Magyarország gazdasági válságban van?

2003-07-11

Medgyessy Péter miniszterelnök a Kossuth Rádió reggeli műsorában kijelentette: Magyarországon nincs gazdasági válság, és amíg ő a miniszterelnök, addig nem is lesz. A miniszterelnök arról is szólt, hogy a nemrégiben hozott takarékossági intézkedések fedezetet jelentenek a kismamák elmaradt jövedelempótló támogatásának kifizetéséhez. Medgyessy Péter miniszterelnök külföldi újságírók előtt úgy nyilatkozott, hogy a kormány nem tart szükségesnek további takarékossági intézkedést 2003-ban.


Medgyessy Péter miniszterelnök a Kossuth Rádió reggeli műsorában kijelentette: Magyarországon nincs gazdasági válság, és amíg ő a miniszterelnök, addig nem is lesz. A miniszterelnök arról is szólt, hogy a nemrégiben hozott takarékossági intézkedések fedezetet jelentenek a kismamák elmaradt jövedelempótló támogatásának kifizetéséhez. Medgyessy Péter miniszterelnök külföldi újságírók előtt úgy nyilatkozott, hogy a kormány nem tart szükségesnek további takarékossági intézkedést 2003-ban. A Békés megyei Sarkadon Orbán Viktor Fidesz-elnök kijelentette: gazdasági válságba sodródhat Magyarország a kormány politikája miatt. Orbán Viktor szerint a polgári kormány mindig a magyarok boldogulását tartotta a legfontosabbnak, ezért indították útjára a Széchenyi-tervet, amelyet a Medgyessy-kormány megfojt. A Fidesz szerint csődközeli helyzetbe került a gazdaság, csökken a növekedés üteme, és a magyar cégek 15 százaléka mehet tönkre az uniós csatlakozás után. Sümeghy Csaba, a Fidesz-frakció vállalkozási munkacsoportjának vezetője szerint a vállalkozások nem tudják igénybe venni a fejlesztési programokat a bürokrácia és a nehéz feltételek miatt. Sümeghy szeretné a Kormány figyelmét felhívni arra, hogy nem tudott alternatívát biztosítani a Széchenyi Terv helyett. Az ellenzéki politikus úgy látja: tömegesen mennek majd tönkre a vállalkozások az uniós csatlakozás után. László Csaba pénzügyminiszter viszont úgy véli, ezek az állítások az ellenzék ismeret-hiányáról árulkodnak. László Csaba hozzátette: a Kormány intézkedései a versenyképesség fokozását és a gazdasági növekedés biztosítását célozzák.

Összefoglalás

A kormánypártokat kritizáló vagy az ellenzéket támogató vélemények:
- a kormányprogram első száz napjára vállalt kötelezettségeit messze túlteljesítve az ország jövedelemtermelő képességét meghaladóan költekezett; a balliberális kormány legitimálásához s bizonyos ellenzéki vádak ('újabb Bokros-csomag lesz') cáfolásához is szükség lehetett ezekre a lépésekre; a kiáramló jövedelmek - különösen a közszférában - szociális szempontból aligha kifogásolhatók; a végrehajtás módja azonban igen, mert a jelentős béremelésekre úgy került sor, hogy ezekhez semmiféle, még jelképes értékű teljesítménynövelési követelményt sem kapcsolt a kormány; ennek mára nyilvánvalóvá vált az ára: szembesülnünk kell egy jelentős államháztartási hiányt és egy gyorsan növekvő folyófizetésimérleg-deficitet szülő helyzettel, miközben a magyar gazdaság versenyképessége tovább gyengül
- még az MSZP és SZDSZ holdudvarába tartó szakértők is óvták a kormányt a felelőtlen, kampányízű költekezésektől, de hiába; először azt hangoztatták, hogy a Fidesz-kormány kiürítette az államkasszát, majd hirtelen mégiscsak találtak 300 milliárdot az első száznapos programra
- a hatalomra került szocialista-liberális koalíció fojtogatni kezdte a Széchenyi-tervet, leapasztotta a turizmus támogatását, blokkolta a gazdahitelek támogatását, nehezen elérhetővé tette a vállalkozói támogatásokat, radikálisan csökkentette a beruházásra fordítható forrásokat; kérdés, hogy ezek után mitől tudnának helytállni az EU-csatlakozás utáni fokozott versenyben gazdáink, kisvállalkozóink, amikor amúgy is öröklött versenyhátrányokkal kell szembenézniük?
- Medgyessy Péternek a szekszárdi hídavatáson bejelntett legújabb szociális intézkedései további milliárdokba kerülnek az államnak; ugyanaz a helyzet állt ismét elő, mint tavaly, a választások után, amikor százmilliárdokat szórt szét a kormány

Az ellenzéket kritizáló vagy a kormánypártokat támogató vélemények:
- aligha hihető, hogy a mai ellenzék ne tudná, hogy az általa 2001 második felében megkezdett, majd 2002-ben erőteljessé vált túlköltekező költségvetés, a hosszú távon jelentős pótlólagos állami tehervállalással járó intézkedések, valamint az ország teljesítményének növekedését jóval meghaladó jövedelemkiáramlás időzített bombaként hatnak, mégis erőteljes nyomás alatt tartják a balliberális kormányt: növelje tovább az elosztást béremelések, a nyugdíjak, a legkülönfélébb támogatások növelése és további állami garanciák vállalása révén
- a jobboldali értékek képviseletére oly büszke Fidesz a reformtervekkel szemben tipikusan baloldali, időnként szélsőbaloldali populista politikát folytat, különösen a privatizációs tervekkel és az egészségügyi rendszer átalakításával kapcsolatosan
- a Medgyessy-kormány versenyképesség javítása érdekében emelte a pedagógusok bérét, és módosult a közoktatási és a felsőoktatási, valamint a szakképzési törvény is
- júliusban elindul egy négyfokozatú, kedvezményes hitelprogram, és létezik a Széchenyi program is; a kisvállalkozóknak nyújtott, tizenöt évre szóló Európa-hitel összege nyolcvanmilliárd forint; ez csaknem háromévnyi Széchenyi tervnek felel meg
- a Fidesz-MPSZ egyrészt nagyobb, szociálpolitikai jellegű közkiadásokat követel, másrészt az egyensúlyi, versenyképességi problémák megszüntetését sürgeti.; ez így egyszerre nyilvánvalóan lehetetlen

A gazdasággal kapcsolatos egyéb vélemények:
- már harmadik éve rosszul mennek a dolgok a magyar gazdaságban, de az idei eddigi produkció minden elképzelést alulmúlt; a növekedés tartós megrekedését vetíti előre a beruházások csökkése, amire hét éve nem volt példa
- idén rohamosan romlottak a külgazdasági mérlegek egyenlegei; a külső hiány a vártnál nagyobb mértékben nőtt. Ám ezt a deficitet már nem finanszírozza a külföldi tőke beáramlása, mert a tőke nem befelé, hanem kifelé megy - a hazai is
- a háztartások megtakarítási hajlandósága történelmi minimumra esett, így a termelést meghaladó többletköltést a külföldi eladósodás emelkedése finanszírozta; az adósságállomány növekedését gyakorlatilag a fogyasztás szívta le (és fel), aminél nincs kedvezőtlenebb szereposztás a makrogazdaság színpadán
- az ország tőkevonzó-képességének meggyengülése nyomán újra növekedésbe fordult a munkanélküliség; a foglalkoztatás csak az állami szektorban bővült - a felturbósított bérszintek nyomán
- tavaly az infláció nem várt mértékben javult; négy százalék alá került fogyasztói árdrágulás
- az ország beruházásokat vonzó ereje csökkent, mert a versenyképesség, azaz az adott bér mellett előállított termékmennyiség, illetve ennek euróban kifejezett értéke visszaesett, ennek első oka, hogy nálunk igen hosszú 'választási év' volt. 2001. január 1-jén kezdődött, és nagyjából 2003 áprilisában ért véget; az ígéretverseny és a jövedelmek nyakló nélküli fizetése nem jellemezte versenytársainkat; sem Csehországot, sem Szlovákiát, sem Lengyelországot; az ország versenyképességének romlása a hároméves kampányolásra vezethető vissza
- Magyarország versenyképességét jelentősen gyengítette a 2001-2003 közötti jegybanki magatartás
- minden kormány olcsó államot ígért, ezzel szemben folyamatosan nőtt a bürokrácia
- a jelenlegi keretek között nincs lehetőség jelentős köztehercsökkentésre, márpedig e nélkül Magyarország menthetetlenül lecsúszik a környező országokhoz képest, ami azzal is jár majd, hogy csökkennek az állam bevételei, így előbb-utóbb úgyis mérsékelni kell az állami kiadásokat
- Magyarországon egyre erősebb a túlképzés a felsőoktatásban, miközben a szakmunkásokból egyre nagyobb a hiány; egy-egy jelentősebb befektetésnek ma már az a gátja, hogy egyszerűen nincs elegendő megfelelő dolgozó. Jelenleg jóval több diplomást képeznek, mint amennyi számára munkát tudunk adni
- az adók mérséklésére is szükség lenne, a társasági, az iparűzési és az általános forgalmi adó csökkentését is megfontolandónak ítéljük; az sem tartható, hogy az átlagbér nyolcvan százaléka után a maximális adót kell fizetni; szlovákiában a munkaadók által a dolgozókra költött száz forintból 57-et kap kézhez az alkalmazott, nálunk 33-at



Varga György közgazdász szerint (A populizmus ára, 168 Óra, 2003. június 12.) "az utóbbi mintegy két esztendő gazdaságpolitikájára erőteljesen rányomta bélyegét a populizmus. A Fidesz-kormány által kezdeményezett, teljesítménykövetelmények nélkül végrehajtott kétszeri minimálbér-emelés, illetve a közüzemi díjak, a földgáz árának befagyasztása vagy éppenséggel a tőkepiacon realizált jövedelmek diszkriminatív megadóztatása tipikusan a populista politizálás 'gyümölcse'. A populizmus tudatosan választott politikai stratégia. Aligha hihető, hogy a mai ellenzék - elsősorban a Fidesz - ne tudná, hogy az általa 2001 második felében megkezdett, majd 2002-ben erőteljessé vált túlköltekező költségvetés, a hosszú távon jelentős pótlólagos állami tehervállalással járó intézkedések, valamint az ország teljesítményének növekedését jóval meghaladó jövedelemkiáramlás időzített bombaként hatnak. Mégis erőteljes nyomás alatt tartják a balliberális kormányt: növelje tovább az elosztást béremelések, a nyugdíjak, a legkülönfélébb támogatások növelése és további állami garanciák vállalása révén. A legkedveltebb az a gyakori követelés, hogy 'a magyar bérszínvonalat fel kell zárkóztatni az európai uniós színvonalra'. A teljesítmény, a termelékenység felzárkóztatásának hasonló következetességgel hangoztatott követelése nélkül. A jelentős késedelemmel éppen csak születőben lévő modernizációs és hatékonyságjavító programokat - így a rossz hatékonyságú és etikailag is kifogásolható módon működő egészségügyi rendszert vagy a megcsontosodott közigazgatás kezdeti reformjára vonatkozó kormányzati elképzeléseket éppúgy, mint a még állami tulajdonban lévő gazdasági társaságok és bankok egy részének privatizációját - hevesen bírálják. A reformok érdekében fogant szakmai bírálatok jogosságát senki nem kérdőjelezi meg. Annál vitathatóbb a tárgyszerű megközelítés hiánya, valamint az erőteljes tőke- és vállalkozásellenes retorika. A jobboldali értékek képviseletére oly büszke Fidesz a reformtervekkel szemben tipikusan baloldali, időnként szélsőbaloldali populista politikát folytat, különösen a privatizációs tervekkel és az egészségügyi rendszer átalakításával kapcsolatosan".

Varga szerint "a kormányprogram első száz napjára vállalt kötelezettségeit messze túlteljesítve az ország jövedelemtermelő képességét meghaladóan költekezett. Tette ezt annak reményében, hogy a várva várt gazdasági fellendülés beindul Európában. A balliberális kormány legitimálásához s bizonyos ellenzéki vádak ('újabb Bokros-csomag lesz') cáfolásához is szükség lehetett ezekre a lépésekre. A kiáramló jövedelmek - különösen a közszférában - szociális szempontból aligha kifogásolhatók. A végrehajtás módja azonban igen, mert a jelentős béremelésekre úgy került sor, hogy ezekhez semmiféle, még jelképes értékű teljesítménynövelési követelményt sem kapcsolt a kormány. Arról nem beszélve, hogy valamelyest lassítva ezt az akciósorozatot össze lehetett volna kapcsolni az államháztartás alrendszerei reformjának a megkezdésével. A Medgyessy-kormány - eddigi gazdaság- vagy inkább jövedelempolitikájának (is) köszönhetően - rövid távú politikai nyereséget könyvelhet el. Ám ennek mára nyilvánvalóvá vált az ára: szembesülnünk kell egy jelentős államháztartási hiányt és egy gyorsan növekvő folyófizetésimérleg-deficitet szülő helyzettel, miközben a magyar gazdaság versenyképessége (igaz, a tavalyinál kevésbé) tovább gyengül, és a növekedés üteme - a fogyasztással ellentétben - fokozatosan, de biztosan követi az európai gazdasági növekedés lassuló trendjét. A gazdaságban 2001 óta bekövetkezett irányváltás hatása a folyó fizetési mérleg hiányának rohamos növekedésében csapódik le. A hiány 2002-ben 41 százalékkal nőtt a 2001. évihez viszonyítva. 2003 első negyedévében az előző év azonos időszakához képest pedig több mint 100 százalékkal nőtt a folyómérleghiány. (...) Az ország tőkevonzó képessége meggyengült. Ennek okai alighanem túlmutatnak a szűken vett aktuális gazdaságpolitika keretein. A pangó világgazdaság növekedést fékező hatását, a Magyar Nemzeti Bank forintot erősítő politikáját, valamint a bérszínvonalat jelentősen felfelé húzó jövedelempolitika következményeit figyelembe véve megállapítható: a magyar vállalkozói szektort az üzleti életben igen rövid idő alatt szinte sokkszerű megterhelés érte, amelyhez egyszerűen képtelenség (volt) alkalmazkodni. Ilyképpen érthető a hazai vállalkozások tőkebefektetésektől való tartózkodása. A jelentősen megnövekedett bizonytalanságot és a kereslethiányt aligha ellensúlyozhatná - legfeljebb mérsékelhetné - egy céltudatos állami, de lehetőleg nem paternalisztikus támogatási rendszer".

Petschnig Mária Zita szerint (Valami fordulat, Élet és Irodalom, 2003. június 13.) "már harmadik éve rosszul mennek a dolgok a magyar gazdaságban, de az idei eddigi produkció minden elképzelést alulmúlt. (...) A növekedés tartós megrekedését vetíti előre a beruházások csökkése, amire hét éve nem volt példa. Ugyancsak régen, a stabilizációs csomagot megelőzően látott trend az export csökkenése és mellette az import növekedése. A tavalyi négy és félszeresről több mint hatszorosára nőtt az aránytalanság a reálkeresetek és a termelékenység emelkedésének üteme között. S miután az egyensúlytartó növekedés két tartóoszlopa, a beruházás és az export kiesett, a lassuló jövedelemtermelés mögött csak a fogyasztás áll, ami további egyensúlyromlást és növekedéslanyhulást vetít előre. (...) Idén rohamosan romlottak a külgazdasági mérlegek egyenlegei; a külső hiány a vártnál nagyobb mértékben nőtt. Ám ezt a deficitet már nem finanszírozza a külföldi tőke beáramlása, mert a tőke nem befelé, hanem kifelé megy - a hazai is. Az első negyedévben összesen annyi működőtőke jött az országba, mint korábban egyetlen, igen gyönge hónapban. A háztartások megtakarítási hajlandósága történelmi minimumra esett, így a termelést meghaladó többletköltést a külföldi eladósodás emelkedése finanszírozta. Az adósságállomány növekedését gyakorlatilag a fogyasztás szívta le (és fel), aminél nincs kedvezőtlenebb szereposztás a makrogazdaság színpadán. Ennek belső megfelelője az államháztartás adósságának növekedése, aminek romló trendjét jelzi, hogy az államkassza hiánya - az önkormányzatok költségvetéseinek számba vétele nélkül! - április végére megközelítette az egész évre előirányzott felét. Az ország tőkevonzó-képességének meggyengülése nyomán újra növekedésbe fordult a munkanélküliség; a foglalkoztatás csak az állami szektorban bővült - a felturbósított bérszintek nyomán. (...) Szakmai elemzők már jó ideje forszírozzák az egyre kedvezőtlenebbé váló tendenciák megtörésének szükségességét, még akkor is, ha az politikai népszerűségvesztéssel jár. Egyetlen egérút kínálkozott, a makroökonómiai háló egyetlen ponton volt erős: az infláció nem várt mértékben javult. A négy százalék alá került fogyasztói árdrágulást már korántsem lehetett azonosítani az első számú közellenség rémképével. Különösen akkor nem, amikor - mint jeleztem - más, sokkal veszedelmesebb rémek kezdték felütni a fejüket - ráadásul az EU-tagfelvétel közvetlen közelében. A jegybank által vártnál is alacsonyabb infláció lehetővé tette, hogy a Magyar Nemzeti Bank is felsorakozzon az exporterősítést, a kínálatbővítést, a vállalkozások felhalmozó-képességét javítani szándékozó gazdaságpolitika mögé. Így született meg az a gazdaságpolitikai 'mix', ami egyfelől egy árfolyam-politikai lépést, másfelől némi költségvetési faragást tartalmaz. Lehetett volna másképpen is eljárni. Lehetett volna a jegybanknak kamatot csökkenteni, mint ahogy ezt a legutóbbi időben a piac is várta, de ez kevésbé lett volna erőteljes kínálatösztönző, miközben a fogyasztást tovább élénkíthette volna. De a jegybank a plusz/mínusz 15 százalékos sávhatáron belül - a középárfolyam meghagyása mellett - is elérhette volna a most megcélzott 250-260 forintos euró árfolyamot, ám ez valószínű, nem volt ízlése, filozófiája szerint való. Nem baj, hogy kicsikarta a költségvetési keresletteremtés némi korlátozását, hiszen ez egyféle biztosíték lehet arra, hogy a leértékelődő forint miatt az infláció erősödése nem kap zöld utat".

Hegedűs Tamás közgazdász szerint (Blöffnek bizonyult a jóléti rendszerváltás, Magyar Nemzet, 2003. június 18.) "még az MSZP és SZDSZ holdudvarába tartó szakértők is óvták szeretett kormányukat a felelőtlen, kampányízű költekezésektől, de hiába. Holott a helyzet fonáksága a kormányzati kommunikációból is kiderült. Először azt hangoztatták, hogy a Fidesz-kormány kiürítette az államkasszát, majd hirtelen mégiscsak találtak 300 milliárdot az első száznapos programra. Ezek szerint mégsem volt üres az államkassza - vagy ha mégis, akkor felelőtlen, politikailag öncélú magatartás volt az újabb kiadási hullám. Józan paraszti ésszel is be lehet ugyanis látni: ha a kiadásoknak nincs meg a fedezete, akkor kemény és kényszerű böjt jön a lakoma után. És lőn. A világgazdasági környezetben ugyan semmi komoly változás nem történt, mégis megszorításokra került sor. A 'jóléti rendszerváltozás' ígérete ezek szerint vagy üres blöff volt, vagy téves helyzetértékelésen alapult. Az első esetben a tisztesség, a másodikban a szakértelem hiánya róható fel a kormánynak. Baloldali elemzők és politikusok szerint a kiköltekezés már a Fidesz-kormány idején elkezdődött. Csakhogy a polgári kormány a jó gazda gondosságával bánt a költségvetési pénzekkel. A kiadások - jól kidolgozott fejlesztési stratégia mentén - olyan területekre irányultak (autópálya-építés, otthonteremtés, informatika, termálturizmus), amelyek már középtávon többet hoznak a konyhára, mint amennyit visznek. A támogatott tevékenységek ugyanis magasabb jövőbeli adóbevételeket eredményeznek, és a társfinanszírozás révén a magántőkét is fokozottan lehet bevonni a finanszírozásba. (A Széchenyi-terv keretében elköltött minden egyes költségvetési forint négy másikat mozgósított.) A növekedés belső motorjai így éppen akkor kapcsoltak nagyobb sebességre, amikor a külpiaci környezet rosszabbodása miatt lanyhult a külső motorok ereje".

Hegedűs szerint az Orbán-kormány idején "fontos szempont volt, hogy a leginkább fenyegetett gazdasági szereplők még az európai uniós csatlakozás előtt kapjanak segítséget a fokozott versenyre való felkészülésben, mert erre az uniós szabályozás már nem ad lehetőséget. A felkészülés támogatása nélkül családi gazdaságok és vállalkozások tízezrei mehetnek tönkre, csapásszerű szociális feszültséget és nemzetstratégiai vereséget idézve elő. Ez indokolta a gazdahitelek, valamint a kis- és középvállalkozásoknak adott támogatások kiemelt súlyú kezelését. Ehhez képest mit tett a hatalomra került szocialista-liberális koalíció? Fojtogatni kezdte a Széchenyi-tervet, leapasztotta a turizmus támogatását, blokkolta a gazdahitelek támogatását, nehezen elérhetővé tette a vállalkozói támogatásokat, radikálisan csökkentette a beruházásra fordítható forrásokat. Kérdés, hogy ezek után mitől tudnának helytállni az EU-csatlakozás utáni fokozott versenyben gazdáink, kisvállalkozóink, amikor amúgy is öröklött versenyhátrányokkal kell szembenézniük? Sajátos és tragikus, hogy a nemzeti tulajdonú gazdaság megmaradt képviselői alól éppen saját kormányuk rúgja ki az utolsó pillanatban a sámlit".

Csillag István gazdasági és közlekedési miniszter szerint (In: Dóra Melinda Tünde, Gréczy Zsolt: Versenyképesség; a hároméves kampány ára, Magyar Hírlap, 2003. július 5.) "az ország beruházásokat vonzó ereje csökkent, mert a versenyképesség, azaz az adott bér mellett előállított termékmennyiség, illetve ennek euróban kifejezett értéke visszaesett. Ennek első oka, hogy nálunk igen hosszú 'választási év' volt. 2001. január 1-jén kezdődött, és nagyjából 2003 áprilisában ért véget. Az ígéretverseny és a jövedelmek nyakló nélküli fizetése nem jellemezte versenytársainkat. Sem Csehországot, sem Szlovákiát, sem Lengyelországot. Valahai előnyünk az egységes gazdaságpolitikában, a technológiai fejlettségben és a versenyképesség területén fogyóban van".

Csillag szerint 2001 januárjában "váltott irányt a költségvetési és jövedelempolitikában az Orbán-kormány. Elkezdődött a minimálbér emelése, beindult a jövedelemkiáramlás a Széchenyi terv keretében. Nem sokkal később - egy évvel az optimális időpont után - a már induló recesszió idején következett be az árfolyam-mechanizmus megváltoztatása. Amíg a gyors bérkiáramlás a költségszintet növelte, az új árfolyamrezsim miatt mesterségesen erősödő forint a jövedelemszintet csapolta meg. Ez éppen recesszió idején rongálta a versenyképességet. Meggyőződésem, hogy az ország versenyképességének romlása a hároméves kampányolásra vezethető vissza. (...) a lemaradás nem hozható be néhány hónap alatt. (...) Elég sok külföldi befektető panaszkodik, hogy fogyóban a szakképzett magyar munkaerő. A kérdés tehát az: képes lesz-e a jövőben Magyarország megfelelő létszámú és képzettségű embert csatasorba állítani? Képes lesz-e a magyar oktatás az ő felkészítésükre? A versenyképesség javítása érdekében emeltük a pedagógusok bérét, és módosult a közoktatási és a felsőoktatási, valamint a szakképzési törvény is. Nem azt mondom, hogy régi adósságot törlesztettünk. Inkább azt, lépéseket tettünk a munkaerőpiac, a versenyképesség erősítése felé. Ugyanezt gondolom az egészségügyi szakalkalmazottak béremeléséről is. Amit tettünk, több mint egy ígéret beváltása. És annak dacára tettük meg, hogy az eredmények nem azonnal, csak hosszú távon jelentkeznek".

Csillag szerint "Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank elnöke nem a kormányváltás után kezdte meg a jövedelemkiáramlást ellensúlyozó politikát, de tény, hogy a kormányváltás után sokkal érzékenyebbé vált. Akkor drágította a forintot, amikor nehéz eladni. Amikor nehéz eladni, csak az képes rá, aki tud árengedményt adni. Az pedig nem adhat árengedményt, akinek nőnek a költségei, a jövedelme pedig csökken. Ennek az lett a következménye, hogy az infláció csökkent, de a magyar export is jelentősen visszaesett - egy amúgy is recessziós környezetben. A versenyképességünket jelentősen gyengítette a 2001-2003 közötti jegybanki magatartás".

Csillag szerint "az árfolyam-kiigazítás csaknem 300 milliárdot tesz a magyar vállalatok pénztárcájába. Ez nagyjából tízévnyi Széchenyi tervi vállalkozói támogatás. Még júliusban elindul egy négyfokozatú, kedvezményes hitelprogram, és létezik a Széchenyi program is. A kisvállalkozóknak nyújtott, tizenöt évre szóló Európa-hitel összege nyolcvanmilliárd forint. Ez csaknem háromévnyi Széchenyi tervnek felel meg. A versenyképességet egyébként szerintem nem elsősorban támogatásokkal, hanem a versenyre ösztönzéssel, kényszerítéssel lehet fokozni. Elismerem, ez másfajta filozófia, mint amit ebben az országban az emberek megszoktak. Itt mindenki azt kérdezi, mi jár neki, és nem azt, hogy mi jut. Mi azt szeretnénk, ha a magyar vállalkozók összefognának a versenyképességük érdekében. Ezt szolgálja a beruházásokat kedvezményező adócsökkentés, a gyorsított amortizáció vagy az uniós felkészítés".

Hommer Tibor szerint ( Bajban, Magyar Nemzet, 2003. július 8.) "nem az a legnagyobb gond, hogy válságban van az ország. A gazdasági krízishelyzetek tudniillik orvosolhatók, minden markáns gazdaságfilozófiai irányzatnak megvannak az e célt szolgáló eszközei. A legnagyobb baj az, hogy a kormány még csak nem is rendelkezik átfogó gazdaságpolitikával. A jelek szerint a pénzügyminiszternek kellene egy személyben biztosítania az államháztartás egyensúlyát oly módon, hogy minden költséget visszafog, s csak a legszükségesebb kiadásokat engedélyezi. Nem túlságosan fantáziadús megoldás, de ez sem teljesíthető. Medgyessy Péter miniszterelnök legújabb szociális intézkedései további milliárdokba kerülnek az államnak. Ugyanaz a helyzet állt ismét elő, mint tavaly, a választások után, amikor százmilliárdokat szórt szét a kormány (igaz, sokszor vitán felül helyes célokra), s ezzel jelentős mértékben növelte az államháztartás hiányát. Már most nagyon tetemes a költségvetés idei hiánya, elérte az egész évre tervezett hetvenkét százalékát. Ezen adat ismeretében vállalt további, a költségvetést közvetlenül érintő kiadásokkal járó szociális intézkedéseket a kormány. Majd mindezek után jelentette ki a kormányfő tegnap, hogy az idén már nem lesz szükség megszorításokra. Szó se róla, a szociális intézkedések meghozatala minden kormánynak kötelessége. De a kormányok általában csak és kizárólag akkor hoznak nagy kiadásokkal járó és meg nem térülő döntéseket, ha azokat egy erős és prosperáló gazdaság megalapozza, magyarul: csak akkor adnak, ha van miből. Jelenleg üres a kassza, alapjáraton működnek a cégek, az adóbevételek éppen csak hogy csordogálnak".

Demján Sándor, a VOSZ ügyvezető elnöke (In: Tóth T. Levente: A drága állam sújtja a vállalkozásokat, Népszabadság, 2003. július 8.) "az év eddigi felében afrikai szintre csökkent a bejövő tőke nagysága. (...) Miért jönne egy befektető Magyarországra, ha a vele konkuráló országokban alacsonyabb a munkaerő költsége, nem magasabb a társasági adó, nincs iparűzési adó és kisebb a személyi jövedelemadó? (...) Minden kormány olcsó államot ígért, ezzel szemben folyamatosan nőtt a bürokrácia. A rendszerváltás utáni kormányzó politikai pártok mindegyike gyáva volt ahhoz, hogy a közszféra érdeksérelmekkel járó átalakításához hozzáfogjon. Egyedül Bokros Lajos merte felvállalni azt, hogy mivel az állam működése túl drága, radikálisan csökkenteni kell a közkiadásokat. A drága állam eltartása túl nagy terhet ró a dolgozókra és a munkaadókra. A jelenlegi keretek között nincs lehetőség jelentős köztehercsökkentésre, márpedig e nélkül Magyarország menthetetlenül lecsúszik a környező országokhoz képest, ami azzal is jár majd, hogy csökkennek az állam bevételei, így előbb-utóbb úgyis mérsékelni kell az állami kiadásokat. A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége szerint ebben a helyzetben négypárti konszenzusra van szükség annak érdekében, hogy jelentősen megkurtítsák az állami kiadásokat a közterhek érdemi csökkentése érdekében. Erre az egyezségre azért van szükség, hogy a kormányzó politikai erők kezét ne kösse meg az attól való félelem, hogy a drasztikus lépéseket támadja az ellenzék, és a választók ezért másra szavaznak majd. (...) A Magyarországnak fontos tőkebefektetők hosszabb távra terveznek, így számukra már az is egy markáns és kedvező üzenet lenne, ha azt látnák: a politikusok elszánták magukat az ország versenyképességének javítására. Nem lehetünk drágábbak, mint a tőkéért versenyző konkurens országok, ehhez pedig a jelenleginél sokkal kisebb, de jobban megfizetett állami, önkormányzati apparátusra van szükség. Az állam feladata, hogy megtalálja, hol és mekkora a túlfoglalkoztatás a közszférában, melyek a pazarló kiadások. Ezt nem a vállalkozásoknak kell vizsgálniuk".

Demján szerint "Magyarországon egyre erősebb a túlképzés a felsőoktatásban, miközben a szakmunkásokból egyre nagyobb a hiány. Egy-egy jelentősebb befektetésnek ma már az a gátja, hogy egyszerűen nincs elegendő megfelelő dolgozó. Jelenleg jóval több diplomást képeznek, mint amennyi számára munkát tudunk adni. Ez fölösleges kiadásokkal jár, és rövidesen oda vezet, hogy a magyar állam pénzén képezzük ki az Európai Unió számára a diplomásokat, akiket kényszerűségből el kell küldenünk, hiszen nem tudunk számukra megfelelő munkát adni. Tavaly 190 ezer egyetemistát és 28 ezer szakmunkást képeztek, azaz hat diplomásra egy fizikai dolgozó jutott. Ha felborul az 'okosok' és a 'kétkezi munkások' aránya, akkor tönkremegy az ország. (...) A versenyképesség javításában a közkiadások lefaragása valóban egyszerűbb, hiszen az csak elhatározás kérdése. Emellett azonban még az oktatásban is szükség lenne radikális lépésekre, képzésszűkítésre a felsőoktatásban, és a gyors fejlesztésre a szakképzésben. Addig is valahogyan meg kell oldani a munkaerőgondjainkat, amihez be kell engedni a vendégmunkásokat. Tudomásul kell venni, hogy a munkáshoz vándorol a tőke, amely ha itt nem talál magának megfelelő dolgozókat, elmegy máshová, ezért érdemesebb idecsábítani a munkaerőt, mint veszni hagyni a befektetést. (...) A forint 270-300 forintos euróárfolyamon lenne elég vonzó a tőkebefektetésekhez, és hozna megfelelő árbevételt az exportőrök számára. Az elmúlt időszakban egyértelműen kiderült, hogy a magyar gazdaságban már nincs akkora hatékonysági tartalék, amivel ellensúlyozni tudná a nagyon erős forint okozta bevételkiesést. A forintárfolyam ma még az állam számára nyitva álló protekcionista eszköz. E mellett azonban az adók mérséklésére is szükség lenne, a társasági, az iparűzési és az általános forgalmi adó csökkentését is megfontolandónak ítéljük. Az sem tartható, hogy az átlagbér nyolcvan százaléka után a maximális adót kell fizetni. Szlovákiában a munkaadók által a dolgozókra költött száz forintból 57-et kap kézhez az alkalmazott, nálunk 33-at. Az Európai Unió az adók versenye. Ha ebben nem leszünk vonzók, akkor itt marad egy kiürült ország a szociálisan rászorultakkal. A gazdasági termelékenység ma már európai szintű. A gazdasági felelősség az államra is vonatkozik, ha nem változtat az eddigi magatartásán, akkor a munkaerő a magas adók miatt elvándorol, és megindul a vállalati emigráció is. Minden hittel dolgozó magyar pártnak az az érdeke, hogy olcsóvá tegye az államot. A kialakult helyzet mindegyik párt felelőssége".

A Figyelő szerkesztőségi cikke szerint (Nincs ingyenebéd, Figyelő, 2003. július 10.) "miközben egyre élesebben csapnak össze érvek és ellenérvek abban az új keletű vitában, hogy van-e Magyarországon gazdasági válság, a kormány szociálpolitikai látszatintézkedésekkel próbálja elodázni a szükséges reformokat. Talán észre sem veszi, hogy ezzel besétál az ellenzéki Fidesz-MPSZ által kijelölt (zsák)utcába, hiszen egy megbillent egyensúlyú gazdaságban végeláthatatlan licitbe bocsátkozik a szociálpolitikai lépések mértékéről. Mintha a politikai elit nem tudná, hogy elmúltak azok az idők, amikor mindenkinek 'ingyenebédet' osztottak, amikor fizetés nélkül (is) 'járt' több-kevesebb fogyasztás. Ma már nem ez a helyzet: előbb vagy utóbb mindenkinek benyújtják a számlát. A versenyképesség hazai csökkenése éppen annak tudható be, hogy az Orbán- és a Medgyessy-kormány strucc módjára homokba dugta a fejét, és népszerűség-hajhászó intézkedései közepette nem akarta észrevenni, hogy a gazdaság a fenntarthatatlan fejlődés pályájára sodródott. A termelékenység növekedésénél gyorsabb ütemű jövedelemkiáramlás Európában példátlan módon felduzzasztotta az államháztartás hiányát, miközben a vállalatokat - a megnövekedett bérköltségek miatt - profitcsapdába kényszerítette. A 2001 és 2003 között tartó 'hosszú választási kampányban' (a kormány szinte egyetlen belső kritikusának, Csillag Istvánnak a kifejezése) az állami újraelosztás mértéke ismét megnőtt. Ráadásul: ellentétben az egyes uniós országokban megszaladt kiadásokkal; itt nem a hosszú távon megtérülő nagy elosztó rendszerek reformját finanszírozták, hanem a rövid távú fogyasztást. Az állami beavatkozás túlburjánzása a legfőbb oka a magyar gazdaságot sújtó bizalmi válságnak. A tőke távolmaradásában persze más szempontok is közrejátszanak. A csaknem két évig viszonylag erős nemzeti valuta a tavaly óta kormányzó szocialista-szabad demokrata koalíció szemében végig szálka volt, emiatt állóháborúba bocsátkozott az infláció - következésképpen az árfolyam-stabilitás - felett őrködő jegybankkal. Végül, hat héttel ezelőtt, felelős gazdaságpolitikusaink a sáveltolással, azaz a forint közvetett leértékelésével a legrosszabb megoldást választották. Miért e sarkos vélemény? Nos, ha másért nem, azért, mert a döntést követben mind a jegybank, mind pedig a kormány elismerte, hogy hibázott. A forint a kelleténél jobban meggyengült, a gazdaságpolitika szavahihetőségébe vetett maradék bizalom pedig elolvadt. Nem lesz könnyű a megtépázott tekintélyt helyreállítani. A tőke becsalogotásához piacpárti reformok egész sorára lenne szükség. Ezek középpontjában az élőmunka-terhek csökkentésének kellene állnia, hiszen Magyarországon a bérterhek elképesztően magasak: a munkaadó által kifizetett 100 forintból csupán 33-at kap kézhez a munkavállaló. Emellett radikálisan le kellene faragni a nemzetközi összehasonlításban is rendkívül kevéssé hatékonyan működő államgépezet kiadásait. Piaci kiszorító hatásuk miatt az állami milliárdok a fejlődés gátjává válnak. (...) Végül pedig világos prioritások mentén felépített hosszú távú stratégiát kellene kidolgozni a versenyképesség növelése érdekében. Medgyessy Péter legutóbbi nyilatkozatai ugyan megpendítették az infrastruktúra-fejlesztést, valamint a kutatás-fejlesztést mint a két legfontosabb irányt, ám az írásos dokumentumok egyelőre a 'mindenkinek adjunk egy kicsit' elve mentén fogalmazódnak meg. Az unióban ez kevés lesz, komparatív előnyeink felismerése és kihasználása az integráció egyik fontos kihívása. Az érdemi gazdasági reformok politikai előfeltétele persze az is, hogy a parlamenti ellenzék bírálata gazdasági ügyekben a mainál hitelesebb legyen. Jelenleg ugyanis a Fidesz-MPSZ egyrészt nagyobb, szociálpolitikai jellegű közkiadásokat követel, másrészt az egyensúlyi, versenyképességi problémák megszüntetését sürgeti. Ez így egyszerre nyilvánvalóan lehetetlen".

Lőre Péter
, az Audi kommunikációs igazgatója szerint (In: A gazdaságkutatók szerint nincsen válság, Magyar Hírlap, 2003. július 11.) "Magyarország számunkra ma is legalább annyira vonzó, mint tíz éve. De vannak olyan pontok, amelyekre fokozottan kellene figyelni a versenyképesség megőrzése érdekében. Ilyen a munkaerőköltség mérséklése, a járulékos bérköltségek csökkentése és az infrastruktúrafejlesztés, csakúgy, mint a társasági és iparűzési adók mérséklése. Nem feltétlenül ebben a sorrendben."

Devecz Miklós, a Flextronics stratégiai igazgatója szerint (u.o.) "a környező országokéval összevetve a magyar gazdasági környezet jelentősen romlott, főként az adózás, a munkaerő költsége és az ösztönzők kérdésében. A romló trend megállítása vagy megfordítása szempontjából a huszonnegyedik óra utolsó percében járunk. El kellene törölni a bizniszidegen adókat, mint a helyi iparűzési adó, amely elsősorban a nagy hozzáadott értékű termelést végző cégeket sújtja, illetve a regionális központjukat idetelepítő vállalatokat. S az egészségügyi hozzájárulást a választási kampányban megígért ütemezésben meg kellene szüntetni."

Beck György, a HP vezérigazgatója szerint (u.o.) "vannak intő jelek, például a külföldi tőkebeáramlás mértékének csökkenése, de ez betudható a külpiacokat s főként a számunkra nagyon fontos német gazdaságot sújtó válságnak. Nem szabad még egyszer azt a hibát elkövetnünk, hogy nem veszünk tudomást a világgazdaság helyzetéről. A magyar gazdaság versenyhelyzete nem túl rózsás, de ha az EU-csatlakozásból származó forrásokat célszerűen használjuk föl, és országos, pártok közötti konszenzus születik, javulhat a helyzet".

Erdős Gabriella, a PricewaterhouseCoopers adóosztályának vezetője szerint "a magyar gazdaság helyzete a tavalyi évhez képest romlott, de a 2,7 százalékos gazdasági növekedés semmi esetre sem nevezhető válságnak. Amíg 18 százalékos volt a mi társasági adónk a szomszédos országok 30 százalékához képest, viszonylag sok külföldi befektetés jött Magyarországra. De az utóbbi időben a környező államok több adókedvezményt vezettek be a külföldi befektetők számára, míg Magyarországon minden maradt a régiben. Nekünk is lejjebb kellene vinni a társaságiadó-kulcsot, és törekednünk kellene arra, hogy az uniós támogatásokat minél inkább kihasználjuk. Az egészségügyi hozzájárulás eltörlése és a közszférában dolgozók létszámának csökkentése önmagában véve csak átmeneti segítség lehet."

Bod Péter Ákos közgazdász, egyetemi tanár szerint (Nyelvében él a gazdaság?, Magyar Hírlap, 2003. július 11.) "szemantikai vita tört ki nálunk - gazdaságpolitikai vita helyett. A nagy kérdés most az, hogy van-e, avagy nincs válság. A kormányoldal tagadja. A miniszterelnök újabb 'bon mot'-ja szerint válság nincs, és amíg ő a kormányfő, addig nem is lesz. No de nézzük a szavakat. Orbán Viktor gazdasági válság veszélyéről beszélt, mire Medgyessy Péter egy szaklapban azzal reagált, hogy egy politikusnak óvatosan kell bánnia a minősítgetésekkel. Ő maga ugyanott úgy fogalmazott: 'Miközben az egész világ súlyos gondokkal küzd, Magyarországon működőképes, prosperál a gazdaság.' Akkor tehát most válságos a helyzet, vagy ellenkezőleg, prosperál gazdaságunk? Lássuk előbb a válság fogalmát. Az akkor lép fel fel, ha veszélybe kerül a működőképesség. Ekkor az egyik lehetséges kimenet az elpusztulás, a másik a krízis utáni felépülés. E vonatkozásban a kormányfői szóhasználat első fele helyénvaló: hazánk működőképes, és nyilván az is marad. Aki krízist emleget, nyilvánvalóan túloz. A gazdaságot illetően azonban a válság szónak van egy szűkebb definíciója. Ez nem a pusztulás vagy életben maradás választóvonalára utal, hanem az üzleti ciklus hullámzására. A fellendülés szakaszának lezárultával bizony beállhat a visszaesés, válság szakasza. Történt-e olyasvalami az elmúlt napokban-hetekben, ami okként szolgálhatna a fogalmi vita kirobbanásához? Jelent-e meg olyan gazdasági adat, előrejelzés, amely 2003 nyarán ezt az aggasztó kifejezést indokolná? Aligha, hiszen ami tényleges gond és feszültség érzékelhető, jórészt megvolt fél éve is, az okokat pedig egy esztendeje lehetett látni. Most viszont az a lényeges fejlemény állt be, hogy a kormányzó párt népszerűsége mérséklődött, megszűnt eddigi előnye. A gazdaság állapotáról és főleg a gazdasági viszonyok kormányzati kezelésmódjáról mind több kritikus külső és hazai hang szólalt meg. Ez bizony új helyzet. Feltehetjük, hogy a kormányoldal eddigi tekintélyes népszerűségi előnye jórészt a tavalyi választások előtt meghirdetett 'jóléti rendszerváltás' politikájának és a bérnövelő, jóléti intézkedéseknek volt betudható. A kampányban a kormányfőjelöltek ígértek, sőt ráígértek, Medgyessy Péternek pedig meg is adatott, hogy adjon - sokat, sokaknak. A köztisztviselők, közalkalmazottak széles körében nyilván jó emlékek élnek a tavalyi év végéről. A gazdasági elemzők, a munkaadói szervezetek különös módon jó fél év késéssel vették észre, hogy az államháztartás kiadási tételeinek megnövelése következtében nincs és nem is lesz mód adócsökkentésre. Valójában adóemelést indokolhatna a büdzsé állapota: tavaly 1600 milliárd forintos államháztartási hiány lépett fel, és ez évben is további 1000 milliárdnyi hiány várható".

Bod szerint "most ott tartunk, hogy kevesebb a beruházás, mint tavaly ilyenkor. A foglalkoztatás valamennyit nőtt, de csak a költségvetési intézményeknél, az üzleti szférában inkább csökkent. A fizetési mérleg hiánya már a duplája a tavalyi hasonló időszakban mértnek, a külkereskedelmi mérleg is tovább romlott. A külföldiek itteni befektetései nem nőttek, holott a versenytárs nemzetek térségünkben a gyengébb világkonjunktúra ellenére is komoly méretű tőkét vonzottak. Adózási és bérköltségi vonatkozásban nemzetközi versenyképességi pozíciónk romlott. Két éve még más kép élt bennünk a gazdasági helyzetről, ám egy esztendeje már jórészt előre kalkulálható volt a meghirdetett kormányzati intézkedések ára. Őszintén nem értem, hogy miért kellett ennyit ígérni, és különösen a megnyert választás után abból ilyen sokat teljesíteni. A választópolgár fülének persze jól esnek a szép szavak, de ha a politikus az összefüggéseket átlátni képtelen átlagszavazókat képzelt maga elé, akkor azt is tudnia kellett volna, hogy ha vannak is ilyenek nem kis számban, azok feltehetően hasonlóan rosszat gondolnak a politikusokról. Például azt, hogy úgy sem teljesítenek mindent az ígéretekből. Ha megkapták volna a felét az ígértnek, akkor e sztereotip szavazói típusnak igaza lett volna, és e mellé megkapta volna azt a ködös ígéretet is, hogy ha majd továbbra is jól mennek a dolgok, akkor jön a további emelés. De most egy ideig nem jöhet. Sőt az országon kívül és talán belül is elég nyilvánvaló: gazdasági folyamataink nem haladhatnak így tovább. Kár, hogy a népszerűségi előny sorvadása újabb ígéretek közzétételére ösztönözte a kormányfőt. Kár, hogy a vita most a minősítésekről zajlik, és nem a következő lépésről. A magyar gazdaság valóban működőképes, noha nem minden szereplője 'prosperál', és a prosperitás egy nagy részét az állam eladósodása magyarázza. A kamatlábak - láttuk - tetemesen megnőttek, a nagyvállalkozók a nyereségesség, a nemzetközi versenyképesség hirtelen elvesztését vetik a gazdaságpolitikusok szemére. De legyünk optimisták: talán nem éleződik tovább a külső mérleghiány. Talán valóban lassul a termelékenységgel lépést nem tartó bérnövekedés. Megeshet, hogy a valuták ingadozásából élő spekulánsok a forint helyett a továbbiakban más pénzeket boldogítanak. Nagy adag szerencsével két-három év alatt túljuthatunk a hosszú választási év pénzügyi következményein. Az EU-csatlakozás után azonban azonnal indul az óra: mérik az eurózónába való belépés feltételeinek teljesítését. 2005 a nyakunkon van, és 2006 sincs messze. Rossz elgondolni, hogy mi lesz a hazai politikában, ha a kényszerű stabilizálás terhe az újabb választások előtti évre esik".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695