Politikai pecsenyesütögetés Párizs lángjainál

2005-11-16

Az elmúlt hetek franciaországi eseményei élénk reakciókat váltanak ki szerte Európában. A külvárosi zavargások okai közül persze mindenki azt emeli ki, ami saját politikai ízlésének és céljainak megfelel. A magyar véleményformálók és politikusok esetében sincs ez másképp, a különbség talán csak annyi, hogy a hazai politikusok egyelőre jóval távolságtartóbbnak tűnnek nyugat-európai társaiknál.

A nemzetközi migráció kérdése kapcsán felvetődő társadalmi és politikai problémákkal kapcsolatban általában azt a bölcsességet szokás idézni, miszerint: „aki tudja a megoldást, az nem érti a problémát, aki viszont érti a problémát, az nem tudja megoldást”. A politikusok számára azonban általában a legbonyolultabb kérdésekben sem elkerülhető az egyértelmű állásfoglalás. Ezt mutatja a bevándorlók és leszármazottaik betagolódásával kapcsolatos elméleti és politikai vita is, amely már évtizedekkel ezelőtt elkezdődött Európában, az utóbbi időben azonban kétségtelenül felerősödött.

A bevándorlás kérdését 2004. végén a holland Theo van Gogh meggyilkolása, 2005. nyarán a londoni merényletek, jelenleg pedig a franciaországi zavargások emelték az európai politikai napirendre. Nem csoda tehát, hogy a bevándorlási politika kiemelkedő kampánytéma volt a 2004-es dán, valamint az idei brit és német választásokon is. Ráadásul a Franciaországban történtek nem csupán a bevándorlók beilleszkedési problémáival, hanem a városi környezetben egyre növekvő szegénységgel és munkanélküliséggel is szembesítették a közvéleményt. A napi politikai viták így a migrációs mozgások kontrollja, valamint az illegális bevándorlók, illetve menekültek ügye mellett egyre inkább társadalmi modellekről folynak. Ezek a viták ugyanakkor nem az okok tisztázása miatt érdekesek, hanem mert különféle politikai magyarázatok különböző politikai cselekvésekhez vezethetnek, vagyis az egyes politikai irányzatok értelmezései más és más megoldási vagy kezelési módokat kínálnak a választók számára.

Nyilatkozatok a párizsi zavargásokról

Charles Clarke brit védelmi miniszter

„ Itt az idő,hogy szembenézzünk a valósággal és megértsük, hogy ez terrorizmus.”

„Én bírálom azokat akik, nem hajlandók megérteni, hogy mi is történik itt.”


Romano Prodi, az Európai Bizottság volt elnöke
„Elhanyagolt szociális és integrációs kérdések hozzák ránk a bajt. Itt az idő e probléma európai szintű kezelésére” .
Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti Front elnöke Őrültség, hogy az elmúlt harminc évben Franciaország 10 millió külföldit engedett be.
Nicolas Sarkozy francia belügyminiszter "Magam is bevándorló fia vagyok, de itt az ideje kimondani, hogy egy magyar fia sokkal jobban integrálódik Franciaországban, mint az észak-afrikaiak".

 


Míg az európai baloldal a társadalmi egyenlőtlenségekben és a szegények gondja iránt érzéketlen liberális gazdaságpolitikában keresendő a franciaországi lázadások oka, addig a liberálisok szerint éppen a nyílt vagy burkolt rasszizmus, valamint a nem kellőképpen liberalizált munkaerőpiac vezet társadalmi feszültségekhez. A külvárosok felkelőivel leginkább a szélsőbaloldal szimpatizál, mely egyenesen a tőkés rendszer ellen forduló 1968-as diáklázadásokhoz hasonlítja az eseményeket. A konzervatívok ezekkel szemben inkább a kulturális különbségeket, az iszlám terrorizmust, a laza bevándorlási politikát hangsúlyozzák, a szélsőjobb pedig egyenesen a beilleszkedni nem akaró, sőt szándékosan az európai keresztény civilizáció elpusztítására törő bevándorlókban látja hibát.


A francia zavargások kapcsán a magyarországi médiában megjelent kevés kommentár elsősorban a politikusok zavaráról árulkodik. Ez egyrészt abból adódik, hogy bármennyire is riasztóak a francia zavargások képei, Magyarországon egyelőre politikai szempontból marginális témának tekintik a bevándorlás kérdését. A nyugat-európaihoz hasonló probléma ugyanis egyelőre nem fenyeget. Magyarországnak nem voltak gyarmatai, és nem működött itt vendégmunkás-rendszer sem 1960-as években, így a bevándorlók aránya is alacsony a teljes népességhez képest. Többségüket ráadásul a határon túli magyar területekről áttelepültek alkotják, az egyetlen más kultúrához tartozó, jelentősebb bevándorló csoportot pedig a kínaiak jelentik.

Másrészt azonban a politikai szereplők is érzik, hogy a nyugat-európai demográfia trendeknél is rosszabb mutatókkal rendelkező Magyarországon előbb-utóbb véleményt kell alkotni a bevándorlással kapcsolatban. Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a franciaországi események kapcsán kialakult diskurzus jelentős részben a szegénységről, és az esélyegyenlőség hiányáról szól, akkor nyilvánvaló, hogy a magyar döntéshozók sem tolhatják el maguktól a kérdést. Ugyanakkor a hazai politikusok értelmezései még az – amúgy hosszú távú gondolkodással aligha vádolható - európai mintaadók magyarázatainál is rögtönzöttebbnek látszanak.

Kósa Lajost, Debrecen fideszes polgármesterét például érezhetően váratlanul érte, amikor egy interjúban megkérdezték tőle: mit tenne, ha városában a párizsihoz hasonló eseményekkel kellene szembesülnie. A fideszes politikus a magyar kiskereskedők megélhetését veszélyeztető kínai bevándorlókra tett rövid utalás után azt a kérdést fogalmazta meg: „vajon szabad-e azt az ultraliberális bevándorlási politikát folytatni, ami mondjuk Franciaországban vagy Magyarországon van?”. Ugyanakkor persze tudható, hogy Franciaországban 1970-es évek óta folyamatosan szigorítják - az „ultraliberálisnak” korántsem nevezhető - bevándorlási politikát, és éppen a bevándorlók leszármazottainak munkanélkülisége jelenti a legnagyobb gondot.

A radikális jobboldali Jobbik Magyarországért Mozgalom még messzebb ment, amikor a párt közleményében kifejtette: „Hazánk számára a figyelmeztetés időben érkezett, de ha nem teszünk lépéseket, néhány év elteltével hasonló gondokkal szembesülhetünk mi is. Ezekre természetesen nem nyújt megoldást egyik EU-irányelv és intézkedés sem, mint ahogy más lényeges problémánkra sem, ezért ideje lenne végre érvényesíteni megtépázott szuverenitásunkat, és megálljt mondani az idegenek bevándorlásának”. Holott tudható, hogy a bevándorlási politika tehetetlenségét sokszor éppen az okozza az egyes európai országokban, hogy az továbbra is nemzeti hatáskörben van.

A másik végletet a szélsőbaloldali magyarországi ATTAC képviseli, amely közleményében a tőkés rendszer kárhoztatása mellett pontosan a „párizsi zavargások faji, kulturális alapokon történő” magyarázatában látja az indulatok elszabadulásának legfőbb okát. Kérdés azonban, hogy ez vélekedés magyarázat-e a bevándorolt kisebbség és a többség minden konfliktusára, melyekre Európa sok országában nem csupán a szegénynegyedekben van példa.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök enyhébb baloldali álláspontot foglalt el, amikor az egyik napilapnak nyilatkozva a szocialista párt politikai céljainak megerősítését, azaz a versenyképesség és az igazságosság összehangolásának igényét vélte felfedezni a francia zavargásokban. Még akkor is, ha Franciaország éppen attól hangos, hogy az 1980-as évek szociális gondoskodása csak átmenetileg elfedte a gondokat, de nem oldott meg semmit.

Végül pedig a politikai nyilatkozatok mellett szembetűnő a liberális SZDSZ hallgatása is, melynek talán a legnehezebb magyarázatot találni a franciaországi zavargásokra egy olyan közegben, melyben a média véleményformálói és politikai riválisok folyamatosan a kapitalizmus ártalmas következményeiről, valamint a multikulturalizmus végleges bukásáról beszélnek.

Mindent egybevetve a magyar politikai szereplők eddigi hallgatása, vagy éppen értelmezési kísérletei eddig csupán arra terjedtek ki, hogy megkíséreljék a rövid távú politikai céljaiknak alárendelten bemutatni a franciaországi történéseket, melyek leginkább hangoztatott tanulsága pedig éppen az, hogy a bizonyos kérdésekben hosszú távú gondolkodásra van szükség.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695