Kémbotrány

2005-08-30

Nagy érdeklődés kísérte a múlt héten a Magyar Nemzet oldalain napvilágra került kémbotrányt. Míg a jobboldali sajtó a kémek politikai elitben való jelenlétét tekintette az ügy legfontosabb kérdésének, a baloldali és liberális nézeteket képviselő publicisták elsősorban a nemzetbiztonsági ügy nyilvánosság elé kerülését ítélték az ország és a határon túli magyarság kapcsolatára nézve károsnak.

 

> Publicisztikák
Lukács Csaba: Kémek és kapcsolatok; Magyar Nemzet, 2005. augusztus 24.
Nagy Iván Zsolt: Határtalan Játszmák; Magyar Hírlap, 2005. augusztus 24.
Tálas Péter: Mata Hari vagy harakiri; Világgazdaság, 2005. augusztus 25.
Bayer Zsolt: Mata Harinescu, szeress beléjük!; Magyar Nemzet, 2005. augusztus 26.
Sebes György: Szivárgás; Népszava, 2005. augusztus 27.
Erdélyi S.Péter: Nyilvános szolgálatok; Színes Bulvár Lap, 2005. augusztus 29.
Gavra Gábor: Fedőneve: Mucus; Hírszerző, 2005. augusztus. 30.

A Magyar Nemzet című napilap augusztus 21-én megjelent információi szerint egy nemzetbiztonsági átvilágításon kiderült, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatalának egyik munkatársa a román hírszerzésnek dolgozott. Az elsődleges hírek szerint a nemzetbiztonsági szolgálatok az illetőt kiszorították az országból, de később kiderült, továbbra is Magyarországon él. A lap információi szerint az érintett Szatmári Ildikó, aki korábban az Oktatási Minisztériumban is dolgozott és több vezető állami tisztségviselővel, a magyar kormány egyik volt és egyik jelenlegi miniszterével is intim kapcsolatba került. Férje, Szatmári Tibor, Index internetes portál információi szerint 2005. januárig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség budapesti iroda vezetője volt. Markó Béla, az RMDSZ elnöke az Indexnek nem mondta meg, hogy miért szakítottak a budapesti irodavezetővel. Batiz András kormányszóvivő közlése szerint nem lesz következménye a kémügynek akkor sem, ha nyilvánosságra kerülnek azoknak a minisztereknek a nevei, akik intim kapcsolatba kerültek Szatmári Ildikóval. A kormányszóvivő szerint nemzetbiztonsági ügyről van szó, amelyet a szolgálatok megoldanak. A román titkosszolgálat nem kívánta kommentálni állítólagos ügynökeinek magyarországi lebukását. A házaspár tagadta, hogy a román hírszerzésnek dolgoztak volna.


> Módszertan
Összeállításunk a témával kapcsolatban a napilapokban, a politikai hetilapokban és a főbb internetes híroldalakon megjelent újságírói véleményeket ismerteti. A kerettel kiemelt részekben az adott írás általunk készített tartalmi összefoglalója szerepel, itt a szó szerinti részeket idézőjelben tüntetjük fel. Munkánkhoz az Observer Budapest Médiafigyelő Kft. adatbázisát használjuk.

A kémbotrányról megjelent publicisztikák

Lukács Csaba: Kémek és kapcsolatok (Magyar Nemzet, 2005. augusztus 24.)

„Ne legyenek illúzióink: a határon túli magyarok politikai elitje sem jobb, mint az anyaországi. Ha nálunk egy korábbi titkos ügynök miniszterelnök lehetett, akkor a határon túli magyar politikusok között is minden bizonnyal van egykori besúgó, aktív vagy alvó titkos ügynök, a többségi hatalom feltétel nélküli kiszolgálója.”


(…) A cél egyszerűnek látszik: Bukarest, Pozsony, Kijev, Belgrád tudni akarta, milyen támogatások mennek Budapestről, és ki kapja azokat, hogy aztán a kincset érő információk birtokában sakkban tartsák a hűségeseket, és térdre kényszerítsék a kisebbségi magyar közösségek renitens vezetőit. Nem árt tudni: a környező országok titkosszolgálatai valóban saját nemzetük érdekében dolgoznak, és nem válogatnak az eszközökben.

(…) Ne legyenek illúzióink: a határon túli magyarok politikai elitje sem jobb (és nem is rosszabb), mint az anyaországi. He nálunk egy korábbi titkos ügynök miniszterelnök lehetett, akkor a határon túli magyar politikusok között is minden bizonnyal van egykori besúgó, aktív vagy alvó titkos ügynök, a többségi hatalom feltétel nélküli kiszolgálója. A környező országok rendszerváltás előtti erőszakszervezeteit és titkorrendőrségeit kutató szakemberek számára nyilvánvaló, hogy a központi hatalom mindig is kiemelt figyelmet fordított a kisebbségekre, mert destabilizációs tényezőt látott bennük, így számarányosan többet is szervezett be közülük.

(…) Az igazi kérdés: tudja-e a magyar állam, hogy határon túli kisebbségi politikusok közül kik azok, akik nem a határon túli magyar emberek érdekeit képviselik, hanem egészen másokét. Tudják-e a szakszolgálatok és a magyarországi politikusok, kik azok a határon túli magyar vezetők, akik nem a kisebbségük érdekeit képviselik a többség körében, hanem fordítva, a többség érdekeinek helytartói a kisebbség soraiban, és ezzel veszélyeztetik a Magyar Köztársaság alkotmányos érdekeit? Ez nem politológia elemzés vagy pártszimpátia kérdése, hanem pontos műveleti szaktevékenység eredménye kellene, hogy legyen.
Emil Constantinescu egykori román államfőnek volt rálátása a bukaresti boszorkánykonyhákra. Az ő szavai tehát nem feltételezéseken alapultak 2005. július 18-án, a tusnádfürdői tábor megnyitóján, ahol a következőt mondta a Háromszék című napilap tudósítása szerint: „Szeretném hinni, hogy a román-magyar kapcsolatok stabilitása nem azzal magyarázható, hogy a két nemzet romániai politikai vezetői egy közős maffia, a kommunista-securitatés oligarchia tagjai.”

 

Nagy Iván Zsolt: Határtalan játszmák (Magyar Hírlap, 2005. augusztus 24.)
Az ügy napvilágra kerülése azért káros a társadalomra nézve, mert „ráerősít arra a lassan totálissá váló bizalmatlanságra, ami a határon túli és magyarországi magyarok kapcsolatrendszerét már évek óta jellemzi.”


(…) De hosszabb távon nem is az az érdekes, hogy ebben a konkrét esetben mi a valóság, végül is csak a hülye hiheti például azt, hogy a román (meg a szerb, a szlovák, az ukrán stb.) titkosszolgálat nem próbál meg Magyarországon kémkedni, pláne, hogy nem igyekszik beépíteni valakit abba a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahol országukat is érintő ügyeket kezelnek. Miként minden bizonnyal próbálkoznak ilyesmivel magyar titkosszolgálatok Bukarestben is – ami szintén nem szép, de erősen csalódnék, ha nem tennék. Az pedig, bár megpróbálhatjuk, de nehezen elképzelhető, hogy egy román kém csakis Eminescu amúgy kétségtelenül szép nyelvén próbáljon boldogulni a magyar közigazgatásban. De tovább menve: ha most bárki úgy tesz, mintha még nem hallott volna "intim kapcsolatot" létesítő magyar miniszterről (s ez a rendszerváltás utáni kormányok mindegyikére vonatkozik) szóló történeteket, akkor azt vagy azért sajnálom rettenetesen, mert nem lát, nem hall, és szájról sem tud olvasni, vagy azért, mert ilyen pofátlan hazugság miatt megfellebbezhetetlenül a pokolra jut, arról meg azt mondják, hogy nem jó, bár innen nézve, ki tudja.
Azt azonban már sokkal izgalmasabb végiggondolni – nyilván szintén a pontos válasz megismerésének reménye nélkül –, hogy miként is lehetett ebből sajtóügy, magyarán: ki volt az, aki koholt (ha a vád hamis) vagy szivárogtatott (ha igaz).

(…) eddig nem is teljesen ismeretlen, de mégis inkább csak a határon túli közbeszédben előforduló taktika jelenik meg itt is az egész téma kezelésében: botránykeltés és mocskolódás. (Fájdalom, amíg nincs bizonyíték, erre más nem mondható.) Ami nyilván dicséri is egyben az érdekeltek éleslátását, hiszen ha már nemzetieskedéssel nem lehet felkelteni a magyar közvélemény érdeklődését (mert nem lehet: elég megnézni Duray Miklós és Tőkés László 2002-es kampányszerepléseinek nulla hatásfokát, vagy a kórház-privatizációban a Fidesz mellé, a kettős állampolgárság ügyében azonban onnan elegánsan eltámolygó népszavazók arányát), akkor találnak másik célravezető utat. Hogy ennek mi az ára, hogy nem tesznek mást, mint ráerősítenek arra a lassan totálissá váló bizalmatlanságra, ami a határon túli és magyarországi magyarok kapcsolatrendszerét már évek óta jellemzi, az a jelek szerint teljesen lényegtelen apróság.

 

Tálas Péter: Mata Hari vagy harakiri (Világgazdaság; 2005. augusztus 25.)
„Elképzelni sem merem, de legfőképp nem akarom, hogy egy ilyen nemzetbiztonsági és politikai harakirit egy buta, pártpolitikai indulatoktól fűtött magyar parlamenti képviselő követhet el.”


(…) meggyőződésem szerint ez az ügy a magyar népesség egy egészen szűk kis csoportjára tartozik, nevezetesen a titkosszolgálatokra és azokra, akikkel szemben a szolgálatoknak jelentési vagy beszámolási kötelezettségük van. Egy másik – szaftossága miatt példányszámnövelő – ügy a szépséges kémnő történetén belül Sz. I. és magas kormányzati tisztségviselők állítólagos „intim kapcsolatba kerülése”, amit azonban jómagam elsősorban magánügyként kezelek, illetve szívesen meghagyok a bulvár- és ágyhírekre éhes közönségnek. Amennyiben pedig a két ügy (ti. a kémkedés és az intimkedés) esetleg összekapcsolódik valahol, úgy a történetnek ezt a szálát megint csak titkosszolgálati kérdésnek tekintem. Vagyis olyannak, amihez nekünk, egyszerű halandóknak nem sok közünk lehet.

(…) a normálisan működő demokráciákban az ilyen – egyébként azért nem olyan ritka – eseteket elegánsan, csendben, a közvélemény és a sajtó nyilvánossága nélkül szokták lerendezni. A legtöbb helyen a hivatalosságok még utólag sem nyilatkoznak az ilyen esetekről, s meghagyják ezt a történelmi memoárirodalomnak. Eleddig és e tekintetben ilyen normálisan működő demokráciának tűnt számomra Magyarország is, az ilyen „kiszorítósdikat” ugyanis sikerült csendben, kulturáltan, a nyilvánosság bevonása nélkül megoldaniuk szolgálatainknak. Mert persze ne legyünk naivak, s ne higgyük, hogy az elmúlt tizenöt évben Sz. I. volt a debütáló csábos kémnő hazánkban.
És itt a mi kis kémtörténetünknek az a pontja, amely számomra jelenleg a legfontosabb ügy: nevezetesen, hogyan jutottunk el odáig, hogy már az ilyen, a nemzet biztonságát érintő problémákat sem tudjuk normális, európai módon kezelni.

(…) elképzelni sem merem, de legfőképp nem akarom, hogy egy ilyen nemzetbiztonsági és politikai harakirit egy buta, pártpolitikai indulatoktól fűtött magyar parlamenti képviselő követhet el.


 

Bayer Zsolt: Mata Harinescu, szeress beléjük! (Magyar Nemzet; 2005. augusztus 26.)
„Az ügynek legfőbb és legfájdalmasabb tanulsága ugyanis ennyi: a magyar szocialista internacionalizmus örök és halhatatlan. Miképpen a magyar baloldal határtalan szervilizmusa is.”


(…) Ami egyedül magyarázatra szorul, az a hazai média túlnyomó többségének viselkedése. Például miképpen fordulhat elő az, hogy kamerát, mikrofont, diktafont dugnak Szatmáriék orra alá, s azt kérdezik tőlük: tessék mondani, kémeknek tetszenek lenni? Vajon mire számít ez a kretén média? Hogy Szatmári Ildikó kezeit tördelve mindent bevall? Hogy Szatmári Tibor szintúgy, de ő azon is kesereg majd, hogy neje ilyen kikapós természetű? Mire számítanak önök, tisztelt kollégák? Miért csinálnak médiasztárt két nemzetárulóból?

(…) Itt még majd súlyos dolgokat kell megmagyarázni. A kémkedést magát – és azt, hogy miképpen kap két román kém állampolgárságot a magyar kormánytól. Miképpen kap Szatmári Tibor és a román titkosszolgálat által kinézett arája állampolgárságot? Hogyan fordulhat ez elő, amikor a Duna TV szerkesztője évekig tartó megalázó procedúra után is alig kapja meg az állampolgárságot, s amikor amúgy szinte mindenkinek évekig kell erre várnia? Hogyan fordulhat elő, hogy Szatmári Ildikó ma éppen munkát keres fizikusként Magyarországon? Talán már a helye is megvan? Esetleg a Központi Fizikai Kutató Intézetben, netán valamelyik szupertitkos magyar katonai bázison? Hiszen megígérte, hogy többé nem fog információkat átadni a románoknak… Ezek a kérdések nem izgatják önöket, tisztelt kollégák?
A románoknak kár lett volna egy kémet beépíteni a Határon Túli Magyarok Hivatalába azzal a céllal, hogy megtudják, vajon milyen, az országukat is érintő ügyeket kezelnek ott, s vajon miképpen kezelik ott azokat az ügyeket. Tudják önök, tisztelt kollégák, miért lett volna ez felesleges? Mert a HTMH éppen azt teszi a 2002-es kormányváltás óta, ami Bukarestnek jó. Bukarest diktál ott kémek nélkül is.

 

Sebes György: Szivárgás (Népszava; 2005. augusztus 27.)
„Az már eddig is világos volt, hogy a nagyobbik ellenzéki párt minden eszközt megengedhetőnek tart, amivel visszaszerezheti hatalmát. Abban azonban bízni lehetett, hogy legalább olyant nem tesznek, ami az egész országnak árt. Úgy látszik, ez a remény is hiábavaló volt.”


(…) A nagy bizonytalanság közepette viszont az biztos, veszélyes és ártalmas, hogy a történet egyáltalán nyilvánosságra kerülhetett. A jelek szerint ugyanis a titkosszolgálatoktól kiszivároghatnak információk. És ezt a szivárgást felerősíti a politika. Azzal is, hogy - saját érdekében és a másik oldal ellenében - vevő a titkos információkra, meg azzal is, hogy ezeket a jelek szerint tovább szivárogtatja.
Mindez súlyos baj. A nemzet biztonságáról van szó. És olyan emberekről - akár a szolgálatoknál, akár a politikában -, akiknek törvényben szabályozott titoktartási kötelezettségük van. Pontosabban lenne. De bizonyos meggondolások arra késztethetik őket, hogy ezt ne tartsák be. Ne vegyék figyelembe.

(…) Az már eddig is világos volt, hogy a nagyobbik ellenzéki párt minden eszközt megengedhetőnek tart, amivel visszaszerezheti hatalmát. Abban azonban bízni lehetett, hogy legalább olyant nem tesznek, ami az egész országnak árt. Úgy látszik, ez a remény is hiábavaló volt.

 

Erdélyi S. Péter: Nyilvános szolgálatok (Színes Bulvár Lap; 2005. augusztus 29.)
A legfontosabb kérdés, hogy kerülhetett a média tulajdonába egy titkosszolgálati dokumentum, és miért nem érdeke az illetékeseknek, hogy valódi vizsgálatot indítsanak az ügyben.


(…) Az egyik lehetőség, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal irattárait a Széchényi Könyvtár olvasóterméhez hasonlóan alakították át, hogy ott bárki bármilyen iratot kedvére átnézhet, csak szólni kell az idős, szemüveges néninek a pult mögött, hogy hozassa fel a raktárból. Ebben az esetben az olvasótermi fénymásoló segítségével a papírokból bárki olyan jegyzőkönyvmontázst gyárthat, mellyel aztán a szomszéd kertjében található pottyantós vécét gond nélkül elidegenítheti, magáról a szomszédról pedig hitelt érdemlően bizonyíthatja, hogy a Szíriusz bolygóról érkezett ufó. A másik lehetőség, hogy a lehallgatási jegyzőkönyvekből továbbra sem készül olvasótermi példány, továbbmegyek, a Nemzetbiztonsági Hivatalt sem alakították át a különleges tudakozó egyik háttérintézményévé. Így viszont még különösebb, milyen módon jutna bármilyen napilap - legyen az külföldi vagy hazai kiadású - lehallgatási jegyzőkönyvekhez, ahogy az sem teljesen világos, hogy ha valaki a Nemzetbiztonsági Hivatalra hivatkozva hamis papírokat közöl, akkor az illetékes államtitkár miért nem követel vizsgálatot.(…)



Gavra Gábor: Fedőneve: Mucus (Hírszerző, 2005. augusztus 30.)
A „kémügy” nyomán kiderült: a határon túli támogatások gyakorlata és az etnikai alapon létrejött magyar szervezetek támogatásán alapuló „nemzetpolitika” teljes felülvizsgálatra szorul.


(…) A Szatmári-ügy eddigi tényeiből ma leszűrhető legaggasztóbb következtetés, hogy a határon túli ügyek magyarországi intézése körül az eddiginél is súlyosabb problémák akadhatnak.
Az eddig is ismert volt, hogy a magyarországi számvevők kutakodását az illetékes szervek „nemzetpolitikai és nemzetbiztonsági szempontokra” (!) hivatkozva kérik ki maguknak (ezt tette Bálint-Pataki József HTMH-exelnök az említett ÁSZ-vizsgálat során). Az sem meglepő, hogy a pénzek erdélyi elosztása egy praktikusan monopolhelyzetű szervezet, az RMDSZ kezében összpontosul.
A „kémtörténetnek” köszönhetően most azzal is szembesültünk, hogy a budapesti és határon túli intézményesített felelősség-nélküliség Szatmári Ildikó esetében egy RMDSZ-érdekeket képviselő magyarországi államhivatalnok személyén keresztül összeért. A „kémügy” nyomán kiderült: a határon túli támogatások gyakorlata és az etnikai alapon létrejött magyar szervezetek támogatásán alapuló „nemzetpolitika” teljes felülvizsgálatra szorul.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695