét a teljesen értelmetlen kedvezménytörvénynek. (...) Az előző Országgyűlés két évvel ezelőtt 93 százalékos többséggel elfogadott egy törvényt, amelynek lényege - mint erre kidolgozói találóan mutattak rá - a magyar állam és (Ausztriát kivéve) a szomszéd országok magyar nemzetiségű (pontosabban magukat annak valló) állampolgárai közötti jogi és gazdasági kötelék létrehozása volt. E köteléket szimbolizálta a magyarigazolvány. A törvény - mint erre Kis Jánossal együtt rámutattunk - újfajta státust teremtett, s ezért volt státustörvény a becsületes neve. A törvény elfogadása nemzetközi botrányt szült, hiszen a magyar Országgyűlés úgy rendelkezett más államok állampolgárainak státusáról, és úgy hozott létre - az ajánló szervezetekkel - magyar állami intézményrendszert az ő területükön, hogy erről előzetesen még csak nem is konzultált az érintett államokkal. Márpedig az ilyesmi nyilvánvalóan sérti a nemzetközi jogot és szokásokat. De ez a kisebb baj. A nagyobb az, hogy a törvény, illetve a kisebbségi kérdés általa megtestesített felfogása konfliktust gerjesztett egyrészt a magyar állam és szomszédai, másrészt a szomszéd országok többségi népessége és magyar kisebbsége között. Mindez a törvény megalkotóit szemlátomást nem zavarta, azt viszont kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a törvénnyel szemben felléptek azok a nemzetközi intézmények - az Európa Tanács, az EBESZ és maga az Európai Unió -, amelyeknek a normáit Magyarország a belépéssel elfogadta. Ez késztette a módosítás előkészítésére már az Orbán-kormányt is, s ez vezetett el a törvény gyökeres átalakításához, amihez kénytelen-kelletlen hozzájárulását adta a határon túli magyar szervezetek túlnyomó többsége, s hazai megalkotói közül az MSZP és eredetileg az MDF is. Azt a jogalkotási szörnyszülöttet, ami így létrejött, már joggal nevezik kedvezménytörvénynek a kormány illetékesei, hiszen azt vették ki belőle, ami a lényege - és a szomszéd országoknak s az európai intézményeknek kiváltképp elfogadhatatlan - volt: a magyar állam és a kisebbségi magyar személyek közötti jogi és gazdasági köteléket. A kedvezmények körét - a velencei bizottság ajánlásaihoz igazodva - lényegében az oktatás és a kultúra körére korlátozták, a szülőföldön nyújtott kedvezményeket pedig elválasztották a magyarigazolványtól. Azzal csak Magyarország területén vehetők igénybe kedvezmények. Az ajánló szervezetek funkciója lényegében megszűnt. A módosult törvényt azért tartom szörnyszülöttnek, mert akkurátusan szabályozza annak a magyarigazolványnak az igénylését és kiadását, amelynek érdemi funkciója - helyeselhetően - megszűnt. A törvény továbbra is azt az illúziót kelti, hogy a magyar állam számára fontos a kisebbségi magyarokat hozzá fűző személyre szóló jogi kötelék, miközben valójában szakít a jobboldali kormány eme törekvésével. Nemzetközi követelésre törli a preambulumból az egységes magyar nemzetre való utalást. Így a törvény persze nem okoz annyi kárt, mint elődje, ezért a módosítás maradéktalanul helyeselhető lépés - a történteket azonban áthatja a hamisság".

Bauer szerint "az MSZP (...) fölöttébb sajátos utat tett meg. Két éve megszavazta a törvényt. Azt állították akkor is és most is, hogy a céllal értettek egyet, a megoldás módjával nem. Faramuci érvelés ez egy parlamenti demokráciában (...) Ha az MSZP nem értett egyet a kisebbségi magyarok támogatásának a státustörvényben megfogalmazott módjával, akkor a törvényt nem szavazhatta volna meg. Csakhogy Tabajdi, aki e kérdésben a maga álláspontját az MSZP egészével el tudta fogadtatni, egy pillanatig sem vitatta a státustörvény alapeszméjét, a magyar állam és a kisebbségi magyarok közötti jogi és gazdasági kötelék megteremtését".

Aczél Endre szerint (Hej, szlovákok, Népszabadság, 2003. július 2.) státustörvénnyel "szemben születése pillanatától kezdve számos kifogás hangzott el. Európai fórumok, kormányok, parlamentek foglalkoztak vele, mert példaértékűen sajátos jogi kapcsolat megteremtésével próbálkozott a határon inneni és túli magyarság, szárazabban: a magyar állam és a Kárpát-medencei szórványmagyarság között. A panaszokat két körben orvosolták. Az egyik az Orbán-Nastase egyetértési nyilatkozat volt, a másik a törvénynek a Medgyessy-kormány által eszközölt módosítása. Egy dolgot azonban nem lehetett és nem is lehet orvosolni, azt tudniillik, hogy egy par exellence magyar törvénynek idegen államok joghatósága alatt álló területen csak eme idegen állam egyetértésével lehet érvényt szerezni. Ilyen egyetértés szlovák részről soha nem dokumentáltatott. Ebbe a szimpla jogi képletbe kapaszkodik Mikulás Dzurinda szlovák kormányfő, aki lehetne nagyvonalúbb is, de nem az. Hogy miért, rejtély. Azt még csak érteni vélem, milyen reflexeket indít meg benne, ha 'a magyarok' izmozni akarnak a mindössze tízéves államiságra visszatekintő szlovákok fölött. E reflexeknek történelmi múltjuk van. Az azonban sokkal kevésbé érthető, hogy az EU és a NATO kapujában, miért fenekedik a tökéletesen ártalmatlanított kedvezménytörvényre, ha ez annyira szívügye, sőt nem is szívügye, csak a maradék presztízs védelmét szolgáló pajzs egy szövetséges országnak? Ismét kérdezem: miért nem nagyvonalúbb? A választ abban vélem fellelni, ami a Jürgens-jelentés körüli strasbourgi - tehát európai - drámában kibontakozott. Ez a derék holland szociáldemokrata rapportőr, az Európa Tanács megbízottja, kinek a sors a kedvezménytörvény véleményezését ajándékozta oda, láthatóan nagy erőfeszítéssel fogta vissza magát annak a kimondásától, hogy a magyarok a Kárpát-medence bajkeverői, kik joghatóságukat, mintha még mindig élne a Monarchia, ki akarják terjeszteni a szomszédaikra, márpedig mi ebből nem kérünk. Se rossz, se jó, se javított változatban. Ha bajt csináltak, oldják meg maguk, egyezzenek meg (és ki) az érintettekkel, ennyi. Ha nem tudnak meg (és ki-)egyezni, stornírozzák a törvényüket. Dzurindánál rosszabb, ügyetlenebb politikusok is felfogták volna a Jürgens-jelentésből - meg korábban a Verheugen-nyilatkozatból - hogy Európa pillanatnyilag teljesen érzéketlen a magyar nemzet egységének gondolatából táplálkozó lépésekkel szemben. Ő persze felfogta. Talált egy felszerszámozott lovat, felült rá. Tárgyalni se hajlandó arról, mégis, milyen feltételek mellett lehetne kiegyezni a kedvezménytörvényt menteni akaró magyarokkal, a többi között saját koalíciójának magyar szegmensével (MKP)".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695