Diplomáciai dömping húsz órában

2006-06-26

A Bush-látogatással kapcsolatos publicisztikák többsége elismeri az elnöki vizit szimbolikus és politikai jelentőségét. Szinte minden írás megemlíti ugyanakkor az utóbbi évek amerikai külpolitikájának visszáságait. A jobboldali publicisták ellentmondást látnak: az 1956-os megemlékezésen az elnököt szerintük az államszocialista politikai osztály "leszármazottja" fogadta.

Sólyom László köztársasági elnök és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vendégeként Magyarországra látogatott George W. Bush, az Amerikai Egyesült Államok republikánus elnöke.

 

> Publicisztikák
Szentesi Zöldi László: Bushra várva (Magyar Nemzet, 2006. június 15.)
Seres László: Welcome, Mr President! (Hírszerző, 2006. június 20.)
Torkos Matild: Isten hozta, Mister! (Magyar Nemzet, 2006. június 23.)
Fodor György: Dobozba zárva (Magyar Hírlap, 2006. június 21.)
Horváth Gábor: Önérzetjavító vizit. (Népszabadság, 2006. június 21.)
Hegyi Gyula: És Guantanamo, Elnök úr? (Népszava, 2006. június 22.)
Szentesi Zöldi László: Megjött az elnök (Magyar Nemzet, 2006. június 22.)
Magyar Hírlap: Féltett vendég (2006. június 22.)
Füzes Oszkár: Például (Népszabadság, 2006. június 23.)
Sztankóczy András: Öregecskedő feleség (Magyar Hírlap, 2006. június 22.)
Stop!: Szereti Ön Busht? (2006. június 23.)
Gömöri Endre: Bush: Bagdad, Bécs, Budapest kedvencekhez ad (Figyelő, 2006. június 22.)
Szemerkényi Réka: A nagyvizit (Heti Válasz, 2006. június 22.)
Csontos János: Foci (Magyar Nemzet, 2006. június 22.)
Jeszenszky Géza: Kell egy barát (Magyar Hírlap, 2006. június 24.)
Vágvölgyi B. András: Történelmi vizit? (Magyar Hírlap, 2006. június 24.)
Révész Sándor: Miért hagyták? (Népszabadság, 2006. június 26.)
Para-Kovács Imre: Hódolat Katalóniának (Magyar Hírlap, 2006. június 26.)
 

 

Az amerikai elnök délelőtt a Sándor-palotában Sólyom Lászlóval találkozott, ahol a köztársasági elnök megemlítette a vízummentesség ügyét, a következő nemzedékek iránti felelősség és az emberi jogok kérdését is – Bush nyilvános nyilatkozatában nem tért ki erre a témára.

 

Az amerikai elnöki pár ezt követően megkoszorúzta az 1956-os emlékművet, megtekintette a Parlamentben a Szent Koronát, majd találkozott Szili Katalin házelnökkel és a pártok vezetőivel.

 

Gyurcsány Ferenccel folytatott tárgyalása után az amerikai elnök bejelentette, az Egyesült Államok visszaadja a magyar kormánynak azt az épületet, amely a budai Várban egykor Táncsics Mihály börtöne volt, majd 1948-ban háborús jóvátételként került amerikai tulajdonba. Az elnök a vízumkényszerre vonatkozóan megemlítette: a terrorizmus elleni harc biztonsági intézkedéseket is igényel, a vízumszabályozás ráadásul nem elnöki hatáskörbe tartozik. A Gellért-hegyen elmondott beszédében az elnök méltatta Magyarországot, és tisztelegett 1956 emléke előtt az ötvenedik évfordulón, ugyanakkor kiemelte: Magyarország példát mutat a terrorizmus elleni, sok kitartást igénylő harcban is.

 

 

Vélemények a látogatásról I.

 

Szentesi Zöldi László: Bushra várva (Magyar Nemzet, 2006. június 15.)

„Ha már az október 23-i ünnepségen nem lehet itt, mindenképpen üzenetértékű, hogy időt szakít a budapesti kiruccanásra. Minden magyar számára jóleső érzés, hogy egy pillanatra az egész világ az ötvenedik évfordulóra figyel majd.”

(…) Az amerikai–magyar kapcsolatokban bőven akadnak megoldandó ügyek. Bár a hosszú ideje húzódó vízumügy megoldása nyilvánvalóan nem pusztán a kétoldalú kapcsolatok függvénye, mégis jó lenne valami biztatót hallani, hiszen a jelenlegi állapotok finoman szólva sem kielégítők. Hasonló a helyzet az iraki rendteremtés utáni magyar szerepvállalással. Ismert, mindeddig szinte kizárólag amerikai cégek kaptak komoly helyi megrendeléseket, ami joggal kedvetleníti el Bush szövetségeseit.

 

(…) Mindezekről tehát szó eshet Budapesten, de ezúttal mégis ünnepi hangulat lengi majd körül a találkozót. Bush ugyanis az első amerikai elnök, aki kimondottan az 1956-os szabadságharc miatt érkezik hazánkba. Jövetele egyfajta főhajtás az októberi forradalom előtt. Bush elnöknek ezt a szándékát minden magyar demokrata elismeréssel nyugtázhatja. Ha már az október 23-i ünnepségen nem lehet itt, mindenképpen üzenetértékű, hogy időt szakít a budapesti kiruccanásra. Minden magyar számára jóleső érzés, hogy egy pillanatra az egész világ az ötvenedik évfordulóra figyel majd. És ez így is van rendjén, hiszen külföldön gyakran megtapasztalhatjuk, hogy még mindig 1956 a legkelendőbb „exportcikkünk”. A jelenlegi amerikai elnök személyén túlmutat, hogy az Újvilágban élő magyarok is kamatoztathatják a látogatásból. Öt évtizede már, hogy barátaink, rokonaink, ismerőseink élnek a távoli Amerikában, de valójában mindig itt voltak velünk, még a legsötétebb diktatúra éveiben is. A mostani látogatás számukra is biztató üzenet, hiszen két ország is magáénak tekinti őket.

 

 

Seres László: Welcome, Mr. President! (Hírszerző, 2006. június 20.)

„A szabadság, a demokrácia, a civilizáció megvédése céljából néha be kell menni más országokba, szét kell bombázni a véres diktatúrákat, és rendet kell rakni. A morál a mi oldalunkon van, George.”

(…) Mint nyilván Ön is tudja, ha nem jön, az a baj, ha jön, az, és akkor még nem beszéltünk a sapkájáról. A jobbos 56-osoktól a Tilos Rádióig mindenki azt feszegeti, mér’ tolja ide a képét ez a nímand, és hol maradtak az amcsik 56-ban. Talán emlékszik rá, Önt eredetileg konzervatív értelmiségiek (Orbán Viktor, Martonyi János, Bod Péter Ákos és mások) hívták tavaly Pestre, a fő érv ugyanis az volt: „1956 volt a történelem legnagyobb és legtragikusabb megmozdulása a kommunista diktatúra ellen”, így „az amerikai elnök látogatása azt fejezné ki, hogy az önkényuralmak elleni harc mindig a demokráciáért történik”.

 

(…) Ha vicceset akar látni, nézze meg azt a civil szervezetet, amelyik Sólyom professzort – amúgy nagyon helyesen – államfőnek jelölte. A Védegylet ugyanis, egy békepárti civil ernyőszervezet tagjaként, tüntetést szervez Ön ellen (és persze a békéért), s honlapjuk főoldalán hozza a „Terrorista Budapesten” c. plakátot, ez lenne Ön. Talán emlékszik Londonra, napokkal az isztambuli zsinagógák felrobbantása után. Akkor is ki ellen mentek az utcára, kit neveztek „terroristának” az ottani TGM-ek? Hát Önt és Blairt.

A jó hír az, hogy véleményszabadság van: csak a mi kultúrkörünkben lehet legyilkosozni az elnököt, és utána az egyetemi előadó felé venni az irányt, nem pedig a kivégzőosztag felé. Az is jó, hogy az Önnel és Amerikával szembeni vádak immár semmiben nem térnek el az európai mainstreamtől. Ugyanaz a brand, ugyanaz a stupiditás, amely a világ legsikeresebb és legerkölcsösebb rendszerét, a szabadpiaci kapitalizmust gyűlöli. Legalább e tekintetben már felzárkóztunk Európához.

 

(…) Ami miatt kevésbé vagyunk amused, az ez: amerikai tengerészgyalogosok tavaly novemberben, egy, az iraki Hadíszában történt merénylet után megöltek 24 civilt, köztük nőket és gyerekeket. Két amerikai és egy iraki vizsgálat folyik az ügyben, vádat még nem emeltek, kivétel a médiában: a teljes balos értelmiség szándékos, hidegvérű mészárlást feltételez, holott a „bizonyító erejű” videók eredete nemrég alaposan megkérdőjeleződött.

Viszont: két napja Afganisztán déli részén tálibok minden teketória nélkül kinyírták egy parlamenti képviselő családjának és baráti körének 32 tagját. Az esetről teljes a csend. Sem az AI, sem a Hadísza ügyében kompromittálódott Human Rights Watch nem említi az esetet, és a világmegváltó értelmiség sem tüntet azért, hogy ilyen többé ne legyen a világban. Ha akarja, elküldök Önnek egy listát azokról az országokról, amelyek követségei előtt ezek sose demonstrálnak. Sose.

 

Ha ugyanis ezek az emberek saját emberi-jogi alapállásukból kiindulva egy hiteles és konzisztens amerikai külpolitika mellett tüntetnének, akkor el kellene fogadniuk azt, amit Ön és én képviselünk: azt, hogy a szabadság, a demokrácia, a civilizáció megvédése céljából néha be kell menni más országokba, szét kell bombázni a véres diktatúrákat, és rendet kell rakni. A morál a mi oldalunkon van, George.

 

Magyarázkodnivalója a „béketábornak” lenne: jobb lett volna anno tárgyalni a náci Németországgal? Jobb lett volna hagyni Milosevicet, hadd tisztogasson még kicsit etnikailag? Hagyni kellett volna Szaddámot a helyén, hátha? Hány tömegsír kell egy előítélet megdöntéséhez?

 

 

Torkos Matild: Isten hozta, Mister! (Magyar Nemzet, 2006. június 23.)

„Isten hozta, Mister! Még ha ötven éve jobban is örültünk volna önöknek. De azért most is lebilincselő érzés volt az ön elsuhanó páncélozott autóját látni. Persze erről az érzésről a guantánamóiaknak elsőbbségi joguk van beszélni.”

(…) Néhány fertály óráig dagadhatott honfi keblünk amiatt, hogy a világbirodalom elnöke, George W. Bush az 1956-os forradalom 50. évfordulóján megtisztelte kicsiny hazánkat. Akár büszkék is lehetnénk a világsajtó érdeklődését kiváltó vizitre, ha fel tudnánk mutatni valamit az elmúlt tizenhat év többpárti demokráciájának, a piacgazdaság komoly áldozatokkal járó kialakításának eredményeiből. De – elrejtve a családi szennyest a külvilág elől – bárhogyan is szépítenénk gazdasági eredményeinket, már senki nem hinne nekünk.

 

(…) Egészen májusig azt hangoztatták: idén tartható lesz a 4,7 százalékos hiánycél és megszorításokra semmi szükség. És június 8-án Gyurcsány a parlamentben kibökte: 8 százalékos hiánnyal zárjuk az évet. Három nappal később pénzügyminisztere, Veres János pontosított: a nyugdíjkorrekcióval együtt inkább 9,4 százalék lesz a hiány, e héten kedden Katona Tamás államtitkár pedig már 9,5 százalékról beszélt. A magyar pénzügyi kormányzat szerint ez jövőre 6,1-re mérséklődik. De ki hisz még nekik?

 

(…) Csak halkan jegyzem meg, ha adósságcsapdába kerül a hazánk, abban bizony komoly felelőssége van, a hiányadatokat oly pontosan becslő IMF anyacégének, a Világbanknak is, amelynek fő tulajdonosa a Bush elnök vezette Amerikai Egyesült Államok. A Világbank öntötte ellenőrizetlenül a dollármilliárdokat a 80-as években a pártállami diktatúrának, mint tudjuk, ennél a folyamatnál bábáskodott szakértőként a D–209-es kódszámú szt-tiszt, későbbi magyar miniszterelnök.

 

(…) No persze, így még mindig elviselhetőbb volt az Egyesült Államok befolyása alá kerülnünk, mint ha bombáztak volna bennünket, ha az USA geostratégiai érdekei úgy kívánják. De Carter elnök legalább visszaadta nekünk a Szent Koronát, még ha a dicső napon Apró Antal képviselte is az országot. Az, hogy ma az unokája a miniszterelnökné és ő kísérgethette a first ladyt, nem kizárt, hogy előre elrendelt következménye annak, amit erről a lángoktól ölelt kis országról valakik valahol eldöntöttek a fejünk felett.

Isten hozta, Mister! Még ha ötven éve jobban is örültünk volna önöknek. De azért most is lebilincselő érzés volt az ön elsuhanó páncélozott autóját látni. Persze erről az érzésről a guantánamóiaknak elsőbbségi joguk van beszélni.

 

 

 

Fodor György: Dobozba zárva (Magyar Hírlap, 2006. június 21.)

„A politikusok persze újabb mérföldkőnek nevezik Bush budapesti útját, csak azt felejtik el megmondani, hogy melyik úton járunk, hányadik mérföldkőnél tartunk, és hová megyünk.”

(…) De ez itt tiszta Magyarország – bár a bankokban már nálunk is lövöldöznek. Mégis, a hangulat azt sugallja, hogy az Egyesült Államok elnöke ellenséges területre érkezik. Megsértődni persze felesleges: akárhová megy az amerikai elnök, mindenütt hasonló biztonsági intézkedéseket foganatosítanak. Ezek szerint bárhová utazik Bush – most hagyjuk Amerikát –, mindig "ellenséges területen" van, ahol légmentesen kell elzárni emberektől, járművektől, azonosítatlan repülő objektumoktól.

Az Egyesült Államok aggodalmai, óvintézkedései indokoltak, az elnök védelme nem kevésbé. A meleg barátság azonban gyorsan elhidegül a harci helikopterek keverte légörvények alatt. A biztonsági őrület halványítani látszik a barátság tartalmát, a szövetséget, amelyet oly büszkén emlegetnek odaát és ideát. Nem mellesleg az amerikaiak óvintézkedései néha gyengeséget, sőt félelmet sugároznak.

 

(…) Az pedig kóros állapotra utal, ha az amerikai elnök budapesti látogatását úgy méltatják, hogy ez a jó kapcsolat aztán ritka a "hasonló nagyságrendű" országokhoz képest. Ebből a nagyságrendi komplexusból ideje kikeveredni, és önérzetesen viselni 93 ezer négyzetkilométerünket meg a határainkat.

Lehet azért Budapesten beszélni az emberi jogokról, a demokráciáról, ’56 tanulságairól és emlékeiről, a terrorizmus elleni harcról, a szövetségről, de az egésznek úgy van csak értelme, ha mindez aprópénzre váltható, naponta alkalmazható és érezhető. A Sándor-palotában vagy a Parlamentben elhangzó kölcsönös bókokkal nem lehet megszüntetni a dugókat, kikerülni az ostoba vízuminterjúkat. A barátság és szövetség ugyan politikai kategória is, de igazi értelme csak "odalent" van.

 

(…) Isten hozta, elnök úr, bárcsak elmehetne egy esti sétára Budapesten Gyurcsánnyal (és Totóval), vacsorázhatna egy jót valahol, másnap pedig bevásárolhatna fokhagymából a csarnokban. Beszélhetünk persze a terror elleni harcról, a biztonságról, a biometrikus útlevélről, az illegális bevándorlókról, Iránról, Irakról, Észak-Koreáról meg a demokrácia terjesztésének módszereiről is, de a dobozolásból elég volt.

 

 

Horváth Gábor: Önérzetjavító vizit (Népszabadság, 2006. június 21.)

„Népszerűnek aligha minősíthető politikája ellenére rengeteg meghívása van (…). Nem azért, mert őt szeretik személy szerint, hanem mert puszta megjelenése erősíti, legitimálja a kormányokat.”

(…) Bár a balsors régebben tényleg rendszeresen megtépett minket, az elmúlt másfél évtized viszont az ország és a nemzet szintjén mégiscsak sikertörténet. Elbukott forradalmaink a külvilágban ébreszthetnek tiszteletet, ám az igazi elismeréshez kevés a hősiesség, azt csak eredményekkel lehet kiérdemelni.

Ha Washingtonban attól tartanának, hogy a magyar gazdaság hónapokon belül összeroppanhat, az elnököt eltanácsolták volna ettől a látogatástól. Bush nem akar olyan országban beszélni a sikeres rendszerváltásról, amelyet aztán ama bizonyos állatorvosi ló helyett tanítanak majd a közgazdasági egyetemeken. Az elnök azért jön Budapestre, mert azt akarja üzenni a tőlünk délre és keletre lévő fővárosokba: ha a magyarokéhoz hasonló utat jártok be, ti is számíthattok a támogatásunkra.

 

(…) Ezért bármilyen meglepő ez nekünk, saját nemzetközi szerepünket általában lekicsinylően értelmező, kishitű magyaroknak, de Bush útjának amerikai belpolitikai üzenete is van: érdemes áldozatokat vállalva támogatni szabadságharcaikban a távoli, kis népeket, mert azokból szövetséges, sőt barát is válhat.

 

(…) Az amerikai elnök látogatása az ötvenedik évforduló évében éppolyan elégtétel, mint 1992-ben Borisz Jelcin bocsánatot kérő parlamenti beszéde volt. A helyünkre kerültünk.

 

Vélemények a látogatásról II.

 

 

Hegyi Gyula: És Guantanamo, Elnök úr? (Népszava, 2006. június 22.)

"Köszöntsük Bush elnököt, de ne titkoljuk el, hogy sok kérdésben másféle amerikai politikát szeretnénk látni. (...) A magyar forradalmat a szabadság szeretete ihlette, s a szabadság szellemével ellentétes mindaz a törvénytelenség és embertelenség, ami Guantanamón történik".

 

(…) Az Európai Unió parlamentje elvárja az Egyesült Államoktól, hogy szüntesse meg a halálbüntetést, és vesse alá polgárait a Nemzetközi Büntetőbíróság illetékességének. Régóta szorgalmazza, hogy az USA ratifikálja a klímaváltozásról szóló kiotói egyezményt, amit egyébként sok amerikai is követel kormányától. Az EP jelentése különösen fontosnak tartja, hogy az Egyesült Államok vízummentességet adjon az összes uniós tagállamnak, így Magyarországnak is. Ennek elmaradása gátolja a transzatlanti párbeszédet, és bizalmatlanságot szül a két fél között. Jó tudni, hogy ezt az egész Európai Parlament így látja. De természetesen a magyar diplomáciának is keményen fel kell lépnie elemi érdekeink képviseletében.

 

(…) Az Európai Parlament a leghatározottabban követeli a kínzásokról hírhedtté vált, a nemzetközi jogot sértő guantanamói tábor azonnali bezárását. E követelés különösen aktuális Budapesten, ahol az amerikai elnök a magyar 1956-ra emlékezik. A magyar forradalmat a szabadság szeretete ihlette, s a szabadság szellemével ellentétes mindaz a törvénytelenség és embertelenség, ami Guantanamón történik.

 

 

Szentesi Zöldi László: Megjött az elnök (Magyar Nemzet, 2006. június 22.)

„Ha kérdést tehettem volna fel az amerikai elnöknek, alighanem arra lettem volna kíváncsi, milyen érzés olyan emberrel tárgyalni, aki ellen a rendszerváltozás hajnalán Budapesten oly szeretettel fogadott édesapja élete nagy részében harcolt.”

(…) George Bush Budapesten tárgyal. Az esemény előkészítése elképesztő hasonlóságot mutat a baráti szocialista országok pártvezetőinek egykori látogatásaival.

Annyival rosszabb a helyzet, hogy Brezsnyev elvtárs legalább összecsókolhatta a virágcsokorral kedveskedő úttörőket, Bush elnöknek azonban nemigen lesz módja semmilyen érzelemnyilvánításra, tekintve, hogy egyszerű földi halandókkal csak hébe-hóba találkozik majd budapesti kiruccanásán. Akárcsak a kommunizmus évtizedeiben, a nép bölcs és kevésbé bölcs vezetőit hermetikusan elkülönítik a tudatlan tömegtől. Ami az elmúlt napokban Budapesten biztonsági előkészületek címén folyt, az voltaképpen Magyarország szuverenitásának megsértése.

 

(…) ,Mind ez idáig egyetlen valóban fontos témát sikerült kihámozni Bush programjából, jellemző módon ezt is Sólyom László köztársasági elnök, nem pedig a kormány feje veti fel. A vízumügyről van szó, arról a méltatlan és diszkriminatív eljárásról, amely jó ideje megkeseríti az Amerikába utazó magyar állampolgárok életét. Ha valóban hiszünk abban, hogy az Európai Unióban teljes jogú tagországok tömörülnek, nehéz választ kapni arra a kérdésre, hogy a közösség egyes tagállamaiban élőkhöz képest nekünk miért kell megalázó procedúrán keresztülesnünk, ha például rokonlátogatásra igyekszünk a tengerentúlra. A vízumkérdés olyan sarkalatos pontja a magyar–amerikai kapcsolatoknak, amelyen sürgősen változtatnunk kell, mert a jelenlegi helyzet teljességgel elfogadhatatlan.

 

(…) Lesz-e egyáltalán bármi, amit a magyar kormányfő kritikus hangon vet fel tárgyalópartnerének? Tegnap Heinz Fischer osztrák államfő nem habozott kimondani: az Egyesült Államok és az Európai Unió kapcsolatait beárnyékolják a guantánamói fogolytáborban megesett szörnyűségek. Kíváncsiak várjuk, vajon Gyurcsány Ferenc szóvá teszi-e a fogolykínzásokat.

Végezetül essék szó az 56-os szabadságharcosokról is, hiszen George Bush végtére is ezért látogatott hazánkba. Micsoda fintora a sorsnak, hogy a forradalom élő lelkiismerete, Wittner Mária e sorok írásakor már Varsóban tartózkodik, hogy lengyel barátai körében ünnepelje meg az ötvenedik évfordulót! Többedmagával ő sem kívánatos személy a Bush-látogatáson. Itthon maradt bajtársai, a köztünk élő hősök nem fontosak a nagy ünnepen, a kormány megakadályozta, hogy találkozzanak az amerikai elnökkel. Így aztán Bush elnök olyanokkal cserél majd eszmét a forradalomról, akik még tizenöt éve is ellenforradalomról ágáltak, esetleg ’56-os múltjuk ellenére beálltak a posztkommunisták közé.

 

 

Magyar Hírlap: Féltett vendég (2006. június 22.)

„Az amerikai elnök látogatásának kézzelfogható, politikai vagy gazdasági eredménye aligha lesz (...). Méltányoljuk inkább magát a gesztust, hogy az Egyesült Államok elnöke mégis eljön ide, ráadásul ennek egyik oka az ’56-os forradalom fél évszázados évfordulója”.

(…) A magyar protokoll és a rendőrség mentségére szóljon, hogy Budapest nem tartozik a világpolitikai nagyágyúk által túl gyakran látogatott városok közé, sőt amerikai vagy orosz elnökök kifejezetten ritkán jönnek ide. Ami – figyelembe véve például, hogy Bush az elmúlt években járt már majd minden közép-európai fővárosban, sőt Ljubljanában és Pozsonyban egyenesen orosz–amerikai csúcsot is tartották – kétségtelenül frusztráló is lehet, meg el is árul valamennyit a magyar diplomácia „önmenedzselő2 képességéről is, de most nem erről van szó. Méltányoljuk inkább magát a gesztust, hogy az Egyesült Államok elnöke mégis eljön ide, ráadásul ennek egyik oka az ’56-os forradalom fél évszázados évfordulója, ez rendben van.

 

(…) Az amerikai elnök látogatásának kézzelfogható, politikai vagy gazdasági eredménye aligha lesz. Maradna tehát a szimbolikus üzenet. Kár, hogy a szervezés miatt nem ezekre fogunk elsősorban emlékezni. És még közös blogolás sem lesz.

 

 

Füzes Oszkár: Például (Népszabadság, 2006. június 23.)

„A Citadella-beszéd után Magyarországra nagyon sokan másképp néznek és gondolnak majd, mint idáig. Bush beszéde magyar értelemben tényleg történelmi volt, és aki netán fanyalog, hogy azért persze nem volt világtörténelmi, lelke rajta.”

(…) A tiszteletre méltó, komoly, az egyetemes értékek szempontjából ihlető országok sorába emelte be tegnap hazánkat az amerikai elnök, ha úgy tetszik: hivatalosan is. Fontos ez? Netán történelmi?

 

(…) Ezt, mi több, a példaként állítást Magyarország 1956-nak köszönheti, és annak, ami 1989-ben és utána történt vele, benne, általa. A Citadella-beszéd után Magyarországra nagyon sokan másképp néznek és gondolnak majd, mint idáig. Bush beszéde magyar értelemben tényleg történelmi volt, és aki netán fanyalog, hogy azért persze nem volt világtörténelmi, lelke rajta.

 

(…) Az elnök szeptember 11. után az első pillanattól fogva arról beszélt, hogy a terrorizmus elleni háború akár több évtizedig is eltarthat, és kemény lesz, amilyen a hidegháború is volt. És erkölcsi alapját ugyanaz a szabadságvágy, demokrácia-szándék adja, ahogy a hidegháborúnak is adta. E felfogásnak logikus leágazása, hogy az amerikai elnök – saját használatra is, persze – egyenes párhuzamot von 1956 és a mostani iraki-afganisztáni küzdelmek között. Értékalapon vitathatatlanul igaza van, még akkor is, ha gyakorlati alapon sokkal problematikusabb és bonyolultabb az összefüggés

 

(…) Abban a reményben köszöni, hogy most is részt vesz egy másik világszabadságharcban, néhány száz katonával is, például. Egy olyan országtól, amely példaként is felmutatható, ez is elég.

 

(…) Lehet-e bírálni az iraki háborút úgy, hogy elhallgatjuk a kérdést: vajon jobb lenne, ha Szaddám volna még hatalmon? És jogos-e bírálni az iraki beavatkozást úgy, hogy rögtön utána számon kérjük, miért nem avatkozott közbe Amerika 1956 őszén Magyarországon? Vajon érdemes-e Európát mindig Amerikával szemben meghatározni? Például: a példaszerű nyugat-európai szociális modellnek nem volt-e pótolhatatlan tényezője az, hogy amerikai katonai erő védte és amerikai gazdasági erő állt mögötte?

Ne legyenek illúzióink: baráti, szövetséges nemzetek is rivalizálnak egymással, szabad a verseny. Például Amerikával is. A Bush-vizit legnagyobb hozadéka az lehet, hogy bármilyen fontos is az eredmény, a meccs barátságos.

 

 

Sztankóczy András: Öregecskedő feleség (Magyar Hírlap, 2006. június 22.)

Az elmúlt hetekben egészen úgy tűnt, hogy léteznek európai-amerikai kapcsolatok, de a valóságban ez másképp néz ki: Amerika egyre kevésbé figyel Európára, míg Európának muszáj ezt tennie, hiszen az öreg kontinens súlya egyre kisebb az Egyesült Államokhoz képest.

(…) De ez az írás most kivételesen nem habókos tüntetők bírálata – akik nyilván ’56-ban is tiltakoztak volna egy amerikai beavatkozás ellen, hiszen a Szovjetunió megfúrta volna az ENSZ-felhatalmazást –, mert a demonstrálók legalább valamilyen érzelmi viszonyban állnak az Egyesült Államokkal, még ha az a viszony ostobán ellenséges is. Nekik köszönhetjük, hogy úgy érezhetjük, Európa még számít. Pedig a valóság ennél sokkal szomorúbb: Európa nem szereti Amerikát, de muszáj figyelnie rá, Amerika viszont már alig figyel. Komolyan, látott már valaki olyan ütődött amerikait, aki nekiállt EU-zászlót égetni?

És itt most nem azt a közhelyet zongoráznám végig, hogy az amerikaiakat nem érdekli, mi történik a világban. Mert ezt egy francia parasztról ugyanúgy elmondhatjuk, mint egy kansasi farmerről vagy egy kazincbarcikai munkanélküliről. Ez természetes. Nem, én kifejezetten azokról az amerikaiakról beszélek, akiket érdekel a világ, de speciálisan egyre kevésbé érdekel Európa. Amikor New Yorkban találkoztam a The New York Times külpolitikai rovatvezetőjével, elmondta, hogy nagyon jól elvannak brüsszeli tudósító nélkül.

 

(…) Nézeteltérések mindig is voltak Európa és Amerika között, de mára Európa olyan öregecskedő felesége lett Amerikának, hogy a párt a lassan az Alzheimer-kór ködébe merülő közös emlékeken kívül már semmi sem tartja össze. Nemcsak azért nem lenne szabad bezárni Guantánamót, mert lakóinak ott a helyük, hanem azért is, mert ha nem lesz fogolytábor, miről tudunk még beszélni egymással?

 

Vélemények a látogatásról III.

 

Stop!: Szereti Ön Busht? (Stop.hu, 2006. június 23.)

A sajtó munkatársainak megalázásán kívül semmi érdemleges nem történt Bush elnök látogatásakor, ha csak az nem, hogy az amerikai elnök ezúttal nem keverte össze 1848-at 1956-tal.

(…) Én nem. S ezzel vélhetően még egy-két sorstársam így van. Mindazok a kevéssé kivételezett szóvájár-segédmunkások, akik szerették volna tájékoztatni a nagyérdeműt a történtekről. Már, ha egyáltalán történt valami, s nem arról volt szó, hogy Gundel-palacsintát akart enni, hisz teljes magyar menüt nem főzhettek a mai nap legtöbbet szereplő világbajnok szakácsok.

 

(…) Ha Hamlet tudta volna, átfogalmazza lenni vagy nem lenni kérdését, s valahogy ekként szólította volna meg Yorick koponyáját: kérdezni, vagy sem? Kis ország, nagy kiszúrás. Előbb két kérdés, majd egy sem. Csak tudnám, hogy süllyedhet odáig a teljes magyar média, hogy asszisztál ehhez az arrogáns magatartáshoz? Persze ez csak a csúcspont volt. Előtte egyes fotósok akkreditáció, passz, parlamenti belépő, igazolvány, busz- és szoláriumbérlet birtokában csak annyit kaptak arcukba Dzsimmitől, a szaracén efbíájostól, hogy aszonyga: itcináff.

 

(…) Kár volt a sietségért. Semmi nem történt, semmiről nem döntöttek, semmi értelme nem volt a város gúzsba kötésének. Azaz mégis. A megszorítások közepette Magyarország kiköhöghet némi ellentételezést a Táncsics-börtönért, aminek Gyurcsány, a hazafi szerint magyar kézben a helye. Persze a vízumnak amerikaiban. Szimbólumokban persze nincs hiány. Milyen jó, hogy Bokor Gyuri a Citadellán értékelte az EU és az USA viszonyát, amit az emberi- és szabadságjogok tiszteletben tartásának ügye borzol. Mindezt ötvenhat ötvenedik évfordulójának közeledtével. Még jó, hogy nem mondta azt a drága Bokor György, hogy milyen felemelő volt látni, amint Bem apó hősiesen védte a Corvin közt.

 

 

Gömöri Endre: Bush: Bagdad, Bécs, Budapest kedvencekhez ad (Figyelő, 2006. június 22.)

A csúcstalálkozók értelme a gesztus. Az Egyesült Államok nem felejti el Magyarországnak, hogy kiállt mellettük a terrortámadás után. A Gyurcsány-kormány azért részesülhet Bush jelzésértékű támogatásában, mert az Orbán-kabinettel szemben nem veszélyezteti, hanem növeli a térség stabilitását.

(…) Mindezt azért említettem, hogy meggyőzzem Önöket, semmit nem veszítenek. A „csúcsok” fontosságát ugyanis nem az jelzi, ami ott történik. Az (kevés történelmi kivételtől eltekintve) vagy semmi, vagy igen kevés. A csúcs azért fontos, mert egy légkört, egy trendet jelez. Megmutatja, hogy mi várható, milyen irányba fejlődnek az események.

 

(…) Magyar nemzeti érdek, hogy ne egy nagyhatalomtól - vagy egyetlen hatalmi csoporttól - függjünk, hanem különböző irányú kötődéseink egyensúlyban legyenek. Így az Egyesült Államok és Európa közötti minden viszály sérti, az egyetértés minden erősödése viszont szolgálja a biztonságunkat. Ezért „jó nekünk” a bécsi csúcs, és alapjában ezért értékes Bush elnök budapesti látogatása is.

Jogos hát a kérdés, 1956 dicsőséges és fájdalmas emlékének ellenére is: miért? Miért teszi meg ezt a gesztust az erőteljesen jobboldali Bush a balközép Gyurcsánynak, átnyúlva még a két felet elválasztó, elképesztő hatalmi különbségen is? A válasz két összefüggő elemből áll. Az első az, hogy a legnagyobb hatalmak olyanok, mint az elefántok: nem felejtenek. Bush nem felejtett el olyan nagy ügyeket, mint azt, hogy Orbán Viktor a 2001. szeptemberi terrortámadás után kormányfőként nem ítélte el Csurka hírhedt megjegyzését („Amerika azt kapta, amit megérdemelt”), az akkor ellenzéki szocialista és liberális párt vezetői viszont megtették ezt.

 

(…) A válasz másik eleme ennél sokkal fontosabb. Amerika egy régióként tekint Közép- és Kelet-Európára, fő érdeke pedig e régió nyugalma és stabilitása. Az Orbán-kabinet akciói ezt veszélyeztették. Jóformán „újjászervezték a kisantantot”, és még a határon túli magyarságot is megosztották. A mai koalíció az euroatlanti integrációhoz illeszthető megoldásra törekszik. Nem rombolná, inkább erősítené a régió stabilitását.

 

 

Szemerkényi Réka: A nagyvizit (Heti Válasz, június 22.)

Az amerikai elnök váratlan, az ’56-os forradalomra való emlékezés miatt létrejött látogatása okán fontossá vált a múlttal való szembenézés, az önvizsgálat. Kérdés, hogy felmerül-e Magyarország afganisztáni katonai szerepvállalásának növelése, vagy a magyar-orosz kapcsolatok kérdése.

(…) Sokan sokféleképpen értelmezik a mostani látogatást. Az amerikai külügyminisztérium szerint az amerikai elnök 1956 eszméi és az azokért küzdők előtt akar tisztelegni.

 

(…) Sokak számára az MSZMP utódpártjának vezényletével történő ünneplés 1956 megcsúfolásával ér fel. A magyar forradalom értékei nem csak a magyaroknak szabnak történelmi mércét a politikai értékválasztás és az erkölcsi közélet tisztaságának kérdéseiben. Ugyanez a mérce valójában minden más nép számára is komoly kihívást és önvizsgálatot jelent - az Egyesült Államokat ideértve. Az 56-tal való összevetés igen tanulságos.

 

(…) Tavaly az amerikai diplomácia, úgy tűnik, újból elkezdte tudatosítani önmagában azokat az alapelemeket, melyek a nemzetközi hitelességhez továbbra is szükségesek. A 2006-os elnöki programokat már ennek szellemében készítik elő. Ilyennek szánták a budapesti látogatást is.

 

(…) A diplomáciai szép szavak hallgatása közben azonban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy az elnöki látogatás témája lesz-e az afganisztáni magyar katonai jelenlét növelése. Vagy a magyar baloldali kormány Oroszország iránti elkötelezettsége. Hiszen nem volt olyan rég, hogy Putyin elnök kampányfinisben látogatott Budapestre. És nem volt olyan rég, hogy itt Budapesten hangzott el az orosz elnök szájából az a mondat, miszerint Moszkvának a volt szocialista országok közül Magyarországgal vannak a legjobb kapcsolatai. A szintén és nyilván nem véletlenül Budapesten bejelentett orosz elképzelés a déli földgáz-vezetékrendszer megépítéséről a washingtoni színfalak mögött ugyancsak aggodalmat váltott ki.

A váratlanul jött látogatás mintegy mellékesen lehetőséget nyújt arra is, hogy eszébe juttassa a magyar miniszterelnöknek és a külügyminiszter asszonynak is, hogy Magyarország nemzeti érdekei védelmét 1990 után az atlanti együttműködés keretein belül képzelte el, és ezt népszavazás támogatta meg.

 

 

Csontos János: Foci (Magyar Nemzet, június 22.)

Gerge W. Bush személyében egy olyan amerikai elnök érkezik Magyarországra, aki lábbal tiporja az emberi jogokat Guantanamón, Irakban és másutt – „ami ugyebár a szabadság honától mégiscsak kínos.” A Citadella, mint helyszín sem túl szerencsés: egy idegen megszálló hatalom emelte a város fölé.

(…) Minden világok legjobbika azonban csúnyán izzadva és zihálva sem képezheti vita tárgyát: mert hát hová is vágyódhatna el innét az ember? Talán a forró kőkatlanná hevült Belvárosba, ahol még a kettes metrót is leállították, mert az éber CIA-ügynököknek feltűnt, hogy a nyomvonal elhalad a Gresham-palota alatt, és ez az urbanisztikai hanyagság alapvetően veszélyezteti a hazánkba villámlátogató Bush elnök biztonságát és éjszakai nyugodalmát?

 

(…) A tüntetők azt sérelmeznék, hogy az elnök úr rezsimje két lábbal tiporja az emberi jogokat Guantánamón, Irakban és másutt - ami ugyebár a szabadság honától mégiscsak kínos. Van erre egy reflexszerű válasz: szeptember tizenegyedike, szeptember tizenegyedike - de hát engedtessék meg egy megveszekedett európainak, hogy mégiscsak furcsállja, ha titkos rabszállító CIA-gépek röpködnek a szuverén légterében, amiről állítólag az amúgy meglehetősen alkalmatlan honi szolgálatoknak meg külügyéreknek sincs tudomásuk. Ehhez képest már bagatell, ha Bush elnököt elfelejtjük felvilágosítani: a szónoklata színhelyéül kiszemelt Citadella korántsem a szabadság szimbólumkincséhez tartozó építmény: idegen megszálló hatalom emelte a város fölé, hogy alkalomadtán a szabadságszerető polgárokat lövethessék onnan.

 

 

Pilhál György: A kettes villamos is velük volt (Magyar Nemzet, 2006. június 24.)

„(…) Gyurcsány Ferenc a budapesti kettes villamosokat használta fel barikádként. Kitől is féltek? A háborúk ellen tiltakozóktól? Akik puszta kézzel, atom- és napalmbomba nélkül, legfeljebb transzparensekkel álltak a túloldalon? Emlékezetes találkozó volt.”

(…) Bush elnököt már csontig lerágta a hazai sajtó, karon ülő gyerektől az aggastyánig mindenki tudja, mekkora macera volt körülötte ittjártakor, mekkora biztonsági ármádiával érkezett, milyen securityintézkedések vették körül. Nekem a figyelmes magyar vendégszeretetnek a BKV-s része tetszett leginkább: ahogyan a Duna-part és a Parlament előtt kanyargó kettes villamosok kordont húztak a Kossuth tér köré. Ezt úgy csinálták, hogy villamos villamosba farolva megállt a tér körül, amolyan barikádot alkotott, ember közöttük el nem mehetett, úgy is mondhatnám, testükkel védték kedves vendégünket.

 

(…) Az ókori szekértáborokra emlékeztetett a jelenet, például a catalaunumi mezőkre, ahol 451-ben a római Aetius és a vizigót Thorismund egyesült hadai cipóra verték a mi Atillánk (akkor még így írták) hunjait. Hiába húzódott az est közeledtével szekértáborba mindkét fél, hajnalban a hun vezér vette a süvegét, és hazament. Most az amerikai elnök és vazallusa, Gyurcsány Ferenc a budapesti kettes villamosokat használta fel barikádként. Kitől is féltek? A háborúk ellen tiltakozóktól? Akik puszta kézzel, atom- és napalmbomba nélkül, legfeljebb transzparensekkel álltak a túloldalon? Emlékezetes találkozó volt. A budai Táncsics-házat is visszakaptuk. Már megérte a vizit.

 

Vélemények a látogatásról IV.

 

Jeszenszky Géza: Kell egy barát (Magyar Hírlap, 2006. június 24.)

„Néhány jól eltalált mondattal, gesztussal Bush elnök segíthetett volna, hogy a magyar jobboldal kigyógyuljon egyik legnagyobb hibájából, marxista és újbaloldali érvekből és jelszavakból felépített Amerika-ellenességéből.”

(…) Senki sem várhatta, hogy ifjabb George Bush budapesti szereplése túl fogja szárnyalni apja 17 évvel ezelőtti útját. Az volt az első hivatalos amerikai elnöki látogatás Magyarországon, célja a még korántsem bizonyos rendszerváltozás elősegítése volt, hangulata, az akkori lelkes fogadtatás, a magyar társadalom akkori reményei visszahozhatatlanok. A Gellért-hegyi beszéd nem hozott mást, mint szép szavakat a magyarság történelmi tetteiről, felidézve 1956 hősiességét, a szovjet beavatkozás gyalázatosságát, az Amerika által befogadott menekülők jelentős teljesítményeit. Helyénvaló volt beszélni másik „legremekebb óránk”-ról, 1989 világtörténelmi jelentőségéről, és jólesett, hogy Bush elnök a világot megismertette Petőfi Nemzeti dalának örök érvényű üzenetével.

 

(…) Rákosi és az iraki diktátor rendszere között igenis vonható párhuzam, de a további összehasonlítás már kényesebb ügy. Az Egyesült Államok katonai beavatkozása Irak lakosságának azt a felszabadítást hozta meg, amelyet 1956 előtt a szovjet uralom alá kényszerült népeknek meghirdetett, de – félve egy nukleáris világháborútól – nem tudott, nem mert megvalósítani. 1956-ban a magyar nép – néhány moszkovita hazaárulót leszámítva – egységesen a demokrácia, a parlamentarizmus mellett állt, az etnikai és vallási ellentétek által megosztott Irakban és Afganisztánban ezeket kívülről nehéz meghonosítani. De nagyon nincs igazuk azoknak, akik megszállásnak, gyarmatosításnak nevezik az amerikai beavatkozást, Busht pedig terrorista és hasonló jelzőkkel illetik.

 

(…) Egyeseknek csalódást hozott a látogatás. Nem voltak sehol a Nyugat-Európában szokásos randalírozó tömegek. Sem a zöld antiglobalisták, sem a jobbikos Molnár Tamás ízléstelen mondatai, sem az ismét baloldali mezt viselő filozófus radikális ítéletei nem váltottak ki nagyobb visszhangot. Azok is csalódtak, akik azt várták, hogy az amerikai elnök hamut szór a fejére, és bocsánatot kér 1945-ért, 1956-ért. Voltak, akik azt remélték, hogy a velünk és más európai országokkal szemben teljesen értelmetlen és indokolatlan vízumkötelezettség és a megalázó eljárás terén lesz némi változás.

 

(…) Néhány jól eltalált mondattal, gesztussal Bush elnök segíthetett volna, hogy a magyar jobboldal kigyógyuljon egyik legnagyobb hibájából, marxista és újbaloldali érvekből és jelszavakból felépített Amerika-ellenességéből. Mindezzel együtt Magyarországnak siker, hogy a világsajtó, a CNN és a páratlan budapesti panorámát is bemutató Fox televízió jóvoltából hazánkra, annak érdemeire, szépségeire Amerika, sőt az egész világ ismét felfigyelt. És ami ennél is fontosabb, a világ vezető hatalma jó barátnak és szövetségesnek mondott bennünket. Szükségünk is van egy távolabbi világhatalom töretlen gazdasági és politikai érdekeltségére, támogatására.

 

 

Vágvölgyi B. András: Történelmi vizit? (Magyar Hírlap, 2006. június 24.)

„A nemzetközi sajtó szerint az új Kwasniewski szerepére törő Gyurcsány körbenyalja: helyes; Sólyom elnök emberi jogozik: helyes; bizonyos ’56-os szervezetek rosszallják az egykori szerepvállalás-hiányt: helyes; a Szabadság téren pedig antiglobalisták gyűlnek össze protestálni: helyes.”

(…) 1956 decemberében egy hátrafésült fekete hajú amerikai alelnök ült – az egykorú osztrák filmhíradók tanúsága szerint – magyar menekültekkel Bécs mellett, a klosterneuburgi lágerben. November első keddjén az amerikai érdeklődés már csak azért is lanyha volt a magyar forradalom iránt – magyarázta –, mert elnökválasztás volt, s nem csak a Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök államosítási elképzeléseit – amerikai engedély nélkül – a fegyverek kritikájában részeltető angol–francia–izraeli akció miatt.

 

(…) Dubya (George W.) példamutatóan népszerűtlen és széles körben kreténnek tartott amerikai elnök, mindebben csak Nixonhoz mérhető, ám elnököt és országot ne keverjünk. Minden gazdasági fejlődésnek, EU-s kohéziós alaphoz jutásnak stb. stb. az alapja az atlanti szövetség által garantált biztonság. Úgyhogy egy ország csakis több hangon szólhat egy hozzá ellátogató, kétséges teljesítményű amerikai elnökhöz. A nemzetközi sajtó szerint az új Kwasniewski szerepére törő Gyurcsány körbenyalja: helyes; Sólyom elnök emberi jogozik: helyes; bizonyos ’56-os szervezetek rosszallják az egykori szerepvállalás-hiányt: helyes; a Szabadság téren pedig antiglobalisták gyűlnek össze protestálni: helyes. Csak az utóbbiak lehettek volna egy nagyságrenddel többen.

 

 

Révész Sándor: Miért hagyták? (Népszabadság, 2006. június 26.)

„Sem Amerika, sem a Szovjetunió nem volt mindenható, sok mindent hagytak, amit nem állt módjukban nem hagyni. (...) De az mégsem lehet kérdéses, hogy Amerika Magyarország szabadságának ügye mellett állt, és nem árulta el a magyar forradalmat.”

(…) Miért hagyta a nyugati világ, hogy a világ jelentős részén kommunista diktatúra legyen? Miért hagyta a Szovjetunió, hogy a világ még jelentősebb részén kapitalizmus legyen, hogy Görögországban elbukjon a kommunista fölkelés, hogy Korea déli része kimaradjon Kim Ir Szen birodalmából, Tajvan Mao birodalmából, Jugoszlávia és Albánia a szovjet blokkból? Miért hagyta Amerika, hogy megverjék a franciákat Vietnamban, aztán miért hagyta, hogy őket is, hogy a szovjet tankok eltiporják a berlini felkelést? Sem Amerika, sem a Szovjetunió nem volt mindenható, sok mindent „hagytak”, amit nem állt módjukban nem hagyni.

 

(…) A magyar forradalom katonailag védhetetlen volt. Európában 1956-ban semmilyen hagyományos katonai erőnek nem lett volna esélye legyőzni a Vörös Hadsereget, az atomháború lehetőségét és következményeit pedig talán ne mérlegeljük. A forradalom leverése így is sok életbe került és jelentős pusztítással járt, de ez össze sem mérhető azzal, ami Magyarországra (is) várt volna, ha a világ legnagyobb seregei összecsapnak a területén. Ahhoz képest a három évtizeddel meghosszabbított diktatúra csekélység, de persze azt sem úsztuk volna meg. Sőt.

 

(…) Az Egyesült Államok sok mindenben elmarasztalható. Készületlenül érték az események, a doktrínája is, a kommunikációja is kidolgozatlan volt és ellentmondásos, a Szabad Európa Rádió úgy nem ígért fegyveres támogatást, mintha ígérne... De az mégsem lehet kérdéses, hogy Amerika Magyarország szabadságának ügye mellett állt, és nem árulta el a magyar forradalmat.

 

 

Para-Kovács Imre: Hódolat Katatóniának (Magyar Hírlap, 2006. június 26.)

„Az USA a jelen Grósz Károlya, amikor éppen a fehérterrorról fantáziál, de már a legtöbben csak röhögnek rajta. A szégyen bélyege azokon, akiket még sebtében megdicsér.”

(…) Réges régen, egy távoli galaxisban, ahol a köztársaságiak harcoltak a császárság gonosz erőivel, létezett az igazgatói dicséret intézménye, főleg általános és középiskolában, de volt valami hasonló a munkahelyeken is, csak ott plecsnit adtak, például a szocialista munka hőse felirattal. Igazgatói dicséretet elsősorban a mozgalmi munkáért lehetett kapni, úttörőcsapat, KISZ, de összejöhetett néha valódi teljesítmény miatt is: tanulmányi verseny, égő házból történő idősasszony-mentés okán. Az utóbbi eset volt a ritkább.

 

(…) George W. dicsérete egy kalap szart sem ér a gondolkodó emberek szemében, akik pontosan tudják, hogy pillanatnyi érdekeinek engedelmeskedve simogatja az országok buksi fejét, hogy a kollaboráció mértékében látogat, smúzol, és amikor tényleg szükség lett volna az Egyesült Államok beavatkozására, csak beszélt, de nem cselekedett az akkori elnök. Ez így van rendjén, Amerika érdekei mindenek előtt, legalábbis egy amerikai elnök részéről, ezért is ő az elnök. Az azonban már nincs teljesen rendben, hogy ennek örülnünk kellene, hogy a frissen bevésett igazgatói dicsérettel kellene szaladgálnunk a folyosón, és megmutatnunk mindenkinek, mert megvetnek minket azok, akik gondolkodnak, és nem irigyelnek majd, akik nem. Az USA a jelen Grósz Károlya, amikor éppen a fehérterrorról fantáziál, de már a legtöbben csak röhögnek rajta. A szégyen bélyege azokon, akiket még sebtében megdicsér.

 

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695