Az MSZP belső viszonyai a választások után

2004-06-22

2004. június 15-én Kovács László MSZP-elnök a párt elnökségi ülését követően bejelentette, hogy a korábban 2005 tavaszára tervezett tisztújító pártkongresszust már októberben megtartják. A pártelnök közleményben tudatta, hogy nem indul újra az elnöki posztért. A nagyobbik kormánypárt vezetője leszögezte, hogy már a június 13-i európai parlamenti (EP) választás előtt, az eredménytől függetlenül határozott így, mert a választást megelőző kampány arról győzte meg, hogy a 2006-os országgyűlési választások megnyeréséhez az MSZP elnökének olyan szerepet kell elvállalnia, ami nem egyeztethető össze a külügyminiszteri poszt ellátásával. Az MSZP őszi kongresszusán elfogadják majd a párt stratégiai programját, valamint új alapszabályát. A pártelnöki poszt kapcsán szóba került Hiller István alelnök, a nemzeti kulturális örökség minisztere, Gyurcsány Ferenc Győr-Moson-Sopron megyei elnök, gyermek-, ifjúsági és sportminiszter, Kiss Péter, a Baloldali Tömörülés Platform elnöke, Miniszterelnöki Hivatalt (MeH) vezető miniszter, Szili Katalin elnökhelyettes, az Országgyűlés elnöke, Szekeres Imre alelnök, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára és Lendvai Ildikó frakcióvezető neve is.

Háttér: 2004. június 15-én Kovács László MSZP-elnök a párt elnökségi ülését követően bejelentette, hogy a korábban 2005 tavaszára tervezett tisztújító pártkongresszust már októberben megtartják. A pártelnök közleményben tudatta, hogy nem indul újra az elnöki posztért. A nagyobbik kormánypárt vezetője leszögezte, hogy már a június 13-i európai parlamenti (EP) választás előtt, az eredménytől függetlenül határozott így, mert a választást megelőző kampány arról győzte meg, hogy a 2006-os országgyűlési választások megnyeréséhez az MSZP elnökének olyan szerepet kell elvállalnia, ami nem egyeztethető össze a külügyminiszteri poszt ellátásával. Az MSZP őszi kongresszusán elfogadják majd a párt stratégiai programját, valamint új alapszabályát. A pártelnöki poszt kapcsán szóba került Hiller István alelnök, a nemzeti kulturális örökség minisztere, Gyurcsány Ferenc Győr-Moson-Sopron megyei elnök, gyermek-, ifjúsági és sportminiszter, Kiss Péter, a Baloldali Tömörülés Platform elnöke, Miniszterelnöki Hivatalt (MeH) vezető miniszter, Szili Katalin elnökhelyettes, az Országgyűlés elnöke, Szekeres Imre alelnök, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára és Lendvai Ildikó frakcióvezető neve is.

Összefoglalás:
Kovács még pár napja nemcsak a pártban, hanem a kormányban is keresgélni szerette volna a megalázó mértékű vereségért a bűnbakokat - igaz, akkor még azt remélhette, hogy mégis megbocsátják neki a malőrt egy kis Fidesz-gyalázással kombinált szolid önkritikával. Ez a várakozása szemlátomást nem igazolódott be, hiszen Hiller, Gyurcsány és a többiek a világért sem mulasztanának el egy ilyen tálcán kínálkozó alkalmat a pártbéli hatalomátvételre. Az országos pártelnöki utódlásban erősen érdekelt Gyurcsány Ferencnek tehát nem csak amiatt főhet a feje, hogy Győr-Moson-Sopron megyei pártelnöksége csúfos kudarccal indult a választáson. A hilleri remények egyfajta tandembe rendeződve ily módon fölerősödhetnek. Ám amíg az MSZP leplezhetetlen belső válsága az ellendrukkereket talán jóleső érzéssel is eltöltheti a demokrácia illemszabályain belül, a bűnbakkeresésnek a kormányzati szférára való átterjedése már markánsan nemzeti ügy.
(Kristóf Attila: Piszkos Fred a Köztársaság térről, Magyar Nemzet, 2004. június 18.)

Hillernek eddig jó érzékkel sikerült elkerülni az MSZP belső világát az utóbbi időben meghatározó villongásokat, látványos konfrontálódásokat. Megnyilatkozásaival eddig még soha nem borzolta a hagyományos szocialista bázis kedélyeit (lásd Szili nómenklatúrázása), múltjában gazdasági alapon nincs nagyon turkálnivaló (lásd Gyurcsány) és személyisége még nem használódott el az egyre kisebb tekintéllyel járó parlamenti vitákban (lásd Lendvai). Egyenként tekintve a pártelnök és miniszterelnök jelölt személyeket, az élen holtversenyben két forgatókönyv áll: Hiller-Medgyessy és Hiller-Gyurcsány, 23-23 százalékkal.
(Kumin Ferenc: Vissza a ringbe, Magyar Hírlap, 2004. június 19.)

Amikor most az MSZP számba veszi a kudarc okait, nem ártana tán szembenézni azzal a kártékony opportunizmussal is, amely személyi döntéseikben majd' mindig tetten érhető. Ráadásul - hogy Horn példájánál maradjunk -, aki egy rossz testületi döntés alapján jégre viszi a pártot, az nemigen érzi szükségét, hogy ezt el is ismerje, inkább elfogadja a "kollektív felelősség" formuláját. Igen, ezt a szocialisták nagyon szeretik. A kollektív hibák bocsánatosak, mert a kollektívát nem lehet leváltani. A kollektíva, mondhatni, örök; elasztikusan viseli a politikai bukta arányosan szétosztott, és ekként senkit semmire sem kötelező terhét. Szépséghibája ugyan, hogy azok is részesülnek belőle, akik történetesen nem működtek közre a kitermelésében - ám ők azért hallgatnak, mert háborog a lelkiismeretük: végtére nem volt erejük, energiájuk, hogy jobb irányba vigyék a dolgokat. Így aztán mindenki elfogadja a közös maszatolást.
(Mészáros Tamás: Pártmítosz és kárfelmérés, Népszava, 2004. június 19.)

A miniszterelnök a nyár végéig adott magának időt a szükséges "húzások" megtételére, és ez az idő valóban optimálisnak tetszik. Ugyanakkor az átalakítás csak egy része lehet a nyár végi bejelentéseknek. Legalább ennyire meghatározó, milyen új kezdeményezésekkel, újabb reformcsomaggal áll elő a miniszterelnök immár szokásos beszédében, amelyet hagyományosan a parlament őszi ülésszakának kezdetén mond el. Így tehát mindenképpen előnyös lehet, ha a pártban és a kormányban is felgyorsítják a gondolkodást. Nem kapkodásra van szükség, de arra igen, hogy pontosan meghatározzák, milyen irányban kívánnak lépni, és meg is tegyék a lépéseket. A húzóerőt jelenleg a kormány jelenti.
(Sebes György: Húzóerő, Népszava, 2004. június 19.)

A korszakhatár az én szememben azt is jelenti, hogy a csatlakozás után a helyzet kényszere, egyfajta szükségszerűség is amellett szól, hogy ne legyen minden ciklus végén kormányváltás. Ezért gondolom, hogy az MSZP számára most fontosabb lenne a program, mint a személyek. Ehhez tisztázni kellene néhány fontos társadalmi réteghez való viszonyt - olyan rétegekkel, amelyek távlatot szeretnének, és nem egyszeri aprópénzt. A legfontosabb ezek közül a munkavállalóké és a fiataloké.
(Tanács István: Megszólítás, Népszabadság, 2004. június 21.)

Az MSZP addig nem lesz képes levetkőzni "kommunista utódpárt" jellegét, amíg a csúcsvezetőségben és a legfontosabb helyeken az MSZMP volt vezetői, központi bizottsági tagjai és vezető munkatársai ülnek. Fájdalmas ezt kimondani, de több mint 15 évvel a rendszerváltás után talán már figyelni lehet erre is. A szocialista pártban az utóbbi fél évtizedben felnőtt egy generáció, amely nem cipel fölösleges állampárti ballasztot, amely korszerű szervezési ismereteket szerzett, beszél idegen nyelveken. Az utóbbi egy-két év nagy fejleménye volt, hogy kirajzolódott az a csapat, amelyik már gond nélkül lenne képes átvenni a párt teljes vezetését, adott esetben beleértve a kormányzást is. Megvannak a csúcsvezetőjelöltek, megvannak a fontos szakértőjelöltek, megvannak a középvezető-jelöltek. Az MSZP történelmi lehetősége a mostani választás után abban áll, hogy a választási kudarc és a szükségszerű párttisztítás során alkalom nyalna a teljes vezetői generációváltásra! Ez nem csupán lehetőség, ez szükséghelyzet!
(Sós Péter János: Az MSZP történelmi esélye, Népszava, 2004. június 21.)

Nézzük, mit old meg, ha a távozni készülő pártelnökből alkalmi bűnbakot csinálnak. Semmit. Az egész elnökségi összetétel és működés a többszörös túlbiztosítottság és garantált működésképtelenség iskolapéldája. Mindenki ott ül, akinek a maga háttércsapata alapján illik ott lennie, s alkalmas arra, hogy bármelyik másik rivális ambícióit korlátozza. Másra sem alkalmas. Ez az elnökség valamennyi szocialistát várakozásra, taktikázásra, álságos és alkalmi szövetkezések végeláthatatlan sorozatára kényszeríti. S nem a közös munkára. Egymás versenytársai, ezrért könnyen ki is játszhatók egymás ellen. Egy ilyen összetételű elnökség békeidőben bármire alkalmas, csak pártvezetésre, irányításra nem. Végveszély esetén képesek csak más magatartásra - márpedig június I3-a után az is felsejlik. Nem ártana, ha valakik folyamatosan is vezetni tudnák az MSZP-t.
(Kéri László: Szabad megváltozni, Magyar Hírlap, 2004. június 21.)

Ki kell mondanunk újra: az MSZP a jelenlegi pártállami elitjével nem több, mint egy posztkommunista utódpárt, ami pontosan megnyilvánul abban, hogy kik szavaznak rá és kik nem. Másképpen fogalmazva: az MSZP jelenlegi vezérkarával egyfajta nosztalgiapárttá vált, azoknak a pártjává, akik valójában nem nagyon tudtak mit kezdeni a rendszerváltással, a demokráciával és a szabadsággal. Vagyis, az MSZP-nek ebben a felállásban múltja mindenképpen van... S ezzel máris elérkeztünk annak a megválaszolásához, hogy vajon miért veszített az MSZP, s persze, hogy miért nyert a Fidesz. Röviden: Az MSZP két okból veszített. Az egyik ok, hogy az elmúlt két év kormányzati ténykedése igen harmatos volt, beleértve ebbe a gazdasági produkciót, a tétova külpolitikát, a demokratikus hiányokat, az erkölcsi mélypontokat, és a korrupciógyanúkat. A szocialisták vereségének másik, igen lényeges oka: a kampányuk minden ízében elhibázott, sőt ízléstelen volt, s ezt az emberek is észrevették. A Ron Werber-i háborús logika, az erkölcs és jog semmibe vétele, Kósa Lajos újbóli meghurcolásának szándéka, a "Fidesz-hazugsággyáros" fizetett hirdetés, Medgyessy miniszterelnök - bizonyára a nemzeti megbékélést elősegíteni szándékozó - beintése Sopronban stb. mind-mind kapkodó és lehangoló volt. Ez a rossz összteljesítmény és ez a fajta kampány nem maradhat következmények nélkül.
(Fricz Tamás: Egy következmények nélküli ország, Magyar Nemzet, 2004. június 21.)

Az a gőgös, pökhendi, lekezelő stílus, amely egyfolytában ezt sugallta: mi mindent jobban tudunk, mi mindent jobban csinálunk, ha a mi kezünkben a kormányrúd, az már elegendő biztosíték arra, hogy mindenki boldog legyen. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a torz felfogásban felnőtt és abban évtizedeken át tobzódó nómenklatúra nem képes európai módon levonni a konzekvenciákat, és esze ágában sem lesz le mondani, mint ahogy bármely jól nevelt európai kormány ilyenkor tenné. Ahogy ismerjük őket, meglehetősen öregesen és lassan fognak reagálni, szavaik és tetteik pedig közel sem a választók akaratát fogják tükrözni, hanem ismét csak saját torzító szándékaikat, a turpisságon kapott, hajdani gyermek kimagyarázkodásaival fűszerezve. Mindehhez hozzágondoljuk azt is, hogy mennyire nem áll jól a gyermeki szerep az immáron többségben lévő aggkorú párttagságnak. A gerontokrácia erőlködhet még egy darabig, ám a jövő mindenképpen az ifjúságé.
(Murawski Magdolna: Szép volt, fiúk!, Magyar Nemzet, 2004. június 22.)

Kovács még pár napja nemcsak a pártban, hanem a kormányban is keresgélni szerette volna a megalázó mértékű vereségért a bűnbakokat - igaz, akkor még azt remélhette, hogy mégis megbocsátják neki a malőrt egy kis Fidesz-gyalázással kombinált szolid önkritikával. Ez a várakozása szemlátomást nem igazolódott be, hiszen Hiller, Gyurcsány és a többiek a világért sem mulasztanának el egy ilyen tálcán kínálkozó alkalmat a pártbéli hatalomátvételre. Az országos pártelnöki utódlásban erősen érdekelt Gyurcsány Ferencnek tehát nem csak amiatt főhet a feje, hogy Győr-Moson-Sopron megyei pártelnöksége csúfos kudarccal indult a választáson. A hilleri remények egyfajta tandembe rendeződve ily módon fölerősödhetnek. Ám amíg az MSZP leplezhetetlen belső válsága az ellendrukkereket talán jóleső érzéssel is eltöltheti a demokrácia illemszabályain belül, a bűnbakkeresésnek a kormányzati szférára való átterjedése már markánsan nemzeti ügy.
(Kristóf Attila: Piszkos Fred a Köztársaság térről, Magyar Nemzet, 2004. június 18.)

Hillernek eddig jó érzékkel sikerült elkerülni az MSZP belső világát az utóbbi időben meghatározó villongásokat, látványos konfrontálódásokat. Megnyilatkozásaival eddig még soha nem borzolta a hagyományos szocialista bázis kedélyeit (lásd Szili nómenklatúrázása), múltjában gazdasági alapon nincs nagyon turkálnivaló (lásd Gyurcsány) és személyisége még nem használódott el az egyre kisebb tekintéllyel járó parlamenti vitákban (lásd Lendvai). Egyenként tekintve a pártelnök és miniszterelnök jelölt személyeket, az élen holtversenyben két forgatókönyv áll: Hiller-Medgyessy és Hiller-Gyurcsány, 23-23 százalékkal.
(Kumin Ferenc: Vissza a ringbe, Magyar Hírlap, 2004. június 19.)

Amikor most az MSZP számba veszi a kudarc okait, nem ártana tán szembenézni azzal a kártékony opportunizmussal is, amely személyi döntéseikben majd' mindig tetten érhető. Ráadásul - hogy Horn példájánál maradjunk -, aki egy rossz testületi döntés alapján jégre viszi a pártot, az nemigen érzi szükségét, hogy ezt el is ismerje, inkább elfogadja a "kollektív felelősség" formuláját. Igen, ezt a szocialisták nagyon szeretik. A kollektív hibák bocsánatosak, mert a kollektívát nem lehet leváltani. A kollektíva, mondhatni, örök; elasztikusan viseli a politikai bukta arányosan szétosztott, és ekként senkit semmire sem kötelező terhét. Szépséghibája ugyan, hogy azok is részesülnek belőle, akik történetesen nem működtek közre a kitermelésében - ám ők azért hallgatnak, mert háborog a lelkiismeretük: végtére nem volt erejük, energiájuk, hogy jobb irányba vigyék a dolgokat. Így aztán mindenki elfogadja a közös maszatolást.
(Mészáros Tamás: Pártmítosz és kárfelmérés, Népszava, 2004. június 19.)

A miniszterelnök a nyár végéig adott magának időt a szükséges "húzások" megtételére, és ez az idő valóban optimálisnak tetszik. Ugyanakkor az átalakítás csak egy része lehet a nyár végi bejelentéseknek. Legalább ennyire meghatározó, milyen új kezdeményezésekkel, újabb reformcsomaggal áll elő a miniszterelnök immár szokásos beszédében, amelyet hagyományosan a parlament őszi ülésszakának kezdetén mond el. Így tehát mindenképpen előnyös lehet, ha a pártban és a kormányban is felgyorsítják a gondolkodást. Nem kapkodásra van szükség, de arra igen, hogy pontosan meghatározzák, milyen irányban kívánnak lépni, és meg is tegyék a lépéseket. A húzóerőt jelenleg a kormány jelenti.
(Sebes György: Húzóerő, Népszava, 2004. június 19.)

A korszakhatár az én szememben azt is jelenti, hogy a csatlakozás után a helyzet kényszere, egyfajta szükségszerűség is amellett szól, hogy ne legyen minden ciklus végén kormányváltás. Ezért gondolom, hogy az MSZP számára most fontosabb lenne a program, mint a személyek. Ehhez tisztázni kellene néhány fontos társadalmi réteghez való viszonyt - olyan rétegekkel, amelyek távlatot szeretnének, és nem egyszeri aprópénzt. A legfontosabb ezek közül a munkavállalóké és a fiataloké.
(Tanács István: Megszólítás, Népszabadság, 2004. június 21.)

Az MSZP addig nem lesz képes levetkőzni "kommunista utódpárt" jellegét, amíg a csúcsvezetőségben és a legfontosabb helyeken az MSZMP volt vezetői, központi bizottsági tagjai és vezető munkatársai ülnek. Fájdalmas ezt kimondani, de több mint 15 évvel a rendszerváltás után talán már figyelni lehet erre is. A szocialista pártban az utóbbi fél évtizedben felnőtt egy generáció, amely nem cipel fölösleges állampárti ballasztot, amely korszerű szervezési ismereteket szerzett, beszél idegen nyelveken. Az utóbbi egy-két év nagy fejleménye volt, hogy kirajzolódott az a csapat, amelyik már gond nélkül lenne képes átvenni a párt teljes vezetését, adott esetben beleértve a kormányzást is. Megvannak a csúcsvezetőjelöltek, megvannak a fontos szakértőjelöltek, megvannak a középvezető-jelöltek. Az MSZP történelmi lehetősége a mostani választás után abban áll, hogy a választási kudarc és a szükségszerű párttisztítás során alkalom nyalna a teljes vezetői generációváltásra! Ez nem csupán lehetőség, ez szükséghelyzet!
(Sós Péter János: Az MSZP történelmi esélye, Népszava, 2004. június 21.)

Nézzük, mit old meg, ha a távozni készülő pártelnökből alkalmi bűnbakot csinálnak. Semmit. Az egész elnökségi összetétel és működés a többszörös túlbiztosítottság és garantált működésképtelenség iskolapéldája. Mindenki ott ül, akinek a maga háttércsapata alapján illik ott lennie, s alkalmas arra, hogy bármelyik másik rivális ambícióit korlátozza. Másra sem alkalmas. Ez az elnökség valamennyi szocialistát várakozásra, taktikázásra, álságos és alkalmi szövetkezések végeláthatatlan sorozatára kényszeríti. S nem a közös munkára. Egymás versenytársai, ezrért könnyen ki is játszhatók egymás ellen. Egy ilyen összetételű elnökség békeidőben bármire alkalmas, csak pártvezetésre, irányításra nem. Végveszély esetén képesek csak más magatartásra - márpedig június I3-a után az is felsejlik. Nem ártana, ha valakik folyamatosan is vezetni tudnák az MSZP-t.
(Kéri László: Szabad megváltozni, Magyar Hírlap, 2004. június 21.)

Ki kell mondanunk újra: az MSZP a jelenlegi pártállami elitjével nem több, mint egy posztkommunista utódpárt, ami pontosan megnyilvánul abban, hogy kik szavaznak rá és kik nem. Másképpen fogalmazva: az MSZP jelenlegi vezérkarával egyfajta nosztalgiapárttá vált, azoknak a pártjává, akik valójában nem nagyon tudtak mit kezdeni a rendszerváltással, a demokráciával és a szabadsággal. Vagyis, az MSZP-nek ebben a felállásban múltja mindenképpen van... S ezzel máris elérkeztünk annak a megválaszolásához, hogy vajon miért veszített az MSZP, s persze, hogy miért nyert a Fidesz. Röviden: Az MSZP két okból veszített. Az egyik ok, hogy az elmúlt két év kormányzati ténykedése igen harmatos volt, beleértve ebbe a gazdasági produkciót, a tétova külpolitikát, a demokratikus hiányokat, az erkölcsi mélypontokat, és a korrupciógyanúkat. A szocialisták vereségének másik, igen lényeges oka: a kampányuk minden ízében elhibázott, sőt ízléstelen volt, s ezt az emberek is észrevették. A Ron Werber-i háborús logika, az erkölcs és jog semmibe vétele, Kósa Lajos újbóli meghurcolásának szándéka, a "Fidesz-hazugsággyáros" fizetett hirdetés, Medgyessy miniszterelnök - bizonyára a nemzeti megbékélést elősegíteni szándékozó - beintése Sopronban stb. mind-mind kapkodó és lehangoló volt. Ez a rossz összteljesítmény és ez a fajta kampány nem maradhat következmények nélkül.
(Fricz Tamás: Egy következmények nélküli ország, Magyar Nemzet, 2004. június 21.)

Az a gőgös, pökhendi, lekezelő stílus, amely egyfolytában ezt sugallta: mi mindent jobban tudunk, mi mindent jobban csinálunk, ha a mi kezünkben a kormányrúd, az már elegendő biztosíték arra, hogy mindenki boldog legyen. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a torz felfogásban felnőtt és abban évtizedeken át tobzódó nómenklatúra nem képes európai módon levonni a konzekvenciákat, és esze ágában sem lesz le mondani, mint ahogy bármely jól nevelt európai kormány ilyenkor tenné. Ahogy ismerjük őket, meglehetősen öregesen és lassan fognak reagálni, szavaik és tetteik pedig közel sem a választók akaratát fogják tükrözni, hanem ismét csak saját torzító szándékaikat, a turpisságon kapott, hajdani gyermek kimagyarázkodásaival fűszerezve. Mindehhez hozzágondoljuk azt is, hogy mennyire nem áll jól a gyermeki szerep az immáron többségben lévő aggkorú párttagságnak. A gerontokrácia erőlködhet még egy darabig, ám a jövő mindenképpen az ifjúságé.
(Murawski Magdolna: Szép volt, fiúk!, Magyar Nemzet, 2004. június 22.)


Az MSZP belső viszonyaival foglalkozó cikkek:

Kristóf Attila:
Piszkos Fred a Köztársaság térről, Magyar Nemzet, 2004. június 18.
Kumin Ferenc: Vissza a ringbe, Magyar Hírlap, 2004. június 19.
Mészáros Tamás: Pártmítosz és kárfelmérés, Népszava, 2004. június 19.
Sebes György: Húzóerő, Népszava, 2004. június 19.
Tanács István: Megszólítás, Népszabadság, 2004. június 21.
Sós Péter János: Az MSZP történelmi esélye, Népszava, 2004. június 21.
Kéri László: Szabad megváltozni, Magyar Hírlap, 2004. június 21.
Fricz Tamás: Egy következmények nélküli ország, Magyar Nemzet, 2004. június 21.
Murawski Magdolna: Szép volt, fiúk!, Magyar Nemzet, 2004. június 22.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695