Akarjuk-e a török EU-tagságot?

2005-10-13

A magyar publicisták többsége inkább ellenzi, mint támogatja Törökország Unióba való belépését. Egybehangzó vélemény, hogy a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről szóló döntés elhúzódása az Európai Unió újabb válságtünete.

Törökország első ízben 1987-ben jelezte tagság iránti igényét az Európai Unió felé.

> Publicisztikák
Lovas István: Rosszkedvű unió; Magyar Nemzet, 2005. október 3.
Szőcs László: Három ajándék; Népszabadság, 2005. október 4.
Kepecs Ferenc: Törökország pró és kontra; Népszava, 2005. október 4.
Lovas István: Birkózás Ankarával; Magyar Nemzet; 2005. október 4.
Gyükeri Mercédesz: Becsapott törökök, becsapott Unió; Reggel, 2005. október 5.
Sztankóczy András: Országmarketing; Magyar Hírlap, 2005. október 6.
Hegyi Gyula: Törökország kívül és belül; Népszava, 2005. október 13.
Dr. Kiskovács Miklós: Ki az áruló?; Népszabadság, 2005. október 13.

A Közös Piac kialakítása miatti 1992-es bővítési moratórium miatt azonban az 1952 óta NATO-tag Törökország csatlakozása hosszú időre lekerült az Európai Unió napirendjéről. Eközben azonban a kölcsönös gazdasági kapcsolatok erősödtek, 1995-ben például vámunió létesült Törökország és az EU között.


A csatlakozás politikai feltételrendszerének Törökország sokáig nem tudott megfelelni: az Agenda 2000, az Európai Bizottság 1997 júliusában kiadott dokumentuma erre hivatkozva zárta ki az országot a potenciális EU-tagok bővítési köréből, de egyben ki is jelölte azokat a jogi, gazdasági és politikai területeket, ahol a csatlakozáshoz szükséges fejlődésnek végbe kell mennie. Az utóbbi években - főképpen az afganisztáni, majd iraki háborút követően - az Unió döntéshozó szerveiben ismét téma lett a török csatlakozás. Az ezzel kapcsolatos tárgyalások megkezdésérről szóló döntést az utóbbi időben leginkább az osztrák kormány ellenezte, sérelmezve, hogy Törökország Horvátországnál hamarabb válhat az Unió tagjává. Végül 2005 október 3-án a szervezet tagállamainak külügyminiszterei Luxemburgban tartott ülésükön jóváhagyták, hogy megkezdődjenek a tárgyalások Törökország és Horvátország uniós csatlakozásáról. A török EU-bővítés egyik elkötelezett híve, Jack Straw brit külügyminiszter is figyelmeztetett azonban arra: Törökország taggá válásáig még hosszú az út, és nincs garancia arra, hogy a tárgyalások sikerrel végződnek.

> Módszertan
Összeállításunk a témával kapcsolatban a napilapokban, a politikai hetilapokban és a főbb internetes híroldalakon megjelent újságírói véleményeket ismerteti. A kerettel kiemelt részekben az adott írás általunk készített tartalmi összefoglalója szerepel, itt a szó szerinti részeket idézőjelben tüntetjük fel. Munkánkhoz az Observer Budapest Médiafigyelő Kft. adatbázisát használjuk.
Vélemények Törökország EU-csatlakozásáról I.

Lovas István: Rosszkedvű unió (Magyar Nemzet, 2005. október 3.)
A csatlakozási tárgyalásokról való döntést egy minden szempontból mély válsághelyzetben lévő Unió hozza meg. „Egy biztos: az uniónak ma nincs olyan intézménye, amelyre ne telepedne rá a ború és a viszály.” Abszurd helyzet, hogy egy "területének 95 százalékával Ázsiában elterülő muzulmán ország akar teljes jogú tagja lenni egy olyan uniónak, amelynek hivatalos neve európai".

(…) Az Európai Uniót alkotó százmilliók életében döntő jelentőségű a mai nap. Akár azért, mert megkezdődnek a csatlakozási tárgyalások a területének csupán öt százalékában Európában fekvő Törökországgal, akár azért, mert nem. Az unió vezetői ugyanis egy olyan bővítés irányába kívánják elmozdítani a behemót szervezetet, amely a legkevésbé sem találkozik polgárai akaratával: mint az Eurobarometer felméréséből is kitűnik, az uniós tagországok lakosainak csupán 35 százaléka kívánja a török bővítést. Franciaországban 11 százalék.


(…) a kérdésre a lehető legrosszabb magyarázat Javier Solanáé, az unió „külügyminiszteréé”, aki kijelentette, hogy a vezetőknek a döntéshozatal a feladatuk, és néha olyan döntéseket is hoznak, „amelyeket ma talán nehéz megérteni, de amelyeket néhány év múlva majd a közvélemény is elfogad”. Enyhe gúnnyal ezt a protomarxista magyarázatot jobb esetben azzal a lukácsi fordulattal lehetne elintézni, hogy az uniós tömegeknek nyilván „hamis tudatuk” van, rosszabb esetben pedig Sztálinhoz lehetne fordulni ihletért, hogy netán a fényes jövőt meglátni képtelen unió népét le kellene váltani egy felvilágosultabbal.


(…) Eközben a „tömegek” vagy mind fásultabbakká válnak, vagy mindinkább gyanakodnak: lám, ismét a fejük fölött akarnak dönteni. Miért lenne igaza – teszik fel a kérdést sokan az unió polgárai közül – a brit elnökségnek, amely szerint a tárgyalások elodázása Törökországgal szemben „gigantikus árulás” lenne akkor, amikor területének 95 százalékával Ázsiában elterülő muzulmán ország akar teljes jogú tagja lenni egy olyan uniónak, amelynek hivatalos neve „európai”?


Szőcs László: Három ajándék (Népszabadság, 2005. október 4.)
Az alkotmányos szerződés ratifikálásának kudarca, illetve a uniós költségvetés brit vétója után a török csatlakozás ügye is majdnem megbukott egy apróságon - Ausztria makacs ellenállásán. A Nyugat-Balkán integrációs folyamatának kezdete azonban hazánk számára nagyobb jelentőséggel bír, hiszen Horvátország, és esetleg Szerbia jövőbeni csatlakozásával határon túli magyarok ezrei válnak EU-polgárrá.

(…) Kelj fel, és járj! - mondta magának hétfő délután az Európai Unió, jól tudva: két óriási kudarc - az alkotmányos szerződés elhasalása és a költségvetési fiaskó - után most nem engedhet meg magának egy harmadikat. Mindez a brit diplomácia érdeme.

(…) Nagy dolgok múlhatnak apróságokon. Ha pár százezer francia és holland kicsit kevésbé elégedetlen a kormányával, talán élne az EU alkotmányos szerződése. Ha Tony Blair júniusban nem sajnált volna - elvből, nem pedig az összeg nagysága miatt - pár milliárdot, már rég bújhatnánk a 2007-13-as keretköltségvetést. S ha Stájerország nem szavaz vasárnap Schüssel kancellár néppártja ellen, jelezve, hogy így tehet nemsokára Burgenland és Bécs tartomány is, úgy vasárnap késő este bizonyára az (egyébként sem éppen rugalmas) osztrák álláspont sem hibernálódik - majdnem végképp.


(…) A törökök feletti huzavona érthetően sokáig háttérbe szorított két, magyar szempontból a töröknél is fontosabb ügyet. A külügyminiszteri tanácsülésnek szinte a margóján Del Ponte hágai főügyész végre a törvényszékkel "teljesen együttműködőnek" nyilvánította Horvátországot, megadva a lehetőséget, hogy az EU újabb időpontot adjon Zágrábnak a tárgyalásokra. Itt főleg kármentésről van szó: az uniós politika nyilvánvalóan befuccsolt. A horvátok vagy nem rémültek meg az elmúlt fél év ijesztgetéseitől, vagy tényleg nem tudják, hol rejtőzik a háborús bűnökkel vádolt Ante Gotovina. Ha pedig Horvátország kap valamit, akkor - az európai hatalmi politikában - Szerbiának is feltétlenül jár valami: kezdhet a társulási egyezményről tárgyalni. Nemcsak két - EU-zsargonban - nyugat-balkáni országról, s az Európába vetett (még megmaradt) reményükről van itt szó, hanem a bennük élő több százezer magyarról is.


Kepecs Ferenc: Törökország pró és kontra (Népszava, 2005. október 4.)
Törökország csatlakozása mellett és az ellen is több érv szól. Az ellenzők szerint az Unió számára nem előnyös egy peremheyzetben lévő, muzulmán ország csatlakozása, mely ráadául jóval szegényebb az uniós átlagnál. A török csatlakozás mellett szól ezzel szemben, hogy az integrációval az országon belüli szegénység enyhülne, az ország végérvényesen Nyugat felé fordulna, a piac bővítésével pedig az Uniós tagországok is jól járnának.

(…) A teljes jogú felvétel ellenzői arra hivatkoznak, hogy Törökország más kultúrkörhöz tartozik, s ha csatlakozhatna, idegen test lenne Európában. Bár politikai felépítménye nyugatias, és lakóira nem jellemző a muzulmán fanatizmus, elég, ha közülük minden tízezredik teszi magáévá a politikai iszlám alapelveit. És ha csak minden százezredikből válik terrorista, annak uniós polgárként szabad bejárása lesz Európába. Ezen felül szegény országról van szó, amely belépése időpontjában már bizonyosan az EU legnépesebb tagállama lenne. Vagyis befolyásánál csak támogatásigénye lenne nagyobb. Kell ez nekünk? - kérdezik az ellenzők, különösen azután, hogy a franciák és hollandok többsége nemet mondott az ezévi népszavazásokon. Elvileg az uniós alkotmányt utasították el, de a valódi ok alighanem a további bővítéstől való félelem volt.

(…) Ezeket a körülményeket a török csatlakozás hívei is ismerik, de ellentétes következtetéseket vonnak le belőlük. Igen - mondják - Törökország nagyrészt ázsiai és szinte kizárólagosan muzulmán ország. De ha nemet mondunk neki, akkor teljes mértékben Kelet felé fordul. Természetesen Törökországban is élnek iszlám fundamentalisták, de ha országukat eltaszítjuk magunktól, akkor az nekik kedvez, nekik ad szellemi muníciót. És kétségtelen: Törökország szegény: de ez nem csak támogatási igényt jelent, hanem hatalmas és növekvő piacot is. Továbbá: igaz, hogy a török hatóságok nem bánnak európai módon polgáraikkal, mi több, súlyosan sértik az emberi jogokat. De vajon hogyan segíthetünk az ettől szenvedő lakosságnak, hogyan tudunk változtatni ezen a helyzeten? Ha becsapjuk előttük az ajtót, azzal semmiképpen sem.


Lovas István: Birkózás Ankarával (Magyar Nemzet; 2005. október 4.)
Horvátország több szempontból is jobban rászolgált az EU-tagságra, mint Törökország, ennek ellenére csak Ausztria kiállásának köszönhetően kezdheti el a csatlakozási tárgyalásokat. A törökök iránti elfogultság hátterében a brit és az amerikai külpolitika áll, mely közel-keleti szövetségesét mindenképpen meg akarta jutalmazni.

(…) az a Brüsszel, amely Ausztria kivételével tegnap Luxembourgban még az utolsó pillanatig foggal-körömmel harcolt az Ankarával folytatott tárgyalások megkezdéséért, az európai és az európai normák szerint élő Horvátországgal a csatlakozási tárgyalásokat kizárólag azért nem hajlandó megkezdeni, mert Zágráb nem adja ki az ENSZ hágai büntetőbíróságának Ante Gotovina tábornokot, akinek tartózkodási helye ismeretlen. Az európai utca emberének fejcsóválását még csak fokozhatja az, hogy a láthatóan megtépázott türelmű török kormány szombaton kijelentette, Európa választhat: vagy „globális játékossá” válik, vagy „keresztény klub marad”. Ezt pontosan az az Erdogan-kormány hangoztatja, amelynek országa 1969 óta tagja az említett Iszlám Konferencia Szervezetének, s utóbbi célkitűzése „a muzulmán szolidaritás előmozdítása a gazdasági, társadalmi és politikai ügyekben”.


(…) Jack Straw brit külügyminiszter – aki az unió brit elnöksége során az uniós költségvetési egyezség létrehozása érdekében még tizedannyi aktivitást és szenvedélyt sem mutatott, mint a török csatlakozás ügyében – nyíltan kimondta, hogy Ankara csatlakozásának „óriási stratégiai jelentősége van”. A londoni kormány azt is világosan értésére adta az uniónak, hogy Törökországnak a „Nyugathoz kötésével” az egész térségre átsugározhat a demokrácia modellje egy többségében muzulmán országból, és hogy a 70 milliós ország csatlakozásának elutasítása „gigantikus árulás” lenne. Csakhogy Törökországban – figyelmeztetett az unió brit elnökségének címzett programjában az Amnesty International – embereket kínoznak, és a kínzók büntetlenséget élveznek. Márpedig ha az Európai Unió saját szabályait és normáit komolyan veszi, akkor illene emlékeznie arra, hogy a brüsszeli diplomáciai gépezet éppen azért bojkottálta és közösítette ki korábban Ausztriát, mert ott a nép a lehető legtisztább és legdemokratikusabb választásokon egy olyan pártot juttatott kormányra, amelynek az unió „megelőlegezte”: netán diszkriminálni fog kisebbségeket. Az, hogy a kötélhúzás a teljes unióval akkor is szembemenetelő és a derekát igen helyesen akkor nem beadó Ausztria győzelmével ért véget, nemcsak történelmi esemény, hanem annak is példája: szinte nincs az a nemzetközi nyomás, amelynek szilárd akarattal ne lehetne ellenállni.


(…) A tegnapi megegyezés végsőnek hitt, végül valahogy elkerült összeomlása után Straw brit külügyminiszter már-már apokaliptikus képet felfestve jelentette ki, hogy az unió szakadék szélére került, és a kudarc katasztrófát jelent Brüsszelnek. Hogy e bejelentett katasztrófát ki miként éli meg, nyilván nézőpont kérdése. A britek és az uniós politikai elit nagy része mellett nyilván a globális stratégiai „játék” első számú szereplőjének, Washingtonnak jelentene hatalmas kudarcot Ankara uniós elutasítása.


(…) Az pedig nem csak a hitét az unióban egyre inkább vesztő polgárok hátsó gondolataként merül fel, hogy Törökország csatlakoztatásával Amerika nem önzetlenül kíván jót tenni kereskedelmi és több esetben politikai vetélytársának. Szintén érdekes kérdés: Törökország után az Egyesült Államok mely szintén nem európai országot ajánlaná következő uniós tagnak, hogy tovább erősödjék egy „demokratikus modell” kisugárzása?

Vélemények Törökország EU-csatlakozásáról II.



Gyükeri Mercédesz: Becsapott törökök, becsapott Unió (Reggel, 2005. október 5.)
"Az egyre szűkösebb pénzforrások miatt a (..) törökök mindennapi életükben alig-alig fognak bármilyen változást érzékelni a csatlakozás után (...). És miközben már vagy hatszázmillióan érzik becsapva magukat, az unió még mindig képtelen lesz arra, hogy megvalósítsa dédelgetett és a sorozatos bővítésekkel is alátámasztott célját: hogy valódi világhatalomként politikai egységet alkosson".

(…) Látszólag ezen vallási kérdés mentén kellene állást foglalni Törökország felvételével kapcsolatban is, ám a fentebb említett országcsoport és mára majd’ félmilliárdosra duzzadt lakossága ennél kézzelfoghatóbb ellenérveket is felsorakoztat. Elsősorban olyan gazdasági sajátosságokat emleget, amelyek a hatalmas ország felvétele esetén romba dönthetik vagy az EU-t, vagy azt a szociális modellt, amelyre annyira büszke. Márpedig a repedések jól látszanak már most, a tavalyi tízes bővítés után is. Nyilvánvaló, hogy jóval kevesebb pénz jut a többnyire jóval szegényebb kelet- és közép-európai új tagállamok fejlesztésére, mint amennyit annak idején a görögöknek, a spanyoloknak, a portugáloknak és az íreknek felajánlottak. Erre kézenfekvő magyarázat, hogy húzzák ki saját magukat a bajból. Csak ezt az EU nagy öndicséret- és ígérethalmaza mögül kevesen hallják meg.

(…) Az egyre szűkösebb pénzforrások miatt a románok, a bolgárok és elsősorban az európai szemmel néhol felfoghatatlan elmaradottsággal küzdő törökök mindennapi életükben alig-alig fognak bármilyen változást érzékelni a csatlakozás után. A régi tagoknál élőket pedig semmilyen EU-propagandagépezet nem fogja meggyőzni arról, hogy a megnyíló határokon nem özönlik be a munkát kereső törökök és családjuk hada. És miközben már vagy hatszázmillióan érzik becsapva magukat, az unió még mindig képtelen lesz arra, hogy megvalósítsa dédelgetett és a sorozatos bővítésekkel is alátámasztott célját: hogy valódi világhatalomként politikai egységet alkosson.


Sztankóczy András: Országmarketing (Magyar Hírlap, 2005. október 6.)
Az osztrákok török csatlakozással szemben hangoztatott fenntartásait nem az elvhűség vagy a közvéleménynek való megfelelni akarás motiválta, hanem a marketingszempontok. A török közvélemény fókuszába akarták állítani az „Ausztria” márkát, tudva, hogy a negatív reklám is reklám. A lényeg, hogy a „brand” bejáratódjon az országban.

(…) Egyszerű marketingfogásról van tehát szó: Ausztria a többieket megelőzve akar betörni a török piacra, de kis ország lévén nem tud erre annyi pénzt szánni, mint a nagyok, azzal viszont tisztában van, hogy a negatív reklám is reklám. Néhány hónap múlva a kelet-anatóliai falvakban már csak arra fognak emlékezni, hogy Ausztriával történt valami, és kérnek még egy szelet Sacher-tortát.


(…) Jól előkészített marketingfogásra utal az is, hogy Andreas Khol házelnököt éppen a brüsszeli tárgyalások idejére küldték el háromnapos török látogatásra. Máskülönben egy kormányfő soha nem szúrt volna ki ennyire párttársával, aki be is vallotta, hogy élete legnehezebb útján van túl. Pedig amúgy az európai vezetők török látogatásai általában nagyon is kellemesek. Két isztambuli luxusétterem között még egy ankarai kormányzati épületet is ki lehet bírni, ennél messzebb pedig úgysem jutnak, nem csoda, hogy fogalmuk sincs, milyen az igazi Törökország – nos, kevéssé európai, bár kétségkívül rohamosan fejlődő.


Hegyi Gyula: Törökország kívül és belül (Népszava, 2005. október 13.)
Törökország csatlakozási tárgyalásainak megkezdése az amerikai-brit nyomásgyakorlás sikerét jelenti. A közvélemény akarata ellenében áterőszakolt teljes jogú tagság helyett szerencsésebb lett volna az osztrák elképzelés keresztülvitele. "Személy szerint nem vagyok Törökország teljes jogú tagságának a híve. Az esetleges csatlakozás minden előnye elérhető lenne a különleges partnerség intézménye révén is."

(…) Törökország csatlakozását két hatalom, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia szorgalmazza leghatározottabban. (Nemrég az iraki elnök is állást foglalt Törökország uniós tagsága mellett: hamarosan talán ők is bejelentkeznek tagnak.) Aligha véletlenül. Törökország Nagy-Britannia mellett az USA másik legstabilabb szövetségese. Így a török csatlakozás esetén az Európai Unió nyugati és keleti szárnyán egyaránt az amerikai érdekek érvényesülnének. Mindez még egyértelműbbé tenné azt, hogy stratégiai kérdésekben Washington dönt és Európa szófogadóan követ minden amerikai döntést. A török tagság a "szociális Európa" álmát végképp eltemetve lényegében szabadkereskedelmi övezetté fokozná le az Európai Uniót, ami régi célja a neoliberális amerikai és brit politikának. Törökország és esetleg Ukrajna felvétele még jobban elszigetelné Oroszországot, s így a legnépesebb európai nemzet vagy egyre mélyebb válságba süllyedne, vagy Ázsiában lenne kénytelen szövetségeseket keresni magának.

(…) A fentiek alapján máris sejthető, hogy személy szerint nem vagyok Törökország teljes jogú tagságának a híve. Az esetleges csatlakozás minden előnye elérhető lenne a különleges partnerség intézménye révén is. Annyi friss török munkaerőt fogadhatna az Európai Unió, amennyit csak akarna, s annyi támogatást adhatna Törökország felzárkóztatására, amennyit csak bírna. Összehangolhatná Ankarával kül- és biztonságpolitikáját, a terrorizmus elleni harcot, a környezet és a kulturális értékek védelmét. Éppen csak megmaradna a lehetősége arra, hogy szabályozza ezt a kapcsolatot. A teljes jogú tagság esetén a jelenlegi demográfiai trendek mellett Törökország válna az EU politikailag leghatalmasabb erőközpontjává. Ettől kezdve sok tekintetben nekünk kellene hozzá alkalmazkodni.

(…) Megkérdezte erről valaki az európai társadalmakat? Demokratikus szavazás formájában nem. A közvéleménykutatások egybehangzó eredményei szerint ugyanakkor az európai emberek többsége tart a török csatlakozástól. Franciaországban az alkotmánytervezet elutasításában döntő szerepet játszott a török csatlakozásról való félelem. Ennek kapcsán sokan idegengyűlöletet emlegettek, pedig a "nem"-kampányt a baloldali pártok és szakszervezetek vezették. Rendkívül káros és ostoba csúsztatás rasszizmussal vádolni mindazokat, akik valamilyen okból ellenzik Törökország teljes jogú tagságát.


(…) A török és az esetleges ukrán csatlakozás után az EU soha többé nem lesz az, ami valaha volt. Alapvetően geostratégiai szövetséggé változik majd, amelyben a szociális, környezetvédelmi és kulturális értékek szükségszerűen háttérbe szorulnak. A következő egy-másfél évtizedet kell felhasználnunk arra, hogy az Európai Unió eredeti értékeiből - szolidaritás, a kevésbé fejlettek támogatása, az infrastrukturális különbségek kiegyenlítése - minél többet kapjunk.

Dr. Kiskovács Miklós: Ki az áruló? (Népszabadság, 2005. október 13.)
A török csatlakozás ügyében a gazdasági és a brit-amerikai lobby szava volt a döntő. Törökország azonban nem felelt meg a vele szemben támasztott követelményeknek, az európai közvélemény és a politikusok többsége sem látná szívesen az Unióban

(…) A gazdasági lobbik, multinacionális cégek számára persze az a fontos, hogy a csatlakozási tárgyalások megkezdésével a jogi, politikai, gazdasági környezet várhatóan stabilizálódik Törökországban, ahová jelentős mértékű támogatás áramlik majd különböző EU-alapokon keresztül, s mindennek fő haszonélvezői nyugati cégek lesznek. Brüsszelben a gazdasági lobbik nagyon komoly befolyással bírnak.

(…) Amiről viszont mély a hallgatás: a legutolsó, Törökországról szóló EU-jelentés 2004-ben még mindig komoly hiányosságokról számolt be az emberi és kisebbségi jogok érvényesülése tekintetében. A nemzetközi emberi jogi szervezetek jelentései és egyéb beszámolók még most is a kurd kisebbség elnyomásáról, az emberi jogok, a szólásszabadság folyamatos megsértéséről tanúskodnak. Ez ellentétben áll az EU által meghatározott, a csatlakozó államoktól minimálisan elvárt koppenhágai kritériumokkal.
Az Európai Parlament szeptember végi ülésén elutasította a vámunió kiterjesztéséről szóló dokumentum elfogadását, melyben Törökország egyoldalúan speciális feltételeket állított fel Ciprussal, a ciprusi hajókkal és légi járművekkel szemben. Törökország tehát lényegében nem teljesítette a tavaly decemberben kétoldalú szerződésben meghatározott minimális csatlakozási feltételek egyik pontját. Ez azt jelenti, hogy az EU bizottsága jogellenesen járt el, amikor nyáron javaslatot tett a csatlakozási tárgyalások megindítására, míg Horvátországgal szemben szigorú követelményeket támaszt. Az EU tehát eltérő mércével méri az egyes tagjelölteket, és még jogsértés árán is ragaszkodik Törökországhoz.

(…) A törökkérdésben tájékozott uniós politikusok többsége szubjektív meggyőződése szerint nem támogatja a török csatlakozást (ezt személyes beszélgetések igazolják), de nyilvánosan nem vállalják ezt a véleményüket. (Hivatalosan Magyarországon is csak az MDF ellenzi a török csatlakozást.) Ennek oka a párt- illetve frakciófegyelem (ami az Európai Parlamentben is jellemző). Még Jean-Claude Juncker úr, Luxemburg miniszterelnöke is ellenezte a csatlakozási tárgyalások megkezdését - de csak magánvéleményként.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695