Külpolitika: belül tágasabb

2006-07-14

A magyar külpolitika irányát a rendszerváltás óta az úgynevezett „hármas prioritás” (euroatlanti integráció, a szomszédsági kapcsolatok fejlesztése, határon túli magyarok támogatása) jelölte ki. A fő kérdések körüli látszólagos konszenzus és a külpolitikai sikerek azonban elfedték ezen célok felszínességét. A magyar külpolitika elmúlt 16 évét a külső kényszereknek való megfelelés, továbbá az egyértelmű állásfoglalások és a hosszútávú vízió hiánya jellemezte. Ez azonban a közkeletű vélekedésekkel szemben elsődlegesen nem a pártok ádáz dulakodásának, hanem éppen az érdemi viták hiányának köszönhető.

 

Egy ország a diplomáciája, valamint a hadserege révén alakítja külpolitikáját, maga a külpolitikai stratégia azonban minden demokráciában belpolitikai viták eredménye. A különböző világnézetű politikai szereplők véleményének ütköztetése teszi ugyanis lehetővé egy olyan konszenzus kialakítását, amelynek alapján egy állam meghatározhatja saját helyét a világban. Mivel pedig a nemzetközi viszonyrendszerben elfoglalt pozíció nem változtatható négyévente, a közmegegyezés szükségszerűsége a külpolitika fő irányait illetően nem pusztán olyasféle közhelyes kívánalom, melyet a magyar közéletben úton-útfélen hangoztatni szokás. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a politikai erőknek minden külpolitikai kérdésben egyet kellene értenie. Sőt, a vita nagyon is kell ahhoz, hogy a külpolitika reagálni tudjon a nemzetközi környezet kihívásaira.

 

A magyar külpolitika elmúlt 16 évét tekintve éppen az érdemi vita hiánya a legfeltűnőbb. Az utóbbi időben többen is felhívták a figyelmet arra, hogy a hármas prioritáson nyugvó külpolitikai konszenzus – euroatlanti integráció, a szomszédsági kapcsolatok fejlesztése, határon túli magyarok támogatása – sem átgondolt egyeztetési folyamat eredménye volt, hanem inkább ez „adta magát” a rendszerváltás idején. Gyarmati István volt nagykövet például egyik cikkében megjegyezte: „Magyarországon a rendszerváltozás úgy zajlott le, hogy 16 év alatt nem folyt komoly vita arról, milyennek látja magát az ország a nagyvilágban. A nagy kül- és biztonságpolitikai döntések, már amennyiben egyáltalán megszülettek, és nem belesodródtunk a döntésekbe, a politikai elit egy kis részének döntései voltak.”. Ugyanennek a problémának egy másik oldalát világította meg Balázs Péter volt európai biztos amikor - kisebb felháborodást keltve - a Külügyminisztériumban dolgozók legfőbb tevékenységének a vacsora ültetési rendjének elkészítését, valamint a tárgyalási emlékeztetők megírását nevezte. Szerinte ráadásul a „Külügyminisztérium az egyik leghagyományosabb kormányzati szerv, a rendszerváltozás se igen hagyott rajta nyomot”. Ha azonban a rendszerváltás óta nem törekedett érdemi párbeszédre sem politikai osztály, sem a külügyi szakapparátus, akkor kérdés, hogy lehet-e valódi stratégiaként beszélni a legutóbbi évekig meghatározó hármas prioritásról.

 

> Tagságtörténet, 1990-2004
1990. Magyarország az Európa Tanács (ET) teljes jogú tagja

1991. a KGST és a Varsói Szerződés megszűnése

1991. Visegrádi Együttműködés megszületése

1992. CEFTA (a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulás) létrejötte, Magyarország részvételével

1995. Magyarország csatlakozása a fejlett gazdaságú országokat tömörítő OECD-hez

1999. Magyarország a NATO tagja

2001. A Regionális Partnerség együttműködés (visegrádi országok+Ausztria és Szlovénia) létrejötte

2004. Magyarország az EU teljes jogú tagja

 

 

Az értékelést illetően szokás két részre osztani az 1990 óta eltelt periódust. Eszerint az első 6-8 év a sikerek időszaka, utána viszont elmaradt egy új külpolitikai stratégai megalkotása, melynek következtében az egyre fokozódó nemzetállami bezárkózás, a romló külkapcsolatok és a céltalan sodródás vált Magyarország legfőbb jellemzőjévé. Általánosan elfogadott az is, hogy a rendszerváltás idején született konszenzus nagyszerűen betöltötte a szerepét, csupán az a baj, hogy – a NATO- és az uniós csatlakozás következtében - eljárt felette az idő, így pedig stratégia nélkül maradt a külpolitika. De vajon tényleg a konszenzus alapozta meg az első időszak diplomáciai eredményeit, vagy a térségben amúgy is helyzeti előnyben lévő Magyarország sikerei jótékonyan elfedték a hármas célkitűzés felszínességét? Ha azokat az ügyeket (vasfüggöny lebontása, Varsói Szerződés feloszlatása, Visegrádi Együttműködés stb.), melyekben hazánk élenjáró szerepet játszott történelmi és nemzetközi összefüggéseiben nézzük, akkor inkább utóbbi a valószínű. Ez persze nem jelenti azt, hogy a három nagy külpolitikai cél helytelen lett volna, de azt igen, hogy a doktrína mögött soha nem volt mélyebb tartalom, vagyis stratégia.

 

1990 óta a három fő cél kapcsán politikai napirendre kerülő témák többsége nem szolgálta a külpolitika formálását. A mai napig nem tudjuk, hogy az egyes pártok milyen külpolitikai elképzelésekkel rendelkeznek. Az MSZP a Varsói Szerződés és a NATO egyidejű megszüntetésének koncepciójától jutott el a jelenlegi - európai baloldalhoz képest meglepően kritikátlan – atlantista irányvonalig. A Fidesz viszont a kezdeti atlantizmusát cserélte fel egy megfoghatatlan világnézet által táplált inkoherens szemléletre. Így míg a Fidesz szakpolitikusai hivatalosan ma is euroatlantista álláspontjukat hangoztatják, addig Orbán Viktor – akit pedig egykor még lehetséges NATO-főtitkárként is emlegettek – és főként a holdudvarában lévő véleményformálók sokszor a nyílt amerikaellenességig jutnak el.

 

A három kellően általános célban való egyetértés mindig jól jött a külpolitikai kérdésekben határozatlan politikai szereplőknek. Ebből fakadóan azonban bárki kormányzott is, a magyar politikai osztály igyekezett távol tartani magát az igazán fajsúlyos döntésektől és vitáktól. Nem csupán arról van szó, hogy szélesebb körben sosem folyt vita a NATO-csatlakozásról, vagy az uniós integrációról, hanem ennél többről. Arról, hogy az egyes célokon belül egyre kevésbé külpolitikai kontextusban vetődtek fel a témák, az 1990-es évek végére pedig minden külpolitikai vitakérdés belpolitikai értelmet nyert.

 

Az euroatlanti integrációt tekintve Magyarország nem döntötte el, hogy milyen szerepet szán magának a NATO-n és az Európai Unión belül. Az egyes kormányok nemzetközi kérdésekben igazodnak a hivatalos uniós állásponthoz. A közös európai külpolitika hiányában azonban ez a legtöbb kérdésben nem lehetséges, így Magyarország számára leggyakrabban marad az egyensúlyozás az atlantista és a kontinentális tagállamok álláspontja között. Magyarország mindig is igyekezett elkerülni, hogy választania kelljen olyan államok között, amelyek külpolitikája számára igazodási pontként szolgál. Még ebben sem bizonyult azonban elég következetesnek: az ún. nyolcak levelének 2003. januári aláírásával, például egyértelműen elkötelezte magát az amerikai Irak-ellenes politika mellett. Ez komoly visszhangot váltott ki, s különösen azért, mert szembe került Németországgal. A levél az unión belül is feszültséget okozott, Jacques Chirac francia elnök az Európai Unióval való szolidaritás hiányát emelte ki a levél kapcsán. A magyar diplomáciától szokatlanul egyértelmű állásfoglalás mögött részben a térségbeli országokkal szembeni atlantista rivalizálás húzódott meg – nem véletlen, hogy a visegrádi országok mindegyike aláírta a deklarációt.

 

A magyar külpolitikai sodródást és ide-oda csapódást jellemzi az is, hogy a magyar politikusok nem nyilvánítanak véleményt az uniós alkotmányról, illetve Európa határainak kérdéséről sem. Pedig ha ezen dilemmák nem dőlnek el "belül", "kifelé" továbbra is legfeljebb olyan semmitmondó üzeneteket közvetíthet a magyar diplomácia, hogy például „Magyarország egyszerre van a bővítés és a mélyítés mellett.”

 

> Egy szerelem krónikája: az Európai Unió és Magyarország kapcsolatának alakulása
1968. első hivatalos kapcsolat az Európai Közösséggel (EK) a közös mezőgazdasági politika területén

1973. Magyarország csatlakozott az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezményhez (GATT)

1987. Kádár János találkozott Jacques Delors-ral; megkezdődtek a hivatalos tárgyalások egy átfogó kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodás megkötéséről Brüsszelben

1988. Luxemburgban aláírták az EK és a KGST kölcsönös elismerését és az együttműködési készségét mutató nyilatkozatot. Aláírták a magyar-EK kétoldalú gazdasági-kereskedelmi együttműködésről szóló megállapodást

1989. az első brüsszeli magyar EK nagykövet átadta megbízólevelét a Bizottság elnökének

1990. a szabadon választott magyar Országgyűlés valamennyi pártja egyetértett abban, hogy a magyar politika prioritása – a demokrácia, a piacgazdaság és a jogállam kiépítése mellett – az Európai Közösségekhez való csatlakozás. Antall József Brüsszelben az elsők között találkozott Jacques Delors-ral, és átadta neki a kétoldalú kapcsolatokra vonatkozó magyar álláspontról szóló memorandumot, amely már tartalmazta Magyarország majdani belépési szándékát is.

1991. a társulási szerződés aláírása (amely 1994-ben lépett életbe)

1993. a tagországok első alkalommal nyilvánítják ki, hogy a kelet-európai új demokráciák az Európai Unió tagjai lehetnek, amennyiben teljesítik a „koppenhágai (politikai, gazdasági és jogharmonizációs) kritériumokat”

1997. az Európai Bizottság Magyarországot alkalmasnak ítélte a csatlakozási tárgyalásokra

1998. a csatlakozási tárgyalások hivatalos nyitánya

2001. az Európai Tanács kinyilvánította, hogy a kellőképpen felkészült tagjelöltek 2002 végéig befejezhetik a felvételi tárgyalásokat, és teljes jogú tagként részt vehetnek a 2004-es európai parlamenti választásokon

2002. a tagfelvételi tárgyalások sikeresen befejeződtek

2003. április 12. népszavazás az EU tagságról

2003. április 16. a csatlakozási szerződés aláírása

2004. május 1. Magyarország az EU tagállama

2004. június 13. Európai Parlamenti választás

2011. Magyarország az EU soros elnöke

 

 

Az első célkitűzés kapcsán nyitva maradt kérdések ugyanakkor nem jelentik azt, hogy ne történtek volna jelentős események ezen a téren. Magyarország végső soron elérte a célját, és ebben minden kormánynak fontos szerepe volt. Ráadásul az euroatlanti integráció ügyében sikerült legtovább távol tartani a belpolitikai szemléletmódot. Bár az MSZP nem riadt vissza attól, hogy Horn Gyula nemzetközi nimbuszát hazai imázsépítésre használja fel, a külpolitika belpolitikává válása igazán az Orbán-kormány idején kezdődött el. Ám a közvélekedéssel ellentétben nem a Fidesz tette meg az első lépést.

 

Az első komolyabb konfliktus a NATO-tagság kapcsán 1998 végén alakult ki. Az MSZP és az SZDSZ nem szavazta meg a NATO-tagsághoz szükséges alkotmánymódosítást, mert a kormánypártok nem engedték felállítani a Postabank-ügy kapcsán a parlamenti vizsgálóbizottságot. Ezzel vette kezdetét a gyakorlat, miszerint a konszenzust igénylő külügyi kérdésekben a hozzájárulást a mindenkori ellenzék feltételekhez kezdte kötni. 1998 őszén a szocialisták és a szabaddemokraták hozzájárultak a magyar légtér korlátlan átengedéshez a koszovói konfliktus előtt, pár hónappal később azonban a „korlátlan” szót ki akarták venni az országgyűlési határozatból az MSZP-s politikusok. 1999. májusában Kovács László akkori MSZP-elnök úgy nyilatkozott, hogy pártja a koszovói válság politikai rendezését támogatja. A Fidesz viszont azzal vádolta az ellenzéket, hogy belpolitikai célokra használja fel a háborús konfliktust.

 

Fordított előjellel hasonló események játszódtak le a 2002-es kormányváltás után is. Amikor 2003 januárjában Medgyessy Péter miniszterelnök aláírta a már említett „nyolcak” levelét, a Fidesz háborúpártisággal vádolta meg a kormányt, és azt hangsúlyozta, hogy az ellenzék a békés rendezést támogatja. Ekkor történt meg először, hogy egy jelentős külpolitikai kérdésben hazai közvélemény-kutatási adatokból indult ki egy párt. A Fidesz ugyanis arra hivatkozott, hogy a társadalom döntő hányada (állításuk szerint 92 százaléka) sem kívánt háborút Irakban. Később ez vezetett a Törökországba menő NATO-szállítmányok körüli útvonal-átengedési vitához is. Az ellenzék bírálta a kormányt amiatt is, hogy a légtérátengedés ügyében nem kérte ki a Parlament véleményét.

 

Annak ellenére, hogy hazánkban az EU-csatlakozás szükségességéről a főbb pártok között konszenzus alakult ki (jóval nagyobb, mint a legtöbb közép-európai országban), a politikai pozíciókban jelentős különbségek keletkeztek. Eddig minden kormányon lévő pártra inkább az volt jellemző, hogy a tagsággal járó esetleges hátrányokról nem beszélnek; sokkal inkább érvényesült az uniós igényeknek való megfelelés vágya és a teljesítési kényszer. Az uniós csatlakozás iránt korábban erősen elkötelezett hazai közvéleményben a baloldalnak ennek ellenére sikerült elültetni azt a vélekedést, miszerint a Fidesz ¬– és kifejezetten Orbán Viktor – az uniós tagság ellenzője és egyik legfőbb kritikusa. Orbán euroszkeptikus pozícióba szorítása az Orbán-kormány alatt még a miniszterelnök egy kiforgatott mondatába kapaszkodva indult meg, miszerint „az Európai Unión kívül is van élet”. Ez a mondat valóban elhangzott egy külföldi interjú alkalmával, ám szövegkörnyezetéből kiragadottan értelmezték. Orbán ugyanis ezzel figyelmeztetni akarta a brüsszeli döntéshozókat, hogy foglalkozzanak az akkor még az Unión kívüli országokkal, elvégre „ott is van élet”. Később azonban e mondat eredeti, pozitív jelentését teljesen átértelmezték.

 

Nem tett jót ugyanakkor a Fidesz megítélésének, hogy Orbán Viktor a kormányváltás után vélhetően belpolitikai megfontolásból (a csatlakozás után sok országban szinte törvényszerűen jelentkező közvéleménybeli euro-szkepszisre gondolva), több olyan nyilatkozatot is tett, mellyel méginkább megkérdőjelezte a Fidesz EU-tagság iránti elkötelezettségét. 2002 szeptemberében Orbán Viktor kijelentette, hogy az ellenzék csak bizonyos feltételek – például a Széchenyi-terv folytatása, földtörvény módosítása – mellett szavazza meg a Magyarország uniós csatlakozásához szükséges alkotmánymódosítást. Ezt a párt végül megszavazta, Orbán azonban ezt követően is több ízben „eurorealistaként” határozta meg a Fidesz EU-politikáját, ami szintén alapot szolgáltatott a baloldalnak ahhoz, hogy a Fidesz Janus-arcú Európa-politikájáról vagy egyenesen unió-ellenességéről beszéljenek.

 

Hosszan lehetne még sorolni azokat a példákat, amelyek az euroatlanti politika napi politikává züllesztéséről tanúskodnak, végül azonban minden bemutatott eset ugyanabban a belső konfliktusban végződne. A pártok – legalábbis a nyilvánosság előtt - nem vitáznak a valóban fontos kérdésekről, hanem a külpolitikai ügyeket rendre az ellenfél pozicionálására használják fel. Ennek eredményeként a jobboldali hívek ma az idegen érdekek kiszolgálójának tartják a baloldalt, míg a baloldali törzstábor a nemzetközi szintéren teljesen szalonképtelen, elvakult nacionalistának bélyegzi a jobboldalt. Ráadásul nemcsak a katonai szerepvállalás kapcsán vált ez gyakorlattá, hanem szinte minden nemzetközi kérdésben. Politikusaink gyakran saját táboruk megerősítésére, illetve az ellenfél lejáratására használják fel külföldi útjaikat, valamint a tekintélyes külföldi vezetők Magyarországra látogatását – amire a legjellemzőbb példa a magyar-amerikai diplomáciai látogatások ügye.

 

 

> Riválisok lobbicsoportja
Az 1335-ös visegrádi királytalálkozó mintájára építve 1991-ben nagy reményekkel indult Visegrádi Együttműködés elsődleges célja egyfajta térségi érdekérvényesítő csoport megalakítása volt. A három, közös múltú, demokratikus változáson átesett, és az euro-atlanti integráció iránt elkötelezett ország (Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország) vezetői egyaránt osztották azt a véleményt, hogy együttesen nagyobb erővel érvényesíthetik akaratukat a nyugati tárgyalópartnerekkel szemben, amennyiben egyfajta regionális véleményközösséget tudnak megjeleníteni. A szervezetre már a reményteli kezdőszakaszban is jellemző volt a célok fókuszálatlansága, amit a három ország vezetői (Václav Havel, Lech Walesa és Antall József) által 1991-ben aláírt alapító nyilatkozat is tükrözött. A fő tengely ugyanakkor sokáig a gazdasági együttműködés volt, ennek jegyében alakult meg például 1992-ben a CEFTA, a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulás is, mely hosszú ideig komoly szerepet játszott a térség gazdasági kapcsolatainak fellendítésében.
Az együttműködésben a gazdasági érdekeken túl szerepet játszottak: más megfontolások is: például az a félelem, hogy a térségben újjáélednek a nacionalista tendenciák, és ez ellenségeskedést szül a szomszédos országok között. Szükségesnek látszott egybehangolni a Szovjetunióval, majd Oroszországgal kapcsolatos politikát is. Az együttműködés iránt legelkötelezettebb ország kezdetektől fogva Lengyelország volt, melynek számára különlegesen fontos volt, hogy demonstrálja: az ország nem az észak, hanem nyugati irányú kapcsolatépítés mellett kötelezte el magát. Több esetben is bebizonyosodott azonban: a csoportosulás tagjai a térségben inkább versenytársként, mint valódi együttműködő partnerként tekintenek egymásra mind gazdasági, mind politikai szinten. Ennek legjellemzőbb példáját 2005-ben, a 2007-2013-as uniós költségvetéssel kapcsolatos vita során láthattuk. Ekkor ugyanis a visegrádi kormányfők a közös kohéziós politika fontosságáról szóló elvi deklarációkat követően gyakorlatilag egyéni alkukkal igyekeztek – egymás ellenében is – a lehető legjobb feltételeket kiharcolni országuk számára.

 

A Horn-kormány alatt a Visegrádi Együttműködés (főleg a szlovák „meciarizmus” és a cseh kormányfő Václav Klaus euroszkepszise miatt) gyakorlatilag szünetelt. Fontos belpolitikai kérdéssé vált viszont ehelyett az alapszerződések ügye, melyek megkötésére az uniós csatlakozás érdekében volt szükség, ugyanakkor azokat a jobboldal kezdettől fogva nemzetárulásnak tekintette.

 

Az Orbán-kormány beiktatása után, a szlovák és cseh politikai fordulattal fellendült a Visegrádi Együttműködés jelentősége, azonban a ciklus második felében (a státusztörvény kapcsán) megromlott magyar-szlovák viszonynak, majd Orbán Viktor benesi dekrétumokkal kapcsolatos mondatai miatt némileg elhidegült a felek közötti viszony. 2002 elején ugyanis a benesi dekrétumokkal kapcsolatos orbáni nyilatkozatot követően, a szlovák, a cseh és a lengyel fél is lemondta a tervezett visegrádi kormányfői csúcstalálkozót. Jellemző, hogy az elmaradt találkozó jóval nagyobb visszhangot kapott, mint bármelyik megtartott visegrádi egyeztetés. A szocialisták egyértelműen kampánycélokra használták fel az ügyet, hiszen az MSZP a 2002-es kormányváltás előtt nem bizonyult ennyire elkötelezettnek a Visegrádi Együttműködés iránt. A párt politikusai felől többször is megfogalmazódott olyan vélemény, hogy a regionális és a csoportos bővítés csak csökkenti hazánk esélyeit a mielőbbi uniós csatlakozásra, ezért inkább önálló fellépésre lenne szükség. A Horn-kormány idején a magyar diplomácia például következetesen képviselte azon álláspontját, hogy az egyes országokat felkészültségüknek megfelelően vegyék fel az Unióba. Kovács László ezzel kapcsolatos akkori álláspontja szerint „szó sincs arról, hogy Magyarország fékezni akarná saját csatlakozását annak érdekében, hogy másokat bevárjon. Mások helyett nem tudjuk a felvételi követelményeket teljesíteni.”

 

> Visegrád- no future?
A nagy reményekkel indult szervezet mára meglehetősen súlytalanná vált, a visegrádi együttműködés a gazdasági kapcsolatokon túl ma már vezetőinek szimbolikus találkozóiban és a közös fellépés fontosságáról való nyilatkozatokban merül ki. A kezdeményezés komolyságát csökkenti az is, hogy ezzel párhuzamosan a térségben más együttműködési formák is működnek, mint például a Regionális Partnerség, mely a visegrádi országokon túl Ausztriát és Szlovéniát is felöleli.
Az együttműködésre nézve az egyik legkomolyabb kihívás az uniós csatlakozás volt – általános vélemény volt akkoriban, hogy a regionális kapcsolatrendszer fenntartása okafogyottá vált. Részben ezen megfontolásra reagálva a négy ország vezetői 2004. májusában dokumentumot fogadtak el, mely a közös európai fellépés és a közép-európai identitás kiterjesztését tűzte ki célul – valódi prioritásokat azonban ez a deklaráció sem fogalmazott meg.
Az energiaválság fenyegetésével ugyanakkor sokak szerint új dimenziót kaphat az együttműködés a közös energiapolitika révén. Az együttműködés iránt ezzel együtt továbbra is szinte csak a lengyel fél mutatkozik igazán elkötelezettnek. Lech Kaczynski lengyel államfő például első diplomáciai körútján leszögezte: a visegrádi együttműködés „fontos és hasznos”, annak jelentőségét a jövőben növelni kell.

 

A szomszédsági politika belpolitikai kérdésként való megjelenése végül az Orbán-Nastase megállapodás idején érte el a csúcspontját. A Fidesz ezzel kívánta itthon eladni azt a Státusztörvényt, melynek jóval nagyobb volt a belpolitikai jelentősége, mint a külpolitikai. Az MSZP és az SZDSZ pedig a megállapodás után (Debreczeni József riportkönyve szerint a jelenlegi miniszterelnök tanácsára) a kormány 23 millió román vendégmunkással riogatta a magyar választókat, és ezzel tette meg az első lépést a 2002-es parlamenti választások megnyerése felé.

 

Medgyessy Péter részben belpolitikai imázsépítésére felhasznált külpolitikai „offenzívája” keretében igyekezett helyreállítani a megromlott viszonyt a visegrádi kormányfőkkel – egyúttal kijelentette: a múlt sérelmei helyett a jelen és a jövő teendőire kell összpontosítani. Az első Gyurcsány-kormány alatt is folytatódtak a találkozók, ugyanakkor a visegrádi együttműködés ügye gyakorlatilag teljesen kikopott a kormányzati kommunikációból. A második Gyurcsány-kormány (külpolitikai ügyekben egyébként is szűkszavú) programja is csupán egy általános mondatot szentel a témának, kijelentve: „a kétoldalú kapcsolatokon túl regionális és Európa-politikánk fontos eszközének tekintjük a Visegrádi Együttműködést”.

 

A dokumentum megszületése óta lezajlott politikai események ugyanakkor ezt a mondatot is zárójelbe tehetik. A nemsokára a visegrádi elnökségét is „megöröklő” szlovák kormány tagjainak magyarellenes nyilatkozatai a visegrádi kapcsolatrendszer gyengüléséhez vezethetnek. Az eset kezelése ugyanakkor jó példája a konfliktusoktól irtózó magyar külpolitikának: a magyar külügyminiszter a szlovák miniszterelnök magyarellenes nyilatkozatait követően is csak annyit kért a szlovák diplomácia vezetőjétől: a kormány a jövőben határolódjon el a magyarellenes nyilatkozatoktól. 

 

Míg az euroatlanti integráció és szomszédsági politika nem vált azonnal a belpolitika foglyává, addig a határon túli magyarok ügye kezdettől fogva értelmezhetetlen volt kizárólag külpolitikai szempontból. Azzal, hogy Antall József „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke” kívánt lenni – majd utána ezt minden miniszterelnök valamilyen formában megismételte – szorosan egymáshoz kötötte a hármas prioritáson alapuló külpolitikát és a belpolitikát.

 

A magyar politikai osztály a harmadik célkitűzés vonatkozásában is elmulasztotta tisztázni a legjelentősebb stratégiai kérdéseket. Nem derült ki, hogy konkrétan milyen elképzeléseket jelentenek az olyan megfogalmazások, mint például a „határon túli magyarokért érzett felelősség”, a „nemzeti újraegyesítés”, „a kettős állampolgárság”, vagy az „egységes Kárpát-medencei gazdasági térség”. De az egyes kormányok azt sem gondolták végig, hogy vajon milyen képzeteket keltenek ezek a kifejezések a szomszédos országok politikusaiban, valamint, hogy milyen intézkedéseket von mindez maga után a kisebbségben élő magyarokra nézve. Jellemző az is, hogy a szülőföldön való megmaradás fontosságát annak ellenére minden párt fennen hangoztatja, hogy közismert tény: a rendszerváltás óta folyamatos a határon túli magyarok szülőföldjükről való elvándorlása.

 

Ugyanakkor belpolitikai célokra egyik nagy politikai oldal sem volt rest felhasználni a határon túli magyarok ügyét. Ennek kapcsán is az vált jellemzővé, hogy a jobboldal mindig a baloldal nemzetietlenségét, a baloldal pedig rendre a jobboldal nacionalizmusát igyekezett bizonyítani. Ennek megfelelően a határon túli magyarok ügyét – és egyébként a külpolitika egészét – a jobboldali kormányok inkább ideologikus, szimbolikus megközelítésben kezelték, míg baloldali kormányok pragmatikus, gazdasági szemléletet alkalmaztak.

 

Amikor Gyurcsány Ferenc 2004 nyarától kezdődően határozott ideológiai érvelést használva újította meg a baloldali politizálást és világossá tette, hogy a nemzeti kérdést sem akarja többé átengedni a jobboldalnak, a Fidesz számára éppen jól jött a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazási kezdeményezés. Azáltal ugyanis, hogy belpolitikai szempontok alapján az MSZP az állampolgárság megadása ellen kampányolt, megnyerte ugyan a csatát, de a jobboldali nézőpontból ismét beszorult a nemzetietlen kategóriába. A decemberi népszavazás így vált a határon túli magyarok belpolitikai célú felhasználásának legjobb példájává.

 

 

 

> Külkapcsolati leltár - részletek a kormányprogramból
A fő célok:
„A Köztársaság Kormánya külpolitikájának alapvető célja, hogy a magyar érdekek nemzetközi fórumokon és a kétoldalú kapcsolatokban történő következetes képviseletével elősegítse az ország nemzetközi súlyának növekedését, kultúránk megismertetését, a gazdasági és társadalmi modernizációt. A külpolitika alakításában számítunk a gazdaság szereplőire, a civil társadalomra és az egyes állampolgárokra”.

 

Az együttműködő partnerek

„Külpolitikánk elsődleges földrajzi irányai a szomszédos országok, az Európai Unió tagállamai, az Amerikai Egyesült Államok, NATO-szövetségeseink, Oroszország és Ázsia gyorsan fejlődő államai”.

 

Európai Unió

„Nem csupán résztvevői, hanem aktív alakítói vagyunk Európa jövőjének. Történelmi változás, hogy ma már az Európai Unió hazánk számára nem külpolitikai irányt, hanem a mindennapjainkat átható gazdasági-szociális-kulturális kapcsolatot jelent. Az elkövetkező években külpolitikai erőfeszítéseinkkel is erősítjük érdekeink érvényesítését az európai integrációban, szorgalmazzuk, hogy minél hamarabb kerüljön sor a nemzet európai keretekben történő újraegyesítésére, javítjuk kapcsolatainkat a szomszédos országokkal a régió gyorsabb fejlődése és nemzetpolitikai céljaink megvalósítása érdekében.” (...) „Nemzetközi versenyképességünk erősítése szorosan összefügg az Európai Unió globális versenyképességének alakulásával, ezért hazánk továbbra is aktív szerepet kíván játszani az unióban.”

 

Térségi együttműködés

„A kétoldalú kapcsolatokon túl regionális és Európa-politikánk fontos eszközének tekintjük a Visegrádi Együttműködést. Megkülönböztetett figyelmet fordítunk a Nyugat-Balkánra, illetve Ukrajna európai perspektívájának támogatására. Ennek keretében fontosnak tekintjük a határokon átnyúló térségi, kistérségi együttműködés erősítését, a biztonságos, ugyanakkor átjárható határok rendszerének kiépítését”.

 

Nemzetpolitika

„A Kormány a Magyar Köztársaság polgárai mellett a határon túli magyarok érdekeit is figyelembe vevő nemzetpolitikát kíván folytatni a határon túli magyarok képviselőivel való kölcsönös felelősségvállalás alapján, s kezdeményezni fogja az ennek megfelelő szervezeti és intézményi feltételek közös akarattal történő létrehozását. A Kormány az európai, illetve szélesebb nemzetközi keretekben a kisebbségi jogok elismerését és tiszteletben tartását garantáló intézményi megoldások és jogi biztosítékok kiszélesítése érdekében lép fel”.

 

Külgazdaság

„Az ország gyors ütemű felzárkózása érdekében a külpolitika prioritásai között kiemelt figyelem jut a külföldi tőke bevonására, az innovációra, a fejlett technológiák átvételére, a nemzetközi gazdasági és tudományos együttműködés előmozdítására, a diverzifikált, stabil energiaellátás biztosítására. Hasonlóképpen, minden korábbinál jobban megkülönböztetett figyelmet fordítunk a külföldre irányuló – elsősorban a kelet-közép-európai, illetve a balkáni térséget érintő – magyar működőtőke-befektetésekre”.

 

 

Az utóbbi időszakban azonban a sajtóban egyre több szó esik a magyar külpolitika megújításának szükségességéről. A politikai szereplők részéről pedig Gyurcsány Ferenc Bush amerikai elnök látogatását követően a Parlamentben, majd egy interjúban kezdeményezett vitát egy új külpolitikai stratégia megalkotásáról. Göncz Kinga a Külügyminisztérium átszervezésének bejelentésekor ugyancsak társadalmi vitára szólított fel. A Meh egyik szakállamtitkára pedig a napokban azt ígérte: a magyar diplomácia egy év múlva átfogó külpolitikai koncepciót rak le az asztalra.

 

Ennek eredményességéhez azonban mind a kormánypárti, mind ellenzéki részről több felvetésre lenne szükség. Az ugyanis kevésnek tűnik, ha a kormány közérthetően megfogalmazott kezdeményezések nélkül szólít fel társadalmi vitára, az ellenzék pedig válaszul csupán leszögezi, hogy a kormánynak nincs külpolitikai koncepciója.

 

Első lépésként mindkét oldalról több önkritikára és bátorságra lenne szükség. Az előrelépéshez tabukat kell ledönteni. Fel kellene ismerni az eddigi hibákat. Így például, hogy a hármas célkitűzés mögött nem volt tartalom, és sok szempontból eleve kódolta a külpolitika belpolitikává válását. Nem „új” külpolitika stratégiára van szükség tehát, hanem 16 évvel a rendszerváltás után kellene végre egy külpolitikai szempontok alapján felállított stratégia.

 

A kezdeményezésen túl azonban a kormányfő eddigi lépései és nyilatkozatai nem túl biztatóak. Gyurcsány Ferenc A hét című lapnak például úgy nyilatkozott: „Sem magamat, sem Magyarországot, sem a határon túli közösségeket nem tartom eléggé felkészültnek arra, hogy alternatív stratégiákat fogalmazzunk meg. Azt is sokan istenkáromlásnak fogják tekinteni, hogy megkérdőjelezhető-e a szülőföldön való megmaradás hagyományos stratégiája. Sokaknak ez is sokk lesz.”. Ha viszont egyik oldalon sem fogalmaznak meg alternatív stratégiákat, akkor a belpolitika a jövőben is uralja majd a külpolitikát.

 Az utóbbi egy évben különösen feltűnő, hogy a külpolitikai témák jelentősége mind a pártok közötti csatározásokban, mind a kormányzati kommunikációban jelentősen visszaszorult – ami a politikai dokumentumokban is visszatükröződik. A 2006-os pártprogramokból például a politikai oldalak külpolitikai elképzelései között szinte semmi tartalmi különbség nem olvasható ki, a második Gyurcsány-kormány programjára pedig a prioritások teljes hiánya jellemző. A kormányprogram külpolitikával kapcsolatos fejezete meglehetősen szűkszavú (kevesebb, mint két oldalt tesz ki) és gyakorlatilag egyfajta „leltárként” összegzi Magyarország fontosabb külkapcsolatait. A dokumentum minden diplomáciai partnerrel kapcsolatban kiemeli az együttműködés fontosságát, de nem jelöli ki a legfontosabb irányokat; és koherens külpolitikai elképzelést egyáltalán nem vázol fel.
A másik két célt illetően még kevésbé volt jellemző a nemzetközi viszonyokból kiinduló látásmód, ráadásul a két cél fokozatosan összemosódott: a határon túli magyarok ügye sokszor rátelepedett a szomszédsági politikára. A szép reményekkel induló Visegrádi Együttműködés például így vált egyre üresebbé. A visegrádi tagság és általában a szomszédságpolitikára vonatkozó külpolitikai felfogás nem mutatott nagy megingást a rendszerváltás után. Nem volt a térségbeli együttműködéssel kapcsolatban nyíltan szkeptikus politikus, de annak építése sem jelent meg a fontosnak tartott külügyi témák között. A jó szomszédi viszony még a legelkötelezettebb Antall-kormány számára is csak egyfajta eszközt jelentett, mely az ország euroatlanti integrációját megkönnyítheti.
 

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695