Bozóki András - exfideszes a kultúrfronton

2005-09-14

A politológus-közíróból miniszterré vált Bozóki András személye kettős előnyt hordoz a Gyurcsány-kormány számára: radikális megnyilatkozásaival, feltűnést keltő médiaszerepléseivel megszólíthatja az ifjúságot; ráadásul volt fiatal demokrataként szembesítheti a Fideszt ideológiai „meghasonulásával”. A Bozóki által elfoglalt bársonyszék azonban korántsem olyan kényelmes, mint ahogy korábban gondolhatta: a költségvetési zárolások miatti megszorítások miatt a miniszter gyakorlatilag a teljes kulturális elitet magára haragította.

Bozóki András februári kultuszminiszteri kinevezése nem a politika színpadán való debütálásról, hanem a visszatérésről szólt. Bár élete nagyobb részét az értelmiségi-elemző–közíró szerepkörben töltötte, korábban már megmártózott a pártpolitikában. A jogász-szociológus végzettségű Bozóki András számára a rendszerváltás az aktív politikai útkeresés jegyében telt.

> Szárnynyitogatás a politikai porondon
Bár Bozóki 1987 szeptemberében részt vett az első Lakitelki Találkozón, 1988 májusában mégis az SZDSZ elődszervezetének, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának tagja lett, és publikált a szamizdat irodalom zászlóshajójának számító Beszélőben. Részt vett a nyolcvanas évek végének nagy tüntetésein is. egy ideig párhuzamosan tagja volt az SZDSZ-nek és a Fidesznek – majd végül, mikor a kettős tagságra már nem volt lehetőség, 1989 nyarán a Fidesz színeiben, az Ellenzéki Kerekasztal képviseletében részt vett a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások egyik munkacsoportjában is. 1990 januártól áprilisig a Fidesz szóvivője és a kampány egyik arculattervezője volt (többek között hozzá köthető a párt „liberális-radikális-alternatív” önmeghatározása) majd a frakció tanácsadójaként dolgozott. A pártból 1993-ban lépett ki, a Fodor Gábor-féle liberális szárny több tagjával együtt.


A Fideszből történő kilépését követően Bozóki András visszalépett a független értelmiségi szerepkörbe: egyetemeken oktatott szociológiát és politológiát, és építette tudományos karrierjét, illetve a korábban többek között általa megalapított, szerkesztett Magyar Narancsban, és más orgánumokban

Bozókinak írásai nyomán meggyűlt a baja az általa "a bukott késő Kádár-kori reformereknek" nevezettekkel csakúgy, mint egykori párttársával, a Fidesz-vezetővel is. Orbán Viktor sérelmesnek találta Bozóki 2003. szeptemberi, Magyar Hírlapban tett azon kijelentését, hogy a volt tiszti kaszinónak – az MDF-fel közösen végrehajtott – eladása nyomán „közpénzből családok magánpénze lett”. Orbán személyiségi jogi pert indított ellene. A politológust első fokon el is marasztalták, 2004 májusában viszont a Fővárosi Ítélőtábla új eljárásra utasította a Fővárosi Bíróságot. A 2005 áprilisában született, még nem jogerős döntés szerint Bozóki András és a lap akkori kiadója megsértette Orbán Viktor jó hírnévhez fűződő személyiségi jogát, és az alpereseket félmillió forint megfizetésére kötelezték.

 

> Kételyek a miniszterben
Három nap alatt kellett döntenie, elfogadja-e a felkérést. Mi járt a fejében három napig, megosztana velünk néhány pro és kontra érvet?
„Hadd kezdjem az ellenérvekkel. Apparátust még nem irányítottam. Nem szeretném, hogy a családom bekerüljön a bulvársajtóba. Szeretek az utcákon sétálni, villamossal, busszal járni. Szerencsére még nem ismernek föl sokan, de biztos, hogy ez a helyzet romlani fog. Olykor van bennem egy vágy, hogy elvesszek a tömegben. Ezt fel kellett adni, át kellett állnom egy teljesen más életformára."
Index-interjú, 2005. február 21.

 

Bozóki András akkor került ismét közel a „tűzhöz”, amikor 2003-ban tagja lett Medgyessy Péter miniszterelnök informális tanácsadói körének, ahová Gyurcsány Ferenc (a miniszterelnök akkori stratégiai főtanácsadója) invitálta. Gyurcsánnyal való személyes kapcsolata vezetett később a miniszteri kinevezéshez is. A politikai szakértőből lett politikus hazánkban nem példátlan: Stumpf István, Navracsics Tibor, Gazsó Ferenc említhető. Tanácsadói, majd miniszteri kinevezésével Bozóki András azonban ellentmondásba került egy korábbi nyilatkozatával. 1998. júniusában a 168 Órának adott interjújában azt állította kollégájáról és két évvel korábbi könyv-szerzőtársáról, Stumpf Istvánról, hogy a frissen alakult Orbán-kabinet kancelláriaminiszteri posztjának elvállalásával átlépte a politikus és a tudós között húzódó „igazi választóvonalat”, mivel a „jól művelhető tudomány” alapja a „távolságtartás”. A tudományosság e saját maga által megszabott feltételének Bozóki András már akkor sem minden tekintetben felelt meg, hiszen a miniszterelnöki tanácsadás mellett folytatta akadémiai karrierjét is. (2003-ban például a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke lett). Tudományos pályafutását pedig vélhetően folytatni akarja miniszteri munkájának befejeztével is – erre utal, hogy nemrég vette át egyetemi tanári kinevezését.

Bozóki kinevezésével a miniszterelnök tovább erősítette kabinetjének szakértői jellegét, és döntéshozatali autonómiáját is növelte. A miniszterelnök választása illeszkedett eddigi személyi döntéseinek körébe: párttámogatás nélküli, a pártpolitikához közvetlenül nem kötődő szakembert nevezett ki, akinek vélhetően számíthat a lojalitására. A döntés feltehetően nem mások javaslata, vagy a párton belüli hatalmi játszma eredményeként született, hanem személyes munkakapcsolatban kialakult véleménye nyomán. Erre utal az is, hogy a sajtóhírek szerint az MSZP-ben nem fogadták osztatlan lelkesedéssel Bozóki kinevezését. Korábban ugyanis mé
> Kollegiális vélemény
„Bozóki talán bonyolult háttéralku révén került előtérbe, ám ezzel Gyurcsány Ferenc megsértette a kialkudott kormányzati status quót: az oktatás mellett a kultúrát is a liberálisok kezére adta”.
Stumpf István a 168 órának, 2005/7.
g „Bit- Burger Kingnek” nevezte Kiss Péter jelenlegi kancellária-minisztert, 2004 szeptemberében pedig a „Kovács puccsa” című írással vetette észre magát, melyben Medgyessy Péter bukását a külügyminiszter támadásaként állította be – akihez a D-209-es ügy kirobbantását is kötötte. Bár több interjúban is arról beszélt, hogy az utóbbi években egyre fontosabbá váltak számára a baloldali értékek, Bozókit leginkább a „liberálisok embereként” tartották számon mind a bal-, mind a jobboldalon; így az MSZP-ben a kinevezést politikai „területvesztésként” értékelhették.

A miniszter kinevezése Gyurcsány Ferencnek kettős előnyt hozhatott: egyrészt – ahogy arra mind a miniszterelnök, mind a frissen kinevezett kultuszminiszter is utalt – volt fiatal demokrataként szembesíthette az azóta konzervatív, majd baloldali-populista fordulatot vett, „megkomolyodott” Fideszt korábbi önmagával – így Bozóki mintha a Fidesz ideológiai „árulását” szimbolizálná. A másik – az előbbitől nem független – szempont leginkább a miniszteri tevékenysége során kristályosodott ki: a fiatalos, radikálisabb hangnemet képviselő (és annak nyomait a múltban is hordozó) Bozóki képes lehet arra, hogy megszólítsa az alternatív kultúra iránt fogékony fiatal szavazókat.

Új hangnem a fiatalokkal
A fiatalok megnyerése tekintetében a baloldalnak komoly behoznivalója van: hazánkban általános tendencia, hogy a fiatalok – annak ellenére, hogy értékvonzódásaik tekintetében inkább a szabadelvű pártok bázisát képezhetnék – rendszerint a jobboldali pártokra, különösen a Fideszre adják voksukat (a témáról lásd az Ifjúság 2004 kutatást). Az MSZP a módszerek széles spektrumával próbálkozik annak érdekében, hogy közelebb kerüljön a fiatalokhoz – erre példa az Amőba "baloldali társasjáték", és a közelmúltban indított identitáskampány.

A fiatalokért folytatott kormányzati harcban két miniszternek jut kitüntetett szerep: Kóka Jánosnak és Bozóki Andrásnak. Míg azonban Kóka János inkább a jómódú, értelmiségi fiatalokat, illetve az ifjú vállalkozókat célozza meg akcióival és nyilatkozataival, addig Bozóki András inkább a popkultúrához közel álló, illetve alternatív szubkultúrákba tartozó fiatalok megszólítására törekszik – és a kormányfő egyik bizalmasaként elsősorban a baloldal irányába próbálja terelni a fiatalokat. Mivel pedig a fiatalokat a politika kevéssé érdekli, a szavazatok becserkészését elsősorban a politikán kívüli területeken kísérli meg.

Nem kis feltűnést keltett a miniszter egyes szerepléseivel, melyekkel jócskán kitágította az eddig megszokott kultuszminiszteri szerep határait is. Kinevezését követően meglátogatta a Megasztár-ház lakóit, „Rocklevelet” adott át tehetségük elismeréseként és mézet ajándékozott nekik, hogy a torkuk jól bírja a döntőt. A Volt fesztiválon tett látogatásakor a miniszter Egy „Punks not Dead” feliratú pólót vásárolt magának, és tequilát ivott, majd a Sziget Fesztiválon ugyanezen pólóban, Kóka János oldalán tűnt fel. Ez alkalommal csocsózott a szigetlakókkal,
> Szerepértelmezés
„A kultuszminiszter lehet egy picit deviáns a kormányban. Lehetnek extravagáns megnyilvánulásai”.
Nap-kelte, 2005. február 20.

műtetoválást készíttetett a karjára, és „léggitározott” a fiatalok előtt – továbbá népszerűsítette az anarchizmus ideológiáját. A miniszter nem csak PR-akciókkal, de támogatási formákkal is igyekszik közelebb kerülni a fiatalsághoz. Erre példa a Gyurcsány Ferenccel zenészek (például Lovasi András és Hajós András) körében bejelentett, az alternatív rockzenei kultúra felpezsdítését célzó PANKKK program.


A fiatalok popzenén keresztüli elérése a miniszter politikai realitásérzékét is mutatja – hiszen ahogy maga is többször kifejtette, sok fiatal számára ez az egyetlen találkozási pont a kultúrával. A popkultúra iránt érdeklődők között sok első választó is található. Ők teszik ki várhatóan az összes potenciális választó 7 százalékát 2006-ban, és körükben is erős Fidesz-fölény érzékelhető. Vagyis kiemelt célcsoport a baloldal számára. Ez a réteg ráadásul fogékonyabb a radikálisabb, fiatalosabb hangnemre. E tekintetben politikailag jó választás a kulturális miniszter taktikája, aki úgy szólítja meg a fiatalokat, hogy visszanyúl a Fidesz által korábban képviselt „alternatív”, radikális-fiatalos irányvonalhoz. Az első választókért egyébként igen nagy versengés zajlik majd 2006-ban: Orbán Viktor Kőszegen azt nyilatkozta: e választói csoportban 80%-os Fidesz-szavazatarányra számít.


Annak ellenére viszont, hogy a miniszter látványos akciói kommunikációs szempontból alkalmasak lehetnek a fiatalok megszólítására, és harmonizálnak a miniszter által korábban képviselt értékrenddel, Bozóki habitusához nem feltétlenül illeszkedik az a laza, fesztelen, fiatalos szerep, amit magára ölt. Annak ellenére, hogy a miniszter tanárként már jelentős tapasztalatra tett szert a közszereplések terén, kamera előtti beszédei, nyilvános megszólalásai nem sugároznak könnyedséget, magabiztosságot. Látványos médiaszereplései ezért gyakran olyan benyomást keltenek, mintha azokkal kamera előtti félszegségét akarná kompenzálni.


Árokásás a kultúrfronton

Bozóki András felvállalja a konfliktusokat. Szemben elődjével, Hiller Istvánnal, aki kulturális miniszterként kifejezetten kerülte az összeütközést – a parlamentben például kezet nyújtott egyik elődjének, Rockenbauer Zoltánnak –, a jelenlegi kultuszminiszter már korán világossá tette, hogy nem kíván a politikai konfliktusok fölé emelkedni, s volt párttársait sem akarja megkímélni kritikáitól. Egy parlamenti expozéjában például a Fidesz „látványpolitizálását” nevezte az eddigi kulturális élet fejlődése egyik legfőbb akadályának.

 

> Politikai fejlődéstörténet
„Ha nem is fogadtam el az anarchizmus pozitív utópiáját, néhány kritikai elemét nagyon is elfogadtam, és ez bizonyos fokig összekapcsolódik fiatalságommal. És szeretnék is megtartani egy csipetnyi anarchizmust magamban, annak ellenére, hogy úgymond a hatalomban vagyok”.
Index-interjú, 2005. február 21.

„A rendszerváltás környékén szinte mindenki liberális volt. Én is liberálisabb voltam, mint most (…) Abban, hogy nyitottabb lettem a balközép vagy baloldali eszmeiség iránt, korábbi, az anarchizmussal foglalkozó tanulmányaim mellett külföldi tartózkodásom is szerepet játszott. Azt vettem észre, hogy nyugaton a számomra szimpatikus emberek inkább a baloldali, és kevésbé a liberális pártok szavazói. (…) A liberális pártok általában támogatták az iraki katonai beavatkozást, amivel én nem értettem egyet. Attól, hogy most miniszter lettem, még nem tudom elfelejteni, hogy tavaly augusztusban – a New York-i Central Parkban – magam is tüntettem Bush iraki politikája ellen”.
Magyar Narancs interjú, 2005. február 24.


A miniszter nemcsak személyes kezdeményezéseiben, de a tárca megjelenésének egészében is igyekszik meghonosítani az alternatív, radikális stílust és az elődöktől való elrugaszkodást – egyúttal igyekszik új területek felé is nyitni. Ennek jó példája, hogy kulturális miniszterként első ízben látogatott el a Krisna-völgybe és a Hit Gyülekezetéhez.

Kulturális minisztertől szokatlan megnyilvánulás volt, amikor Bozóki András kultúrpolitikai koncepcióját kiáltvány formájában tárta a nyilvánosság elé. A vegyes fogadtatású irománnyal a miniszternek deklarált célja volt, hogy vitát gerjesszen a hazai kultúra jelenlegi helyzetéről és jövőjéről – és ezen törekvésében sikerrel is járt. Miniszteri programjában újszerű elem, hogy a nemzeti kultúrát nem homogén egységként, hanem szubkultúrákból felépülő, heterogén elemek összességeként képzeli el, mely a magaskultúrán túl felöleli a testi és egészségi kultúrát, a környezetkultúrát és a viselkedéskultúrát is.

A miniszter megítélése szempontjából nem feltétlenül szerencsés, hogy Bozóki kinevezését követően nem sokkal számos kulturális intézmény (Műcsarnok, Pesti Magyar Színház, Állami Operaház) vezetőjének személyéről döntött – és kinevezési gyakorlatát sok esetben nem csak a jobboldal, de a szakma és a közönség is kifogásolta. Ennek legszembetűnőbb példája az volt, amikor az Operaház élén történt vezetőváltást követően Bozóki András és az új igazgató, Hegyi Árpád Jutocsa beszédét kifütyülte a hallgatóság.

A jobboldali sajtóban kezdettől fogva vitriolos kritikákkal illették a kulturális miniszter szerepléseit és tevékenységét. A miniszter irányába a jobboldal felől sugárzó ellenszenv azonban részben köszönhető annak, hogy Bozóki a baloldali-liberális értelmiség egyik emblematikus figurája. A Fidesz-közeli médiaértelmiség már kezdettől fogva a „renegátoknak” kijáró dühvel támadta a volt Fidesz-tag Bozókit. A jobboldali sajtóban a miniszter olyan, „vadliberális” szellemiséget képviselő kultúrpolitikusként jelenik meg, aki a nemzeti kultúra ápolása helyett inkább a züllött, fiatal szubkultúrák fejlesztésén fáradozik, személyi döntéseiben és kinevezési gyakorlatában politikai alapon dönt, és az eddig kialakult intézményrendszer gyökeres átalakítására törekszik – ráadásul minden lehetőséget kihasznál, hogy „bohóckodásával” magára vonja a figyelmet. Nagy ellenállást váltott ki a jobboldal körében a miniszternek az a felvetése, hogy a minisztérium nevéből kerüljön ki a „nemzeti” és az „örökség” megnevezés, és rövidüljön le Kulturális Minisztériumra. Bozóki András tehát a jobboldal szemében hamar a kormány egyik legellenszenvesebb tagjává vált.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kulturális miniszter csak a jobboldalról kapna bírálatokat. A baloldali-liberális értelmiség körében is megszólalt több kritikus. Bírálatokat kapott a PANKKK program, a kulturális miniszter kiáltványa; a legtöbb kritikát azonban a maradványképzési kötelezettség miatt kapta a tárca - melynek keretében gyakorlatilag 27 milliárd forint kifizetése csúszik vagy marad el az elkövetkező időszakban. Ezt ugyanis a teljes kulturális mezőny fölhördülése követte, a művészeti csoportoktól kezdve a múzeum- és könyvtárigazgatókig szinte mindenki hangot adott elkeseredettségének. A Hírszerzőnek adott interjúban a miniszter maga is kifejtette, hogy igen nehéz helyzetbe került: a kulturális terület szereplői igen jó érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, és sérelmeik esetén a nyilvánosságot is hatékonyan használják fel tiltakozásuk kifejezésére. Schmidt Mária ezzel kapcsolatban vetette fel a Magyar Nemzet 2005. szeptember 14.-i számában, hogy az állam ne packázzon, kétoldalú szerződéseket - hatalmával visszaélve - ne módosítson, utalva az év közben történt, kultúrát is érintő zárolásokra. „Mert most ez történik, és Ön ahelyett, hogy föllépne tárcája nevében a kultúra sorvasztása ellen, helyette bólogatva asszisztál a jogkövető magatartás félresöpréséhez.”


> Pofonok balról-jobbról
„Semmitmondó, arrogáns sületlenség”.
Tamás Gáspár Miklós a kulturális kiáltványról

“A PANKKK egy alapvető önellentmondásból táplálkozik.(...)
Porhintés lázadó és alternatív jellegűnek nevezni, hacsak a széles körű piaci igények kielégítését és az arra való törekvést nem nevezzük annak. (...) Ez viszont nem magasztos értékteremtés, hanem a legolcsóbb, manipulatív tömegkultúra.”
Végső Zoltán a PANKK programról

„Bozóki András miniszter nem igazán ravasz ember. Annak ellensúlyozására, hogy tárcájának ebben az évben huszonöt milliárdos "maradványt" kell képeznie - magyarán: ennyit kénytelen elvonni a hozzá tartozó intézményektől -, kitalált egy stratégiai kiáltványt, amely a magyar kultúra rózsás jövőjét vizionálja”.
Mészáros Tamás a minisztériumi megszorításokról és a kulturális kiáltványról


„Bozóki András feltehetőleg a forma szerint is az úgynevezett SZDSZ delegálta minisztertársa, Kóka János tanait követve szórakozik az idei Tokaji Írótábor nyomorult 1,6 millió forintos támogatásával (…)Ebből is látszik, a miniszter úr nem egyszerűen két szóra ront rá, hanem mindarra, amit azok megjelenítenek és szimbolizálnak”.
Szerető Szabolcs a tárca névmódosításának javaslatáról

"Engedje meg, hogy tisztelettel figyelmeztessem, a rendszerváltoztatás óta demokráciában élünk, a diktatúra megszűnt. A diktatúrában volt szokás az, hogy a jogszabályok, a jogkövető magatartás a hatalmat gyakorlókra nem volt érvényes. (...) Ön egyértelműen kinyilvánította, hogy lesújtó véleménnyel van a gondjaira bízott kultúráról, és hogy semmire sem becsüli a kulturális élet szereplőit, akiket még meg is vet azért, mert jobb érdekérvényesítők, mint a köztörvényes bűnözők. (...) Ön a nemzeti kultúrát (igen, tudom, hogy ez a jelző Önt mennyire idegesíti) legszívesebben rács mögött látná, ahol annak szereplői mozgás-és véleményszabadságuktól megfosztva, nem panaszkodhatnának Önre".
Schmidt Mária a minisztériumi zárolásokról

„Bozóki miniszter úr kinevezése óta még a korábbinál is aktívabb balliberális kultúrkormányzati működést tapasztalunk, melynek célja a rendelkezésre álló rövid idő ellenére nemcsak a koalícióhoz kötődő kulturális klientúra anyagi feltöltése, hanem olyan programok és kezdeményezések elindítása, melyek az új kultúrkánon terjesztését szolgálják. Ilyen a kulturális vidékfejlesztésnek csúfolt, a könnyűzenei elit finanszírozására szolgáló PANKK-program, ilyen az Operaház vezetésének cseréje, a nagy kulturális közintézmények műsorszervezési politikája, a köztársaság napjának bevezetése, vagy a T. E. A (tisztesség, esélyteremtés és alternatívák) elve és Bozóki András által megfogalmazott programja.
Csite Sándor az új kultúrpolitikáról


A miniszter egy ilyen, számára igen előnytelen szituációban kétféleképpen cselekedhet: vagy igyekszik minél kevesebbet szerepelni a médiában, és hogy megvédje arcát, a megszorításokkal kapcsolatos kommunikációs feladatokat inkább a minisztérium alacsonyabb szintű tisztségviselőire bízza. A másik stratégia szerint – és Bozóki ezt választotta - a miniszter a lehető legtöbbet szerepel a nyilvánosságban, és próbálja elfogadtatni a közvéleménnyel a kialakult helyzetet, és más, pozitív felvetésekkel semlegesíteni a kritikákat. Kérdés azonban, hogy a miniszter gyakori szerepléseivel ellensúlyozni tudja-e a kulturális szféra és a közvélemény felháborodását; rossz jel lehet e tekintetben, hogy a közelmúltban szinte kizárólag a megszorításokkal kapcsolatban faggatja a média, és a témáról még a Magyar Narancs is rendkívül offenzív, szinte ellenséges hangnemben interjúvolta meg Bozóki Andrást.

„Kifeszített kötelek között kell úsznom, kicsi a mozgásterem” – panaszolta Bozóki a közelmúltban, utalva ezzel arra, hogy a minisztérium jelenlegi költségvetési helyzete csak korlátozottan alkalmas arra, hogy nagyívű elképzeléseit végrehajtsa. Eddig három nagyszabású program kötődik a tárcához: a Nagy Könyv, a PANKKK és a helyi kulturális közösségek fejlesztését célzó, önkormányzati Közkincs Program – melyből az első kettő kapott nagy nyilvánosságot. A miniszternek kétség kívül vannak újszerű elképzelései a kultúráról — ezek népszerűsítésének esélyét azonban jelentősen rontja, hogy a megszorítások óta ezek is leginkább úgy jelennek meg a közbeszédben, mint kényszer szülte koncepciók.
Kevésbé hiteles ugyanis, ha a miniszter a kulturális költségvetési megszorításokkal egy időben rukkol elő egy olyan programmal, mely a kulturális autonómia fontosságát és az állami szerepvállalás másodlagosságát hangsúlyozza, és szakítani próbál a kulturális szereplők „kádári”, „maroktartó” mentalitásával, mintha ugyanezt bőséges anyagi erőforrások birtokában tenné.

Vélhető, hogy a miniszterrel és a tárcával szembeni támadások az év további részében is uralni fogják a kulturális nyilvánosságot, reaktív szerepbe szorítva a tárca vezetőjét – és lerontva személyes megítélését is. Kérdés, hogy Bozókinak minisztersége hátralévő idejében lesz-e lehetősége arra, hogy szűkös költségvetés mellett pozitív kezdeményezésekkel helyreállítsa tárcája és saját maga megtépázott „becsületét”.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695