Szili Katalin jelölése az államfői posztra

2005-04-26

Az MSZP országos küldöttgyűlése április 15-én Szili Katalint, az Országgyűlés elnökét választotta köztársaságielnök-jelöltnek. Szili Katalin 309, míg Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke 230 szavazatot kapott. Szili Katalin megköszönte a támogatást és kérte azokat, akik nem rá szavaztak, hogy a jövőben őt támogassák. A házelnök úgy fogalmazott: a munka csak itt kezdődik, minden erejével azon lesz, hogy megfeleljen a konszenzusos demokrácia elvárásainak. Szili Katalin elmondta: elsősorban az SZDSZ-es képviselők támogatására számít a parlamenti választás során. Az MSZP államfő-jelöltje fontosnak nevezte, hogy egy konszenzusos demokráciában a lehető legnagyobb támogatottsága legyen a majdani államfőnek, ezért ellenzéki szavazatokra is számít. A házelnök szerint kongresszusi megválasztása nem okoz majd koalíciós feszültséget. Hiller István, az MSZP elnöke korrekt, remek hangulatú, fegyelmezett tanácskozásnak nevezte a kongresszust és gratulált Szili Katalinnak. A pártelnök felkérte az SZDSZ-t hogy támogassa Szili Katalint a parlamenti szavazáson, egyben jelezte: pártja mindent megtesz azért, hogy a házelnök támogatása minél szélesebb legyen az Országgyűlésben. Kuncze Gábor, az SZDSZ sok sikert kívánt az MSZP-nek és Szili Katalinnak, ugyanakkor jelezte: pártja meghozta döntését, amin nem változtat, és nem térnek vissza a kérdésre. Kuncze Gábor leszögezte, hogy az SZDSZ nem szavazza meg Szili Katalint a köztársaságielnök-választáson. Burány Sándor, az MSZP frakcióvezető-helyettese úgy fogalmazott: az SZDSZ nyilatkozatait még nem tekintik végső szónak, változhat a koalíciós partner álláspontja. Dávid Ibolya, az MDF elnöke kijelentette, hogy pártja a jelöltekről csak akkor nyilatkozik, ha az MSZP és az SZDSZ közösen megnevezi az Országgyűlésnek a hivatalos jelöltet. A Fidesz-MPSZ nyilvánosságra hozta azok listáját, akikre a Fidesz-MPSZ szimpátiaszavazásán voksolni lehet. A listára Mádl Ferenc jelenlegi köztársasági elnök, Szili Katalin, az MSZP hivatalos jelöltje, Sólyom László, az Alkotmánybíróság volt elnöke, a Védegylet és számos értelmiségi által javasolt államfő-jelölt, Glatz Ferenc, valamint Gombár Csaba, az SZDSZ által javasolt politológus neve került fel.

Háttér
Az MSZP országos küldöttgyűlése április 15-én Szili Katalint, az Országgyűlés elnökét választotta köztársaságielnök-jelöltnek. Szili Katalin 309, míg Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke 230 szavazatot kapott. Szili Katalin megköszönte a támogatást és kérte azokat, akik nem rá szavaztak, hogy a jövőben őt támogassák. A házelnök úgy fogalmazott: a munka csak itt kezdődik, minden erejével azon lesz, hogy megfeleljen a konszenzusos demokrácia elvárásainak. Szili Katalin elmondta: elsősorban az SZDSZ-es képviselők támogatására számít a parlamenti választás során. Az MSZP államfő-jelöltje fontosnak nevezte, hogy egy konszenzusos demokráciában a lehető legnagyobb támogatottsága legyen a majdani államfőnek, ezért ellenzéki szavazatokra is számít. A házelnök szerint kongresszusi megválasztása nem okoz majd koalíciós feszültséget. Hiller István, az MSZP elnöke korrekt, remek hangulatú, fegyelmezett tanácskozásnak nevezte a kongresszust és gratulált Szili Katalinnak. A pártelnök felkérte az SZDSZ-t hogy támogassa Szili Katalint a parlamenti szavazáson, egyben jelezte: pártja mindent megtesz azért, hogy a házelnök támogatása minél szélesebb legyen az Országgyűlésben. Kuncze Gábor, az SZDSZ sok sikert kívánt az MSZP-nek és Szili Katalinnak, ugyanakkor jelezte: pártja meghozta döntését, amin nem változtat, és nem térnek vissza a kérdésre. Kuncze Gábor leszögezte, hogy az SZDSZ nem szavazza meg Szili Katalint a köztársaságielnök-választáson. Burány Sándor, az MSZP frakcióvezető-helyettese úgy fogalmazott: az SZDSZ nyilatkozatait még nem tekintik végső szónak, változhat a koalíciós partner álláspontja. Dávid Ibolya, az MDF elnöke kijelentette, hogy pártja a jelöltekről csak akkor nyilatkozik, ha az MSZP és az SZDSZ közösen megnevezi az Országgyűlésnek a hivatalos jelöltet. A Fidesz-MPSZ nyilvánosságra hozta azok listáját, akikre a Fidesz-MPSZ szimpátiaszavazásán voksolni lehet. A listára Mádl Ferenc jelenlegi köztársasági elnök, Szili Katalin, az MSZP hivatalos jelöltje, Sólyom László, az Alkotmánybíróság volt elnöke, a Védegylet és számos értelmiségi által javasolt államfő-jelölt, Glatz Ferenc, valamint Gombár Csaba, az SZDSZ által javasolt politológus neve került fel.

Összefoglalás:

Szili Katalin jelölésével kapcsolatos vélemények

[...] A küldöttek önbecsülése ép maradhat a tegnapi döntés után, most már csak az a kérdés, hogy mi lesz a pártjukkal és a koalícióval. Nehéz lesz szembenézniük a szocialistáknak a tükörrel és vezetőikkel, ha nem az ő kongresszusuk jelöltje lesz az államfő (nehéz lesz Gyurcsányéknak visszanézniük is), ha egy náluk sokkal kisebb párt ellenállása miatt jutnak olyan helyzetbe, mint a Torgyánt elnöknek remélő kisgazdák a Fidesszel szemben. Nehéz lesz a szabad demokratáknak is úgy leülni a hátralévő legkevesebb egy évben partnereik vezetőivel, hogy tudják, az ő makacsságuk járatta le őket a szocialista tagság előtt. Csak azért nem mondhatjuk, hogy a koalíció zsákutcába manőverezte magát, mert abból legalább ki lehet tolatni. Innen már nehéz lesz.
(Nagy N. Péter: Zsákutcában; Népszabadság, 2005. április 16.)

[...] A jelenlegi koalíció azonban, láthatjuk, az elmúlt hetekben képtelen volt élni a tálcán kínált lehetőséggel. Némi iróniával azt is mondhatnám: igényt tartott a címlapra, nem engedte át a vezető sztorit az ellenzéknek. A köztársasági elnökválasztás, illetve jelölés körüli koalíciós feszültség, az MSZP-n belüli megosztottság olyan témát kínált a médiának, amely teljességgel háttérbe tudta szorítani mint az Orbán-tőke, mind pedig a szökés közben elfogott Varga Tamás ügyét.


[...] Az MSZP és az SZDSZ azonban olymértékben volt elfoglalt saját magával, hogy arra már nem jutott ideje, hogy legalább egy gúnyos mondattal söpörje félre az ellenzéki javaslatot. Röviden tehát: amit el lehetett rontani, azt is el is rontottak. A kérdés az volt a pénteki kongresszuson: a küldöttek találnak-e magoldást, kivezető utat, avagy a megoldást hátrahagyják június 6-ra. A választmány a délelőtti ülésen nem segített; annak rendje és módja szerint nem döntött, inkább mint egy jobbfajta Vágó-műsorban felezett; két nevet benntartott - válasszon a kongresszus, kit is akar megjelölni. A játszma tehát folytatódik, csak rosszabb feltételek mellett. Az MSZP-nek elfogyott az összes kártyája, a parti irányítása átcsúszott a liberálisok kezébe. Egyszer, a D-209-es ügy kezdetén már volt egy szavazás az SZDSZ frakciójában; információk szerint akkor 19:1 arányban szavaztak arra, hogy Medgyessynek mennie kell. Medgyessy akkor maradt. Most 20:0 volt a szavazás aránya - Szili ellen.
Tessék mondani: lehet innen fordítani. Vagy jön az alkotmányos válság ?
(Németh Péter: Alkotmányos válság felé?; Népszava, 2005. április 16.)

Akár tetszik, akár nem, az aktuális miniszterelnöknek 1990-től mindig döntő szava volt az alkotmány szerint a nemzet egységét kifejező, pártok felett álló köztársasági elnök kiválasztásában. Legalábbis az MSZP tegnapi államfőjelölő kongresszusáig. Antall József még a kormányfői poszt várományosaként, egy összetett alkufolyamat keretében kezdeményezte az ellenzéki Göncz Árpád jelölését. Öt évvel később nem csupán az úgynevezett SZDSZ koalíciós partner zsarolására szakosodott gépezete, hanem a mostani szocialista döntést is érdemben befolyásoló Horn Gyula pragmatikus számítása is kellett az ismétléshez. Göncz akkorra már nemcsak a véleménydeformáló médiaértelmiség kedvence, hanem MSZP-konform elnök is lett. 2000-ben mindenki elsősorban Orbán Viktor ellenfelek által is megsüvegelt kivételes politikusi képességeinek tulajdonította, hogy az akkori koalíció formálisan a kisgazdák javaslatára és az ellenjelöltet jó okból nem állító baloldal számos képviselőjének egyetértésével egy arra minden tekintetben méltó személyt, Mádl Ferencet emelte a legfőbb közjogi méltóság tisztségébe.
[...]Gyurcsány Ferenc és Hiller István megpróbálták elemelni a kongresszust a jelölést kísérő méltatlan huzavonától. Ám három, hatalomban eltöltött év után a cselekvő kormányzás meghirdetése igen furcsán hangzó üzenet. A szónoklatok mit sem változtattak azon, hogy a tanácskozás tétje az államfőjelölés volt, az eredményt - gondolom - minden józan elemző a miniszterelnök vereségeként értékeli majd. A gyurcsányi trükkök most nem értek célba, s az előadás végén felhangzó taps sem gyógyír a kudarcra.
[...]A házelnök asszony csatát nyert, de a játszma még mindig többszereplős. És ne feledjük: Gyurcsány Ferenc nem szeret veszíteni.
(Szerető Szabolcs: Az elveszett varázspálca; Magyar Nemzet, 2005. április 16.)

[...] A legszebb az egészben, hogy teljesen mindegy, ki lesz a köztársasági elnök, Mádl Ferenc nekem éppúgy megfelelne, mint Horn Gyula, sőt egy kicsivel talán még jobban is (na jó: sokkal). Berendezkedésünk szerencsére olyan, hogy az elnök bokréta a kalapon: utazik, kezet ráz, Alkotmánybírósághoz fordul, de aztán evvel vége is. Nem árt persze tudni egy évvel a választások előtt az erőviszonyokat, megismerni a gyönge pontokat, puhatolózni az ellenfélnél, hogy mennyire képes a kompromisszumokra, és megérdeklődni ugyanezt a szövetségesektől is. Megalázó azonban ennek alanyává lenni. Figyuzz, most úgy teszünk, mintha téged akarnánk elnöknek, ők meg majd jól rácuppannak. Akkor felveszem a kiskosztümöm - zakó.
(Para-Kovács Imre: Emberkísérlet; Magyar Hírlap, 2005. április 18.)

Bohózat, ám jobban belegondolva egyre inkább tragédia bontakozik ki a szemünk láttára. A komplett magyar politikai osztály ékesen demonstrálja ezekben a napokban, hogy nagyjából mennyit várhat tőlük a mélyen tisztelt választó. Az MSZP pénteki kongresszusának papírformát hozó döntésével immár biztosra vehető, hogy a koalíció valamelyik, de leginkább mindkét tagjának arcvesztése nélkül nem lehet a Magyar Köztársaságnak új elnöke. Az ellenzék mindeközben röhög a markába: nem először van ez így, hogy nem is érdemes mást tennie, csupán hátradőlni a karosszékben és figyelni, ahogy politikai ellenfelei egyre nagyobb elánnal esnek egymás torkának. Valamit nem ártana itt és most újragondolni. A politikusi tevékenység elvileg intellektuális munka. Hasonló kritériumok szerint vizsgálható a politikus teljesítménye, mint egy orvosé vagy egy mérnöké. Meggyógyult a beteg? Felépült a híd? Illetve a mi esetünkben: sikerült-e arra az amúgy nem túl bonyolult kérdésre választ adni, hogy ki foglalja el az államfői széket idén júniustól? Bizony ez nagyon nem sikerült!
[...] A köztársasági elnök kiválasztása nem azonos a miniszterelnök megszavazásával. Valamiért csak ott van az az aprócska eljárásbeli különbség az alkotmányban, ami szerint az első két körben kétharmaddal kell a legfőbb közjogi méltóságot megválasztani. Valamiért ez csak összefügg azzal a kitétellel is, hogy a köztársasági elnök hivatott a nemzet egységét kifejezni. Talán nem túl merész értelmezés minderre azt mondani, hogy az eljárás szellemisége a teljes politikai osztályt teszi azért felelőssé, hogy alkalmas személyt válasszon. A harmadik fordulós sima többség pedig leginkább olyan egérútként jelenik meg, amivel magára valamit is adó politikus nem számol. Innentől akármi történik, a további folyamatot jobb esetben elnéző, rosszabb esetben gúnyos és kárörvendő mosollyal követi majd nyomon a politizáló közvélemény. Akkor adódhat a legmókásabb eset, ha a koalícióban mindkét fél tartja a szavát: a szocik kitartanak Szili mellett, az SZDSZ pedig beváltja ígéretét, és nem vesz részt a szavazáson. Ebben a helyzetben a harmadik fordulóban a Fidesz az MDF-fel összeállva képes lenne a saját jelöltjét megválasztani, aki a dolgok mai állása szerint vagy Mádl, vagy Sólyom lehet.
[...] Kuncze Gábor meghátrálásának egyetlen esélye maradt: a kedden szétküldött kör-e-mailre érkező válaszok. Igaz lesz vagy sem, ez nagyjából mindegy, de elképzelhető, hogy néhány nap múlva a derék pártelnök elénk áll, és megpróbál majd komoly arccal beszámolni a szimpatizánsok válaszáról: képzeljétek, ők azt írták, hogy bár tényleg nagyon gáz, de mégis bele kéne mennünk Szili támogatásába. Nem ez lenne az első kínos húzása a szabad demokratáknak, a hű szavazók talán ezt is elnézik 2ooó-ig. A másik eset még meredekebb: Hiller István megfontolásra visszaküldi a szocialista küldötteknek pénteki döntésüket, és arra kéri őket, hogy mégis az SZDSZ-konform Glatzot húzzák már végre ki a cilinderből. A küldöttek amúgy rég megszokták, hogy nem veszik őket túl komolyan. Nyáron kidacoskodták magukat, most talán engednek az úgynevezett "józanésznek". A kérdés az, hogy a választók mit szűrnek le az államfőválasztás borítékolható gyászos krónikájából. Ennyi telik tőlük. Legyen! De akkor kitől várható színvonalas döntés és végrehajtás olyan, sokkal nagyobb tétre menő, több cikluson áthúzódó ügyekben, mint az egészségügy vagy a közigazgatás reformja? A kérdés az, hogy a választók mit szűrnek le az államfőválasztás borítékolható gyászos krónikájából.
(Kumin Ferenc: Ennyi telik tőlük; Magyar Hírlap, 2005. április 18.)

A liberálisoknak még jól is jöhet, hogy a Szili Katalinra voksoló 309 küldött nem rántotta félre a kormányt, de még a gázpedálra is rálépett. Az SZDSZ ugyanis arcvesztés nélkül zárhatja le az ügyet, elkerülve egy kisebb vereséget. A liberálisok azt üzenték: csináljon az MSZP, amit akar az SZDSZ voksai nélkül. Másik fontos üzenetük az volt, hogy "a koalíció nem államfőválasztásra, hanem a kormányprogram végrehajtására jött létre". Nem lesz tehát szakítás abban az esetben sem, ha az MSZP az ellenzek voksaival választ elnököt.
A szocialisták - s közülük főleg azok, akik SZDSZ-ellenes érzelmeiket most (újra) kitombolták határozottság és bátorság helyett csak azt bizonyítottak, hagy nem barátkoztak meg a koalíciós játékszabályokkal. Szerepe volt ebben a párt elnökének és a miniszterelnöknek is. Kínosan ügyeltek mindketten arra, hogy egyetlen jelölt mellett se foglaljanak állást.
[...] Mivel kívánja majd rávenni az MSZP és Szili Katalin az ellenzéket a támogatásra? Az elnökjelölt még az SZDSZ véleményváltozásában is bízik. Nyilván elhangzanak majd vad és még vadabb találgatások a füstös szobákban kötendő politikai alkukról. Ezek valóságtartalmának megítélését bízzuk a fantáziára. Ám az elvárható lenne, hogy a nyilvánosság előtt a jelölt immár arról beszéljen: milyen elpök lesz? Mely ügyekben kíván élni politikai nyilatkozattételi jogával? Szívügye-e valamelyik társadalmi csoport? Őrködik-e majd a demokratikus intézményrendszer - s benne a házszabály betartása - felett? Mit jelent az ő olvasatában a "konszenzusos demokrácia"? Miben és hogyan kellene szerinte megállapodniuk a politikai erőknek? Amíg e kérdésekről nem esik szó, addig nincs meggyőző érv, ami miatt a Szili Katalinnal, vagy a pártjával szemben álló politikai erőknek a szocialisták elvárása szerint kellene voksolniuk.
[...] Az egymás felé haladó autók vezetői közül ki a koalíciót, ki a saját elveit, ki a választókat, ki az alkotmányt rángatja összevissza. Pedig most még csak az államfői poszt a tét. A parlamenti többség megválasztásakor bizonyára még több remek ötletre számíthatunk. Nehéz lesz politikai hitelességi kampányt folytatni az általános bizalomvesztés állapotában.
(Lakner Zoltán: Biztos kezek; Magyar Hírlap, 2005. április 19.)

[...] A politikusok kiszorítása a politikából nem előzmény nélküli. A párton kívüli Medgyessy miniszterelnöki jelölése, majd a jellemzően nem politikusokból álló kormánya megalapozta azt a bizalmi válságot, amely 2004-es bukásához vezetett. Kritikus helyzetben sem a párt, sem a képviselők nem álltak mögé, mert nem érezték közülük valónak. Gyurcsány Ferenc ugyan tagja az MSZP-nek de sokan úgy tekintenek rá a párt tagjai közül, mint aki kívülről jött. A Gyurcsány-kormányban is többségben vannak a nem politikus miniszterek (tizenhétből kilenc). A klasszikus parlamentarizmus modelljének számító angol parlamentben csak képviselők - tehát aktív politikusok - lehetnek miniszterek. Ez a szabály éppen azon a demokratikus követelményen alapul, hogy a miniszterek és a képviselők "együtt sírjanak és együtt nevessenek".
[...]A kialakult konfliktusnak van egy távolabbi hatása is. Kevés szó esik róla, de tény, hogy a magyar rendszerváltást megalapozó megállapodások két illegitim elit között köttettek. Az egyik elit már, a másik még nem volt abban a helyzetben, hogy a tömegek támogatását maga mögött tudja. A rendszerváltást követő években az új elit feladata lett volna, hogy a tárgyalásokon elért eredmények társadalmi támogatottságát megteremtse és fenntartsa. Az e téren mutatott teljesítmény meglehetősen ellentmondásos. A mostani vita alakítóinak nem szabadna szem elől téveszteniük azt, hogy az elnök parlament általi választása a választók többsége számára nem népszerű megoldás. A mostani "veszekedés", piaci alkudozásra emlékeztető egyezkedés csak tovább rontja az intézmény megítélését. Az alkotmányos berendezkedés stabilitását csak úgy lehet megteremteni, ha a demokratikus intézmények működtetői ahelyett, hogy szisztematikusan rombolnák ezek társadalmi tekintélyét, inkább építenék azt, figyelembe véve a választók akaratát is.
(Hack Péter: Politikusokat a politikába; Népszabadság, 2005. április 19.)

Az MSZP és az SZDSZ jelenlegi elnökjelöltjeinek nincs semmiféle, e pártok helyzetét a közvéleményben erősítő hozama. Úgy is mondhatjuk, hogy a kormánypártok álláspontja politikailag nem innovatív, mert képzeletszegény. Jelöltjeik nem növelik a népszerűségüket, a körülöttük kialakult huzavona pedig politikai tekintélyüket koptatja. A közvélemény előtt bukásra van ítélve az a liberális érvelés, hogy nem szabad főfoglalkozású pártpolitikust (pl. Szili Katalint) jelölni, ha olyan jelölttel (Gombár Csabával) állnak elő, akinek pártkötődése közismert. A laikus választók ugyanis nem látnak nagy különbséget főfoglalkozású pártpolitizálás és közismert pártkötődés között. A liberálisok a mai körülmények között balról aligha tudnak szavazókat elhódítani. Számukra tehát - miként az MSZP számára is - nagyon sok múlik majd a már nem is távoli választásokon a határozatlanok és a centrum felé hajlók közül megnyerhető néhány százalékon. Éppen azokon, akiket leginkább elriaszthat az őszintétlennek vélt érvelés vagy az alkalmatlan elnökjelölt.
[...]Formátum nélküli vagy a saját politikai beltenyészetből származó jelöltekkel semmire sem lehet jutni, ráadásul méltatlan ilyen személyeket Magyarország köztársasági elnökének javasolni. Sokat nyerhetne viszont az a kormánypárt, amelyik le tudna mondani az ilyesféle jelöltjéről. Például Sólyom László javára. Az őt jelölő baloldali vagy liberális politikai elit több legyet is üthetne egy csapásra. Bizonyítanák, hogy képesek nyitni minden mérsékelt politikai erő felé, és készek a kompromisszumra.
[...]A Sólyom támogatására vonatkozó kormánypárti döntés meglepetést keltene. Több hétre is "tematizálná" a politikai kommunikációt. Azzal a kormánypárttal, amely ilyen nagyvonalú döntést hoz, sokat foglalkoznának. E döntés azt tanúsítaná, hogy a döntéshozó a köztársaság méltóságát többre tartja napi pártpolitikai érdekeinél. Nem kell magyarázni, mekkora lélektani hatása lenne ennek. Különösen az SZDSZ javára. Jelenlegi törzsszavazói alig elegendők a parlamenti bejutáshoz szükséges öt százalékhoz.
[...] Azt bizonyítanák ezzel, hogy az SZDSZ-t dinamikus, a lehetőségek elébe menő, a magyar társadalom egésze iránt bizalommal viseltető politikusok irányítják, akiknek felfogása szerint nem az a rossz, ha valaki jobboldali (vagy baloldali), hanem az, ha szélsőséges; s hogy az SZDSZ a mérsékelt jobboldalt is képes politikai partnernek tekinteni.
[...] Persze a nagy párt is csinálhatna, de az MSZP Szili Katalin jelölésével önnön kisszerűségének foglya lett. Ha az SZDSZ is az lesz, akkor most is az derül majd ki, hogy nemcsak a jobboldali, de a baloldali és liberális politikai elit se nőtt még fel a távlatosabb, a nemzet egészében gondolkodó politikai döntésekhez. Tagjai mindig csak egy lépést képesek előre látni: a sajátjukét. Szekértáboraikba zárkózva művelik a politika eleve vesztésre ítélt, vacak válfaját.
(Ungváry Rudolf: Nyerő helyzet - bátraknak; Népszabadság, 2005. április 19.)

Az SZDSZ több mint egy évvel ezelőtti állásfoglalását (miszerint nem lenne szerencsés, ha vezető pártpolitikust jelölnének) figyelmen kívül hagyták, s a tagszervezeteken "végigverve" deklarálták, hogy összesen egy "szociáldemokrata elkötelezettségű, közülük való, de mégis széles körű társadalmi elfogadottságnak örvendő jelölt" van az egész MSZP-ben és holdudvarában. Én nem gondolom, hogy ilyen "szegény" a magyar szociáldemokrácia! Később kiderült, hogy valóban nem. Vannak a párt körül szép számmal, akik közül lehet(ne) választani. (Egyből egyet már sokszor kellett választanunk - nem szerettük!) A jelölés lehetősége és felelőssége a nagyobbik kormánypárté. Az MSZP azonban csak az SZDSZ szavazataival tudja a többséget biztosítani. Ha a liberális képviselőknek nincs kire szavazniuk, valószínűleg az ellenzék jelöltje lesz az elnök, mert az ellenzéknek több szavazata van, mint az MSZP-nek magában. Bekövetkezik, amit senki nem szeretne a kormánykoalíció pártjaiban. Ezt elkerülni mindkét kormánypárt felelőssége.
[...] A megoldás keresése helyett döntött az MSZP kongresszusa Szili Katalin jelöléséről. Az erő és a bölcsesség csapott össze - és az egyik alulmaradt! Ez pirruszi győzelem - de ki fogja megfizetni az árát?!
(Kovács László: Szocialista vakfoltok; Népszabadság, 2005. április 19.)

[...] Ilyen körülmények között meglehetősen fakultatív szabadidő-tevékenységnek hat az államfőválasztás pillanatnyi állásáról értekezni. A téma mégsem érdektelen, hiszen állatorvosi lóként produkálja a harmadik Magyar Köztársaság minden demokratikus nyavalyáját. Van ugyebár a kormánykoalíció - árnyalatnyi, de eddig mégis biztosnak bizonyuló parlamenti többséggel. Az MSZP és az SZDSZ képviselői simán megválaszthatnák (legalábbis a harmadik forduló egyszerű többségével) a jelöltjüket, ha egyezségre juthatnának. De nem jutnak egyezségre. Az államfőválasztás emiatt hovatovább politikai kutyakomédiává silányul, holott - a poszt korlátozott hatalmi súlyából kiindulva - lényegében a szimbolikus politizálás terepén folyik a küzdelem. A kutyakomédia oka az, hogy a 2002-es koalíció éppúgy ingatag erkölcsi kötésen alapul, mint az 1994-es.
[...] A köztársasági elnök személye fölötti polémia azonkívül remek figyelemelterelő hadművelet is: az államfő a végrehajtó hatalomra - így a pénzek elosztására - csekély befolyással bír, viszont a választópolgárok örökölt tekintélytisztelete révén mégis automatikus figyelmet vindikál magának. A kisebbik kormánypárt viszont akkor látszik, amikor vétójogát érvényesíti. Az SZDSZ valódi terepe mindig a zsaroló pozíció kiaknázása volt - érthető, ha ezúttal is ezzel próbálkozik. Aligha tévedek nagyot, hogy - ha már a szabad demokrata ügyvivő Göncz Árpád nem jöhet szóba - számukra a köztársasági elnök kiléte voltaképpen érdektelen. A lényeg: az erőfitogtatás. A sokszorosan megosztott, szétszabdalt szocialisták pedig tálcán kínálják szövetségesük elé a lehetőséget, hogy királycsináló színben tűnjenek föl.
Gombár Csaba ebben a szereposztásban a díszítősor szerepét játssza. (Noha az SZDSZ frazeológiája szerint - feledve Göncz pártmunkási múltját - államfő nem lehet pártmunkás, Gombár függetlenségi mítoszát kínosan aláássa, hogy egyedül Kunczéék támogatják.) A konfliktus látszólag Szili Katalin személye körül forrósodik fel, de ez csak a látszat. Bárki volna az MSZP államfőjelöltje, az SZDSZ azzal szemben mutatna erőt.
[...]Ott tartunk, hogy hovatovább senkinek nem örülhet a nemzet, aki a legfőbb közjogi méltóságba kerül. Ezért az örömtelenségért elsősorban a látszatkormányzó koalíció tartozik felelősséggel.
(Csontos János: Politikai kutyakomédia; Magyar Nemzet, 2005. április 19.)

Az elnökjelölés mára színtiszta hatalmi játszmává vált, a politikai elit immár nem pápaszerű szellemi vezetőt keres, hanem a legkisebb közös többszöröst. A hatalmi játszma része a fideszes aláírásgyűjtés is, az elnökjelölő MSZP-kongresszus is, a liberális e-mail kampány is. Sajnos nem az a kérdés, ki lesz az elnök, hanem hogy a játszmából melyik párt vagy politikai oldal jön ki jobban.
[...] Látva a mostani huzavonát, majd a jelenleg kialakult patthelyzetet, talán Sólyom Lászlónak, Tölgyessy Péternek és a kerekasztal többi lovagjának újra össze kellene jönnie, hogy megnézzék, nem kellene-e változtatni valamit a gyakorlaton.
[...]Ha az SZDSZ következetes, kénytelen lesz a jobboldal jelöltjét hatalomra segíteni. A párt akkor követett el hibát, amikor nem hozott fel elég sok és elég meggyőző érvet Szili Katalin ellen. Nem vonta kétségbe például felkészültségét, intellektuális eredetiségét, tapasztalatát, nem támadta pártpolitikusként tett eddigi lépéseit, szinte semmi rosszat nem mondott róla azonkívül, hogy pártpolitikus. Vagy nem tudott ilyen csomagot összeállítani (mert nem volt rá alap), vagy nem mert. Nem magyarázta el elég alaposan, hogy az amúgy csaknem jelképes feladatokra szerződtetett köztársasági elnöki szerepre miért alkalmatlan a mostani házelnök. Így pedig hiányzik az ütőkártya arra a helyzetre, amikor azt kell majd elmagyarázni, miért is segítettek inkább jobboldali jelöltet az elnöki székbe Szili ellenében. A saját maga állította csapdába esett SZDSZ ebben az esetben alapvetően két dolgot tehet. Egy. Nem szavaz, be sem megy a szavazófülkébe, amiből egyenesen következik, hogy jobboldali köztársasági elnöke lesz a baloldali kormány vezette országnak. (Hangos röhögés a Fidesz padsoraiban.) Kettő. Bemegy a szavazófülkébe, és megszavazza Szili Katalint. (Megint hangos röhögés.) Igaz, további lehetőség van, például a szétszavazás kiszámíthatatlan végeredménnyel, amely után viszont tényleg nem lehet semmit magyarázni, hiszen a titkos szavazás után sohasem derül ki, mi is történt valójában.
[...] Mádl is, Szili is, Sólyom is, Gombár is elfogadható volna arra a pici szerepre, amelyet egy elnöknek be kell töltenie. Van, akit jobb lenne hallgatni, van, aki jobb lenne nézni, van, akit jobb lenne olvasni. De már nem itt tartunk. Hanem ott, hogy az SZDSZ-nek el kell döntenie, kinek akar kedvezni e hatalmi játszmában. Gyurcsány Ferencnek fog akarni, és nem Orbán Viktornak. Ehhez pedig meg kell kezdenie a visszavonulást.
(Újvári Miklós: A titkok kamrája; Magyar Hírlap, 2005. április 20.)

[...]. A szocialista érzelmi-sérelmi politika győzelmét hozó döntések és a mögöttük meghúzódó megfontolások minden korábbinál világosabban mutatják a kétpárti kormánytöbbség diszfunkcionalitását. A koalíció vezetőinek, élén a két pártelnökkel, a miniszterelnökkel, valamint a győzelmet ünneplő házelnöknek egyaránt érdemes elgondolkodniuk, hogy vajon kinek az érdeke az olyan helyzet létrejötte, amely akár elnökválasztási kudarchoz vagy a koalíciós együttműködés súlyos válságához is vezethet. Az államfői tisztség józan politikai számítás szerint a koalíció számára nem érhet meg ekkora kockázatot. Megjósolható, hogy a téma június elejéig minden más kérdést háttérbe szorít majd, és ma már biztosan állítható, hogy az ügynek a koalíción belül - és a közvélemény szemében is - egyértelmű nyertesei és vesztesei lesznek. A koalíció legnagyobb kudarca azonban az, hogy politikája következményeként a valódi döntés most már az ellenzék kezében van.
[...] Függetlenül a választás megjósolhatatlan végeredményétől, a nyertesek és a vesztesek személyétől, az államfőválasztás folyamata jelen pillanatban komolyan esélyes arra, hogy az önsorsrontó koalíció legnagyobb bukása legyen. Nem elképzelhetetlen, hogy egyszer majd tanulságos esettanulmányként tekintünk rá: a kérdés csak az, hogy a magyar politikatörténeti irodalomban valaminek a kezdeteként vagy éppen a befejezéseként szerepel majd a mostani procedúra.
(Török Gábor: Önsorsrontó koalíció; Heti Válasz, 2005. április 21.)

Nem lehet elég keményen megítélni, mit mulasztott és mit művelt a két kormányzó párt, amikor előállította a jelen helyzetet; vagyis a kölcsönös alkuképtelenséget. Afelől ugyanis senkinek ne legyenek illúziói, hogy ellenzéki szavazatokkal lehet majd köztársasági elnököt választani. Sem a kereszténydemokraták, sem a demokrata fórum képviselői nem fognak Szili Katalinra voksolni, bármily sokat sejtetően nyilatkozgatnak is mostanában; nem fognak, mert ha a jobboldalnak lesz saját jelöltje - márpedig a Fidesz jóvoltából lesz -, akkor egyszerűen nem tehetik meg, hogy átsegítenek balra. Egyébként ugyan miért is tennék? Az álnaiv Hiller István maga sem hiszi, hogy a mai belpolitikai helyzetben ez reális számítás, csak fütyül a sötétben, mert nem tehet mást. Szinte már komikus, hogyan fújja most a pártelnök a "Megszületett a legjobb döntés!" kezdetű lemezt; mintha bizony ő maga is sokat tett volna a házelnök kongresszusi győzelméért. A látszat mindenesetre az volt, hogy semmit, sőt.
[...]. A szocialisták még mindig azt hiszik, a méret a lényeg. Mármint az övék. A szabad demokraták meg az úgynevezett elviségen élvezkednek. Tetszik emlékezni, hogy amikor Medgyessy Péterről kiderült, annak idején "D-209-es" volt, meddig tartott az SZDSZ első elvi felindulása, amellyel meneszteni akarta? Másnapra belátták, hogy esetleg elveszthetik a hatalmat. És hol maradt az elvi szilárdság később, amikor látszólag egy szabad demokrata miniszter védelmében egyszer csak mégis megbuktatták a miniszterelnököt? Az is színtiszta pragmatizmus volt: a koalíciós hűségen úrrá lett a Medgyessy további alkalmatlanságától való józan félelem. A Szilivel szemben felhozott egyetlen szabaddemokrata-kifogás - túlságosan pártpolitikus! - többpárti demokráciában értelmetlen. Legföljebb a politikai-társadalmi elfogadottság mértéke lehet szempont; és ebben a tekintetben épp Szili messze jobban áll a többi szóba került közszereplőnél. Nem beszélve az MSZP belső közvéleményéről és tetszik, nem tetszik, ezt a koalíciós rációt is tudomásul kell vennie a kisebbik pártnak.
[...] Amikor azonban a liberálisok "elvszerűen" megkötik magukat, valójában ultimátumot küldenek szövetségesüknek. Ez a képtelen viselkedés természetesen nem menti fel a szocialistákat. Az időérzék hiánya a politikában több mint bűn: hiba - és ők rendre hibáznak. Függetlenül a párt éppen aktuális miniszterelnökétől, mi több, minden belvillongástól, az erős (?) MSZP-nek már legalább egy éve meg kellett volna állapodnia partnerével egy közös koalíciós jelöltben. A felelőtlen mulasztás mára nyilvános botrányhoz vezetett - és ez a kormánypártok.
(Mészáros Tamás: A nagy blamázs; 168Óra, 2005. április 21.)

[...] Sem Gyurcsány, sem Hiller nem rajongtak a gondolatért, hogy Szili legyen a párt államfőjelöltje, és óvatos ellenérzéseiknek hangot is adtak (főként a kormányfői. Ám egy idő után belátták, hogy az ő bőrükre megy a játék, s inkább elálltak a pofon útjából. Megható volt, ahogy Gyurcsány örül és lelkendezik és testbeszéd Szili megválasztásakor, Hiller meg a televíziókban csillogó szemmel bizonygatja önnön nézeteinek ellentétét, hogy tudniillik Szili nagyszerű elnök lesz. (Amúgy meg kinek baj az, ha egy olyan kavarógép, mint Szili, júniustól nem a pártban próbálja megvalósítani önmagát?) Ám ha egy pofon ily erős szenvedéllyel indul útjára, előbb-utóbb megtalál egy orcát, melyen bevégzi pályáját. Hogy a szabaddemokraták hogyan keveredtek bele ebbe a történetbe, most nem dolgunk rekonstruálni. Többé-kevésbé ártatlanul. Nyilván mondhatták volna art: nem avval van a bajuk, hogy a jelölt pártpolitikus, hanem Szili Katalint tartják alkalmatlannak.
[...]Az SZDSZ és az MSZP hosszú távú politikai partnersége 1994 óta a magyar hatalmi berendezkedés egyik evidenciája. E viszony sosem volt felhőtlen, de a két pártot összetartotta a rendszerváltás két alapvető értékének, a szabad versenyes piacgazdaságnak és a képviseleti demokráciának- ha nem is teljesen és egyformán őszinte, de mégiscsak tiszteletben tartása. Miközben a legnagyobb ellenerő mar évek óta épp e két érték lerontására alapítja szavazatszerzési és kormányzati stratégiáját. A túloldalhoz nincs érdemi kapcsolódási pont ez az egyik kényszer, amely e két oly különböző partnert összekötötte. A másik pedig az, hogy csak együtt, egymással együttműködve tudnak kormányképes többséget összehozni. Ezt bebizonyította 1998, amikor Horn Gyula addig szívatta az SZDSZ-t, amíg el nem vesztette a választást, és 2002 is, amikor épp az SZDSZ bejutása dántett a kormányváltásról.
[...] Szili Katalin pénteki támogatói előbb elképzeltek maguknak egy új ellenséget, aztán jól móresre tanították. De csak magukat csapták be. És persze a választóikat: akik nem pusztán rajuk szavaztak, hanem erre a koalícióra. Hisz ők tudják, hogy egymás nélkül nem mennek semmire. Ők nem hülyék.
(Szerkesztőségi álláspont: Egy gyönyörű barátság kezdete; Magyar Narancs, 2005. április 21.)

Koalíciós szakítópróbává növi ki magát lassanként az államfőjelölés. Azon, hogy így legyen, kitartóan és következetesen dolgoztak a szocialisták és a szabad demokraták. Tavaly, amikor a népszavazásra készülve a két pártvezető az egyeztetett állásponttal előbb lépett a nyilvánosság elé, minthogy az MSZP fórumai állást foglaltak volna, nemcsak a köznép zúgolódott, de a derékhad is, sőt, még attól feljebb is. Most tehát Szili Katalin jelölése bejárta a párton belüli szolgálati utat, megkerülni nem lehetett akkor sem, amikor a vezetés már látta, hogy baj lehet a dologból. Ugyanis a szabad demokrata "kemény mag" sem maradt csendben, már jóval az MSZP hivatalos jelölése előtt kinyilatkoztatta álláspontját: pártpolitikust semmiképpen sem, márpedig Szili az. Most azután, amikor mindenki jól kinyilatkozta magát, kezdődhet a közös gondolkodás a koalíció erejét egyelőre meghaladó logikai feladvány megoldásáról: hogyan tudnának kijönni a maguk teremtette csapdából arculatvesztés nélkül.
[...] Profitálni akar a helyzetből Gyurcsány Ferenc is, aki, ellentétben a pártpolitikusokkal, csöndben maradt. Így pillanatnyilag még inkább ő tűnhet a koalíció egyetlen reménysugarának 2006-ra, mint néhány hónapja. Ismét a kormányfő határozza meg a napirendet, amiről lehet beszélni, s a háttérben közben talán alkudozni az államfőről. A végeredménytől függetlenül legalább újra irányt ad a cselekvési kényszernek, ami a választások közeledtével egyre inkább kínozza a szocialistákat.
(Szerkesztőségi álláspont: Koalíciós szakítópróbává; Figyelő, 2005. április 21.)


Szili Katalin jelölésével kapcsolatos vélemények

[...] A küldöttek önbecsülése ép maradhat a tegnapi döntés után, most már csak az a kérdés, hogy mi lesz a pártjukkal és a koalícióval. Nehéz lesz szembenézniük a szocialistáknak a tükörrel és vezetőikkel, ha nem az ő kongresszusuk jelöltje lesz az államfő (nehéz lesz Gyurcsányéknak visszanézniük is), ha egy náluk sokkal kisebb párt ellenállása miatt jutnak olyan helyzetbe, mint a Torgyánt elnöknek remélő kisgazdák a Fidesszel szemben. Nehéz lesz a szabad demokratáknak is úgy leülni a hátralévő legkevesebb egy évben partnereik vezetőivel, hogy tudják, az ő makacsságuk járatta le őket a szocialista tagság előtt. Csak azért nem mondhatjuk, hogy a koalíció zsákutcába manőverezte magát, mert abból legalább ki lehet tolatni. Innen már nehéz lesz.
(Nagy N. Péter: Zsákutcában; Népszabadság, 2005. április 16.)

[...] A jelenlegi koalíció azonban, láthatjuk, az elmúlt hetekben képtelen volt élni a tálcán kínált lehetőséggel. Némi iróniával azt is mondhatnám: igényt tartott a címlapra, nem engedte át a vezető sztorit az ellenzéknek. A köztársasági elnökválasztás, illetve jelölés körüli koalíciós feszültség, az MSZP-n belüli megosztottság olyan témát kínált a médiának, amely teljességgel háttérbe tudta szorítani mint az Orbán-tőke, mind pedig a szökés közben elfogott Varga Tamás ügyét.


[...] Az MSZP és az SZDSZ azonban olymértékben volt elfoglalt saját magával, hogy arra már nem jutott ideje, hogy legalább egy gúnyos mondattal söpörje félre az ellenzéki javaslatot. Röviden tehát: amit el lehetett rontani, azt is el is rontottak. A kérdés az volt a pénteki kongresszuson: a küldöttek találnak-e magoldást, kivezető utat, avagy a megoldást hátrahagyják június 6-ra. A választmány a délelőtti ülésen nem segített; annak rendje és módja szerint nem döntött, inkább mint egy jobbfajta Vágó-műsorban felezett; két nevet benntartott - válasszon a kongresszus, kit is akar megjelölni. A játszma tehát folytatódik, csak rosszabb feltételek mellett. Az MSZP-nek elfogyott az összes kártyája, a parti irányítása átcsúszott a liberálisok kezébe. Egyszer, a D-209-es ügy kezdetén már volt egy szavazás az SZDSZ frakciójában; információk szerint akkor 19:1 arányban szavaztak arra, hogy Medgyessynek mennie kell. Medgyessy akkor maradt. Most 20:0 volt a szavazás aránya - Szili ellen.
Tessék mondani: lehet innen fordítani. Vagy jön az alkotmányos válság ?
(Németh Péter: Alkotmányos válság felé?; Népszava, 2005. április 16.)

Akár tetszik, akár nem, az aktuális miniszterelnöknek 1990-től mindig döntő szava volt az alkotmány szerint a nemzet egységét kifejező, pártok felett álló köztársasági elnök kiválasztásában. Legalábbis az MSZP tegnapi államfőjelölő kongresszusáig. Antall József még a kormányfői poszt várományosaként, egy összetett alkufolyamat keretében kezdeményezte az ellenzéki Göncz Árpád jelölését. Öt évvel később nem csupán az úgynevezett SZDSZ koalíciós partner zsarolására szakosodott gépezete, hanem a mostani szocialista döntést is érdemben befolyásoló Horn Gyula pragmatikus számítása is kellett az ismétléshez. Göncz akkorra már nemcsak a véleménydeformáló médiaértelmiség kedvence, hanem MSZP-konform elnök is lett. 2000-ben mindenki elsősorban Orbán Viktor ellenfelek által is megsüvegelt kivételes politikusi képességeinek tulajdonította, hogy az akkori koalíció formálisan a kisgazdák javaslatára és az ellenjelöltet jó okból nem állító baloldal számos képviselőjének egyetértésével egy arra minden tekintetben méltó személyt, Mádl Ferencet emelte a legfőbb közjogi méltóság tisztségébe.
[...]Gyurcsány Ferenc és Hiller István megpróbálták elemelni a kongresszust a jelölést kísérő méltatlan huzavonától. Ám három, hatalomban eltöltött év után a cselekvő kormányzás meghirdetése igen furcsán hangzó üzenet. A szónoklatok mit sem változtattak azon, hogy a tanácskozás tétje az államfőjelölés volt, az eredményt - gondolom - minden józan elemző a miniszterelnök vereségeként értékeli majd. A gyurcsányi trükkök most nem értek célba, s az előadás végén felhangzó taps sem gyógyír a kudarcra.
[...]A házelnök asszony csatát nyert, de a játszma még mindig többszereplős. És ne feledjük: Gyurcsány Ferenc nem szeret veszíteni.
(Szerető Szabolcs: Az elveszett varázspálca; Magyar Nemzet, 2005. április 16.)

[...] A legszebb az egészben, hogy teljesen mindegy, ki lesz a köztársasági elnök, Mádl Ferenc nekem éppúgy megfelelne, mint Horn Gyula, sőt egy kicsivel talán még jobban is (na jó: sokkal). Berendezkedésünk szerencsére olyan, hogy az elnök bokréta a kalapon: utazik, kezet ráz, Alkotmánybírósághoz fordul, de aztán evvel vége is. Nem árt persze tudni egy évvel a választások előtt az erőviszonyokat, megismerni a gyönge pontokat, puhatolózni az ellenfélnél, hogy mennyire képes a kompromisszumokra, és megérdeklődni ugyanezt a szövetségesektől is. Megalázó azonban ennek alanyává lenni. Figyuzz, most úgy teszünk, mintha téged akarnánk elnöknek, ők meg majd jól rácuppannak. Akkor felveszem a kiskosztümöm - zakó.
(Para-Kovács Imre: Emberkísérlet; Magyar Hírlap, 2005. április 18.)

Bohózat, ám jobban belegondolva egyre inkább tragédia bontakozik ki a szemünk láttára. A komplett magyar politikai osztály ékesen demonstrálja ezekben a napokban, hogy nagyjából mennyit várhat tőlük a mélyen tisztelt választó. Az MSZP pénteki kongresszusának papírformát hozó döntésével immár biztosra vehető, hogy a koalíció valamelyik, de leginkább mindkét tagjának arcvesztése nélkül nem lehet a Magyar Köztársaságnak új elnöke. Az ellenzék mindeközben röhög a markába: nem először van ez így, hogy nem is érdemes mást tennie, csupán hátradőlni a karosszékben és figyelni, ahogy politikai ellenfelei egyre nagyobb elánnal esnek egymás torkának. Valamit nem ártana itt és most újragondolni. A politikusi tevékenység elvileg intellektuális munka. Hasonló kritériumok szerint vizsgálható a politikus teljesítménye, mint egy orvosé vagy egy mérnöké. Meggyógyult a beteg? Felépült a híd? Illetve a mi esetünkben: sikerült-e arra az amúgy nem túl bonyolult kérdésre választ adni, hogy ki foglalja el az államfői széket idén júniustól? Bizony ez nagyon nem sikerült!
[...] A köztársasági elnök kiválasztása nem azonos a miniszterelnök megszavazásával. Valamiért csak ott van az az aprócska eljárásbeli különbség az alkotmányban, ami szerint az első két körben kétharmaddal kell a legfőbb közjogi méltóságot megválasztani. Valamiért ez csak összefügg azzal a kitétellel is, hogy a köztársasági elnök hivatott a nemzet egységét kifejezni. Talán nem túl merész értelmezés minderre azt mondani, hogy az eljárás szellemisége a teljes politikai osztályt teszi azért felelőssé, hogy alkalmas személyt válasszon. A harmadik fordulós sima többség pedig leginkább olyan egérútként jelenik meg, amivel magára valamit is adó politikus nem számol. Innentől akármi történik, a további folyamatot jobb esetben elnéző, rosszabb esetben gúnyos és kárörvendő mosollyal követi majd nyomon a politizáló közvélemény. Akkor adódhat a legmókásabb eset, ha a koalícióban mindkét fél tartja a szavát: a szocik kitartanak Szili mellett, az SZDSZ pedig beváltja ígéretét, és nem vesz részt a szavazáson. Ebben a helyzetben a harmadik fordulóban a Fidesz az MDF-fel összeállva képes lenne a saját jelöltjét megválasztani, aki a dolgok mai állása szerint vagy Mádl, vagy Sólyom lehet.
[...] Kuncze Gábor meghátrálásának egyetlen esélye maradt: a kedden szétküldött kör-e-mailre érkező válaszok. Igaz lesz vagy sem, ez nagyjából mindegy, de elképzelhető, hogy néhány nap múlva a derék pártelnök elénk áll, és megpróbál majd komoly arccal beszámolni a szimpatizánsok válaszáról: képzeljétek, ők azt írták, hogy bár tényleg nagyon gáz, de mégis bele kéne mennünk Szili támogatásába. Nem ez lenne az első kínos húzása a szabad demokratáknak, a hű szavazók talán ezt is elnézik 2ooó-ig. A másik eset még meredekebb: Hiller István megfontolásra visszaküldi a szocialista küldötteknek pénteki döntésüket, és arra kéri őket, hogy mégis az SZDSZ-konform Glatzot húzzák már végre ki a cilinderből. A küldöttek amúgy rég megszokták, hogy nem veszik őket túl komolyan. Nyáron kidacoskodták magukat, most talán engednek az úgynevezett "józanésznek". A kérdés az, hogy a választók mit szűrnek le az államfőválasztás borítékolható gyászos krónikájából. Ennyi telik tőlük. Legyen! De akkor kitől várható színvonalas döntés és végrehajtás olyan, sokkal nagyobb tétre menő, több cikluson áthúzódó ügyekben, mint az egészségügy vagy a közigazgatás reformja? A kérdés az, hogy a választók mit szűrnek le az államfőválasztás borítékolható gyászos krónikájából.
(Kumin Ferenc: Ennyi telik tőlük; Magyar Hírlap, 2005. április 18.)

A liberálisoknak még jól is jöhet, hogy a Szili Katalinra voksoló 309 küldött nem rántotta félre a kormányt, de még a gázpedálra is rálépett. Az SZDSZ ugyanis arcvesztés nélkül zárhatja le az ügyet, elkerülve egy kisebb vereséget. A liberálisok azt üzenték: csináljon az MSZP, amit akar az SZDSZ voksai nélkül. Másik fontos üzenetük az volt, hogy "a koalíció nem államfőválasztásra, hanem a kormányprogram végrehajtására jött létre". Nem lesz tehát szakítás abban az esetben sem, ha az MSZP az ellenzek voksaival választ elnököt.
A szocialisták - s közülük főleg azok, akik SZDSZ-ellenes érzelmeiket most (újra) kitombolták határozottság és bátorság helyett csak azt bizonyítottak, hagy nem barátkoztak meg a koalíciós játékszabályokkal. Szerepe volt ebben a párt elnökének és a miniszterelnöknek is. Kínosan ügyeltek mindketten arra, hogy egyetlen jelölt mellett se foglaljanak állást.
[...] Mivel kívánja majd rávenni az MSZP és Szili Katalin az ellenzéket a támogatásra? Az elnökjelölt még az SZDSZ véleményváltozásában is bízik. Nyilván elhangzanak majd vad és még vadabb találgatások a füstös szobákban kötendő politikai alkukról. Ezek valóságtartalmának megítélését bízzuk a fantáziára. Ám az elvárható lenne, hogy a nyilvánosság előtt a jelölt immár arról beszéljen: milyen elpök lesz? Mely ügyekben kíván élni politikai nyilatkozattételi jogával? Szívügye-e valamelyik társadalmi csoport? Őrködik-e majd a demokratikus intézményrendszer - s benne a házszabály betartása - felett? Mit jelent az ő olvasatában a "konszenzusos demokrácia"? Miben és hogyan kellene szerinte megállapodniuk a politikai erőknek? Amíg e kérdésekről nem esik szó, addig nincs meggyőző érv, ami miatt a Szili Katalinnal, vagy a pártjával szemben álló politikai erőknek a szocialisták elvárása szerint kellene voksolniuk.
[...] Az egymás felé haladó autók vezetői közül ki a koalíciót, ki a saját elveit, ki a választókat, ki az alkotmányt rángatja összevissza. Pedig most még csak az államfői poszt a tét. A parlamenti többség megválasztásakor bizonyára még több remek ötletre számíthatunk. Nehéz lesz politikai hitelességi kampányt folytatni az általános bizalomvesztés állapotában.
(Lakner Zoltán: Biztos kezek; Magyar Hírlap, 2005. április 19.)

[...] A politikusok kiszorítása a politikából nem előzmény nélküli. A párton kívüli Medgyessy miniszterelnöki jelölése, majd a jellemzően nem politikusokból álló kormánya megalapozta azt a bizalmi válságot, amely 2004-es bukásához vezetett. Kritikus helyzetben sem a párt, sem a képviselők nem álltak mögé, mert nem érezték közülük valónak. Gyurcsány Ferenc ugyan tagja az MSZP-nek de sokan úgy tekintenek rá a párt tagjai közül, mint aki kívülről jött. A Gyurcsány-kormányban is többségben vannak a nem politikus miniszterek (tizenhétből kilenc). A klasszikus parlamentarizmus modelljének számító angol parlamentben csak képviselők - tehát aktív politikusok - lehetnek miniszterek. Ez a szabály éppen azon a demokratikus követelményen alapul, hogy a miniszterek és a képviselők "együtt sírjanak és együtt nevessenek".
[...]A kialakult konfliktusnak van egy távolabbi hatása is. Kevés szó esik róla, de tény, hogy a magyar rendszerváltást megalapozó megállapodások két illegitim elit között köttettek. Az egyik elit már, a másik még nem volt abban a helyzetben, hogy a tömegek támogatását maga mögött tudja. A rendszerváltást követő években az új elit feladata lett volna, hogy a tárgyalásokon elért eredmények társadalmi támogatottságát megteremtse és fenntartsa. Az e téren mutatott teljesítmény meglehetősen ellentmondásos. A mostani vita alakítóinak nem szabadna szem elől téveszteniük azt, hogy az elnök parlament általi választása a választók többsége számára nem népszerű megoldás. A mostani "veszekedés", piaci alkudozásra emlékeztető egyezkedés csak tovább rontja az intézmény megítélését. Az alkotmányos berendezkedés stabilitását csak úgy lehet megteremteni, ha a demokratikus intézmények működtetői ahelyett, hogy szisztematikusan rombolnák ezek társadalmi tekintélyét, inkább építenék azt, figyelembe véve a választók akaratát is.
(Hack Péter: Politikusokat a politikába; Népszabadság, 2005. április 19.)

Az MSZP és az SZDSZ jelenlegi elnökjelöltjeinek nincs semmiféle, e pártok helyzetét a közvéleményben erősítő hozama. Úgy is mondhatjuk, hogy a kormánypártok álláspontja politikailag nem innovatív, mert képzeletszegény. Jelöltjeik nem növelik a népszerűségüket, a körülöttük kialakult huzavona pedig politikai tekintélyüket koptatja. A közvélemény előtt bukásra van ítélve az a liberális érvelés, hogy nem szabad főfoglalkozású pártpolitikust (pl. Szili Katalint) jelölni, ha olyan jelölttel (Gombár Csabával) állnak elő, akinek pártkötődése közismert. A laikus választók ugyanis nem látnak nagy különbséget főfoglalkozású pártpolitizálás és közismert pártkötődés között. A liberálisok a mai körülmények között balról aligha tudnak szavazókat elhódítani. Számukra tehát - miként az MSZP számára is - nagyon sok múlik majd a már nem is távoli választásokon a határozatlanok és a centrum felé hajlók közül megnyerhető néhány százalékon. Éppen azokon, akiket leginkább elriaszthat az őszintétlennek vélt érvelés vagy az alkalmatlan elnökjelölt.
[...]Formátum nélküli vagy a saját politikai beltenyészetből származó jelöltekkel semmire sem lehet jutni, ráadásul méltatlan ilyen személyeket Magyarország köztársasági elnökének javasolni. Sokat nyerhetne viszont az a kormánypárt, amelyik le tudna mondani az ilyesféle jelöltjéről. Például Sólyom László javára. Az őt jelölő baloldali vagy liberális politikai elit több legyet is üthetne egy csapásra. Bizonyítanák, hogy képesek nyitni minden mérsékelt politikai erő felé, és készek a kompromisszumra.
[...]A Sólyom támogatására vonatkozó kormánypárti döntés meglepetést keltene. Több hétre is "tematizálná" a politikai kommunikációt. Azzal a kormánypárttal, amely ilyen nagyvonalú döntést hoz, sokat foglalkoznának. E döntés azt tanúsítaná, hogy a döntéshozó a köztársaság méltóságát többre tartja napi pártpolitikai érdekeinél. Nem kell magyarázni, mekkora lélektani hatása lenne ennek. Különösen az SZDSZ javára. Jelenlegi törzsszavazói alig elegendők a parlamenti bejutáshoz szükséges öt százalékhoz.
[...] Azt bizonyítanák ezzel, hogy az SZDSZ-t dinamikus, a lehetőségek elébe menő, a magyar társadalom egésze iránt bizalommal viseltető politikusok irányítják, akiknek felfogása szerint nem az a rossz, ha valaki jobboldali (vagy baloldali), hanem az, ha szélsőséges; s hogy az SZDSZ a mérsékelt jobboldalt is képes politikai partnernek tekinteni.
[...] Persze a nagy párt is csinálhatna, de az MSZP Szili Katalin jelölésével önnön kisszerűségének foglya lett. Ha az SZDSZ is az lesz, akkor most is az derül majd ki, hogy nemcsak a jobboldali, de a baloldali és liberális politikai elit se nőtt még fel a távlatosabb, a nemzet egészében gondolkodó politikai döntésekhez. Tagjai mindig csak egy lépést képesek előre látni: a sajátjukét. Szekértáboraikba zárkózva művelik a politika eleve vesztésre ítélt, vacak válfaját.
(Ungváry Rudolf: Nyerő helyzet - bátraknak; Népszabadság, 2005. április 19.)

Az SZDSZ több mint egy évvel ezelőtti állásfoglalását (miszerint nem lenne szerencsés, ha vezető pártpolitikust jelölnének) figyelmen kívül hagyták, s a tagszervezeteken "végigverve" deklarálták, hogy összesen egy "szociáldemokrata elkötelezettségű, közülük való, de mégis széles körű társadalmi elfogadottságnak örvendő jelölt" van az egész MSZP-ben és holdudvarában. Én nem gondolom, hogy ilyen "szegény" a magyar szociáldemokrácia! Később kiderült, hogy valóban nem. Vannak a párt körül szép számmal, akik közül lehet(ne) választani. (Egyből egyet már sokszor kellett választanunk - nem szerettük!) A jelölés lehetősége és felelőssége a nagyobbik kormánypárté. Az MSZP azonban csak az SZDSZ szavazataival tudja a többséget biztosítani. Ha a liberális képviselőknek nincs kire szavazniuk, valószínűleg az ellenzék jelöltje lesz az elnök, mert az ellenzéknek több szavazata van, mint az MSZP-nek magában. Bekövetkezik, amit senki nem szeretne a kormánykoalíció pártjaiban. Ezt elkerülni mindkét kormánypárt felelőssége.
[...] A megoldás keresése helyett döntött az MSZP kongresszusa Szili Katalin jelöléséről. Az erő és a bölcsesség csapott össze - és az egyik alulmaradt! Ez pirruszi győzelem - de ki fogja megfizetni az árát?!
(Kovács László: Szocialista vakfoltok; Népszabadság, 2005. április 19.)

[...] Ilyen körülmények között meglehetősen fakultatív szabadidő-tevékenységnek hat az államfőválasztás pillanatnyi állásáról értekezni. A téma mégsem érdektelen, hiszen állatorvosi lóként produkálja a harmadik Magyar Köztársaság minden demokratikus nyavalyáját. Van ugyebár a kormánykoalíció - árnyalatnyi, de eddig mégis biztosnak bizonyuló parlamenti többséggel. Az MSZP és az SZDSZ képviselői simán megválaszthatnák (legalábbis a harmadik forduló egyszerű többségével) a jelöltjüket, ha egyezségre juthatnának. De nem jutnak egyezségre. Az államfőválasztás emiatt hovatovább politikai kutyakomédiává silányul, holott - a poszt korlátozott hatalmi súlyából kiindulva - lényegében a szimbolikus politizálás terepén folyik a küzdelem. A kutyakomédia oka az, hogy a 2002-es koalíció éppúgy ingatag erkölcsi kötésen alapul, mint az 1994-es.
[...] A köztársasági elnök személye fölötti polémia azonkívül remek figyelemelterelő hadművelet is: az államfő a végrehajtó hatalomra - így a pénzek elosztására - csekély befolyással bír, viszont a választópolgárok örökölt tekintélytisztelete révén mégis automatikus figyelmet vindikál magának. A kisebbik kormánypárt viszont akkor látszik, amikor vétójogát érvényesíti. Az SZDSZ valódi terepe mindig a zsaroló pozíció kiaknázása volt - érthető, ha ezúttal is ezzel próbálkozik. Aligha tévedek nagyot, hogy - ha már a szabad demokrata ügyvivő Göncz Árpád nem jöhet szóba - számukra a köztársasági elnök kiléte voltaképpen érdektelen. A lényeg: az erőfitogtatás. A sokszorosan megosztott, szétszabdalt szocialisták pedig tálcán kínálják szövetségesük elé a lehetőséget, hogy királycsináló színben tűnjenek föl.
Gombár Csaba ebben a szereposztásban a díszítősor szerepét játssza. (Noha az SZDSZ frazeológiája szerint - feledve Göncz pártmunkási múltját - államfő nem lehet pártmunkás, Gombár függetlenségi mítoszát kínosan aláássa, hogy egyedül Kunczéék támogatják.) A konfliktus látszólag Szili Katalin személye körül forrósodik fel, de ez csak a látszat. Bárki volna az MSZP államfőjelöltje, az SZDSZ azzal szemben mutatna erőt.
[...]Ott tartunk, hogy hovatovább senkinek nem örülhet a nemzet, aki a legfőbb közjogi méltóságba kerül. Ezért az örömtelenségért elsősorban a látszatkormányzó koalíció tartozik felelősséggel.
(Csontos János: Politikai kutyakomédia; Magyar Nemzet, 2005. április 19.)

Az elnökjelölés mára színtiszta hatalmi játszmává vált, a politikai elit immár nem pápaszerű szellemi vezetőt keres, hanem a legkisebb közös többszöröst. A hatalmi játszma része a fideszes aláírásgyűjtés is, az elnökjelölő MSZP-kongresszus is, a liberális e-mail kampány is. Sajnos nem az a kérdés, ki lesz az elnök, hanem hogy a játszmából melyik párt vagy politikai oldal jön ki jobban.
[...] Látva a mostani huzavonát, majd a jelenleg kialakult patthelyzetet, talán Sólyom Lászlónak, Tölgyessy Péternek és a kerekasztal többi lovagjának újra össze kellene jönnie, hogy megnézzék, nem kellene-e változtatni valamit a gyakorlaton.
[...]Ha az SZDSZ következetes, kénytelen lesz a jobboldal jelöltjét hatalomra segíteni. A párt akkor követett el hibát, amikor nem hozott fel elég sok és elég meggyőző érvet Szili Katalin ellen. Nem vonta kétségbe például felkészültségét, intellektuális eredetiségét, tapasztalatát, nem támadta pártpolitikusként tett eddigi lépéseit, szinte semmi rosszat nem mondott róla azonkívül, hogy pártpolitikus. Vagy nem tudott ilyen csomagot összeállítani (mert nem volt rá alap), vagy nem mert. Nem magyarázta el elég alaposan, hogy az amúgy csaknem jelképes feladatokra szerződtetett köztársasági elnöki szerepre miért alkalmatlan a mostani házelnök. Így pedig hiányzik az ütőkártya arra a helyzetre, amikor azt kell majd elmagyarázni, miért is segítettek inkább jobboldali jelöltet az elnöki székbe Szili ellenében. A saját maga állította csapdába esett SZDSZ ebben az esetben alapvetően két dolgot tehet. Egy. Nem szavaz, be sem megy a szavazófülkébe, amiből egyenesen következik, hogy jobboldali köztársasági elnöke lesz a baloldali kormány vezette országnak. (Hangos röhögés a Fidesz padsoraiban.) Kettő. Bemegy a szavazófülkébe, és megszavazza Szili Katalint. (Megint hangos röhögés.) Igaz, további lehetőség van, például a szétszavazás kiszámíthatatlan végeredménnyel, amely után viszont tényleg nem lehet semmit magyarázni, hiszen a titkos szavazás után sohasem derül ki, mi is történt valójában.
[...] Mádl is, Szili is, Sólyom is, Gombár is elfogadható volna arra a pici szerepre, amelyet egy elnöknek be kell töltenie. Van, akit jobb lenne hallgatni, van, aki jobb lenne nézni, van, akit jobb lenne olvasni. De már nem itt tartunk. Hanem ott, hogy az SZDSZ-nek el kell döntenie, kinek akar kedvezni e hatalmi játszmában. Gyurcsány Ferencnek fog akarni, és nem Orbán Viktornak. Ehhez pedig meg kell kezdenie a visszavonulást.
(Újvári Miklós: A titkok kamrája; Magyar Hírlap, 2005. április 20.)

[...]. A szocialista érzelmi-sérelmi politika győzelmét hozó döntések és a mögöttük meghúzódó megfontolások minden korábbinál világosabban mutatják a kétpárti kormánytöbbség diszfunkcionalitását. A koalíció vezetőinek, élén a két pártelnökkel, a miniszterelnökkel, valamint a győzelmet ünneplő házelnöknek egyaránt érdemes elgondolkodniuk, hogy vajon kinek az érdeke az olyan helyzet létrejötte, amely akár elnökválasztási kudarchoz vagy a koalíciós együttműködés súlyos válságához is vezethet. Az államfői tisztség józan politikai számítás szerint a koalíció számára nem érhet meg ekkora kockázatot. Megjósolható, hogy a téma június elejéig minden más kérdést háttérbe szorít majd, és ma már biztosan állítható, hogy az ügynek a koalíción belül - és a közvélemény szemében is - egyértelmű nyertesei és vesztesei lesznek. A koalíció legnagyobb kudarca azonban az, hogy politikája következményeként a valódi döntés most már az ellenzék kezében van.
[...] Függetlenül a választás megjósolhatatlan végeredményétől, a nyertesek és a vesztesek személyétől, az államfőválasztás folyamata jelen pillanatban komolyan esélyes arra, hogy az önsorsrontó koalíció legnagyobb bukása legyen. Nem elképzelhetetlen, hogy egyszer majd tanulságos esettanulmányként tekintünk rá: a kérdés csak az, hogy a magyar politikatörténeti irodalomban valaminek a kezdeteként vagy éppen a befejezéseként szerepel majd a mostani procedúra.
(Török Gábor: Önsorsrontó koalíció; Heti Válasz, 2005. április 21.)

Nem lehet elég keményen megítélni, mit mulasztott és mit művelt a két kormányzó párt, amikor előállította a jelen helyzetet; vagyis a kölcsönös alkuképtelenséget. Afelől ugyanis senkinek ne legyenek illúziói, hogy ellenzéki szavazatokkal lehet majd köztársasági elnököt választani. Sem a kereszténydemokraták, sem a demokrata fórum képviselői nem fognak Szili Katalinra voksolni, bármily sokat sejtetően nyilatkozgatnak is mostanában; nem fognak, mert ha a jobboldalnak lesz saját jelöltje - márpedig a Fidesz jóvoltából lesz -, akkor egyszerűen nem tehetik meg, hogy átsegítenek balra. Egyébként ugyan miért is tennék? Az álnaiv Hiller István maga sem hiszi, hogy a mai belpolitikai helyzetben ez reális számítás, csak fütyül a sötétben, mert nem tehet mást. Szinte már komikus, hogyan fújja most a pártelnök a "Megszületett a legjobb döntés!" kezdetű lemezt; mintha bizony ő maga is sokat tett volna a házelnök kongresszusi győzelméért. A látszat mindenesetre az volt, hogy semmit, sőt.
[...]. A szocialisták még mindig azt hiszik, a méret a lényeg. Mármint az övék. A szabad demokraták meg az úgynevezett elviségen élvezkednek. Tetszik emlékezni, hogy amikor Medgyessy Péterről kiderült, annak idején "D-209-es" volt, meddig tartott az SZDSZ első elvi felindulása, amellyel meneszteni akarta? Másnapra belátták, hogy esetleg elveszthetik a hatalmat. És hol maradt az elvi szilárdság később, amikor látszólag egy szabad demokrata miniszter védelmében egyszer csak mégis megbuktatták a miniszterelnököt? Az is színtiszta pragmatizmus volt: a koalíciós hűségen úrrá lett a Medgyessy további alkalmatlanságától való józan félelem. A Szilivel szemben felhozott egyetlen szabaddemokrata-kifogás - túlságosan pártpolitikus! - többpárti demokráciában értelmetlen. Legföljebb a politikai-társadalmi elfogadottság mértéke lehet szempont; és ebben a tekintetben épp Szili messze jobban áll a többi szóba került közszereplőnél. Nem beszélve az MSZP belső közvéleményéről és tetszik, nem tetszik, ezt a koalíciós rációt is tudomásul kell vennie a kisebbik pártnak.
[...] Amikor azonban a liberálisok "elvszerűen" megkötik magukat, valójában ultimátumot küldenek szövetségesüknek. Ez a képtelen viselkedés természetesen nem menti fel a szocialistákat. Az időérzék hiánya a politikában több mint bűn: hiba - és ők rendre hibáznak. Függetlenül a párt éppen aktuális miniszterelnökétől, mi több, minden belvillongástól, az erős (?) MSZP-nek már legalább egy éve meg kellett volna állapodnia partnerével egy közös koalíciós jelöltben. A felelőtlen mulasztás mára nyilvános botrányhoz vezetett - és ez a kormánypártok.
(Mészáros Tamás: A nagy blamázs; 168Óra, 2005. április 21.)

[...] Sem Gyurcsány, sem Hiller nem rajongtak a gondolatért, hogy Szili legyen a párt államfőjelöltje, és óvatos ellenérzéseiknek hangot is adtak (főként a kormányfői. Ám egy idő után belátták, hogy az ő bőrükre megy a játék, s inkább elálltak a pofon útjából. Megható volt, ahogy Gyurcsány örül és lelkendezik és testbeszéd Szili megválasztásakor, Hiller meg a televíziókban csillogó szemmel bizonygatja önnön nézeteinek ellentétét, hogy tudniillik Szili nagyszerű elnök lesz. (Amúgy meg kinek baj az, ha egy olyan kavarógép, mint Szili, júniustól nem a pártban próbálja megvalósítani önmagát?) Ám ha egy pofon ily erős szenvedéllyel indul útjára, előbb-utóbb megtalál egy orcát, melyen bevégzi pályáját. Hogy a szabaddemokraták hogyan keveredtek bele ebbe a történetbe, most nem dolgunk rekonstruálni. Többé-kevésbé ártatlanul. Nyilván mondhatták volna art: nem avval van a bajuk, hogy a jelölt pártpolitikus, hanem Szili Katalint tartják alkalmatlannak.
[...]Az SZDSZ és az MSZP hosszú távú politikai partnersége 1994 óta a magyar hatalmi berendezkedés egyik evidenciája. E viszony sosem volt felhőtlen, de a két pártot összetartotta a rendszerváltás két alapvető értékének, a szabad versenyes piacgazdaságnak és a képviseleti demokráciának- ha nem is teljesen és egyformán őszinte, de mégiscsak tiszteletben tartása. Miközben a legnagyobb ellenerő mar évek óta épp e két érték lerontására alapítja szavazatszerzési és kormányzati stratégiáját. A túloldalhoz nincs érdemi kapcsolódási pont ez az egyik kényszer, amely e két oly különböző partnert összekötötte. A másik pedig az, hogy csak együtt, egymással együttműködve tudnak kormányképes többséget összehozni. Ezt bebizonyította 1998, amikor Horn Gyula addig szívatta az SZDSZ-t, amíg el nem vesztette a választást, és 2002 is, amikor épp az SZDSZ bejutása dántett a kormányváltásról.
[...] Szili Katalin pénteki támogatói előbb elképzeltek maguknak egy új ellenséget, aztán jól móresre tanították. De csak magukat csapták be. És persze a választóikat: akik nem pusztán rajuk szavaztak, hanem erre a koalícióra. Hisz ők tudják, hogy egymás nélkül nem mennek semmire. Ők nem hülyék.
(Szerkesztőségi álláspont: Egy gyönyörű barátság kezdete; Magyar Narancs, 2005. április 21.)

Koalíciós szakítópróbává növi ki magát lassanként az államfőjelölés. Azon, hogy így legyen, kitartóan és következetesen dolgoztak a szocialisták és a szabad demokraták. Tavaly, amikor a népszavazásra készülve a két pártvezető az egyeztetett állásponttal előbb lépett a nyilvánosság elé, minthogy az MSZP fórumai állást foglaltak volna, nemcsak a köznép zúgolódott, de a derékhad is, sőt, még attól feljebb is. Most tehát Szili Katalin jelölése bejárta a párton belüli szolgálati utat, megkerülni nem lehetett akkor sem, amikor a vezetés már látta, hogy baj lehet a dologból. Ugyanis a szabad demokrata "kemény mag" sem maradt csendben, már jóval az MSZP hivatalos jelölése előtt kinyilatkoztatta álláspontját: pártpolitikust semmiképpen sem, márpedig Szili az. Most azután, amikor mindenki jól kinyilatkozta magát, kezdődhet a közös gondolkodás a koalíció erejét egyelőre meghaladó logikai feladvány megoldásáról: hogyan tudnának kijönni a maguk teremtette csapdából arculatvesztés nélkül.
[...] Profitálni akar a helyzetből Gyurcsány Ferenc is, aki, ellentétben a pártpolitikusokkal, csöndben maradt. Így pillanatnyilag még inkább ő tűnhet a koalíció egyetlen reménysugarának 2006-ra, mint néhány hónapja. Ismét a kormányfő határozza meg a napirendet, amiről lehet beszélni, s a háttérben közben talán alkudozni az államfőről. A végeredménytől függetlenül legalább újra irányt ad a cselekvési

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695