A jegybanktörvény módosítása

2004-10-29

Október 13-án Göndör István, az MSZP frakcióvezető-helyettese olyan, a jegybanktörvényt módosító javaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek, amely lehetővé tenné, hogy a miniszterelnök is jelölhessen tagokat a Nemzeti Bank döntéshozó szervébe, a Monetáris Tanácsba. Göndör István elmondta, hogy nincs szó a Magyar Nemzeti Bank függetlenségének megnyirbálásáról, hiszen a Monetáris Tanács tagjainak többségét továbbra is a jegybank elnöke jelölheti. A Fidesz-MPSZ szerint a miniszterelnök célja, hogy nyomást gyakoroljon a Monetáris Tanácsra, illetve, akár utasítást is adjon a Monetáris Tanács tagjainak, mivel a Kormány nem ért egyet a Magyar Nemzeti Bank kamat- és árfolyam-politikájával.

Háttér
Október 13-án Göndör István, az MSZP frakcióvezető-helyettese olyan, a jegybanktörvényt módosító javaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek, amely lehetővé tenné, hogy a miniszterelnök is jelölhessen tagokat a Nemzeti Bank döntéshozó szervébe, a Monetáris Tanácsba. Göndör István elmondta, hogy nincs szó a Magyar Nemzeti Bank függetlenségének megnyirbálásáról, hiszen a Monetáris Tanács tagjainak többségét továbbra is a jegybank elnöke jelölheti. A Fidesz-MPSZ szerint a miniszterelnök célja, hogy nyomást gyakoroljon a Monetáris Tanácsra, illetve, akár utasítást is adjon a Monetáris Tanács tagjainak, mivel a Kormány nem ért egyet a Magyar Nemzeti Bank kamat- és árfolyam-politikájával.
Szájer József, a Fidesz-MPSZ európai parlamenti képviselője szerint a pénzügyi stabilitást fenyegeti a jegybanktörvény tervezett módosítása, mivel az nem a függetlenséget, hanem a Magyar Nemzeti Bank kormányzati kontrollját szolgálja.
Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank elnöke tájékoztatta Draskovics Tibor pénzügyminisztert arról, hogy az Európai Központi Bank még nem foglalt állást a jegybanktörvény tervezett módosításával kapcsolatban, de elfogadhatatlanak tartják, hogy a tervezett változások nyomán a Magyar Nemzeti Bank két alelnöke kikerülne a Monetáris Tanácsból.

Összefoglalás:
A jegybanktörvény módosítását ellenző vélemények:

A jegybank látszólag nem rendült meg az őt érő kormányzati támadásoktól, hiszen úgy cselekedett, ahogyan az elemzők várták. Ugyanakkor a jegybanktörvény napirenden lévő módosítása ellen kikelt Járai Zsigmond, miközben Draskovics pénzügyér továbbra is azt hangoztatja, hogy nem akarják a jegybank függetlenségét csorbítani. Más kérdés, hogy az elemzők - főleg a külföldiek - inkább Járainak adnak igazat.
[...] Kérdezhetnék, miért baj az, ha jó az együttműködés a tanács és a kormány között. Nem ez a baj, hanem az, ha a (mindenkori) kormányfő a saját befolyása alá akarja terelni a kamatdöntő testületet. A jegybank és a kormány - a gazdaság számára evidens - együttműködése azt kívánná, hogy a kormány a tervezettnél jelentősebben csökkentse az államháztartás hiányát. Ez meggyőzné a tamáskodó befektetőket, vagyis vennék a magyar állampapírokat, így a jegybank is csökkenthetné az alapkamatot.
(Szerk.: Fél százalék, Magyar Hírlap, 2004. október 19.)

Azt a következtetést vonhatjuk le tehát, hogy aktív gazdaságpolitika, illetve jelentős koncepcióváltás helyett a kormány az MNB-t s annak elnökét vette célkeresztbe. Ráadásul az elmúlt két évben megismert gazdaságpolitika inkább a megszorítások eszközét alkalmazza, mintsem az államháztartás egyensúlyának megteremtésével ügyelne arra, hogy a gazdasági növekedés ne essen drámaian vissza. Mellesleg a kormány nemcsak törvénysértő módon tüzel az MNB-re és Járai Zsigmondra is, hanem felettébb helytelenül, hiszen - a kamatszínvonal, az infláció mértéke, az államháztartási és az államadósság szempontjait tekintve - egy jegybanktörvény-módosítás aligha lehet a félretervezett gazdaságpolitikai helyzet kulcsa vagy megoldása.
(Szajlai Csaba: Célkeresztben az MNB, Magyar Nemzet, 2004. október 21.)

Képzeljük el, hogy valamilyen csoda folytán holnaptól Járai Zsigmond jegybankelnök átadja a helyét egy hithű, szocialista pénzügyérnek. Az új vezér pedig habozás nélkül a tettek mezejére lép és (egy vagy több lévésben) jelentősen csökkenti az alapkamatot a jelenlegi 10,5-ről mondjuk öt százalékra. Mi történne ebben az esetben? Mindenekelőtt nyilván jelentősen gyengülne a forint, minden bizonnyal átlépné a 300 forintos határt az euróval szemben (végre megvalósulna korábbi miniszterelnökünk álma, a forint "ócsítása"). A jelentős leértékelődés következtében természetesen az infláció mérséklődése sem folytatódna, hanem egy-két évre beragadna a 6-7 százalékos sávba (ez a jobbik eset, rosszabb esetben elkezdene felfelé kúszni). S ezzel még messzebb kerülne a monetáris unióba való belépésünk dátuma. De vajon csökkennének-e az államadásság kamatai? Nagy valószínűséggel nem, mert az általános kamatcsökkenést ellensúlyozná a megemelkedő leértékelési várakozás és a magasabb országkockázat. Valószínűleg az exportjövedelmezőség is csak átmenetileg javulna, mert a jelentős leértékelés szabad utat engedne a növekvő világpiaci energiaárak "begyűrűzésének". Mi lenne akkor tehát az értelme az egész kamatvágásnak? Mindenekelőtt az, hogy a gyenge forint vonzóbbá tenné a külföldi befektetők számára a privatizációra felkínált javakat. S ez most különösen fontos lenne a kormány számára az adósságlavina megállítása szempontjából. Másrészt a növekvő infláció automatikusan javítaná a költségvetési egyenleget, hiszen a bevételeket növelné, a kiadások reálértékét pedig csökkentené. Harmadrészt pedig így lehetne viszonylag észrevétlenül elinflálni a lakossági jövedelmeket, hiszen a pénzillúzió még mindig uralkodó. Nos, ez a lényege a történetnek, ezek a valóságos mozgatók, amelyek azonban nem kommunikálhatók jól. Ezért kellett tehát reálisnak tűnő indokokat keresni a kormány számára. Az új közgazdasági gondolkodás lényege tehát ebben áll: valóságos céljaidat rejts el, és tégy úgy, mintha a közjó érdekében munkálkodnál. Vagy ez nem is annyira új gondolkodásmód?
(Mellár Tamás: Az elnök és a kamatláb, Magyar Nemzet, 2004. október 26.)

Háborog a piac, a liberális lapok együtt hőzöngenek a Magyar Nemzettel, az MNB pedig napról napra pesszimistább. Mindez annak következménye, hogy néhány szocialista képviselő módosítaná a jegybanktörvényt, kormányzati delegáltakat küldene a Monetáris Tanácsba. A javaslat még azok szerint is káros, akik szerint Járai Zsigmond csapnivaló jegybankelnök, a Monetáris Tanács pedig rossz döntéseket hoz.
(Pozsonyi Aranka: Csak az ököl, Magyar Narancs, 2004. október 28.)

A jegybanktörvény módosítását támogató vélemények:

Az MNB-törvényhez a múlt héten benyújtott képviselői módosító indítvány azon az EU-ban egyedülálló gyakorlaton kíván változtatni, hogy az MNB elnöke nemcsak a hivatali beosztottjait választhatja meg, hanem a döntéshozó monetáris tanács (mt) tagjaira is maga tehet javaslatot. A 2001 tavaszától hatályos törvény sugallata szerint az a jó döntések és a függetlenség záloga, hogy az MNB legfontosabb döntéshozó testületében az elnök által megválasztott emberek ülnek. Ügyes! - mondaná Kohn bácsi, ha megkérdeznék. Pláne, ha tudná, hogy a bankelnöki jogosítvány kóros elburjánzása a mai elnöknek köszönhető, aki - vélhetően egyedül a világon - pénzügyminisztersége utolsó heteiben, de már várományos MNB-elnökként maga szabhatta saját testére a törvényt. Járai Zsigmond, aki miniszterként Orbán Viktor oldalán vívta küzdelmét az akkori jegybankelnök, Surányi György kiszekálásáért, előrelátó volt, amikor magának biztosította, hogy a 2002-es kormányváltás után kinevezendő mt-tagok is azok közül kerüljenek ki, akiket magához közelinek (értsd: lojálisnak) vél. Hiába van szükség miniszterelnöki jóváhagyásra, ha a jelölés joga az övé, a kormányfő pedig előbb-utóbb kénytelen valakire rábólintani.
Medgyessy Péter már jó két éve felülvizsgáltathatta volna a törvényt, és javasolhatta volna azt, amit a mostani képviselői indítvány. Ő is könnyen meggyőződhetett volna annak valótlanságáról, amit az MNB szószólói a mai napig állítanak, hogy a Fidesz-érában kialakított elnöki túlhatalom lenne a jegybanki függetlenség és a hozzáértés záloga. Az internet világában bárki megnézheti, milyen kinevezési rendek működnek az európai jegybankok döntéshozói testületeiben, és láthatja, hogy a jelölés joga mindenütt döntően a kormányé, a kormányfőé vagy a pénzügyminiszteré. A törvények áttekintésével arról is meggyőződhetünk, hogy Járai a Reutersnek adott, a módosító indítványra reagáló nyilatkozata, amely szerint "a jelenlegi jegybanktörvény összhangban van az európai gyakorlattal, az alkotmánnyal és a magyar jegybanki tradíciókkal", az mt-tagok kinevezését illetően hamis.
[...] Nem attól független egy jegybanki döntéshozó, hogy politikailag semleges személy nevezi ki, vagy hogy ő maga semleges (ki a csuda az?!), hanem attól, hogy mihelyt megválasztották, megválik minden olyan üzleti vagy politikai jellegű funkciójától és tevékenységétől, amely érdekkonfliktusban lehet jegybanki feladatával. A függetlenség feltétele még a szakmai felkészültségből fakadó integritás, amely az ellen is felvértezi, hogy döntései során kizárólag az MNB elnökétől egzisztenciálisan függő alkalmazottak elemzéseire támaszkodjon. A döntések nyilvánossága is erősítené a döntéshozói szuverenitást, bár erre, sajnos, a módosító javaslat benyújtói sem gondoltak. Ha nemcsak a végső döntés és indoklása kerülne nyilvánosságra, hanem - mint például az Egyesült Királyságban vagy Lengyelországban - az egyes személyek szavazata is, akkor senki sem rejtőzhetne a kollektív döntés köpönyege mögé.
(Várhegyi Éva: Jegybanki függvénytan, HVG, 2004. október 23.)

Mi lett volna, ha ezúttal csak a tényeket, a szakmai érveket nézték volna a vitázó felek? Mi lett volna, ha a Magyar Nemzeti Bank elnöke és alelnökei véleményük gyakori hangoztatása helyett egy alapos elemzést tettek volna le az asztalra, amelyben tételesen bemutatták volna, miként is működik az un. Monetáris Tanács az Európai Unió tagállamaiban? (Már ahol még van, mert ahol bevezették az eurót, ott nincs szükség erre a szervezetre). Mi lett volna, ha kiderül, hogy a magyarországihoz hasonló gyakorlat sehol sincs? Sehol nem fordul elő az, hogy a monetáris politikáról döntő testület összes tagját a jegybank elnöke nevezze meg, s az aktuális miniszterelnöknek csak egyetértési joga van.
Ha nyilvánosságra került volna egy ilyen tanulmány, a vita minden bizonnyal egészen más mederben folyna. Ezt az elemzést persze a kormány is elkészíttethette volna, vagy a jegybanktörvény módosítását kezdeményező képviselők is. De nem tették. Az információkat lassan csöpögtették, s nem kis részben a sajtóban megszólaló vagy publikáló szakértőknek köszönhető, hogy szép lassan kiderült a valóságos kép.
Ha ugyanis szigorúan csak a tényeket, azaz a jelenlegi EU-gyakorlatot nézzük, szó sincs arról, hogy most valami Európától elrugaszkodott ötletet kívánna a kormány megvalósítani. Sőt, bármily különös is, a módosítással közeledünk a jelenlegi európai gyakorlathoz.
[...] Aki ma jobboldali, az a változtatás ellen érvel. Aki kormánypárti, az mellette. A vitában megszólalt még a jegybank elnöke plusz az összes alelnöke. Helytelenül, Elég lett volna, ha egy hűvös, tárgyszerű közleményben jelzik egyet nem értésüket. Ezzel szemben szinte nincs nap, hogy ne érvelnének a változtatás ellen. A baj csak az, hogy érintettek. Ma ugyanis - és ez is különös gyakorlat - a jegybank alelnökei is tagjai ennek a testületnek. A jövőben közülük csak egy maradna tag, az, aki a monetáris politikával foglalkozik.
De van más szépséghibája is a történetnek. A jelenlegi gyakorlat 2001 tavaszától alakult ki. Az Orbán-kormány idején módosította a jegybanktörvényt a parlament. A pénzügyminiszter akkor Járai Zsigmond volt, és akkor már meg nem erősített hírek jártak arról, hogy ő lesz a jegybank új elnöke. Ezzel a változtatással kapta meg a jegybankelnök azt a jogot, hogy minden tagot ő jelölhet a Monetáris Tanácsba. Innen nézve tényleg jobb lett volna az MNB-nek egy tényszerű közleményt kiadnia, s csendben figyelni a történéseket. A jelenlegi vita azért is ennyire indulatos, azért is kevésbé tárgyszerű, mert politikai előítélettel terhelt. Mert Járai Zsigmond elmúlt kétévi működését végig gyanakvás kísérte, s nem alakult ki róla a független jegybankelnök képe.
(Kocsi Ilona: Szépséghibás történet, politikai indulatokkal, Népszava, 2004. október 27.)

A jegybanktörvény módosításával kapcsolatos egyéb vélemények:

A tények, s ezeken belül a számok persze makacs dolgok, még akkor is, ha egy-egy tapasztalt politikusnak semmilyen különösebb erőfeszítésébe nem kerül figyelmen kívül hagyni őket. Ezzel szemben szakberkeken belül, amikor nem a nagyközönségnek, a választópolgárnak, a négyévente nagyon fontossá váló honfitársainknak üzenünk, enyhén szólva nem szerencsés nem figyelembe venni a valóságot. Azt a valóságot, amelynek ismerete nélkül a mégoly grandiózus és jóindulatú tervek is pillanatokon belül kipukkadnak, ha szerencsés esetben nem okoznak nagyobb mizériát.
Részben erről is szól az MNB, illetve, Járai bankelnök és a kormányzat virtuális szkanderpartija, amelynek jogi konzekvenciát nélkülöző, ám mindenképpen látványos eseménye volt a 2002-2003-as esztendők monetáris politikájáról szóló beszámoló leszavazása a kormánypártok által a Tisztelt Házban.
[...] Nincs másról szó, mint hogy a kormányzat az eddiginél nagyobb befolyást igyekszik szerezni a pénzügypolitika alakításában, melynek egyértelmű és meghatározó zászlóshajója az MNB, s annak monetáris tanácsa. Azon folyik hát most a már említett szkander, hogy ki is miként delegálhasson tagokat a fontos testületbe, mely tagok révén némiképp képviseltethetné elképzeléseit.
A jegybank, s annak vezetője szerint értelemszerűen nagy hiba lenne ezáltal beavatkozni az MNB - és nyilvánvalóan az ő - függetlenségébe, s felhívta a kormányt, hogy ne támogassa a módosítást, amely ellentétes lenne a nemzetközi gyakorlattal. Ezzel szemben meg azt mondják a módosító javaslat atyjai és a hozzájuk csatlakozottak, hogy az európai gyakorlat éppen a kormányzatok nagyobb beleszólási jogát bizonyítja. Mint e vélemények nem éppen egymást fedő mivoltából következik, még komoly és heves vitáknak nézünk elébe e tárgyban.
Sokan vélik úgy: nem elegáns egy meglévő függetlenséget bolygatni, majdan csorbítani, s ebben is van igazság. Ám az sem lehet vitás: nehéz úgy kormányozni, hogy a legveszélyesebb szakaszokon a gázt és a féket mindig valaki más nyomja helyettünk.
(Várnai Iván: Gáz és fék, Népszava, 2004. október 20.)

A jegybanki függetlenség nem valami misztifikált öncél. Egyebek mellett ennek elméleti megalapozásáért kapott az idén közgazdasági Nobel-díjat Finn Kydland és Edward Prescott, bemutatván, miként térítik el a hosszú távú, megalapozott irányoktól a gazdaságpolitikát a napi érdekek. Kellenek a stabilizáló ellensúlyok, az intézményesült garanciák. Ilyen a jegybanki függetlenség is, amire ma az EU talán még az Egyesült Államoknál is nagyobb hangsúlyt fektet.
Az már csak hab a tortán, hogy a kormányzat tervezett beavatkozása nem a feltételezett problémára ad választ. A monetáris tanács döntései ugyanis biztosították a forint stabilitását, még ha nem is a kormány által kívánatosnak tartott árfolyamszinten - ami azonban a statisztikai adatok tanúsága szerint korántsem okozott jóvátehetetlen károkat az exportőröknek. Átmeneti zavarokat legfeljebb a jegybank elnökének kommunikációja idézett elő, amin nem feltétlenül változtatna a közvetlen környezetének az átalakítása.
Ha belegondolunk, sajátságos, hogy a legkomolyabb forintzűrt az váltotta ki, amikor a kormány és a jegybank egyetértett. Az "eredendő bűnt", az árfolyamsáv eltolását, Medgyessy Péter és Járai Zsigmond - egyébként a törvénynek megfelelően - közösen hozták össze.
(Szerk.: A jegybanki függetlenséget, Figyelő, 2004. október 21.)

Az MNB az elmúlt másfél év során számos alkalommal avatkozott be direkt módon a piaci folyamatokba. Többször változtatta a jegybanki alapkamatot, számos alkalommal kényszerült intervencióra a devizapiacokon, az inflációs célkitűzései kapcsán többször kommunikálta a módosított várakozásait. Felmerül a kérdés, hogy a váratlan lépések sorozatának teljes mértékben kiszámíthatatlannak is kell-e lennie? Alaptézis, hogy a piacok nem kedvelik a kiszámíthatatlanságot, ennek ellenére a magyar valuta kurzusa az euróval szemben igen volatilis volt az elmúlt másfél évben. Ez egyebek közt a tavaly januári spekulációs támadásoknak, a többszöri kamatvágásnak és -emelésnek, az inflációs célok éven belüli változásának, a forint sáveltolásának, a monetáris és fiskális politika diszharmóniájának, továbbá - nem utolsósorban - a kommunikációs hibáknak volt betudható. Az alapkamattal kapcsolatos lépések meglepték a piacokat, hiszen döntései előtt az MNB azt kommunikálta, hogy a kamat változatlan marad. Kérdés, hogy egy kis nyitott gazdaság esetén mi a fontosabb: a kiszámítható piac és gazdaságpolitika, vagy a hatásosnak ígérkező váratlan döntések, amelyek szélsőséges volatilitással járnak?
[...] Miért próbálkozik oly csökönyösen egy kis ország jegybankja sokszor a piaci várakozásoktól eltérő döntéseivel befolyásolni a piaci mechanizmusokat, ami az olykor téves kommunikációs stratégiája miatt még tovább fokozza a piaci bizonytalanságot? És persze a másik oldalon miért gondolja a mindenkori pénzügy-politikai irányítás, hogy a jegybank csupán a Pénzügyminisztérium kinyújtott karjaként funkcionál?
Míg a távolság az intézmények között pár utcasaroknyi, a kooperációban, úgy tűnik, fényévnyi...
(Szerk.: Makó és Jeruzsálem, Figyelő, 2004. október 21.)

A monetáris tanácsokat alapító láz feltartóztathatatlanul végigsöpört a fejlett világon, a jegybanki függetlenség demokratikus minimummá vált, megkérdőjelezése pedig olyan ízléstelenséggé, mint mondjuk a fehér zokni - makkos cipő - erős szájszag kombináció. Két körülmény ennek ellenére időről-időre arra sarkall kormányzati tényezőket, hogy bírálják az éppen aktuális kamatszintet, és/vagy kísérletet tegyenek a jegybanki függetlenség csorbítására. Jelesül még az egyedül üdvözítő árfolyamrezsim léte is kérdéses, nemhogy az aktuálisan éppen jó kamatszinté; a jegybanki függetlenségnek pedig nemcsak eltérő megjelenési formái, de eltérő fokozatai is vannak. Nem biztos tehát, hogy igazuk van azoknak, akik az ilyen politikusokat manapság habozás nélkül lehülyézik.
[...] A Járait elfogultnak, sőt helyenként személyiségzavarosnak, összességében mindenképpen rossz jegybankelnöknek tekintő elemzők és piaci szereplak egyhangúlag károsnak tartják a módosító javaslatot. Ennek oka az, hogy a javaslat még a változtatás igényét hangoztatók szerint is bűzlik, mert a direkt kormányzati befolyásolás lehetőségét vetíti előre. Pedig a jegybanki függetlenség ügyében nem érvényes az ökölszabály, mint mondjuk egy áfa-törvény megalkotásakor, egységes EU-szabályozás nincs, s ezt a gyepet még az angolok sem nyírják-locsolják 100 éve. Ennek megfelelően az unió tagországai a legkülönbözőbb módokon biztosítják a függetlenséget, amibe sok helyütt az is belefér, hogy a Monetáris Tanács tagjait a kormány vagy annak valamelyik tagja, jellemzően a pénzügyminiszter delegálja. Van tehát mozgástér arra is, hogy Magyarországon egy értelmes gyakorlat és egy hozzá kapcsolódó normális viselkedési kódex alakuljon ki. Félreértés ne essék, ez bekövetkezhetne akár ennek a javaslatnak az elfogadásával is, csakhogy ezt most nagyon kevesen tudják elképzelni. A kormány és az MNB rossz viszonya miatt most különös hangsúlyt kap az az igény, hogy egy jó szándékú módosítás előremutatónak is lássék.
(Pozsonyi Aranka: Csak az ököl, Magyar Narancs, 2004. október 28.)

A jegybanktörvény módosítását ellenző vélemények:

A jegybank látszólag nem rendült meg az őt érő kormányzati támadásoktól, hiszen úgy cselekedett, ahogyan az elemzők várták. Ugyanakkor a jegybanktörvény napirenden lévő módosítása ellen kikelt Járai Zsigmond, miközben Draskovics pénzügyér továbbra is azt hangoztatja, hogy nem akarják a jegybank függetlenségét csorbítani. Más kérdés, hogy az elemzők - főleg a külföldiek - inkább Járainak adnak igazat.
[...] Kérdezhetnék, miért baj az, ha jó az együttműködés a tanács és a kormány között. Nem ez a baj, hanem az, ha a (mindenkori) kormányfő a saját befolyása alá akarja terelni a kamatdöntő testületet. A jegybank és a kormány - a gazdaság számára evidens - együttműködése azt kívánná, hogy a kormány a tervezettnél jelentősebben csökkentse az államháztartás hiányát. Ez meggyőzné a tamáskodó befektetőket, vagyis vennék a magyar állampapírokat, így a jegybank is csökkenthetné az alapkamatot.
(Szerk.: Fél százalék, Magyar Hírlap, 2004. október 19.)

Azt a következtetést vonhatjuk le tehát, hogy aktív gazdaságpolitika, illetve jelentős koncepcióváltás helyett a kormány az MNB-t s annak elnökét vette célkeresztbe. Ráadásul az elmúlt két évben megismert gazdaságpolitika inkább a megszorítások eszközét alkalmazza, mintsem az államháztartás egyensúlyának megteremtésével ügyelne arra, hogy a gazdasági növekedés ne essen drámaian vissza. Mellesleg a kormány nemcsak törvénysértő módon tüzel az MNB-re és Járai Zsigmondra is, hanem felettébb helytelenül, hiszen - a kamatszínvonal, az infláció mértéke, az államháztartási és az államadósság szempontjait tekintve - egy jegybanktörvény-módosítás aligha lehet a félretervezett gazdaságpolitikai helyzet kulcsa vagy megoldása.
(Szajlai Csaba: Célkeresztben az MNB, Magyar Nemzet, 2004. október 21.)

Képzeljük el, hogy valamilyen csoda folytán holnaptól Járai Zsigmond jegybankelnök átadja a helyét egy hithű, szocialista pénzügyérnek. Az új vezér pedig habozás nélkül a tettek mezejére lép és (egy vagy több lévésben) jelentősen csökkenti az alapkamatot a jelenlegi 10,5-ről mondjuk öt százalékra. Mi történne ebben az esetben? Mindenekelőtt nyilván jelentősen gyengülne a forint, minden bizonnyal átlépné a 300 forintos határt az euróval szemben (végre megvalósulna korábbi miniszterelnökünk álma, a forint "ócsítása"). A jelentős leértékelődés következtében természetesen az infláció mérséklődése sem folytatódna, hanem egy-két évre beragadna a 6-7 százalékos sávba (ez a jobbik eset, rosszabb esetben elkezdene felfelé kúszni). S ezzel még messzebb kerülne a monetáris unióba való belépésünk dátuma. De vajon csökkennének-e az államadásság kamatai? Nagy valószínűséggel nem, mert az általános kamatcsökkenést ellensúlyozná a megemelkedő leértékelési várakozás és a magasabb országkockázat. Valószínűleg az exportjövedelmezőség is csak átmenetileg javulna, mert a jelentős leértékelés szabad utat engedne a növekvő világpiaci energiaárak "begyűrűzésének". Mi lenne akkor tehát az értelme az egész kamatvágásnak? Mindenekelőtt az, hogy a gyenge forint vonzóbbá tenné a külföldi befektetők számára a privatizációra felkínált javakat. S ez most különösen fontos lenne a kormány számára az adósságlavina megállítása szempontjából. Másrészt a növekvő infláció automatikusan javítaná a költségvetési egyenleget, hiszen a bevételeket növelné, a kiadások reálértékét pedig csökkentené. Harmadrészt pedig így lehetne viszonylag észrevétlenül elinflálni a lakossági jövedelmeket, hiszen a pénzillúzió még mindig uralkodó. Nos, ez a lényege a történetnek, ezek a valóságos mozgatók, amelyek azonban nem kommunikálhatók jól. Ezért kellett tehát reálisnak tűnő indokokat keresni a kormány számára. Az új közgazdasági gondolkodás lényege tehát ebben áll: valóságos céljaidat rejts el, és tégy úgy, mintha a közjó érdekében munkálkodnál. Vagy ez nem is annyira új gondolkodásmód?
(Mellár Tamás: Az elnök és a kamatláb, Magyar Nemzet, 2004. október 26.)

Háborog a piac, a liberális lapok együtt hőzöngenek a Magyar Nemzettel, az MNB pedig napról napra pesszimistább. Mindez annak következménye, hogy néhány szocialista képviselő módosítaná a jegybanktörvényt, kormányzati delegáltakat küldene a Monetáris Tanácsba. A javaslat még azok szerint is káros, akik szerint Járai Zsigmond csapnivaló jegybankelnök, a Monetáris Tanács pedig rossz döntéseket hoz.
(Pozsonyi Aranka: Csak az ököl, Magyar Narancs, 2004. október 28.)

A jegybanktörvény módosítását támogató vélemények:

Az MNB-törvényhez a múlt héten benyújtott képviselői módosító indítvány azon az EU-ban egyedülálló gyakorlaton kíván változtatni, hogy az MNB elnöke nemcsak a hivatali beosztottjait választhatja meg, hanem a döntéshozó monetáris tanács (mt) tagjaira is maga tehet javaslatot. A 2001 tavaszától hatályos törvény sugallata szerint az a jó döntések és a függetlenség záloga, hogy az MNB legfontosabb döntéshozó testületében az elnök által megválasztott emberek ülnek. Ügyes! - mondaná Kohn bácsi, ha megkérdeznék. Pláne, ha tudná, hogy a bankelnöki jogosítvány kóros elburjánzása a mai elnöknek köszönhető, aki - vélhetően egyedül a világon - pénzügyminisztersége utolsó heteiben, de már várományos MNB-elnökként maga szabhatta saját testére a törvényt. Járai Zsigmond, aki miniszterként Orbán Viktor oldalán vívta küzdelmét az akkori jegybankelnök, Surányi György kiszekálásáért, előrelátó volt, amikor magának biztosította, hogy a 2002-es kormányváltás után kinevezendő mt-tagok is azok közül kerüljenek ki, akiket magához közelinek (értsd: lojálisnak) vél. Hiába van szükség miniszterelnöki jóváhagyásra, ha a jelölés joga az övé, a kormányfő pedig előbb-utóbb kénytelen valakire rábólintani.
Medgyessy Péter már jó két éve felülvizsgáltathatta volna a törvényt, és javasolhatta volna azt, amit a mostani képviselői indítvány. Ő is könnyen meggyőződhetett volna annak valótlanságáról, amit az MNB szószólói a mai napig állítanak, hogy a Fidesz-érában kialakított elnöki túlhatalom lenne a jegybanki függetlenség és a hozzáértés záloga. Az internet világában bárki megnézheti, milyen kinevezési rendek működnek az európai jegybankok döntéshozói testületeiben, és láthatja, hogy a jelölés joga mindenütt döntően a kormányé, a kormányfőé vagy a pénzügyminiszteré. A törvények áttekintésével arról is meggyőződhetünk, hogy Járai a Reutersnek adott, a módosító indítványra reagáló nyilatkozata, amely szerint "a jelenlegi jegybanktörvény összhangban van az európai gyakorlattal, az alkotmánnyal és a magyar jegybanki tradíciókkal", az mt-tagok kinevezését illetően hamis.
[...] Nem attól független egy jegybanki döntéshozó, hogy politikailag semleges személy nevezi ki, vagy hogy ő maga semleges (ki a csuda az?!), hanem attól, hogy mihelyt megválasztották, megválik minden olyan üzleti vagy politikai jellegű funkciójától és tevékenységétől, amely érdekkonfliktusban lehet jegybanki feladatával. A függetlenség feltétele még a szakmai felkészültségből fakadó integritás, amely az ellen is felvértezi, hogy döntései során kizárólag az MNB elnökétől egzisztenciálisan függő alkalmazottak elemzéseire támaszkodjon. A döntések nyilvánossága is erősítené a döntéshozói szuverenitást, bár erre, sajnos, a módosító javaslat benyújtói sem gondoltak. Ha nemcsak a végső döntés és indoklása kerülne nyilvánosságra, hanem - mint például az Egyesült Királyságban vagy Lengyelországban - az egyes személyek szavazata is, akkor senki sem rejtőzhetne a kollektív döntés köpönyege mögé.
(Várhegyi Éva: Jegybanki függvénytan, HVG, 2004. október 23.)

Mi lett volna, ha ezúttal csak a tényeket, a szakmai érveket nézték volna a vitázó felek? Mi lett volna, ha a Magyar Nemzeti Bank elnöke és alelnökei véleményük gyakori hangoztatása helyett egy alapos elemzést tettek volna le az asztalra, amelyben tételesen bemutatták volna, miként is működik az un. Monetáris Tanács az Európai Unió tagállamaiban? (Már ahol még van, mert ahol bevezették az eurót, ott nincs szükség erre a szervezetre). Mi lett volna, ha kiderül, hogy a magyarországihoz hasonló gyakorlat sehol sincs? Sehol nem fordul elő az, hogy a monetáris politikáról döntő testület összes tagját a jegybank elnöke nevezze meg, s az aktuális miniszterelnöknek csak egyetértési joga van.
Ha nyilvánosságra került volna egy ilyen tanulmány, a vita minden bizonnyal egészen más mederben folyna. Ezt az elemzést persze a kormány is elkészíttethette volna, vagy a jegybanktörvény módosítását kezdeményező képviselők is. De nem tették. Az információkat lassan csöpögtették, s nem kis részben a sajtóban megszólaló vagy publikáló szakértőknek köszönhető, hogy szép lassan kiderült a valóságos kép.
Ha ugyanis szigorúan csak a tényeket, azaz a jelenlegi EU-gyakorlatot nézzük, szó sincs arról, hogy most valami Európától elrugaszkodott ötletet kívánna a kormány megvalósítani. Sőt, bármily különös is, a módosítással közeledünk a jelenlegi európai gyakorlathoz.
[...] Aki ma jobboldali, az a változtatás ellen érvel. Aki kormánypárti, az mellette. A vitában megszólalt még a jegybank elnöke plusz az összes alelnöke. Helytelenül, Elég lett volna, ha egy hűvös, tárgyszerű közleményben jelzik egyet nem értésüket. Ezzel szemben szinte nincs nap, hogy ne érvelnének a változtatás ellen. A baj csak az, hogy érintettek. Ma ugyanis - és ez is különös gyakorlat - a jegybank alelnökei is tagjai ennek a testületnek. A jövőben közülük csak egy maradna tag, az, aki a monetáris politikával foglalkozik.
De van más szépséghibája is a történetnek. A jelenlegi gyakorlat 2001 tavaszától alakult ki. Az Orbán-kormány idején módosította a jegybanktörvényt a parlament. A pénzügyminiszter akkor Járai Zsigmond volt, és akkor már meg nem erősített hírek jártak arról, hogy ő lesz a jegybank új elnöke. Ezzel a változtatással kapta meg a jegybankelnök azt a jogot, hogy minden tagot ő jelölhet a Monetáris Tanácsba. Innen nézve tényleg jobb lett volna az MNB-nek egy tényszerű közleményt kiadnia, s csendben figyelni a történéseket. A jelenlegi vita azért is ennyire indulatos, azért is kevésbé tárgyszerű, mert politikai előítélettel terhelt. Mert Járai Zsigmond elmúlt kétévi működését végig gyanakvás kísérte, s nem alakult ki róla a független jegybankelnök képe.
(Kocsi Ilona: Szépséghibás történet, politikai indulatokkal, Népszava, 2004. október 27.)

A jegybanktörvény módosításával kapcsolatos egyéb vélemények:

A tények, s ezeken belül a számok persze makacs dolgok, még akkor is, ha egy-egy tapasztalt politikusnak semmilyen különösebb erőfeszítésébe nem kerül figyelmen kívül hagyni őket. Ezzel szemben szakberkeken belül, amikor nem a nagyközönségnek, a választópolgárnak, a négyévente nagyon fontossá váló honfitársainknak üzenünk, enyhén szólva nem szerencsés nem figyelembe venni a valóságot. Azt a valóságot, amelynek ismerete nélkül a mégoly grandiózus és jóindulatú tervek is pillanatokon belül kipukkadnak, ha szerencsés esetben nem okoznak nagyobb mizériát.
Részben erről is szól az MNB, illetve, Járai bankelnök és a kormányzat virtuális szkanderpartija, amelynek jogi konzekvenciát nélkülöző, ám mindenképpen látványos eseménye volt a 2002-2003-as esztendők monetáris politikájáról szóló beszámoló leszavazása a kormánypártok által a Tisztelt Házban.
[...] Nincs másról szó, mint hogy a kormányzat az eddiginél nagyobb befolyást igyekszik szerezni a pénzügypolitika alakításában, melynek egyértelmű és meghatározó zászlóshajója az MNB, s annak monetáris tanácsa. Azon folyik hát most a már említett szkander, hogy ki is miként delegálhasson tagokat a fontos testületbe, mely tagok révén némiképp képviseltethetné elképzeléseit.
A jegybank, s annak vezetője szerint értelemszerűen nagy hiba lenne ezáltal beavatkozni az MNB - és nyilvánvalóan az ő - függetlenségébe, s felhívta a kormányt, hogy ne támogassa a módosítást, amely ellentétes lenne a nemzetközi gyakorlattal. Ezzel szemben meg azt mondják a módosító javaslat atyjai és a hozzájuk csatlakozottak, hogy az európai gyakorlat éppen a kormányzatok nagyobb beleszólási jogát bizonyítja. Mint e vélemények nem éppen egymást fedő mivoltából következik, még komoly és heves vitáknak nézünk elébe e tárgyban.
Sokan vélik úgy: nem elegáns egy meglévő függetlenséget bolygatni, majdan csorbítani, s ebben is van igazság. Ám az sem lehet vitás: nehéz úgy kormányozni, hogy a legveszélyesebb szakaszokon a gázt és a féket mindig valaki más nyomja helyettünk.
(Várnai Iván: Gáz és fék, Népszava, 2004. október 20.)

A jegybanki függetlenség nem valami misztifikált öncél. Egyebek mellett ennek elméleti megalapozásáért kapott az idén közgazdasági Nobel-díjat Finn Kydland és Edward Prescott, bemutatván, miként térítik el a hosszú távú, megalapozott irányoktól a gazdaságpolitikát a napi érdekek. Kellenek a stabilizáló ellensúlyok, az intézményesült garanciák. Ilyen a jegybanki függetlenség is, amire ma az EU talán még az Egyesült Államoknál is nagyobb hangsúlyt fektet.
Az már csak hab a tortán, hogy a kormányzat tervezett beavatkozása nem a feltételezett problémára ad választ. A monetáris tanács döntései ugyanis biztosították a forint stabilitását, még ha nem is a kormány által kívánatosnak tartott árfolyamszinten - ami azonban a statisztikai adatok tanúsága szerint korántsem okozott jóvátehetetlen károkat az exportőröknek. Átmeneti zavarokat legfeljebb a jegybank elnökének kommunikációja idézett elő, amin nem feltétlenül változtatna a közvetlen környezetének az átalakítása.
Ha belegondolunk, sajátságos, hogy a legkomolyabb forintzűrt az váltotta ki, amikor a kormány és a jegybank egyetértett. Az "eredendő bűnt", az árfolyamsáv eltolását, Medgyessy Péter és Járai Zsigmond - egyébként a törvénynek megfelelően - közösen hozták össze.
(Szerk.: A jegybanki függetlenséget, Figyelő, 2004. október 21.)

Az MNB az elmúlt másfél év során számos alkalommal avatkozott be direkt módon a piaci folyamatokba. Többször változtatta a jegybanki alapkamatot, számos alkalommal kényszerült intervencióra a devizapiacokon, az inflációs célkitűzései kapcsán többször kommunikálta a módosított várakozásait. Felmerül a kérdés, hogy a váratlan lépések sorozatának teljes mértékben kiszámíthatatlannak is kell-e lennie? Alaptézis, hogy a piacok nem kedvelik a kiszámíthatatlanságot, ennek ellenére a magyar valuta kurzusa az euróval szemben igen volatilis volt az elmúlt másfél évben. Ez egyebek közt a tavaly januári spekulációs támadásoknak, a többszöri kamatvágásnak és -emelésnek, az inflációs célok éven belüli változásának, a forint sáveltolásának, a monetáris és fiskális politika diszharmóniájának, továbbá - nem utolsósorban - a kommunikációs hibáknak volt betudható. Az alapkamattal kapcsolatos lépések meglepték a piacokat, hiszen döntései előtt az MNB azt kommunikálta, hogy a kamat változatlan marad. Kérdés, hogy egy kis nyitott gazdaság esetén mi a fontosabb: a kiszámítható piac és gazdaságpolitika, vagy a hatásosnak ígérkező váratlan döntések, amelyek szélsőséges volatilitással járnak?
[...] Miért próbálkozik oly csökönyösen egy kis ország jegybankja sokszor a piaci várakozásoktól eltérő döntéseivel befolyásolni a piaci mechanizmusokat, ami az olykor téves kommunikációs stratégiája miatt még tovább fokozza a piaci bizonytalanságot? És persze a másik oldalon miért gondolja a mindenkori pénzügy-politikai irányítás, hogy a jegybank csupán a Pénzügyminisztérium kinyújtott karjaként funkcionál?
Míg a távolság az intézmények között pár utcasaroknyi, a kooperációban, úgy tűnik, fényévnyi...
(Szerk.: Makó és Jeruzsálem, Figyelő, 2004. október 21.)

A monetáris tanácsokat alapító láz feltartóztathatatlanul végigsöpört a fejlett világon, a jegybanki függetlenség demokratikus minimummá vált, megkérdőjelezése pedig olyan ízléstelenséggé, mint mondjuk a fehér zokni - makkos cipő - erős szájszag kombináció. Két körülmény ennek ellenére időről-időre arra sarkall kormányzati tényezőket, hogy bírálják az éppen aktuális kamatszintet, és/vagy kísérletet tegyenek a jegybanki függetlenség csorbítására. Jelesül még az egyedül üdvözítő árfolyamrezsim léte is kérdéses, nemhogy az aktuálisan éppen jó kamatszinté; a jegybanki függetlenségnek pedig nemcsak eltérő megjelenési formái, de eltérő fokozatai is vannak. Nem biztos tehát, hogy igazuk van azoknak, akik az ilyen politikusokat manapság habozás nélkül lehülyézik.
[...] A Járait elfogultnak, sőt helyenként személyiségzavarosnak, összességében mindenképpen rossz jegybankelnöknek tekintő elemzők és piaci szereplak egyhangúlag károsnak tartják a módosító javaslatot. Ennek oka az, hogy a javaslat még a változtatás igényét hangoztatók szerint is bűzlik, mert a direkt kormányzati befolyásolás lehetőségét vetíti előre. Pedig a jegybanki függetlenség ügyében nem érvényes az ökölszabály, mint mondjuk egy áfa-törvény megalkotásakor, egységes EU-szabályozás nincs, s ezt a gyepet még az angolok sem nyírják-locsolják 100 éve. Ennek megfelelően az unió tagországai a legkülönbözőbb módokon biztosítják a függetlenséget, amibe sok helyütt az is belefér, hogy a Monetáris Tanács tagjait a kormány vagy annak valamelyik tagja, jellemzően a pénzügyminiszter delegálja. Van tehát mozgástér arra is, hogy Magyarországon egy értelmes gyakorlat és egy hozzá kapcsolódó normális viselkedési kódex alakuljon ki. Félreértés ne essék, ez bekövetkezhetne akár ennek a javaslatnak az elfogadásával is, csakhogy ezt most nagyon kevesen tudják elképzelni. A kormány és az MNB rossz viszonya miatt most különös hangsúlyt kap az az igény, hogy egy jó szándékú módosítás előremutatónak is lássék.
(Pozsonyi Aranka: Csak az ököl, Magyar Narancs, 2004. október 28.)



A jegybanktörvény módosításával kapcsolatos publicisztikák:

Szerk.:
Fél százalék, Magyar Hírlap, 2004. október 19.
Várnai Iván: Gáz és fék, Népszava, 2004. október 20.
Szajlai Csaba: Célkeresztben az MNB, Magyar Nemzet, 2004. október 21.
Szerk.: A jegybanki függetlenséget, Figyelő, 2004. október 21.
Szerk.: Makó és Jeruzsálem, Figyelő, 2004. október 21.
Várhegyi Éva: Jegybanki függvénytan, HVG, 2004. október 23.
Mellár Tamás: Az elnök és a kamatláb, Magyar Nemzet, 2004. október 26.
Kocsi Ilona: Szépséghibás történet, politikai indulatokkal, Népszava, 2004. október 27.
Pozsonyi Aranka: Csak az ököl, Magyar Narancs, 2004. október 28.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695