Szervezési kudarc és/vagy társadalmi apátia?

2006-07-10

A szakszervezeti tüntetéssel kapcsolatos cikkek rendszerint a vártál alacsonyabb érdeklődést emelik ki. A demonstrációt megelőző várakozásokkal szemben az utólagos kommentárok a szervezők kudarcáról szólnak, és „semmitmondó mérgelődésnek” minősítik a szakszervezetek fellépését.

 

A szakszervezeti tömörülések Gaskó István, a Liga Szakszervezetek elnökének június végi kezdeményezésére szerveztek közös demonstrációt a megszorító intézkedések bevezetése ellen, a hétfői parlamenti szavazást megelőző hétvégén. A megmozdulás hat szervezet részvételével zajlott le: az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés, a Liga Szakszervezetek, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, a Munkástanácsok Országos Szövetsége és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma. Civil szervezetek (pl. Humanista Mozgalom) képviselői is csatlakoztak az akcióhoz.

 

A hat országos szakszervezeti szövetség július 8-i demonstrációján a vártnál kevesebben (sajtóinformációk szerint néhány ezren) vettek részt. A tüntetés felszólalói arra szólították fel a kormányt, hogy vonja vissza, a képviselőket pedig arra, hogy ne szavazzák meg a Kormány által ismertetett Új Egyensúly Program megszorító intézkedéseit. A demonstrációt megelőzően került bejelentésre, hogy Wittich Tamás, az MSZOSZ elnöke július közepén megválik posztjától, ugyanis a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség vezetője lesz.

 

> Publicisztikák

Tihanyi Örs: Szakszervezetek válaszúton (Magyar Nemzet, 2006. július 4.)

Andor Mihály: Szakszervezeti szemfényvesztés (Népszabadság, 2006. július 4.)

Galló Béla – Szalai Erzsébet: Nyolc javaslat – tüntetés előtt (Népszabadság, 2006. július 5.)

Ugró Miklós: Érdek és Védelem (Magyar Nemzet, 2006. július 8.)

Nagy N. Péter: Ki tüntetett? (Népszabadság, 2006. július 10.)

Magyar Hírlap: Fellélegezhet a kormány (2006. július 10.)

 

 

Gyurcsány Ferenc a demonstráció napján azt nyilatkozta: „Az Országos Egyeztető Tanácsban kell megvitatni a problémákat és megoldást keresni rájuk. Ezzel együtt keresni kell a párbeszéd lehetőségét, mert sokféle érdekből áll össze az ország helyzete, sokan elmondják véleményüket, ki az utcán, ki a tárgyalóteremben. A végén a kormánynak és a parlamentnek a kötelessége, hogy összeegyeztesse a részérdekeket a közösségi érdekekkel, a helyi dolgokat az országos tennivalókkal”. A szakszervezetek tüntetése ellenére az MSZP és az SZDSZ továbbra is támogatja a kormány Új Egyensúly programját, mivel az intézkedéscsomagban látják a garanciát az ország gazdasági egyensúlyának helyreállításához.

Vélemények a demonstrációról

 

Tihanyi Örs: Szakszervezetek válaszúton (Magyar Nemzet, 2006. július 4.)

„Valljuk meg őszintén, az előző kormányzati ciklus dolce vitája nem volt ok a tiltakozásra. Most azonban (…) lesz alkalom arra, hogy az MSZOSZ a vele többnyire együttműködő közalkalmazotti-köztisztviselői szakszervezetekkel egyetemben bebizonyítsa, valóban komolyan gondolja a munkavállalók védelmét.”

(…) Vannak ebben az országban szakszervezetek, munkaadói érdekképviseletek és civil szervezetek is tömegével, akiknek nem csupán alkotmányos joguk, hogy keményen kiálljanak a mögöttük álló tagság érdekeiért, hanem kötelességük is. Megtehetik, hogy megrekednek egy lagymatag, léggömbös-transzparenses demonstrációnál, ahol a szemerkélő esőben néhány unatkozó tüntető előtt olvasnak fel egy alázatos hangú petíciót. De lehet komolyabb, munkabeszüntetésekkel, a Kossuth teret megtöltő embertömeggel körített tiltakozássorozatot is szervezni, amelynek kemény hangvétele hamar megizzasztja a kormánytagok önelégültségtől átitatott homlokát. Meg lehet lépni, amit az előző parlamenti ciklus egyetlen igazán bátor és karakán érdek-képviseleti szervezete, a Magosz tett, amelyik traktorok ezreivel szállta meg Budapest legfőbb tereit, kinyilvánítva, hogy addig nem hátrál meg, ameddig nem kapja meg a neki járó uniós kifizetéseket.

 

(…) Létezik az általános sztrájk intézménye is, amikor valamennyi nagyobb munkavállalói szervezet egyszerre kezd összehangolt munkabeszüntetést. Ebben az esetben tanárok és buszsofőrök, vasutasok és köztisztviselők fognak össze, nemegyszer milliós tömegeket mozgósítva, és akár napokra megbénítják az érintett ország mindennapi életét. Egy ilyen általános sztrájk jól szemlélteti, mekkora szolidaritás és együttműködési készség létezik az eltérő ágazatokban dolgozó munkavállalók között. Kiderülhet, hogy milyen önvédelmi reflexekkel rendelkezik a társadalom egy választási ígéreteit be nem tartó, az embereket megsarcoló hatalmi csoportosulással szemben.

 

(…) Valljuk meg őszintén, az előző kormányzati ciklus dolce vitája nem volt ok a tiltakozásra. Most azonban, amikor a Medgyessy-Gyurcsány-kormány pazarló országlása miatt ezermilliárdokkal kellene befoltozni a költségvetési lékeket, lesz alkalom arra, hogy az MSZOSZ a vele többnyire együttműködő közalkalmazotti-köztisztviselői szakszervezetekkel egyetemben bebizonyítsa, valóban komolyan gondolja a munkavállalók védelmét, és nem csupán egy önmagában rokonszenves hangvételű nyilatkozat erejéig próbál szembeszállni Gyurcsány mindenkit fenyegető lépéseivel. Hasonlóan igazolhatja a kormánykoalíció is a demokrácia iránti elkötelezettségét a hozzá alázatos médiával egyetemben.

 

Andor Mihály: Szakszervezeti szemfényvesztés (Népszabadság, 2006. július 4.)

„A lényegre csupaszított szakszervezeti tevékenység nem más, mint harc azért, hogy tagjaik minél jobb munkakörülmények között, minél kevesebb munkával minél többet keressenek. (...) Ha a pedagógus-szakszervezeteknek fontos lenne az oktatás színvonala, akkor a munkahelyek megtartásáért vívott harcot a munkahelyek megtartásáért vívott harcnak, a bérharcot bérharcnak neveznék.”

(…) A lényegre csupaszított szakszervezeti tevékenység nem más, mint harc azért, hogy tagjaik minél jobb munkakörülmények között, minél kevesebb munkával minél többet keressenek. Ha egy iparági vagy egy nagyvállalati szakszervezet harcol a magasabb bérért, nem szégyelli megmondani, mit akar. Sőt akkor válna nevetségessé, ha sztrájkját azzal indokolná, hogy szakmai okokból, a magasabb termelékenység vagy a jobb minőség érdekében szervezi. A pedagógus-szakszervezetek viszont évek óta folyamatosan ezt teszik. Amikor a szakszervezetek azzal riogatnak, hogy a pedagóguslétszám csökkentésével romlani fog az oktatás minősége, becsapják a társadalmat. Ezt ugyanis semmi nem támasztja alá, a tények épp azt mutatják, hogy a pedagóguslétszám fajlagos növekedése ellenére csökkent a színvonal. A végeredményt abban lehet összefoglalni, hogy egyre több pedagógus, egyre több bérért oktatott egyre kevesebb gyereket egyre gyengébb eredménnyel.

 

(…) Ha a szakszervezetek a színvonalat védenék, akkor élénken tiltakoztak volna az ellen, hogy a túlburjánzó tananyag elveszi az időt az alapkészségek elsajátíttatásától, és így tömegével kerülnek át gyerekek a felső tagozatba olyan olvasástudással és olvasásértéssel, amely alkalmatlan arra, hogy a bonyolultabb ismereteket elsajátítsák. Ehelyett rögtön megtámadták a körvonalazódó 6+6-os iskolaszerkezetet, amely épp az alapkészségek elsajátítására akar több időt hagyni. És miért e támadás? Mert a szakos tanárok óraszámot veszítenek az 5. és 6. évfolyamon. Tehát nem a gyerek és a színvonal számít, hanem kizárólag a munkahely.

 

Ha a szakszervezetek a színvonalat védenék, akkor nem ragaszkodnának az uralkodó pedagógiai paradigmához, amely az egyre bővülő tananyagot egyforma idő alatt akarja a különböző ütemben fejlődő gyerekek fejébe tölteni. Ezzel idézik elő azt, hogy van, aki már első osztályban "végleg" lemarad, mert mindenféle tanulástól kedvét veszik. A pedagógiai kultúra megváltoztatásának első bátortalan lépéseire - a bukás és az osztályzás tilalmára alsó tagozatban - azonnal össztüzet zúdítottak. Miért is? Mert a bukás és az osztályzás tilalma eddig nem kívánt szellemi erőfeszítést igényel: figyelni kell a gyerekek eltérő haladási sebességére, és a különböző ütemben fejlődő gyerekek számára ki kell találni a megfelelő megoldásokat - minden bizonnyal többet, mint amit a rutin kézbe ad.

 

(…) Ha a szakszervezeteknek fontos lenne a közoktatás állapota, akkor nem asszisztáltak volna az egész közoktatási rendszert szétziláló nyolcosztályos gimnázium elterjedéséhez.

 

Galló Béla – Szalai Erzsébet: Nyolc javaslat – tüntetés előtt (Népszabadság, 2006. július 5.)

„követelhetik-e a szakszervezetek (…), hogy fizessenek a gazdagok, vagyis egyedül ők finanszírozzák a válság megoldását? Követelhetik, csak épp a gazdagok összes profitja sem lenne elegendő erre.” Mindazonáltal a szakszervezeteknek így is tág mozgástere van a cselekvésre.

(…) A féktelen és ellenőrizetlen globálkapitalizmus történelmileg mindenütt igen rövid idő alatt átrendezte a korábbi, még a jóléti kapitalizmus dominálta viszonyokat. Megszorítás (stabilizáció), reformok, Új egyensúly – a globálkapitalizmus helyi kihívásaira mifelénk ezek a politikai elit kurrens válaszai, melyet most már szinte teljesen nyíltan a gazdasági elit dominál. Alulról nézve pedig úgy fest a dolog, hogy a forint árfolyama gyengülve ingadozik, és egyelőre nem látni a végét ennek a folyamatnak. Az infláció erősebb nekilódulása elsősorban a kis pénzű embereket vinné a padlóra, hiszen nagyobb baj esetén a gazdagok minden valószínűség szerint átváltják és kiviszik pénzüket az országból.

 

(…) De követelhetik-e a szakszervezetek ezzel szemben most azt, hogy fizessenek a gazdagok, vagyis egyedül ők finanszírozzák a válság megoldását? Követelhetik, csak épp a gazdagok összes profitja sem lenne elegendő erre, másrészt – amint azt a forintválság kapcsán látjuk – a tőke hatékony eszközökkel rendelkezik a társadalom megleckéztetésére. Ráadásul a kormánynak – amely eddig még, úgy-ahogy, egyensúlyozni kívánt a társadalom Szküllája és a tőke Kharübdisze között – az ebből származó következmények elhárítására semmiképpen sincs elegendő ereje. Nem tudni, e tekintetben mit hoz a jövő, de Gyurcsány, még ha elszántan akarná, se tudná a társadalmat a tőke válságrendezői hevületétől tökéletesen megvédeni.

 

Amit a szakszervezetek, a fenti realitásokat beszámítva, szerintünk megtehetnek, az a következő:

 

1. Szólítsanak fel progresszíven arányos közteherviselésre, vagyis arra, hogy a válság terheit a társadalom szereplői jövedelmeik arányában, de azon belül progresszíven viseljék!

 

2. Utasítsák vissza, hogy a válságkezelő program emelje a munkára rakódó terheket, mert ez - még az adóhatóság növekvő aktivitása mellett is! – a feketefoglalkoztatás további kiszélesedését, a munkanélküliség jelentős növekedését eredményezheti, ami elsősorban a munkásságnak rossz!

 

3. Követeljék a vagyonadó azonnali bevezetését, mégpedig a nagy – (50 millió forintnál nagyobb) - értékű ingatlanokat terhelő adó formájában!

 

4. Az eddigieknél sokkal erőteljesebben emeljenek szót azért, hogy a munkásságot védő jogi normákat a munkahelyeken következetesen betartsák!

 

5. Kényszerítsék ki, hogy a kormány a kritikus szintet elért és központi beavatkozás nélkül várhatóan tovább növekvő munkanélküliség kezelésére aktív foglalkoztatáspolitikai koncepciót dolgozzon ki!

 

6. Minden eszközzel törekedjenek arra, hogy az egészségügyben és az oktatásban a kormány kizárólag az állampolgárok egyenlőségén alapuló reformokat hajtson végre!

 

7. Figyelmeztessenek rá, hogy Gyurcsányék ne csupán Frankfurtba és Londonba látogassanak el a "befektetőket megnyugtatni", hanem lépéseiket próbálják meg végre összehangolni a térség többi félperifériás országának kormányaival, ne legyünk egymás ellen kijátszhatók - amint a múltban oly sokszor.

 

8. A magyar szakszervezetek kérjenek azonnali segítséget a nemzetközi szakszervezeti szövetségektől!

Tudomásul kell venni, hogy valami véget érőben van Magyarországon (is), s így vagy úgy, de mindenképp új korszak következik.

 

Ugró Miklós: Érdek és Védelem (Magyar Nemzet, 2006. július 8.)

„A magyar társadalom egy valóban új, eddig ismeretlen, mondhatni elképzelhetetlen jelenséget él meg: a szakszervezetek a baloldali kormánnyal szemben kívánják megvédeni a munkavállalók érdekeit.”

(…) Ezzel nem kalkuláltak az Új Magyarország programjának összetákolásakor. A magyar társadalom egy valóban új, eddig ismeretlen, mondhatni elképzelhetetlen jelenséget él meg: a szakszervezetek a baloldali kormánnyal szemben kívánják megvédeni a munkavállalók érdekeit. Persze mi más lenne a szakszervezetek dolga, szerepe, célja, mint a politikai agyrémeknek és munkaadói önkényeskedéseknek kiszolgáltatott robotosok érdekvédelme.

Ám hazánkban ez egyáltalán nem ilyen magától értetődő. A néphatalom idején, a „létező szocializmusban” a szakszervezetek védelmeztek az égvilágon mindent, csak éppen a munkásemberek jogait és érdekeit nem. Sőt kifejezetten azért tartották őket, hogy megakadályozzák a dolgozók öntudatra ébredését, összefogását, spontán szerveződését.

 

(…) Ám a „történelmi szükségszerűség” az úgynevezett rendszerváltás után is furcsa helyzeteket produkált. A sok naiv ember azt hitte, hogy a kommunisták bukásával a szakszervezetek is magukhoz térnek, és úgy működnek majd, ahogyan az a normális országokban megszokott. Ostoba, hiú remény volt, mert nálunk „történelmileg úgy alakult”, hogy a szakszervezetek átmentették magukat a létezőből valami nem létező szocializmusba.

 

A magyar szakszervezetek 1990-ig folyamatosan sztrájkoltak – már ami a dolgozói érdekvédelmet illeti, s mivel csak ebben volt tapasztalatuk, ezt a gyakorlatot 1990 után is folytatták. Leszámítva a nemzeti, a munkásemberek jobb, élhetőbb körülményeit is szem előtt tartó, jobboldali kormányok időszakát, mert olyankor kitört belőlük a mozgalmár.

 

(…) Akkora a felháborodás és az elégedetlenség, hogy már a kormány óvintézkedései sem segítenek. A legnagyobb szakszervezeti szövetség, az MSZOSZ elnöke, Wittich Tamás hiába kapott állami stallumot, a demonstrációt nem lehet leállítani. A hat legnagyobb szakszervezeti szövetség, köztük a vezetőjétől leamortizált MSZOSZ, ott lesz a tüntetésen, és garantálható, hogy sem tiltakozásaikban, sem követeléseikben hiba nem lesz. De azért ne legyenek illúzióink. A tüntetésnek legkevésbé sem az a célja, hogy a Gyurcsány-csomagot vagy annak a munkavállalókat negatívan érintő részeit visszavonják. Le kell vezetni a feszültségeket, s jobb, ha erre a lakájszakszervezetek vállalkoznak, s nem az ellenzék lesz a hangadó. Egy kis virtuális kormányellenesség jól jöhet nekik azokra az időkre, amikor a különböző egyeztető, „demokratikus”(!) fórumokon önként és dalolva áldozzák fel a munkavállalói érdekeket a reformok oltárán.

 

Nagy N. Péter: Ki tüntetett? (Népszabadság 2006. július 10.)

„A szokásos pesti szélsőjobboldali megmondókból s a szakszervezeti költségen a fővárosba utaztatott bizalmiakból álló közönség heterogenitása és a színpadon állók jelszavai együtt semmitmondó mérgelődéssé fokozták le azt a tüntetést, amelyre pedig nagy valószínűséggel szükség volt.”

(…) A munkavállalók reálpozícióinak megőrzéséért szállnak síkra, harangozta be a szakszervezeti vezető a szombati tüntetést. Ezzel valóban sokat mondott. Csak olyan kifejezést használt ugyanis, ami mikrofon előtt vagy tanácskozáson jön ki valakiből, egyébként soha. Munkavállalónak egyetlen ember sem nevezi magát, reálpozíciókat sem tart számon, síkra sem száll. És a szombat tanúsága szerint nem is igen tüntet. Nem csak kulturális különbségre utal az, hogy a szakszervezetek vezetői másként beszélnek, mint azok, akik a tagdíjat fizetik. Más természetű űröket is fel kell tölteni.

 

(…) A szokásos pesti szélsőjobboldali megmondókból s a szakszervezeti költségen a fővárosba utaztatott bizalmiakból álló közönség heterogenitása és a színpadon állók jelszavai együtt semmitmondó mérgelődéssé fokozták le azt a tüntetést, amelyre pedig nagy valószínűséggel szükség volt. Jó volna viszontlátni azt a valamit, amire a húszas-harmincas évekből úgy emlékszünk, hogy a munkások ünneplőruhában mentek tüntetni, hogy megadták a rangját a pillanatnak, amikor náluk volt a szó.

 

(…) A politikai jobb szeret tüntetni, nagy, történelminek érzett önbizalommal mutatja meg vélt vagy valós igazát. A baloldal pedig inkább szavazni szokott. Pusztán csak hatalmi szempontok szerint számára ez még jó megoldás is volna, merthogy viszonylag gyakran nyer is. Csakhogy a közélet kultúrája ennél több lehetőséget is adna, de kérne is. E tüntetés előtt például annak alapkérdését lehetett és illett volna végigbeszélni, amit a szakszervezetek fel is vetettek: ki mekkora terhet visel a megszorításokból? Mennyi jut a tőkére, mennyi a munkára? Vagy hogy a Munkástanácsok szempontját is behozzuk: ezen belül milyen szerepük lehet a szerintük kivételezett multiknak? Értelmesek-e még ezek a kérdésfeltevések egyáltalán? E tekintetben nem lettünk okosabbak. Tételszerűen lerakták őket a munkavállalók reálpozíciói feliratú dosszié mellé, és mindenki indulhatott haza.

 

Magyar Hírlap: Fellélegezhet a kormány (2006. július 10.)

„Az MSZOSZ szerint „a nagy hőség és gyors szervezés ellenére elegen tüntettek a Gyurcsány-kormány megszorító intézkedései ellen”. (…) Ne kerteljünk: a hét végi tüntetés bizony kudarc volt a szervezőknek.”

(…) A szakszervezetek (és a szolidáris civilek) nagyot segítettek a kormánypártoknak abban, hogy különösebb idegeskedés nélkül szavazzák meg az Új Egyensúly programcsomagot. Nem ez volt a szándékuk, mégis ez történt. Az MSZOSZ szerint „a nagy hőség és gyors szervezés ellenére elegen tüntettek a Gyurcsány-kormány megszorító intézkedései ellen”. Lehet, hogy szakszervezeti szemszögből ez így festett. Mi viszont nem tudjuk nem kihallani a mentegetőzést. Ez a kudarc közvetett beismerése. Ne kerteljünk: a hét végi tüntetés bizony kudarc volt a szervezőknek. A szimpatizánsaik még szombaton is azt ígérték, hogy „több tízezer” elégedetlen érkezik demonstrálni. Ehhez képest csupán néhány ezren igyekeztek bizonyítani a tételt, hogy a kormányellenes indulat legfőbb kifejezőeszközei a gyenge és bugyuta szóviccek.

 

(…) Erő van mögöttük, de nem túl jelentős. A demonstráció csak akkor érte el célját, ha a szervezők maguk sem gondolták komolyan. És csupán alibit akartak szolgáltatni maguknak. Hogy senki se mondhassa: még csak nem is tüntettek. Természetesen nem tartjuk bajnak, ha a szakszervezetek mozgósítanak, amikor úgy látják, meg kell védeni a munkavállalók érdekeit. Hiszen a munkavállalók eddig is azért húzhatták a rövidebbet, mert nem volt eredményes és erős képviseletük. És eszünkbe sem jut azt állítani, hogy a kevés tüntető egyúttal azt is jelezte volna, hogy a megszorítások népszerűek lennének. Nyilván népszerűtlenek. Nem hisszük, hogy a kevés tüntető egyúttal a lakosság érettségét bizonyítaná vagy azt: belátják, hogy a reformok elkerülhetetlenek – ezt az érvelést meghagynánk a kormány aranytorkú dalnokainak. Csupán egyet állítunk: a szakszervezeti tiltakozás szervezői jó szolgálatot tettek a kormánynak.

 

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695