Szélmalomharc az egészségünkért

2005-05-12

A rendszerváltás óta minden kormány átalakítási szándékot hirdetett az egészségügyben, ám a törekvések rendre elvéreztek az egészségügyi érdekcsoportok ellenállásán, a szakmai konszenzus hiányán és a politikai ellenakciókon. Ennek köszönhető, hogy eddig minden kormánytól csak kisebb módosításokra futotta. Nem kivétel ez alól a Gyurcsány Ferenc által bejelentett száz lépés programja sem: a huszonegy intézkedés az egészségügy szinte minden területéhez igyekszik hozzányúlni, olyan módon azonban, hogy lehetőleg ne kelljen népszerűségvesztéssel járó társadalmi csatározásokba bocsátkoznia.
A status quo 15 éve

Az egészségügy a rendszerváltást követő magyar politika "válságágazata". Habár minden kormány meghirdette a betegellátás finanszírozási és strukturális reformját, a nagy átalakító törekvések megtorpantak vagy sikertelenek maradtak. Ennek oka a forráshiányon túl három tényezőben keresendő.

Egyrészről, reformokat nehéz végrehajtani a célzott terület érdekeltjeinek ellenében: az orvostársadalom változtatási szándékának hiányában. Általános tapasztalat a rendszerváltás óta, hogy a rendkívül erős lobbierővel rendelkező, a céhek mentalitását képviselő egészségügyi érdekvédelmi szervezetek (Egészségügyi és Szociális Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, Magyar Orvosi Kamara és Magyar Gyógyszerészkamara) a mindenkori kormányzat irányából érkező jelentősebb módosító javaslatokat látványos felzúdulás keretében, meglepően egységes fellépéssel képesek visszaverni. Példaként említhető a kórházprivatizációval szemben tanúsított ellenállás az Orbán-, a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány idején, és a hálapénz gyakorlatának visszaszorítására tett kormányzati kísérletek visszautasítása egyaránt. A reformokról szóló viták során az egészségügyben dolgozók a változtatási szándékokból gyakran saját egzisztenciális érdekeik sérelmét olvassák ki. Ezt a gondolkodásmódot illusztrálja Éger István napokban tett nyilatkozata is, mely a száz lépés programjának legnagyobb hiányosságaként az orvosi bérek fejlesztésének elmaradását jelölte meg.

Ez nem jelenti azt, hogy a sokszor egységes fellépés mögött ne húzódnának meg jelentős véleménykülönbségek. Éppen ellenkezőleg: a reformok végrehajtásának jelentős akadályát képezi az is, hogy kevésbé látványosan ugyan, de egyes szakértői csoportok között is viták zajlanak arról, hogy a betegellátás rendszerének milyen elemeit és milyen irányban kellene módosítani a betegellátás minőségének javítása érdekében. Példa erre az egészségügyi finanszírozás kérdése: míg a szakértők egy csoportja legjobb megoldásnak a magánszféra bevonásával megvalósított több biztosítós modellt tartja, mások az állami társadalombiztosításon alapuló rendszer megerősítésében látják a rendszer fejlődésének zálogát.

Az egészségügyi reformok útjában álló harmadik akadály a politikai elit következetlensége, és az ellenzéki-kormánypárti logika túlhajtottságából fakadó politikai dichotómia. A kórházak és azok szolgáltatásainak privatizációja például mind az Orbán-kormány, mind a Medgyessy-Gyurcsány kormány minisztereinek célkitűzései között, hasonló érvrendszerrel megtámogatva szerepelt. Ennek ellenére ellenzékben mind az MSZP, mind a Fidesz hevesen támadta a privatizációs törekvéseket. A mindenkori ellenzéknek abban is nagy szerepe van, hogy a kormány ellen fordítva kihasználja az egészségügyi szakmai szervezetek már fent említett jelentős érdekérvényesítő erejét és "protest-potenciálját".

Ezek után nem meglepő, hogy az egészségügy mélyreható átalakítására eddig nem került sor. A mai egészségügyi és társadalombiztosítási rendszer sok vonatkozásában azonos azzal, ami a rendszerváltás előtt működött Magyarországon, az egészségügyi ellátások minőségében az utóbbi másfél évtizedben nem történt az átlagemberek számára is érzékelhető változás. A társadalombiztosítás továbbra is alanyi jogon jár, a befizetések és a kifizetések nincsenek összehangolva. Az egészségügyi reform elmaradása miatt az Unió 2001-es országjelentése is elmarasztalta Magyarországot, és azóta sem történt érdemi módosítás. A fejlődés hiánya egyrészt mindenki számára megtapasztalható a kórházak vagy szakrendelők látogatásakor, másrész kicsapódik a statisztikákban is: Magyarországon például a születéskor várható átlagos élettartam közel tíz évvel marad el az Európai Unió átlagától, több megbetegedés, illetve halálok tekintetében azonban vezető helyet foglal el Magyarország.

Sokszori nekirugaszkodás

A strukturális és finanszírozási reformok elmaradása ellenére minden kormány ideje alatt történtek változások a betegellátás területén. A rendszerváltás utáni első demokratikus kormányzat, az Antall-Boross kormány ideje alatt kezdődött meg a kórházak decentralizált irányításának rendszere, melynek logikája szerint az állami intézmények fenntartója és tulajdonosa többnyire nem közvetlenül az állam, hanem az önkormányzatok, és az állam csak abban az esetben nyújt támogatást, ha az önkormányzati költségvetésből a feladatok ellátása nem megvalósítható. További jelentős lépés volt ugyanakkor, hogy elindult a háziorvosi rendelők magánosítása, továbbá bevezették a szabad orvosválasztás jogát. A szükséges lépések viszonylagos konfliktusmentességét mutatja, hogy a teljes négyéves ciklus alatt egyetlen miniszter, Surján László vezette a felelős (népjóléti) tárcát.

A Horn-kormány ezzel szemben három népjóléti minisztert "emésztett fel": először Kovács Pál, majd Szabó György, végül Kökény Mihály látta el a tárca teendőit. A ciklushoz kötődő legemlékezetesebb mozzanat, hogy a Bokros-csomaghoz tartozó "ágyház-törvény" keretében, a kórházi kiadások lefaragásának szándékával mintegy tízezerrel csökkentették a kórházi ágyak számát. Ez az egyik oldalon jelentős költségvetési megtakarítással, a másik oldalon viszont kórházbezárásokkal és társadalmi felháborodással járt. A Horn-kormány idején történtek lépések továbbá annak irányába, hogy bizonyos ellátásokat vállalkozások üzemeltessenek, és megkezdték tevékenységüket az első magánklinikák is.

1998-ban, a választásokat követően Gógl Árpád került az átnevezett, de csaknem azonos feladatkörrel rendelkező Egészségügyi Minisztérium élére. Az Orbán- kormány hatalomra kerülését követően felszámolta a TB-önkormányzatokat. Bevezették az ún. praxistörvényt is, melynek következtében a háziorvosi praxisok az orvosok tulajdonába kerülhettek. Ez már részleges lépés volt a privatizáció irányába, amit Mikola István, a kormány következő minisztere a további privatizációt lehetővé tévő kórháztörvény beterjesztésével toldott meg. A jogszabályt 2001 őszén fogadta el az Országgyűlés. Ezzel egy időben gyakorlattá vált az, hogy gyógyintézményekben profitérdekelt vállalkozások működtetnek - elsősorban diagnosztikai - részlegeket. Az Orbán-kormány egészségügyi reform-koncepciója hasonló volt utódjáéhoz: a magántőke bevonására épített az állami terhek csökkentése végett.

A Medgyessy-kormány 100 napos programja az egészségügy kérdését elsősorban a béremelésekkel kívánta rendezni, nem tartalmazott javaslatot az egyes szektorok reformjára vonatkozóan. A végrehajtott 50 százalékos emelés azonban nem járt az egészségügyben dolgozók nagyfokú elégedettségével, mivel nem volt egyenletes: a munkaviszony hosszához és a képzettség szintjéhez kötötték a béremelés mértékét, így a kisebbséget képező, amúgy is jobb jövedelmi helyzetű orvosok bére emelkedett a legnagyobb mértékben. Két olyan terület is volt azonban, ahol a kormány valódi átalakítást akart végrehajtani. Csehák Judit minisztersége idején fogadták el a főleg a kórházprivatizáció előremozdítását célzó, sokat bírált kórháztörvényt. A Mikola-féle és a Csehák-féle jogszabály között alapvető különbséget jelent, hogy míg a 2001-es szabályozás nem engedte profitorientált vállalkozások tulajdonszerzését, addig a 2003-ban elfogadott Csehák-törvény ezt lehetővé tette. A törvény az egészségügy tulajdonosi szerkezetének szükséges átalakításában ezzel együtt nem jelentett áttörést. A következő egészségügyi miniszter hálapénz elleni javaslata azonban az egészségügyi érdekképviseleti szervek ellenállása miatt látványos kudarcba fulladt, részben ez vezetett Kökény Mihály távozásához. A Gyurcsány-kormány egészségügyi minisztere, Rácz Jenő elődeivel szemben "csendesebb" miniszter, eddig nem állt elő valódi, látványos reformjavaslattal, a kórházprivatizációval kapcsolatos kampányban is leginkább elődei érvrendszerét hangoztatta. A száz lépés programja kapcsán azonban a miniszter is kapott jócskán szereplési lehetőséget.

Huszonegy lépés, reform nélkül

Gyurcsány Ferenc a száz lépés program keretében bejelentett huszonegy lépése szakértők értékelése szerint sem áll össze érdemi reformkoncepcióvá, inkább kimunkálatlan javaslatok összessége, melyek ezzel együtt egyes területeken pozitív irányú változásokat eredményezhetnek. Annak ellenére, hogy a huszonegy lépés az egészségügy számos területére kiterjed (sürgősségi betegellátás, a társadalombiztosítási rendszer, a háziorvosi-és járóbeteg-ellátás hatékonyságának növelése, gyógyszer-finanszírozás), két kényes területet gondosan elkerül: a kórházak tulajdonosi hátterének módosítását, azaz a kórházprivatizációt és a hálapénz visszaszorításának kérdéskörét (ez a kettősség tükrözi a száz lépés programjának jellemző, társadalmi konfliktusok elkerülésére törekvő vonását is). A hálapénzre vonatkozó javaslat hiánya azért is feltűnő, mert azt Hiller István pénteki sajtótájékoztatóján már "megrendelte" a kormányfőtől, ami előrevetíti annak lehetőségét, hogy a száz lépés programja kapcsán kiélesednek az ellentétek az MSZP és a kormány között.

Nyilvánvaló azonban, hogy a betegellátás finanszírozási kérdéseinek és az egészségügyben elharapódzó korrupció ügyének rendezése nélkül nem oldható fel a mai magyar betegellátási rendszerben tapasztalható antagonizmus: a hazai egészségügy egyik oldalon szűkmarkú és nélkülöző, a másik oldalon rendkívül pazarló. Az egészségügyi rendszer, működésének alacsony hatékonysága ellenére továbbra is a költségvetés egyik legnagyobb pénznyelője. A huszonegy lépésbe foglalt javaslatcsomag a szakértők szerint sem hoz valódi átalakulást az egészségügy finanszírozási és tulajdonosi szerkezetében. Pedig a miniszterelnök maga is az egészségügy struktúrájának átalakítása mellett érvelt, mondván: e nélkül a több pénz nem eredményez jobb minőségű szolgáltatásokat.

KOMMENTÁR: A jelenlegi kormány is adós maradt tehát az egészségügy mélyreható átalakítására és a rendszerváltás előtti struktúra maradványainak felszámolására alkalmas, átfogó reformjavaslatokkal. Ezt nem csak a szakértők, de az ellenzék és a kisebbik koalíciós partner sem mulasztotta el megjegyezni. Ennek alapján szinte borítékolható: az egészségügyi reform a következő kormány programjában is szerepelni fog.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695