Gyurcsány Ferenc vatikáni látogatása

2005-01-04

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök december 18-i vatikáni látogatása során bírálta a Magyar Katolikus Egyház politikai kérdésekben való szerepvállalását. Veres András püspök, a Katolikus Püspöki Kar titkára erre reagálva hangsúlyozta: szeretné, ha Gyurcsány Ferenc elmondaná: milyen választ kapott a Vatikánban arra a felvetésére, hogy az egyház pártpolitikai kérdésekben foglal állást Magyarországon. Veres András leszögezte, hogy a katolikus egyháznak egyértelműen van szociális, politikai kérdésekben is véleménye, amit meg is jeleníthet. Harrach Péter, a Fidesz-MPSZ frakcióvezető-helyettese, a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség elnöke megdöbbentő arcátlanságnak nevezte a miniszterelnök vatikáni megnyilatkozását a katolikus egyház szerepével kapcsolatban, majd hozzátette: az egyházakról ezt még Kádár János sem merte volna állítani. Harrach Péter úgy fogalmazott, hogy Gyurcsány Ferenc úgy viselkedett a Vatikánban, mint aki vendégségben a saját vendéglátójával pimaszkodik.

HÍR: Gyurcsány Ferenc miniszterelnök december 18-i vatikáni látogatása során bírálta a Magyar Katolikus Egyház politikai kérdésekben való szerepvállalását. Veres András püspök, a Katolikus Püspöki Kar titkára erre reagálva hangsúlyozta: szeretné, ha Gyurcsány Ferenc elmondaná: milyen választ kapott a Vatikánban arra a felvetésére, hogy az egyház pártpolitikai kérdésekben foglal állást Magyarországon. Veres András leszögezte, hogy a katolikus egyháznak egyértelműen van szociális, politikai kérdésekben is véleménye, amit meg is jeleníthet. Harrach Péter, a Fidesz-MPSZ frakcióvezető-helyettese, a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség elnöke megdöbbentő arcátlanságnak nevezte a miniszterelnök vatikáni megnyilatkozását a katolikus egyház szerepével kapcsolatban, majd hozzátette: az egyházakról ezt még Kádár János sem merte volna állítani. Harrach Péter úgy fogalmazott, hogy Gyurcsány Ferenc úgy viselkedett a Vatikánban, mint aki vendégségben a saját vendéglátójával pimaszkodik. Nyakó István, az MSZP szóvivője, a párt hívőtagozatának tagja farizeusnak nevezte Harrach Péter álláspontját, mivel szerinte a Fidesz-MPSZ politikusai a templomokat pártházként, a hívőket párttagként, a hitet pedig politikai eszközként alkalmazzák. Nyakó István szerint diplomáciai szempontból nem kifogásolható, hogy Gyurcsány Ferenc vatikáni tárgyalásai alkalmával hozta szóba a katolikus felekezetet érintő kritikai észrevételeit, majd hozzáfűzte: az MSZP fenntartás nélkül elfogadja, és támogatja az egyházak hitéleti, karitatív, szociális, egészségügyi és oktatási tevékenységét. Horn Gábor, az SZDSZ ügyvivője egyetértését fejezte ki a miniszterelnökkel abban, hogy rossz irányba mozdult el az egyházak társadalmi szerepvállalása. Ennek szerinte a későbbiekben nem a politikai erők, hanem maguk az egyházak, de különösen a katolikus egyház lehet a kárvallottja. László Boglár kormányszóvivő úgy nyilatkozott: a miniszterelnök vatikáni tárgyalásain szóba került, hogy az a szerep, amelybe az utóbbi időben bocsátkoztak az egyházak Magyarországon, az legalábbis kétséges, miközben a társadalmi területen gyakorolt ténykedésük elismert és kívánatos.

Összefoglalás:
Az ellenzék álláspontját támogató vélemények:

[...] Magyarország mindenkori miniszterelnökének a rendszerváltozás óta kijár a pápai audiencia. Ez elsősorban hazánk megbecsülését jelzi, ahogy II. János Pálnak a kormányfő jelenlétében elhangzott, a legmélyebb szeretetet és megbecsülést tükröző üdvözlő szavai is a magyar népnek szóltak. Gyurcsány Ferenc számára persze a vatikáni vizit, bármennyire titkolja, legitimációs gyakorlat is volt, amit rá jellemzően kenetteljesen, hipokrita Tartuffe-ként ki is pipálhatott. A megbeszéléseket követő kirohanása a magyar katolikusok ellen (ilyesmire a pápánál szintén megfordult Medgyessy Péter és Horn Gyula soha nem vetemedett volna) viszont már egyértelműen a hazai közönségnek szólt.
Gyurcsány Ferenc színre lépésével a kormányoldalnak olyan vezére lett, aki elődei szemérmességét félredobva az egyház- és olykor vallásellenességet a baloldali politika fősodrába emelte. Szögezzük le gyorsan: a magyar baloldal egésze nem egyházellenes, de a miniszterelnök az úgynevezett SZDSZ-szel és Kósáné Kovács Magdával versengve identitásképző erőként nyúl a "progresszív" baloldal - régről ismerős, szépen csengő szó: - antiklerikális hagyományaihoz.
[...] A történelmi felekezetek méltó választ adtak a kihívásra. Jól érzékelik, hogy a globalizáció értékválsága idején, negyven év kommunista és tizenöt év balliberális agymosás után nincs hová hátrálniuk. Ha támadás éri oktatási rendszerüket, akkor határozott, a konfrontáció elől sem kitérő fellépéssel meghátrálásra késztetik a kormányt. (A szociális intézményeik szintén élénk tiltakozást kiváltó ellehetetlenítését Medgyessy idején az Alkotmánybíróság akadályozta meg.) A koalíció visszatérő vádja, hogy az egyházak megengedhetetlen módon avatkoznak be a pártpolitikai küzdelmekbe. Ám az egyház nem zárvány a társadalomban, hanem annak szerves része, saját erkölcsi, szociális és társadalompolitikai tanokkal, melyeket igyekszik érvényre juttatni. Maga az MSZP is közéleti szereplőként tekint rá, amikor a papság átvilágítását sürgeti. (Jellemző, hogy Gyurcsányék szemét nem szúrja mondjuk a Hit Gyülekezetének hiperaktív közéleti szerepvállalása.)
A miniszterelnök a "klerikális reakció" fellegvárába látogatva leckét akart adni a katolikus egyháznak. Az áthallásos pápai üzenettel, a szokatlan fellépés ellenére udvarias vendéglátással azonban végül ő kapott leckét. Annak pedig minden magyar - legyen vallásos vagy ateista - őszintén örülhet, hogy Gyurcsány Ferenc legalább a szentatyát nem tegezte le.
(Szerető Szabolcs: Tartuffe leckéje, Magyar Nemzet, 2004. december 20.)

[...] A kettős állampolgárságról szóló népszavazást hazaárulás-számba menő módon, közpénzből befolyásoló Gyurcsány az ellenzék mellett most már a keresztény egyházakat is provokálja, mert nem tetszik neki, hogy a pártja jogelődje által elsorvasztott egyházi iskolák újra ontják magukból a hazaszeretetre nevelt, kiművelt emberfőket, akikre nincs hatással az Oktatási Minisztérium, de még a befolyásuk alatt működő zombigyártó média sem.
[...] Én megértem Orbán Viktort, hogy szívesebben beszéli meg hazánk dolgait a templomba járó emberekkel, mint Gyurcsány Ferenccel.
És értem én a hazánk népét féltve szerető őszentségét is, hogy nem hárította el a népünk nevében meghallgatást kérő Gyurcsány kérelmét az audienciára. Hiszen a kormány a Vatikánnal kötött nemzetközi szerződés megsértése árán is el akarja lehetetleníteni a közfeladatokat ellátó egyházi oktatási intézményeket.
Ugyanakkor szögezzük le: mindannyiunk felelőssége, hogy ez az Apró-stróman miniszterelnökként csocsózhat lakájújságírókkal, parolázhat idegen országok vezetőivel, modellt állhat gépfegyverrel, kevlársisakban a fotósnak valahol a sivatag felett egy harci helikopteren, és még a beteg, az Úrhoz megtérni készülő pápát is zavarhatja antiklerikális szemtelenségével.
(Torkos Matild: A provokátor, Magyar Nemzet, 2004. december 21.)

[...] A kommunizmus évtizedei sikerrel ölték ki az emberek lelkéből azt a vallásos érzületet, amelyik az alapját képezhetné egy hosszabb távon is eredményes kereszténydemokrata szellemiségű országépítésnek. Egy olyan országban, ahol széles tömegek körében vált ki harsány röhejt a papokkal és a pápával való durva viccelődés, komoly táptalaj kínálkozhat a katolikusok elleni indulatok felkorbácsolásához. Szomorú látvány volt, ahogyan a miniszterelnök kiteregette a pápa előtt a hazai belpolitikai élet szennyesét, lejáratva és befeketítve a magyar katolikus egyházat. Horn Gyula vagy Kósáné Kovács Magda korábbi szélsőséges megnyilatkozásai, az ifjú szocialisták szószékellenes aknamunkája után sajnos már meglepőnek sem nevezhető Gyurcsány fellépése. A Magyarországról kialakított külső képet vélhetően tovább rombolja a kormányfő egyházellenes akciósorozata. Félő, hogy a káros külső következmények mellett akár profitálhat is ebből a retorikából a kormány, mert ez a gyurcsányi "határozottság" - ami valójában összeférhetetlenséget fed el - jelentősen aktivizálhatja az ilyen szólamokra fogékony szavazókat, akik az utóbbi két évben pártoltak el az MSZP-től.
Gyurcsánynak éppen ez a szándéka. A vallásossággal, nemzettel vagy az erkölcsökkel kapcsolatos morális témákra irányítani a közvélemény figyelmét (ez utóbbira nyújt példát az MSZP hirtelen támadt buzgósága az ügynöktörvény ügyében), agresszív kommunikációval heccelni az embereket az ellenzék ellen, és közben reménykedni abban, hogy majd csak történik valami a világgazdaságban, ami némi lökést ad az országnak, kiemelve a jelenlegi válságból. A Gyurcsány-kormány politikája a gazdasági és szociális állapotokról szóló vitákban lényegében védhetetlen.
(Tihanyi Örs: Az összeférhetetlen kormányfő, Magyar Nemzet, 2004. december 22.)

A nagyvilágnak egyre jobban elege van a bárdolatlan magyar kormányból. Úgy tűnik, a Köztársaság téren kívül zajló eseményeket nem feltétlenül a werberi forgatókönyv alakítja. Gyurcsányék három fronton is súlyos vereséget szenvedtek a héten. Spirituális értelemben a Vatikánban mondott csődöt a gyűlöletgépezet, a Freedom House jelentése a magyar kormány kifelé sugárzott demokráciaképét zúzta szét, végezetül az Európai Bizottság sütötte rá a szégyenbélyeget a gazdaságpolitikájával is köznevetség tárgyává vált posztkommunistákra.
A vatikáni vesszőfutás után nem túlzás azt állítani, hogy a magyar szocialisták kiírták magukat a kulturált viselkedésű európai politikusok sorából. A pápai állam ősi falai sok mindent láttak már, de arra aligha akadt példa, hogy egy miniszterelnök feljelentse országa katolikus egyházát. Gyurcsány Ferenc azt a viselkedésbeli minimumot sem tudta teljesíteni, amelynek betartására még a létező szocializmus idején regnáló helytartók is kínosan ügyeltek. Senkit ne tévesszen meg, hogy a Vatikánban feltűnő szelídséggel fogadták Gyurcsány alaptalan vádaskodását. Azt már Szophoklész óta tudjuk, hogy a némaságnak is hatalmas súlya van.
[...] Gyurcsány Ferencnek alaposan végig kellene gondolnia a saját szerepét. A szegényes év végi bizonyítvány még akkor is nehezen menthető, ha jól tudjuk, nem szabad választások útján, hanem kisstílű hatalmi játszmák kegyeltjeként, belső puccsal került a kormány élére. Sportminiszterként vagy miniszterelnökként a romhalmazért mindenképpen felelős. Demagóg ígérgetéseinek egyetlen kézzelfogható eredményeként a jól prosperáló, bizakodó 2002-es Magyarországból fásult, elszegényedő, külföldről nézve egyre kevésbé szerethető országot faragtak.
(Szentesi Zöldi László: Megaláztatás, Magyar Nemzet, 2004. december 23.)

Most, hogy Gyurcsány Ferenc elment és beolvasott a pápának, kezdek hinni abban a fölvetésben, hogy ennek az embernek pallosjoga is van, füttyszóra újraéleszti a munkásőrséget, plusz övé az első éjszaka joga.
Vagány gyerek a Ferkó. Éppen ilyen karizmatikus egyéniség hiányzott az élcsapatból, aki minden további nélkül lekeveri a határon túli magyarságot, hazafiasságot és jólétet emleget, majd minden átmenet nélkül átugrik a Vatikánba, úgymond "tárgyalni" a pápával. Vagyis nem fogadta őt a szentatya, hanem "tárgyaltak". Ha rajta múlik, talán vállon is veregeti II. János Pált, megropogtatja a bicepszét, netán barackot nyom a fejére. Stílusa van a magyar miniszterelnöknek! Mi, kétkezi emberek csak reménykedhetünk, hogy a katolikus egyházfő nem mossa össze a puccsal hatalomra jutott kormányfőt Mária országával. Az tudniillik az ég és a föld. Ő nem mi vagyunk.
Hogy az egyház ne politizáljon? Aztán miért ne? Csak az ország pénzén megtollasodott ügyeskedőknek lehet?
Az egyház - tiszte szerint - a lelkekhez szól. Eligazítani próbál a világ zűrzavarában. Aki templomba megy, választ vár a maga bizonytalanságaira. Utat keres. Nem a napi piszlicsáré politika mocskolódásaira kíváncsi - de érdekli őt a követendő út.
Ha a katolikus egyház igéje zavarja Gyurcsány Ferencet, csak azt tartsa szem előtt, nem kötelező a katolikus hit, de kijár neki, hogy tiszteletben tartsák. Hiszem, hogy a pápai audiencia (fogadás, kihallgatás) - mert ez az volt - megkettőzi az egyház igéjére várók sorát.
A puska visszafelé is elsülhet. Lőporos hordón nem tanácsos dohányozni.
(Pilhál György: A vizit, Magyar Nemzet, 2004. december 23.)


A Kormány álláspontját támogató érvek:

Gyurcsány Ferenc elment a Vatikánba, és elmondta II. János Pálnak azt, amit a magyarországi katolikus vezetők politikai szerepvállalásáról gondol. És amit még sokan - köztük meggyőződéses hívők is - gondolnak ugyanígy ebben az országban, ahol papíron világosan különválnak állam és egyház feladatai, jogkörei, ám zűrösebb politikai helyzetekben rendre szembesülünk egy-egy templomokban felolvasott körlevéllel, amely "útmutatást" ad, miként illenék cselekedni. A miniszterelnököt a Fidesz arcátlansággal vádolja, s bizonnyal vannak az ellenzéki pártnak hívei, akik ugyanezt állítják. Egy részük azért, mert valóban így gondolja, mert szerintük az egyháznak nemcsak joga, de kötelessége is megnyilvánulni minden kérdésben. A többieket pedig hozzászoktatták ehhez - már az Antall-kormány idején is, de még inkább Orbánék. A gesztusok, amelyeket a fideszes kormányfő tett az egyházaknak, -jóformán kikényszerítették utóbbiak kiállását mellette, illetve az általa támogatott ügyek mellett. A baloldalon pedig eddig, még kormányon is, inkább csak szemérmes óvatossággal hallgattak, tartottak attól, amit kaphatnak, ha ők - "pont ők" - megszólalnak. (Horn inkább megállapodott a Vatikánnal, de ettől itthon még nem lett tűzszünet.) Gyurcsány Ferenc megtörte ezt a tabut: elment a Vatikánba, és valóban tárgyalt. Karakteres lépés volt, tiszteletkörök helyett ügyekről beszélt, amelyek akkor is léteznek, ha felvetésük esetleg nincs az érintettek kedvére. Az eset egyébként a Vatikánban is csak azért okozhatott meglepetést - már ha okozott -, mert egy magyarországi vezető tette ezt meg. Ahhoz, hogy egy állam vagy kormányfő mást vall egyes kérdésekben, mint a katolikus egyház képviselői, már hozzászokhattak, nem olyan ritka jelenség ez, demokratikus környezetben például teljesen helyénvaló. Sőt könnyen elképzelhető, hogy olyan országokban, ahol komolyan gondolják az egyházi és állami szerepkörök már említett szétválasztását, egy kormányfő akkor veszít támogatókat, ha nem áll ki nagyon hangsúlyosan ennek az elvnek a védelméért.
(Szerkesztőségi álláspont: Egy másfajta vizit, Magyar Hírlap, 2004. december 20.)

[...] Tegyük most túl magunkat azon, hogy a világi és katolikus hatalmak nyílt konfrontációja - a középkor óta - általában nem a világi hatalmak diadalával végződik. Canossa vára ma is élő mementó. Ilyen értelemben vakmerő tettnek számít akár a leghalványabb kritika megfogalmazása is a Vatikán dombján. Ugyanakkor teljesen érthető és helyeslendő az az igyekezet, hogy világossá kellene tenni az egyház és állam szétválasztása idején a szerepek szétválasztását is: mit tehet az állam és mit a papság. Egyszerűbben és érthetőbben: szabad-e politizálniuk a papoknak? Az a válasz, ami szerint egyértelműen nem szabad, 2004-ben ósdi és túlhaladott. Már miért ne volna szabad?
[...] Tessék megnézni, hogy akár a legutóbbi amerikai elnökválasztáson mekkora energiát fordított mindkét jelölt az egyházak és hívek megnyeréséért. Kampányoltak templomokban, imaházakban, zsinagógákban - az ottani történelmi egyházak minden gyülekezőhelyén. És senki nem fintorította el az orrát. A magyar közélet utóbbi esztendeiben azonban az a téveszme uralkodott el nálunk, hogy a keresztény vallásosság szükségszerűen a politikai jobboldallal, a konzervativizmussal kapcsolható össze.
[...] Egy szocialista-szociáldemokrata pártnak igen sok keresnivalója volna Magyarországon is a hívek és a lelkészek között. Ha nem hagyták volna magukra a vallásos embereket, sok barátot találhattak volna közöttük. 2004-ben nem lehet azt mondani, hogy "a papság ne politizáljon"; "a szószék nem a kampány színtere". A valóság az, hogy: - sajnos vagy nem sajnos - a szószékről a világi ügyekről is véleményt nyilvánítanak. Az igazi kérdés ma már, hogy a papság sem monolit, az egyházak sem azok - csak ha annak kezelik őket. Ehhez persze az is szükséges, hogy a katolikus egyház ne eleve utasítsa el a párbeszédet az együttgondolkodást a baloldali politikusokkal, mind a két fél nyitottságára szükség van.
[...] Van azonban a mai háborús helyzetnek egy másik, sokkal prózaibb oldala is. A pénz. A rendszerváltás után az állam a történelmi egyházak adósának érezte magát. Joggal. Elvett ingatlanok, megnyomorított rendek, a világi és karitatív szolgálat megnyomorítása jellemezte az addigi "egyházpolitikát".
[...] S itt végzetesen keveredik egymással a két elem: a templomi politizálás és a nagyobb pénzért való harc. Keserű példája ennek az imádkozni szólított és utcára tüntetni küldött gyerekek tragikus groteszkje: imával - a pénzért. Átgondolta valaki, hogy mekkora rombolást végez ez a gyermeklélekben? Biztos vagyok abban, hogy a következő esztendő fontos dátum lesz a magyar hitéletben. A miniszterelnök alighanem nagyon pontosan ismerte fel, hogy itt az idő, tisztázni kell az állam és az egyházak - a történelmi egyházak és az úgynevezett kisegyházak - szerepét és finanszírozását. Az adósság már ki van egyenlítve. A nép már nem fél megvallani a hitét. Abban is egészen biztos vagyok, hogy a pápa és környezet pontosan értette a miniszterelnök szándékát és üzenetét. De - ahogyan az már lenni szokott - az igazi válasz már csak jövőre érkezik meg. Azt hiszem, a Vatikán az első pillanatban nagyon taktikusan reagált. A kötelességszerű elutasítás mellett kinyújtotta a kezét is: rendszeres találkozókra, a párbeszéd intenzívebbé tételére. Ha a magyar kormány túl tudja tenni magát néhány ellenzéki képviselő buta és alantas mocskolódásán, akár színvonalas, előre mutató párbeszéd is kezdődhetne. Mondjuk olyan, ahol nem főpapok ülnek a tárgyalóasztal mindkét oldalán (ahogyan ez eddig többnyire történt).
(Sós Péter János: A vatikáni csata, Népszava, 2004. december 23.)

Először is hadd írjam meg, milyen megelégedést váltott ki belőlem Gyurcsány Ferenc római látogatása és a pápával való beszélgetése. Ámennyire II. János Pál pápát és működését ismerem - amiket hallottam róla lengyel barátaimtól, a disszidensektől, akik Krakkóban barátainak számítottak -, biztos vagyok abban, hogy megértéssel és jó szívvel fogadta a magyar miniszterelnök őszinte szavait. Megértette a magyar államférfi tiltakozását a hazai egyház egyoldalú politikai viselkedése ellen. Azt tapasztaltam, hogy a Franciaországi keresztény sajtóban is megütközést keltett, hogy a magyar egyházi körök, néha a szélsőségesen nacionalista pártok agitációján is túltéve, iskolás gyermekeket vittek ki az utcára tüntetni a magyar püspöki kar olyan követelései miatt, amelyek a magyar hívők szemében is túlzónak tűntek. Úgy látták a francia hírmagyarázók, hogy a magyar egyházi vezetők egy jelentékeny részének figyelmét elkerülték az utolsó zsinat intézkedései, amelyek az állam és egyház érdekeinek harmonizálására és a demokratikus jogrendszer tiszteletére intették a hívőket és papjaikat.
(Fejtő Ferenc: Kereszténység és politika, Magyar Hírlap, 2004. december 27.)

[...] Gyurcsány Ferencnek minapi vatikáni látogatása során elhangzott, a hazai katolikus egyház politikai törekvéseit kritizáló szavai egy már jó ideje zajló folyamat érthető következményei. Bizonyos egyházak egyre kevésbé riadnak vissza attól, hogy érdekeiket közvetlen pártpolitikai kezdeményezésekkel való azonosulás útján érvényesítsék. Orbán Viktor volt miniszterelnök szerint: "az egykori jobboldali kormány és a történelmi egyházak között szövetség áll fönn". Ennek a szövetségnek a bizonyítékait világosan láthattuk mind a két oldalon. Az Orbán-Torgyán-kormány egyfelől a Horthy-korszak jegyeit tudatosan vállaló gesztuspolitizálás - Szent Korona, millenniumizászlómegáldások stb. -, másfelől a nagyon is konkrét egyházi különmegállapodások útján látott hozzá az egyházak privilegizált anyagi és társadalmi helyzetének felépítéséhez, egy klerikális-pszeudofeudális politikai szocializációs stratégia elindításához. Az egyházak cserébe minden olyan politikai kérdésben, amelyben döntő fontosságú volt a jobboldali kormány győzelme, körlevelekben, nyilatkozatokban fordultak a hívekhez. Ennek a folyamatnak a betetőzése volt a 2002-es választási kampány, melynek során az egyházak minden addigi gátlásukat levetkőzve álltak ki a jobboldal pártjai mellett, nyilvános utcai kampányokban kísérve a jobboldal politikusait, vagy szószékről hirdetve, olykor teológiai érvekkel is alátámasztva, mi a helyes választás. A társadalom - vallásos és nem vallásos - többsége számára - ahogyan arról a választási eredmények is tanúskodtak - nyilvánvalóan ellenszenves volt ez a kétes érdekházasság. A választások után, ennek ellenére, az egyházak nem sokat változtattak magatartásukon. A baloldal kezdeti sikerének hanyatlása és a jobboldal fokozatos felépülése után kezdődött minden elölről.
[...] A vallási politikai fundamentalizmus megközelítésében a modernitáshoz szervesen kapcsolódó szekuláris államok a Gonosz eszközei, amelyek a káosz és a teljes morális szétesés állapotában vannak. Ehhez képest a vallási politikai fundamentalizmus meglehetősen sekélyes és üres választ kínál - illetve: kíván ráerőszakolni - a társadalomra. Gondoljuk meg, milyen erkölcsi és spirituális felszínességről tanúskodik az, amikor egyházi vezetők a hazai politikai élet jobb- és baloldalát a Jó és Gonosz küzdelmeként értelmezik nyilatkozataikban, szentbeszédeikben-istentiszteleteiken? Különböző értékek egyházak általi monopolizálása ugyancsak meglehetősen kétes kísérlet. A "szeretet, család, gyermek, őszinteség, szerénység, mértékletesség" - oly gyakran és büszkén egyházi zászlóra tűzött hívószavai - a többség számára evidenciák, és sokan bizony kifejezetten sértőnek tartják, hogy bizonyos - a történelmük során súlyosan leszerepelt - szervezetek mintegy "levédetik" e szavakat, értékeket.
Nincs abban semmi különös és semmi botrányos, hogy a magyar miniszterelnök kritikai megjegyzésekkel illette a magyar katolikus egyház politikai tevékenységét a Vatikánban. Ugyan miért ne tehette volna? Az egyházaknak, amennyiben politikai ambícióik vannak, vállalniuk kell az ezzel járó esetleges kellemetlenségeket is. Ezek egyike az, hogy politikai tevékenységüket sokan - a társadalom többsége, köztük a miniszterelnök - kritikával fogadja. A politika tevékenység már csak ilyen van akinek tetszik, van akinek nem. Nem tisztességes csiki-csuki játékot játszani: ha akarom sérthetetlen egyház vagyok, ha akarom politikai szereplő.
És abban sincs semmi különös és semmi botrányos, hogy a Vatikán nem ért egyet a magyar miniszterelnökkel. Sőt: ez kifejezetten jó jel! A Vatikán ugyanis ma már szinte mindenkibe - legutóbb Zapatero spanyol miniszterelnökbe - agresszívan beleköt, aki következetesen kiáll egyház és politika elválasztása mellett. Ezt pedig Európa-szerte növekvő ellenszenvvel fogadják, ahogyan arról a vatikáni ügynöknek tartott Buttiglione biztosjelölt példátlan megbuktatása is tanúskodott. Az Európai Parlamentben két hete rendezett konferencia teológus és vallástudós előadói különös hangsúllyal hívták fel a figyelmet a Vatikán politikai fundamentalizmusának fenyegetésére. Nem véletlen, hogy az EU költségvetésének megszavazásakor a parlament, nem sokkal ezután leszavazta a 2005-ben rendezendő, a pápa részvételével zajló katolikus ifjúsági világtalálkozó 1,5 millió eurós támogatását. Gyurcsány Ferenc tehát egy Európa-szerte növekvő ellenszenvvel fogadott egyházi törekvéssel szemben emelte fel szavát, csatlakozva a többségi véleményhez. Ahogy a jobboldal ezt fogadta, a hazai politikai kultúra hallatlanul alacsony színvonaláról tanúskodik.
A Vatikán - pontosabban az Apostoli Szentszék - a nemzetközi politika szereplője, amely különböző államokkal, így Magyarországgal is nemzetközi szerződések keretében rendezi kapcsolatait. A Vatikánba látogató külföldi politikusok számára a pápa nagyon is politikai szereplő, és nem "Isten földi helytartója", ahogyan azt a katolikus dogmatika tanítja. A vatikáni tárgyalások során nyilvánvalóan vitatott kérdések kerülnek szóba, mi értelme lenne a tárgyalásoknak, ha nem kerülnének? Az is nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök nem az egyházak azon jogát vonta kétségbe, hogy véleményt formáljanak politikai kérdésekben, erről szó sincs, csupán hangot adott azon meggyőződésének, hogy a közvetlen pártpolitikai kezdeményezésekkel való egyházi azonosulás, illetve az egyházak politikai intoleranciája "kételyeket vet fel, aggodalmat okoz, nem szerencsés". Na pláne, ha ezek az egyházak közpénzeket vesznek igénybe - illetve: követelnek - működésük finanszírozásához. Ezt a magyar társadalom és az európai társadalmak döntő többsége - vallásos és nem vallásos része egyaránt - így gondolja. A miniszterelnök ennek a többségi véleménynek adott hangot. Az persze valóban szomorú, hogy erre egy politikusnak kell felhívnia egyházi személyek figyelmét.
(Buda Péter: Keresztes hadjárat Magyarországon, Népszabadság, 2004. december 27.)

Az ellenzék álláspontját támogató vélemények:

[...] Magyarország mindenkori miniszterelnökének a rendszerváltozás óta kijár a pápai audiencia. Ez elsősorban hazánk megbecsülését jelzi, ahogy II. János Pálnak a kormányfő jelenlétében elhangzott, a legmélyebb szeretetet és megbecsülést tükröző üdvözlő szavai is a magyar népnek szóltak. Gyurcsány Ferenc számára persze a vatikáni vizit, bármennyire titkolja, legitimációs gyakorlat is volt, amit rá jellemzően kenetteljesen, hipokrita Tartuffe-ként ki is pipálhatott. A megbeszéléseket követő kirohanása a magyar katolikusok ellen (ilyesmire a pápánál szintén megfordult Medgyessy Péter és Horn Gyula soha nem vetemedett volna) viszont már egyértelműen a hazai közönségnek szólt.
Gyurcsány Ferenc színre lépésével a kormányoldalnak olyan vezére lett, aki elődei szemérmességét félredobva az egyház- és olykor vallásellenességet a baloldali politika fősodrába emelte. Szögezzük le gyorsan: a magyar baloldal egésze nem egyházellenes, de a miniszterelnök az úgynevezett SZDSZ-szel és Kósáné Kovács Magdával versengve identitásképző erőként nyúl a "progresszív" baloldal - régről ismerős, szépen csengő szó: - antiklerikális hagyományaihoz.
[...] A történelmi felekezetek méltó választ adtak a kihívásra. Jól érzékelik, hogy a globalizáció értékválsága idején, negyven év kommunista és tizenöt év balliberális agymosás után nincs hová hátrálniuk. Ha támadás éri oktatási rendszerüket, akkor határozott, a konfrontáció elől sem kitérő fellépéssel meghátrálásra késztetik a kormányt. (A szociális intézményeik szintén élénk tiltakozást kiváltó ellehetetlenítését Medgyessy idején az Alkotmánybíróság akadályozta meg.) A koalíció visszatérő vádja, hogy az egyházak megengedhetetlen módon avatkoznak be a pártpolitikai küzdelmekbe. Ám az egyház nem zárvány a társadalomban, hanem annak szerves része, saját erkölcsi, szociális és társadalompolitikai tanokkal, melyeket igyekszik érvényre juttatni. Maga az MSZP is közéleti szereplőként tekint rá, amikor a papság átvilágítását sürgeti. (Jellemző, hogy Gyurcsányék szemét nem szúrja mondjuk a Hit Gyülekezetének hiperaktív közéleti szerepvállalása.)
A miniszterelnök a "klerikális reakció" fellegvárába látogatva leckét akart adni a katolikus egyháznak. Az áthallásos pápai üzenettel, a szokatlan fellépés ellenére udvarias vendéglátással azonban végül ő kapott leckét. Annak pedig minden magyar - legyen vallásos vagy ateista - őszintén örülhet, hogy Gyurcsány Ferenc legalább a szentatyát nem tegezte le.
(Szerető Szabolcs: Tartuffe leckéje, Magyar Nemzet, 2004. december 20.)

[...] A kettős állampolgárságról szóló népszavazást hazaárulás-számba menő módon, közpénzből befolyásoló Gyurcsány az ellenzék mellett most már a keresztény egyházakat is provokálja, mert nem tetszik neki, hogy a pártja jogelődje által elsorvasztott egyházi iskolák újra ontják magukból a hazaszeretetre nevelt, kiművelt emberfőket, akikre nincs hatással az Oktatási Minisztérium, de még a befolyásuk alatt működő zombigyártó média sem.
[...] Én megértem Orbán Viktort, hogy szívesebben beszéli meg hazánk dolgait a templomba járó emberekkel, mint Gyurcsány Ferenccel.
És értem én a hazánk népét féltve szerető őszentségét is, hogy nem hárította el a népünk nevében meghallgatást kérő Gyurcsány kérelmét az audienciára. Hiszen a kormány a Vatikánnal kötött nemzetközi szerződés megsértése árán is el akarja lehetetleníteni a közfeladatokat ellátó egyházi oktatási intézményeket.
Ugyanakkor szögezzük le: mindannyiunk felelőssége, hogy ez az Apró-stróman miniszterelnökként csocsózhat lakájújságírókkal, parolázhat idegen országok vezetőivel, modellt állhat gépfegyverrel, kevlársisakban a fotósnak valahol a sivatag felett egy harci helikopteren, és még a beteg, az Úrhoz megtérni készülő pápát is zavarhatja antiklerikális szemtelenségével.
(Torkos Matild: A provokátor, Magyar Nemzet, 2004. december 21.)

[...] A kommunizmus évtizedei sikerrel ölték ki az emberek lelkéből azt a vallásos érzületet, amelyik az alapját képezhetné egy hosszabb távon is eredményes kereszténydemokrata szellemiségű országépítésnek. Egy olyan országban, ahol széles tömegek körében vált ki harsány röhejt a papokkal és a pápával való durva viccelődés, komoly táptalaj kínálkozhat a katolikusok elleni indulatok felkorbácsolásához. Szomorú látvány volt, ahogyan a miniszterelnök kiteregette a pápa előtt a hazai belpolitikai élet szennyesét, lejáratva és befeketítve a magyar katolikus egyházat. Horn Gyula vagy Kósáné Kovács Magda korábbi szélsőséges megnyilatkozásai, az ifjú szocialisták szószékellenes aknamunkája után sajnos már meglepőnek sem nevezhető Gyurcsány fellépése. A Magyarországról kialakított külső képet vélhetően tovább rombolja a kormányfő egyházellenes akciósorozata. Félő, hogy a káros külső következmények mellett akár profitálhat is ebből a retorikából a kormány, mert ez a gyurcsányi "határozottság" - ami valójában összeférhetetlenséget fed el - jelentősen aktivizálhatja az ilyen szólamokra fogékony szavazókat, akik az utóbbi két évben pártoltak el az MSZP-től.
Gyurcsánynak éppen ez a szándéka. A vallásossággal, nemzettel vagy az erkölcsökkel kapcsolatos morális témákra irányítani a közvélemény figyelmét (ez utóbbira nyújt példát az MSZP hirtelen támadt buzgósága az ügynöktörvény ügyében), agresszív kommunikációval heccelni az embereket az ellenzék ellen, és közben reménykedni abban, hogy majd csak történik valami a világgazdaságban, ami némi lökést ad az országnak, kiemelve a jelenlegi válságból. A Gyurcsány-kormány politikája a gazdasági és szociális állapotokról szóló vitákban lényegében védhetetlen.
(Tihanyi Örs: Az összeférhetetlen kormányfő, Magyar Nemzet, 2004. december 22.)

A nagyvilágnak egyre jobban elege van a bárdolatlan magyar kormányból. Úgy tűnik, a Köztársaság téren kívül zajló eseményeket nem feltétlenül a werberi forgatókönyv alakítja. Gyurcsányék három fronton is súlyos vereséget szenvedtek a héten. Spirituális értelemben a Vatikánban mondott csődöt a gyűlöletgépezet, a Freedom House jelentése a magyar kormány kifelé sugárzott demokráciaképét zúzta szét, végezetül az Európai Bizottság sütötte rá a szégyenbélyeget a gazdaságpolitikájával is köznevetség tárgyává vált posztkommunistákra.
A vatikáni vesszőfutás után nem túlzás azt állítani, hogy a magyar szocialisták kiírták magukat a kulturált viselkedésű európai politikusok sorából. A pápai állam ősi falai sok mindent láttak már, de arra aligha akadt példa, hogy egy miniszterelnök feljelentse országa katolikus egyházát. Gyurcsány Ferenc azt a viselkedésbeli minimumot sem tudta teljesíteni, amelynek betartására még a létező szocializmus idején regnáló helytartók is kínosan ügyeltek. Senkit ne tévesszen meg, hogy a Vatikánban feltűnő szelídséggel fogadták Gyurcsány alaptalan vádaskodását. Azt már Szophoklész óta tudjuk, hogy a némaságnak is hatalmas súlya van.
[...] Gyurcsány Ferencnek alaposan végig kellene gondolnia a saját szerepét. A szegényes év végi bizonyítvány még akkor is nehezen menthető, ha jól tudjuk, nem szabad választások útján, hanem kisstílű hatalmi játszmák kegyeltjeként, belső puccsal került a kormány élére. Sportminiszterként vagy miniszterelnökként a romhalmazért mindenképpen felelős. Demagóg ígérgetéseinek egyetlen kézzelfogható eredményeként a jól prosperáló, bizakodó 2002-es Magyarországból fásult, elszegényedő, külföldről nézve egyre kevésbé szerethető országot faragtak.
(Szentesi Zöldi László: Megaláztatás, Magyar Nemzet, 2004. december 23.)

Most, hogy Gyurcsány Ferenc elment és beolvasott a pápának, kezdek hinni abban a fölvetésben, hogy ennek az embernek pallosjoga is van, füttyszóra újraéleszti a munkásőrséget, plusz övé az első éjszaka joga.
Vagány gyerek a Ferkó. Éppen ilyen karizmatikus egyéniség hiányzott az élcsapatból, aki minden további nélkül lekeveri a határon túli magyarságot, hazafiasságot és jólétet emleget, majd minden átmenet nélkül átugrik a Vatikánba, úgymond "tárgyalni" a pápával. Vagyis nem fogadta őt a szentatya, hanem "tárgyaltak". Ha rajta múlik, talán vállon is veregeti II. János Pált, megropogtatja a bicepszét, netán barackot nyom a fejére. Stílusa van a magyar miniszterelnöknek! Mi, kétkezi emberek csak reménykedhetünk, hogy a katolikus egyházfő nem mossa össze a puccsal hatalomra jutott kormányfőt Mária országával. Az tudniillik az ég és a föld. Ő nem mi vagyunk.
Hogy az egyház ne politizáljon? Aztán miért ne? Csak az ország pénzén megtollasodott ügyeskedőknek lehet?
Az egyház - tiszte szerint - a lelkekhez szól. Eligazítani próbál a világ zűrzavarában. Aki templomba megy, választ vár a maga bizonytalanságaira. Utat keres. Nem a napi piszlicsáré politika mocskolódásaira kíváncsi - de érdekli őt a követendő út.
Ha a katolikus egyház igéje zavarja Gyurcsány Ferencet, csak azt tartsa szem előtt, nem kötelező a katolikus hit, de kijár neki, hogy tiszteletben tartsák. Hiszem, hogy a pápai audiencia (fogadás, kihallgatás) - mert ez az volt - megkettőzi az egyház igéjére várók sorát.
A puska visszafelé is elsülhet. Lőporos hordón nem tanácsos dohányozni.
(Pilhál György: A vizit, Magyar Nemzet, 2004. december 23.)


A Kormány álláspontját támogató érvek:

Gyurcsány Ferenc elment a Vatikánba, és elmondta II. János Pálnak azt, amit a magyarországi katolikus vezetők politikai szerepvállalásáról gondol. És amit még sokan - köztük meggyőződéses hívők is - gondolnak ugyanígy ebben az országban, ahol papíron világosan különválnak állam és egyház feladatai, jogkörei, ám zűrösebb politikai helyzetekben rendre szembesülünk egy-egy templomokban felolvasott körlevéllel, amely "útmutatást" ad, miként illenék cselekedni. A miniszterelnököt a Fidesz arcátlansággal vádolja, s bizonnyal vannak az ellenzéki pártnak hívei, akik ugyanezt állítják. Egy részük azért, mert valóban így gondolja, mert szerintük az egyháznak nemcsak joga, de kötelessége is megnyilvánulni minden kérdésben. A többieket pedig hozzászoktatták ehhez - már az Antall-kormány idején is, de még inkább Orbánék. A gesztusok, amelyeket a fideszes kormányfő tett az egyházaknak, -jóformán kikényszerítették utóbbiak kiállását mellette, illetve az általa támogatott ügyek mellett. A baloldalon pedig eddig, még kormányon is, inkább csak szemérmes óvatossággal hallgattak, tartottak attól, amit kaphatnak, ha ők - "pont ők" - megszólalnak. (Horn inkább megállapodott a Vatikánnal, de ettől itthon még nem lett tűzszünet.) Gyurcsány Ferenc megtörte ezt a tabut: elment a Vatikánba, és valóban tárgyalt. Karakteres lépés volt, tiszteletkörök helyett ügyekről beszélt, amelyek akkor is léteznek, ha felvetésük esetleg nincs az érintettek kedvére. Az eset egyébként a Vatikánban is csak azért okozhatott meglepetést - már ha okozott -, mert egy magyarországi vezető tette ezt meg. Ahhoz, hogy egy állam vagy kormányfő mást vall egyes kérdésekben, mint a katolikus egyház képviselői, már hozzászokhattak, nem olyan ritka jelenség ez, demokratikus környezetben például teljesen helyénvaló. Sőt könnyen elképzelhető, hogy olyan országokban, ahol komolyan gondolják az egyházi és állami szerepkörök már említett szétválasztását, egy kormányfő akkor veszít támogatókat, ha nem áll ki nagyon hangsúlyosan ennek az elvnek a védelméért.
(Szerkesztőségi álláspont: Egy másfajta vizit, Magyar Hírlap, 2004. december 20.)

[...] Tegyük most túl magunkat azon, hogy a világi és katolikus hatalmak nyílt konfrontációja - a középkor óta - általában nem a világi hatalmak diadalával végződik. Canossa vára ma is élő mementó. Ilyen értelemben vakmerő tettnek számít akár a leghalványabb kritika megfogalmazása is a Vatikán dombján. Ugyanakkor teljesen érthető és helyeslendő az az igyekezet, hogy világossá kellene tenni az egyház és állam szétválasztása idején a szerepek szétválasztását is: mit tehet az állam és mit a papság. Egyszerűbben és érthetőbben: szabad-e politizálniuk a papoknak? Az a válasz, ami szerint egyértelműen nem szabad, 2004-ben ósdi és túlhaladott. Már miért ne volna szabad?
[...] Tessék megnézni, hogy akár a legutóbbi amerikai elnökválasztáson mekkora energiát fordított mindkét jelölt az egyházak és hívek megnyeréséért. Kampányoltak templomokban, imaházakban, zsinagógákban - az ottani történelmi egyházak minden gyülekezőhelyén. És senki nem fintorította el az orrát. A magyar közélet utóbbi esztendeiben azonban az a téveszme uralkodott el nálunk, hogy a keresztény vallásosság szükségszerűen a politikai jobboldallal, a konzervativizmussal kapcsolható össze.
[...] Egy szocialista-szociáldemokrata pártnak igen sok keresnivalója volna Magyarországon is a hívek és a lelkészek között. Ha nem hagyták volna magukra a vallásos embereket, sok barátot találhattak volna közöttük. 2004-ben nem lehet azt mondani, hogy "a papság ne politizáljon"; "a szószék nem a kampány színtere". A valóság az, hogy: - sajnos vagy nem sajnos - a szószékről a világi ügyekről is véleményt nyilvánítanak. Az igazi kérdés ma már, hogy a papság sem monolit, az egyházak sem azok - csak ha annak kezelik őket. Ehhez persze az is szükséges, hogy a katolikus egyház ne eleve utasítsa el a párbeszédet az együttgondolkodást a baloldali politikusokkal, mind a két fél nyitottságára szükség van.
[...] Van azonban a mai háborús helyzetnek egy másik, sokkal prózaibb oldala is. A pénz. A rendszerváltás után az állam a történelmi egyházak adósának érezte magát. Joggal. Elvett ingatlanok, megnyomorított rendek, a világi és karitatív szolgálat megnyomorítása jellemezte az addigi "egyházpolitikát".
[...] S itt végzetesen keveredik egymással a két elem: a templomi politizálás és a nagyobb pénzért való harc. Keserű példája ennek az imádkozni szólított és utcára tüntetni küldött gyerekek tragikus groteszkje: imával - a pénzért. Átgondolta valaki, hogy mekkora rombolást végez ez a gyermeklélekben? Biztos vagyok abban, hogy a következő esztendő fontos dátum lesz a magyar hitéletben. A miniszterelnök alighanem nagyon pontosan ismerte fel, hogy itt az idő, tisztázni kell az állam és az egyházak - a történelmi egyházak és az úgynevezett kisegyházak - szerepét és finanszírozását. Az adósság már ki van egyenlítve. A nép már nem fél megvallani a hitét. Abban is egészen biztos vagyok, hogy a pápa és környezet pontosan értette a miniszterelnök szándékát és üzenetét. De - ahogyan az már lenni szokott - az igazi válasz már csak jövőre érkezik meg. Azt hiszem, a Vatikán az első pillanatban nagyon taktikusan reagált. A kötelességszerű elutasítás mellett kinyújtotta a kezét is: rendszeres találkozókra, a párbeszéd intenzívebbé tételére. Ha a magyar kormány túl tudja tenni magát néhány ellenzéki képviselő buta és alantas mocskolódásán, akár színvonalas, előre mutató párbeszéd is kezdődhetne. Mondjuk olyan, ahol nem főpapok ülnek a tárgyalóasztal mindkét oldalán (ahogyan ez eddig többnyire történt).
(Sós Péter János: A vatikáni csata, Népszava, 2004. december 23.)

Először is hadd írjam meg, milyen megelégedést váltott ki belőlem Gyurcsány Ferenc római látogatása és a pápával való beszélgetése. Ámennyire II. János Pál pápát és működését ismerem - amiket hallottam róla lengyel barátaimtól, a disszidensektől, akik Krakkóban barátainak számítottak -, biztos vagyok abban, hogy megértéssel és jó szívvel fogadta a magyar miniszterelnök őszinte szavait. Megértette a magyar államférfi tiltakozását a hazai egyház egyoldalú politikai viselkedése ellen. Azt tapasztaltam, hogy a Franciaországi keresztény sajtóban is megütközést keltett, hogy a magyar egyházi körök, néha a szélsőségesen nacionalista pártok agitációján is túltéve, iskolás gyermekeket vittek ki az utcára tüntetni a magyar püspöki kar olyan követelései miatt, amelyek a magyar hívők szemében is túlzónak tűntek. Úgy látták a francia hírmagyarázók, hogy a magyar egyházi vezetők egy jelentékeny részének figyelmét elkerülték az utolsó zsinat intézkedései, amelyek az állam és egyház érdekeinek harmonizálására és a demokratikus jogrendszer tiszteletére intették a hívőket és papjaikat.
(Fejtő Ferenc: Kereszténység és politika, Magyar Hírlap, 2004. december 27.)

[...] Gyurcsány Ferencnek minapi vatikáni látogatása során elhangzott, a hazai katolikus egyház politikai törekvéseit kritizáló szavai egy már jó ideje zajló folyamat érthető következményei. Bizonyos egyházak egyre kevésbé riadnak vissza attól, hogy érdekeiket közvetlen pártpolitikai kezdeményezésekkel való azonosulás útján érvényesítsék. Orbán Viktor volt miniszterelnök szerint: "az egykori jobboldali kormány és a történelmi egyházak között szövetség áll fönn". Ennek a szövetségnek a bizonyítékait világosan láthattuk mind a két oldalon. Az Orbán-Torgyán-kormány egyfelől a Horthy-korszak jegyeit tudatosan vállaló gesztuspolitizálás - Szent Korona, millenniumizászlómegáldások stb. -, másfelől a nagyon is konkrét egyházi különmegállapodások útján látott hozzá az egyházak privilegizált anyagi és társadalmi helyzetének felépítéséhez, egy klerikális-pszeudofeudális politikai szocializációs stratégia elindításához. Az egyházak cserébe minden olyan politikai kérdésben, amelyben döntő fontosságú volt a jobboldali kormány győzelme, körlevelekben, nyilatkozatokban fordultak a hívekhez. Ennek a folyamatnak a betetőzése volt a 2002-es választási kampány, melynek során az egyházak minden addigi gátlásukat levetkőzve álltak ki a jobboldal pártjai mellett, nyilvános utcai kampányokban kísérve a jobboldal politikusait, vagy szószékről hirdetve, olykor teológiai érvekkel is alátámasztva, mi a helyes választás. A társadalom - vallásos és nem vallásos - többsége számára - ahogyan arról a választási eredmények is tanúskodtak - nyilvánvalóan ellenszenves volt ez a kétes érdekházasság. A választások után, ennek ellenére, az egyházak nem sokat változtattak magatartásukon. A baloldal kezdeti sikerének hanyatlása és a jobboldal fokozatos felépülése után kezdődött minden elölről.
[...] A vallási politikai fundamentalizmus megközelítésében a modernitáshoz szervesen kapcsolódó szekuláris államok a Gonosz eszközei, amelyek a káosz és a teljes morális szétesés állapotában vannak. Ehhez képest a vallási politikai fundamentalizmus meglehetősen sekélyes és üres választ kínál - illetve: kíván ráerőszakolni - a társadalomra. Gondoljuk meg, milyen erkölcsi és spirituális felszínességről tanúskodik az, amikor egyházi vezetők a hazai politikai élet jobb- és baloldalát a Jó és Gonosz küzdelmeként értelmezik nyilatkozataikban, szentbeszédeikben-istentiszteleteiken? Különböző értékek egyházak általi monopolizálása ugyancsak meglehetősen kétes kísérlet. A "szeretet, család, gyermek, őszinteség, szerénység, mértékletesség" - oly gyakran és büszkén egyházi zászlóra tűzött hívószavai - a többség számára evidenciák, és sokan bizony kifejezetten sértőnek tartják, hogy bizonyos - a történelmük során súlyosan leszerepelt - szervezetek mintegy "levédetik" e szavakat, értékeket.
Nincs abban semmi különös és semmi botrányos, hogy a magyar miniszterelnök kritikai megjegyzésekkel illette a magyar katolikus egyház politikai tevékenységét a Vatikánban. Ugyan miért ne tehette volna? Az egyházaknak, amennyiben politikai ambícióik vannak, vállalniuk kell az ezzel járó esetleges kellemetlenségeket is. Ezek egyike az, hogy politikai tevékenységüket sokan - a társadalom többsége, köztük a miniszterelnök - kritikával fogadja. A politika tevékenység már csak ilyen van akinek tetszik, van akinek nem. Nem tisztességes csiki-csuki játékot játszani: ha akarom sérthetetlen egyház vagyok, ha akarom politikai szereplő.
És abban sincs semmi különös és semmi botrányos, hogy a Vatikán nem ért egyet a magyar miniszterelnökkel. Sőt: ez kifejezetten jó jel! A Vatikán ugyanis ma már szinte mindenkibe - legutóbb Zapatero spanyol miniszterelnökbe - agresszívan beleköt, aki következetesen kiáll egyház és politika elválasztása mellett. Ezt pedig Európa-szerte növekvő ellenszenvvel fogadják, ahogyan arról a vatikáni ügynöknek tartott Buttiglione biztosjelölt példátlan megbuktatása is tanúskodott. Az Európai Parlamentben két hete rendezett konferencia teológus és vallástudós előadói különös hangsúllyal hívták fel a figyelmet a Vatikán politikai fundamentalizmusának fenyegetésére. Nem véletlen, hogy az EU költségvetésének megszavazásakor a parlament, nem sokkal ezután leszavazta a 2005-ben rendezendő, a pápa részvételével zajló katolikus ifjúsági világtalálkozó 1,5 millió eurós támogatását. Gyurcsány Ferenc tehát egy Európa-szerte növekvő ellenszenvvel fogadott egyházi törekvéssel szemben emelte fel szavát, csatlakozva a többségi véleményhez. Ahogy a jobboldal ezt fogadta, a hazai politikai kultúra hallatlanul alacsony színvonaláról tanúskodik.
A Vatikán - pontosabban az Apostoli Szentszék - a nemzetközi politika szereplője, amely különböző államokkal, így Magyarországgal is nemzetközi szerződések keretében rendezi kapcsolatait. A Vatikánba látogató külföldi politikusok számára a pápa nagyon is politikai szereplő, és nem "Isten földi helytartója", ahogyan azt a katolikus dogmatika tanítja. A vatikáni tárgyalások során nyilvánvalóan vitatott kérdések kerülnek szóba, mi értelme lenne a tárgyalásoknak, ha nem kerülnének? Az is nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök nem az egyházak azon jogát vonta kétségbe, hogy véleményt formáljanak politikai kérdésekben, erről szó sincs, csupán hangot adott azon meggyőződésének, hogy a közvetlen pártpolitikai kezdeményezésekkel való egyházi azonosulás, illetve az egyházak politikai intoleranciája "kételyeket vet fel, aggodalmat okoz, nem szerencsés". Na pláne, ha ezek az egyházak közpénzeket vesznek igénybe - illetve: követelnek - működésük finanszírozásához. Ezt a magyar társadalom és az európai társadalmak döntő többsége - vallásos és nem vallásos része egyaránt - így gondolja. A miniszterelnök ennek a többségi véleménynek adott hangot. Az persze valóban szomorú, hogy erre egy politikusnak kell felhívnia egyházi személyek figyelmét.
(Buda Péter: Keresztes hadjárat Magyarországon, Népszabadság, 2004. december 27.)



A vatikáni látogatással foglalkozó publicisztikák:
Bencsik András: Kis karácsony, Magyar Demokrata, 2004. december 23.
Csontos János: Stancsics, Magyar Nemzet 2004. december 27.
Fejtő Ferenc: Kereszténység és politika, Magyar Hírlap, 2004. december 27.
Pilhál György: A vizit, Magyar Nemzet, 2004. december 23.
Sós Péter János: A vatikáni csata, Népszava, 2004. december 23.
Szentesi Zöldi László: Megaláztatás, Magyar Nemzet, 2004. december 23.
Szerető Szabolcs: Tartuffe leckéje, Magyar Nemzet, 2004. december 20.
Szerkesztőségi álláspont: Egy másfajta vizit, Magyar Hírlap, 2004. december 20.
Tihanyi Örs: Az összeférhetetlen kormányfő, Magyar Nemzet, 2004. december 22.
Torkos Matild: A provokátor, Magyar Nemzet, 2004. december 21.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695