Kádár nyomában

2007-05-09

A publicisztikák szinte kivétel nélkül elítélik a sírgyalázást. Az írások azonban az eseményen túlmutató témákat is érintettek, így például Kádár János mind a mai napig ellentmondásos megítélését, továbbá elemezték a „Kinek az érdeke?” kérdését.

Május 2-án ismeretlen tettesek meggyalázták Kádár János síremlékét a Fiumei úti sírkertben, és egy revizionista

> Publicisztikák
Magyar Hírlap: Sírgyalázat (Magyar Hírlap, 2007. május 3.)
Nagy N. Péter: Kezükhöz csont tapad (Népszabadság, 2007. május 3.)
Tamás Gáspár Miklós: Kádár csontjai (Népszabadság, 2007. május 3.)
Szerető Szabolcs: A kiásott halott (Magyar Nemzet, 2007. május 3.)
Bede Márton: A mutáns kommunista zombik lázadása 2. (Index, 2007. május 3.)
Seres László: Kádár koponyája, Kádárné urnája (Hírszerő, 2007. május 4.)
Révész Sándor: A fölháborodás csapdája (Népszabadság, 2007. május 4.)
Andrassew Iván: Hetediziglen (Népszava, 2007. május 4.)
Csontos János: Kádár apró dögei (Magyar Nemzet, 2007. május 4.)
Ungváry Rudolf: A Kádár-sír meggyalázása után (Népszabadság, 2007. május 6.)
Szabó Béla István: Csontváztánc (Gondola, 2007. május 6.)
Szalai-Burszán Balázs: A szimbóleumok hete (Index, 2007. május 7.)
Martos Gábor: A többi néma csend (Népszava, 2007. május 8.)
nézeteket valló zenekar (Kárpátia együttes) szövegét írták fel a Munkásmozgalmi Panteon falára. A rongálók elvitték Kádár János földi maradványait és a felesége, Tamáska Mária urnáját is. A parlamenti pártok mindegyike elítélte a történteket.

 

A hónap elején történt esemény kapcsán mind a kormánypártok, mind az ellenzékiek elmarasztalóan reagáltak. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kijelentette: „amit Kádár János földi maradványaival tettek, köztörvényes bűncselekmény, annak is a leggyalázatosabb és legembertelenebb formája”. Nyakó István, az MSZP szóvivője azt hangsúlyozta, nem lehet eltekinteni attól, hogy politikai tartalmú jelszavakat festettek a síremlék környékére, ezért fennáll a gyanú, „egy nagyon sötét, szélsőséges, a Magyar Köztársaság szellemiségétől távol álló személy, csoport követhette el az aljas cselekedetet”. Az SZDSZ közleményeben reagált az eseményre, mely szerint „Kádár János és felesége síremlékének meggyalázása egy tolerálhatatlan, ízléstelen tett volt”.

 

A Fidesz helyettes szóvivője, Cser-Palkovics András, kiemelte, a végső nyugalom mindenkinek jár, és pártja kegyeleti kérdésnek tekinti az ügyet. A kereszténydemokraták szerint „egy ember életében elkövetett cselekedetei – halála után – csak Istenre és őrá tartoznak”. Az MDF nyilatkozatában leszögezte: normális Magyarországban hisz, ahol senkinek a sírját nem gyalázzák meg.

 

 

Publicisztikák I.

 

Magyar Hírlap: Sírgyalázat (Magyar Hírlap, 2007. május 3.)

„Kádár Jánosról lehet véleményünk – van is. Országlásának időszakát még sokáig elemzik majd, elvégre a magyar történelem egyik meghatározó alakja volt. Hatalomra kerülésének körülménye, hatalomgyakorlásának módja (…) természetesen még ma is sokakból vált ki indulatokat. Ám a Kádár által elkövetett borzalmakra nem lehet sírgyalázás a válasz.”

 

(…) A rendszerváltás időszakának egyik megrázó és felkavaró pillanata volt, amikor kiderült: Nagy Imrééket megkötözve, arccal lefelé dobva földelték el. Az akkori felháborodás természetes volt. Senki, legádázabb politikai ellenfelünk sem érdemli, hogy holtában gyalázzák. Nagy Imrét az a Kádár János végeztette ki, akinek a sírját szerdára virradóra meggyalázták. Koporsóját feltörték, és nincs kizárva, hogy csontjait, illetve felesége urnáját az elkövetők magukkal vitték. Semmit sem tanultunk volna 1989 óta? Kádár Jánosról lehet véleményünk – van is. Országlásának időszakát még sokáig elemzik majd, elvégre a magyar történelem egyik meghatározó alakja volt. Hatalomra kerülésének körülménye, hatalomgyakorlásának módja – az egypárti, az eleinte kemény, majd a lassú elhülyülésbe süppedő diktatúra – természetesen még ma is sokakból vált ki indulatokat. Ám a Kádár által elkövetett borzalmakra nem lehet sírgyalázás a válasz.

 

 

(…) Kádár sírjának meggyalázására nem lehet nem odafigyelni. Mert ez azt jelzi, hogy nagyobb a baj, mint gondoltuk. Az indítékokat nem ismerjük, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy véljük, hogy a tettesek politikai cselekvésnek szánták a feliratot is, és a koporsó feltörését is. Ezért ez a szánalmas bűncselekmény közállapotainkról állít ki lehangoló bizonyítványt. Valakik nagyon nem értették meg, hogy a sírok felforgatása, a holtak meggyalázása ellenkezik mindennel, amiben hiszünk. Vagy hinni szeretnénk. A halottakkal elbánni nem lehet. Éppen ezért a sírgyalázásban nincs semmi hősiesség. Az csak egy aljas, gyáva tett lehet, akárki követte el, bármilyen indítékból. A halottak nem tudnak védekezni.

 

 

Nagy N. Péter: Kezükhöz csont tapad (Népszabadság, 2007. május 3.)

„(…) merjük-e már azt mondani, hogy velük aztán túljutottunk minden elképzelhető határon? Eddig, és ne tovább? Miért pont eddig? Miért pont ennél ne tovább?”

 

(…) „Mert a bűn az csak bűn marad, kezükhöz vér tapad/ Istentől embertől, ne várjon irgalmat./ Ezernyi áldozat most, sírjából felmutat./ Gyilkos és áruló, szent földben, nem nyughat!” A néhány éve megalakult Kárpátia zenekar ’56-ért bosszút követelő számának imént idézett utolsó sorát mázolták fel a falra azok az emberek, akik tegnap felnyitották és kifosztották Kádár János és felesége sírját. Csontokat és hamvakat raboltak – nagy valószínűséggel. Ami biztos: a sírt feldúlták. Nagy Gáspár Örök Nyár (elmúltam 9 éves) című híres Nagy Imre-versének – belátom, kiragadott – három sorát lehetne a Kárpátiával szembefordítani: „A sír, a sír Nincs sehol,/ a test, a test nincs sehol,/ a csont, a csont nincs sehol.” Már megint?

 

(…) A sírgyilkosokkal azonban nincs mit szembefordítani. Ők mindenkit megaláztak a maguk nyomorultságában. Csakhogy merjük-e már azt mondani, hogy velük aztán túljutottunk minden elképzelhető határon? Eddig, és ne tovább? Miért pont eddig? Miért pont ennél ne tovább?

 

(…) Eljutunk-e odáig, hogy a közélet fontos szereplői (íróktól politikusokon át a színészekig) hamvaikat csakis a Dunába szórathatják, ha azt akarják, hogy legalább holtukban nyugtuk legyen? Onnan szűrje ki őket, aki ismeri legalább a folyót. Bocsássunk meg, mert majd ítél a történelem? – kérdi, szavalja a Kárpátia zenekar a sírbontással együtt a falra idézett számában egy politikus: Wittner Mária, a Fidesz országgyűlési képviselője, ’56-os harcos. Bocsássunk meg? Válasza: Hát nem, és nem. Pedig kevés aljasság van, amit nem lehet, nem kell – idő múltán. A tegnapi ilyen örök darab lesz. És csak pillanatnyi kaján vigaszt lop a helyzetbe, ha elképzeljük, amint ott ül néhány szerencsétlen alak Kádár János csontjain, Tamáska Mária urnájával – ízléstelenségük hamvadó sikerével. És nem tudják folytatni. Csonthalmok – vert hadak. Csontzene mindenütt.

 

 

Tamás Gáspár Miklós: Kádár csontjai (Népszabadság, 2007. május 3.)

„Kádár János pozitív és negatív kultusza a rendszerváltás, a polgári demokrácia kudarcának visszája. (…) A posztumusz politikai győzelem mellé a magyar neofasiszták még avval is megajándékozzák Kádár Jánost a huszonegyedik század elején, amit még hívei is elvitattak tőle néha, a tragikus nagysággal.”

 

(…) A halottak porának szétszórása, a holttestek meggyalázása – ezt megtették Cromwellel és követőivel az angol polgárháború után: mindenre van precedens –, ez azért több mint amit eddig megtapasztaltunk. Kádár János él. Honfitársaink többségének nézete szerint ő volt a huszadik században a legnagyobb magyarországi államférfi. Az 1956. októberi forradalom évfordulóján tízszer annyit írtak róla, mint az általa kivégeztetett ellenfélről, Nagy Imréről. Különféle politikai erők kádárizmussal vádolják egymást, miközben Kádár János népszerűségére, sikereire, az általa megteremtett szerény jólétre, köznyugalomra és közmegegyezésre vágyakoznak, s e törekvésükben az ő nyelvét, az ő gondolatait használják, az ő habitusát utánozzák. Kádár János pozitív és negatív kultusza a rendszerváltás, a polgári demokrácia kudarcának visszája.

 

(…) Az előbb mondta nekem valaki telefonon, ha ez Horthy Miklós hamvaival történt volna meg, már lángolna az ország. Igaza volt. Miközben lidércek huhognak és szovjet emlékművek hullanak a porba: a Lenin által alapított rendszer milliószor megalázott kísértete visszatér – és nem mernek vele nyíltan megküzdeni, csak gyáván, utólag, rejtve, név nélkül, „az éj leple alatt”, és gondolati szerszámuk hozzá ugyanaz, mint a huszadik század derekán, a fasizmus.

 

(…) A szó nem a fölháborodásé, hanem a keserűségé: a posztumusz politikai győzelem mellé a magyar neofasiszták még avval is megajándékozzák Kádár Jánost a huszonegyedik század elején, amit még hívei is elvitattak tőle néha, a tragikus nagysággal. Kádár János és Kádár Jánosné megkapta szörnyű ellenségeitől a síron túli legnagyobb elismerést. Kádárék útján nem lehet járni. Ellenfeleik útján pedig banális és barbár mocsárba fullad az ország.

A polgári demokrácia kopott, foszladozó díszletei között a bolsevizmus és a fasizmus küzdelme folyik, bolsevizmus és fasizmus nélkül. Magyarországnak mintha nem is lenne többé politikai fantáziája. Jövője üresnek tetszik.

 

 

Szerető Szabolcs: A kiásott halott (Magyar Nemzet, 2007. május 3.)

Kádár „feldolgozatlan öröksége ma is nyomaszt bennünket, ami törvényszerű, hiszen a rendszerváltozás nem hozott valódi morális megtisztulást. Sírjának meggyalázói ettől a katarzistól lökték még távolabbra az országot”.

 

(…) Tegnap újabb tettel gyarapodott a gyalázatos események listája: ismeretlenek megrongálták, feldúlták a budapesti Fiumei úti temetőben Kádár János és felesége sírját. A néhai kommunista pártvezér koporsójából kilopták a csontokat, s Kádárné urnája is eltűnt. A parlamenti pártok egyhangúlag elítélték a barbár cselekedetet, hangsúlyozva, hogy a temetői nyughely felforgatása kegyeleti botrány. Megszólalt a miniszterelnök is, aki mindehhez hozzáfűzte, hogy e köztörvényes bűncselekménynek semmi köze sincs a politikához, a történelemhez. Képtelen állítás: ugyan, mi máshoz lenne köze? Nyilvánvaló, hogy itt nem a "szokásos" sírgyalázással állunk szemben. Nem részeg, bedrogozott hülye gyerekek borogattak fel találomra sírköveket: akik ezt tették, nagyon is tudatosan, átgondoltan cselekedtek. Akár számításból, akár indulatból rontottak rá a sírra, hideg fejjel terveztek. Üzentek.

 

(…) A motivációk skálája a figyelemelterelő, hatalmi érdekeket szolgáló provokációtól valamely történelmi vagy személyes sérelem megtorlásáig terjed. A klasszikus kérdésre – Kinek az érdeke? – most nem annyira egyszerű a válasz, mint a titkosszolgálati miniszter által tálalt fenyegető híreknél, az elhamarkodott ítéletalkotás pedig később kellemetlen következményekkel járhat.

 

(…) De a jogos felháborodást nem felejtve, szögezzük le: a halott politikus nyughelyének meggyalázása nem írja át a történelmet, nem kisebbíti az élő Kádár bűneit. Az igazi gyalázat, az ősbűn a kivégzett fiatal forradalmárokkal, az összedrótozva, meggyalázva, jeltelen sírokba elkapartakkal esett meg. Vagy azzal a medikával, akire ma, holtában is vérbírái vádjait köpködik a művészi szabadság nevében. Kádár János gyilkos és áruló volt, amin az a történelmi tény sem változtat, hogy a megtorlás évei után összehasonlíthatatlanul élhetőbb országot engedélyezett alattvalóinak, mint amit azok a Rákosi-korszakban megtapasztalhattak. Bár az ötvenes évek elején ő is börtönben ült, a nemzetellenes kommunista diktatúra egyik kiépítője volt a kékcédulás választásokig, a Rajk-perig és még tovább is. Feldolgozatlan öröksége ma is nyomaszt bennünket, ami törvényszerű, hiszen a rendszerváltozás nem hozott valódi morális megtisztulást. Sírjának meggyalázói ettől a katarzistól lökték még távolabbra az országot. Gyalázat.

 

 

Bede Márton: A mutáns kommunista zombik lázadása 2. (Index, 2007. május 3.)

„Héló, Kádár Jánosról beszélünk, ő azért egy rossz ember volt, és nem csak úgy rossz, mint Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor, hanem egy konkrét gyilkos, Magyarország legszomorúbb évei közül egy csomónak teljhatalmú ura.”

 

(…) Kádár csontjainak elrablásával kapcsolatban két igazán meglepő mozzanat van. Először is aki harminc évig egy ország "első számú pártállami vezetője", annak a maradványaival két dolog történhet: vagy mauzóleumban végzik, vagy jelöletlen sírban elkaparva. Ez az egyszerű, vörös gránitból készült sírkő, rajta Kádár nevével bármelyik vidéki temetőben állhatna, hirdetve, hogy gazdája még annyira sem volt fontos ember a faluban, hogy kellően ízléstelen és giccses síremlékre fussa. Kádár puritánsága közismert, égtünk is miatta eleget a despota Ceaucescuval vagy a szolis playboy Titóval büszkélkedő románok és jugoszlávok előtt, de egy ennyire semmilyen sír mégis meglepő.

 

(…) A sírrablás nem gyáva tett, megnézném én Gyurcsány Ferencet, ahogy eltölt egy estét valami temetőben baglyokkal és a lápi lidérccel. Kádár hullájával játszadozni pedig nem szörnyű meg embertelen, hanem vicces. Őszintén el nem tudom képzelni, hogy néhány idősödő kommeren és a hivatásos megijedőkön kívül (nem kitalált közlemény május másodikáról: "Meddig kell még várni, hogy a hatalom a fasiszta háborús bűnösök rehabilitálása, az ordas eszmék terjesztőivel szemben tanúsított bátorító elnézés helyett végre határozottan fellépjen és megfékezze a sötét erőket?") valaki is őszintén a nemzetbe taposásnak vagy egy ember hullájának meggyalázásaként fogta fel ezt a szörnyű bűntényt. Héló, Kádár Jánosról beszélünk, ő azért egy rossz ember volt, és nem csak úgy rossz, mint Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor, hanem egy konkrét gyilkos, Magyarország legszomorúbb évei közül egy csomónak teljhatalmú ura.

 

(…) És bizony van a rosszaságnak egy olyan foka, amin túl nem jár a végső tisztesség sem. Az ismeretlen katonának jár, akárhány ellenséget is szúr szíven szuronyával, Eichmannak meg nem járt, bele is szórták a hamvait a Földközi-tengerbe. Kádár nem volt Eichmann, csak egy szánalmas korszak szánalmasan kispályás bűnözője, akit ha már életében nem lehetett rendesen, most már azért illik kiröhögni. Vannak a humornak finomabb formái is, nem kell feltétlenül koponyával célozni lábszárcsontokkal kijelölt kapura, de ha valaki mégis ezt teszi, még mindig jobb kicsit pironkodva mosolyogni, mint valamilyen homályos erkölcsi normához igazodva sápítozni.

 

 

Seres László: Kádár koponyája, Kádárné urnája (Hírszerző, 2007. május 4. )

"Ami történt, nem sírgyalázás, ez valami teljesen más minőség. És mit értek el vele? Részvétet egy áruló tömeggyilkos iránt. Médiafigyelmet kapott egy látványos abnormális cselekedet, miközben Kádár/Moldova velünk élő népe senkit sem érdekel."

 

Igen, ez a kérdés ma is, hogy miből jön ki a negatív, hogy miért nem érdekes a normális, és miért csak az érdekes, ha valami abnormális dolog történik, legyen az egy törött cső vagy egy szétkúrt sír valami temető komcsi szekciójában.

 

Persze ahhoz, hogy abnormális dolognak tartsuk, ami szerdára virradóra a Fiumei úti temetőben történt, abból kellene kiindulnunk, hogy az ország viszonylag normálisan kezelte egy négy évtizedes diktatúra vezetőjének normális halálát, majd magában szépen helyére tette a dolgot, miközben felvirradt az új korszak hajnala. Mindnyájan tudjuk, hogy ez nincs így.

 

„Kádár él a nép lelkében” – közölte Kádár posztumusz marketingese, Moldova György a Nap-keltében, és a baj az, hogy legalábbis a nép egy részére nézvést igazat mondott.

 

(...) Míg azonban Alexander Kluge filmjében, a Die Patriotin-ban Gabi Teichert tanárnő azért ragad ásót, hogy a német történelem mélyére hatoljon, addig a Fiumei úti ismeretlenek nettó hullarablást követtek el (a csontokat állítólag telefonon fel is ajánlották Moldovának, találó módon azzal, hogy „vegye vissza” azokat), de főleg: sikerült részvét övezte, áldozati szerepbe tuszkolniuk a prominens halottat, akiben pedig pont az a lényeg, hogy a morális vízválasztó tettesi oldalán áll.

 

Ennek azonban most lehet, hogy vége: az MSZP és a kommunisták is újratemetést akarnak, márpedig ha az lesz, akkor azon megjelenik Moldova népe, az a nép, amelyet Gyurcsány nemrég teljes joggal le akart váltani. És ez a nép tizenhét évvel a rendszerváltás után bizony nyilvánosan is rehabilitálja majd Kádárt. Nem feltétlenül a Nagy Imrét („az azóta elhunyt embert”) eláruló és kivégző gyilkost, erről ugyanis semmit nem tudnak, hanem a balatoni hobbitelkes-skodás-géemkás-jóléti Kádárt.

 

(...) Valakinek nagyon kellett Kádár János koponyája. Pedig ami a fejében volt, az már régóta közkincs.

 

(...) A pártok is leginkább kegyeleti, nem pedig politikai kérdésnek tartják a történteket. Tévednek. Bár nyilván lesz esztéta, aki elnyomott fiatalok önreprezentációs segélykiáltásáról fog értekezni, az akció, amit valakik tudatosan kiterveltek, és fáradságot nem kímélve végrehajtottak, politikai tett volt, és ezt a politikumot nem más, mint egy, az Origónak nyilatkozó régész, név szerint Raczky Pál látta meg: mint mondta, szimbolikus akcióról van szó, a cél egy „előd eltüntetése”, a történelemből történő kiiktatása.

 

(...) Kádár is „azóta elhunyt ember” lett, ám ezek az emberek a halála óta is rulez, az ő érdekeik és irracionális hangulataik kiszolgálásáról szól a politika azóta is. Kádár csontok nélkül is él, feltámasztásáért (az államfüggő pszeudopolgárság körbeudvarlásáért, a bal- és jobboldali etatizmusért, a kollektivista középszer töretlen hatalmáért) nagyon sokat köszönhetünk az MSZP-nek és a Fidesznek.

 

 

 

 

Dévényi István: Megvannak Kádár maradványai! (Heti Válasz, 2007. május 3.)

„(…) Kádár János ellopott maradványait (…) megtaláltam (..) elegendő volt bekapcsolni a televíziót, rákattanni a hírportálokra, elolvasni a napilapokat, s ni, máris ott volt a szemem előtt teljes kibontakozásban az egész Kádár-maradvány, amit úgy is neveznek, hogy Magyar Köztársaság.”

 

(…) A rendőrség nagy erőkkel nyomoz Kádár János ellopott maradványai után, én viszont megtaláltam mindet. És még csak nem is kellett nagyon keresgélni, mert elegendő volt reggel fölébredni, bekapcsolni a televíziót, rákattanni a hírportálokra, elolvasni a napilapokat, s ni, máris ott volt a szemem előtt teljes kibontakozásban az egész Kádár-maradvány, amit úgy is neveznek, hogy Magyar Köztársaság. Mert nem szabadultunk meg a krumplileveses öregtől, de nem ám! Itt van ő folyamatosan, bennünk és kívülünk, ha tetszik, ha nem.

 

(…) Szóval Kádár János porladó csontjait föl kell kutatni és tisztességgel el kell újból temetni, hiszen a sírgyalázás csúnya dolog. A Kádár-maradványoktól viszont jó lenne mielőbb megszabadulni, mert a végén rámegyünk az elszállt agyú hullarablóktól a gyógyíthatatlan kommunistákig mindannyian.

 

 

Révész Sándor: A fölháborodás csapdája (Népszabadság, 2007. május 4.)

 

„A halott semmilyen bűne nem igazolja a halottgyalázást. De aki ezzel egyetért, annak azzal is egyet kell értenie, hogy semmilyen halottgyalázás nem igazolja a halott semmilyen bűnét.”

 

(…) Tegnap reggelig azt hihette az ember, hogy az a penetráns halottgyalázás és kegyeletsértés, ami a Fiumei úti temetőben történt, mindenkit megrendített pár száz aberrált jobbszélső egyénen kívül. Tévedtünk. Megjelent a Nap-kelte stúdiójában Moldova György, és kicsattanó jókedvvel, vihorászva magasztalta a haló poraiban meggyalázott diktátort és diktatúráját. Látszott rajta, mennyire jólesik neki, hogy a temetőben pusztító sötét kísértetek ilyen nagy érzelmi hullámot vertek az ő lapos kádárista propagandája alá. Annak a lehetőségnek örült olyan nagyon, hogy undorító bűncselekmény felelősévé és cinkosává tehet mindenkit a fasisztáktól az ellenzéken keresztül Gyurcsányig, aki nem osztja a diktatúra iránti vonzalmát és a szabadság iránti megvetését.

 

(…) A halottgyalázás minden halott esetében gyalázatos. Ha ávós, ha nyilas, ha bármilyen. Akadt egy illető, aki képes volt leírni az Indexen, hogy "Kádár hullájával játszadozni pedig nem szörnyű meg embertelen, hanem vicces", merthogy "van a rosszaságnak egy olyan foka, amin túl nem jár a végső tisztesség sem". Embertelen gondolat, az a föltételezés rejlik mögötte, hogy van ember, aki nem ember. A halott semmilyen bűne nem igazolja a halottgyalázást. De aki ezzel egyetért, annak azzal is egyet kell értenie, hogy semmilyen halottgyalázás nem igazolja a halott semmilyen bűnét.

 

(…) A kádárizmus apologétáinak kellene most mélyen elgondolkodniuk azon, hogy minek is az apologétái ők. Tudniillik a halottgyalázásé, a kegyeletsértésé és a kegyeleti jogok megtagadásáé - többek között. A diktatúra meggyilkolt ellenfelei közös koporsóban egymásra gyömöszölve, összedrótozva, arccal lefelé fordítva, jeltelen sírban várták a demokrácia föltámadását. A kivégzett forradalmárok hozzátartozóitól megtagadták a temetés, a megemlékezés, a magánemlékezés jogát is. És ez a halottgyalázás nem olyan volt, mint a mostani. Mert nem magánszemélyek művelték, hanem a hatalom. Mert nem törvénysértés volt, hanem törvényszerűség, mert nem lehetett szabadon beszélni róla, nem lehetett nyilvánosan fölháborodni, de még kérdezni sem: hol vannak meggyilkolt szeretteink csontjai.

 

Publicisztikák II.

 

Andrassew Iván: Hetediziglen (Népszava, 2007. május 4.)

„(…) Moldova György egy reggeli, közszolgálati műsorban legyilkosozza Ferenczi Krisztinát. (…) Ha ennyire elragadtatjuk magunkat, akkor ne csodálkozzunk, ha elborult agyú és jellemű, adrenalinmámorban kutakodó sírásó partizánok az éj leple alatt csontokat szedegetnek a temetőben.”

 

(…) Nem helyes, ha Moldova György egy reggeli, közszolgálati műsorban legyilkosozza Ferenczi Krisztinát, csak azért, mert ő meg meri említeni, hogy Kádár János nevéhez vér tapad, vagyis gyilkos. Nem helyes, hogy Ferenczi Krisztina nem hagyja ott azonnal a műsort. Ha ennyire elragadtatjuk magunkat, akkor ne csodálkozzunk, ha elborult agyú és jellemű, adrenalinmámorban kutakodó sírásó partizánok az éj leple alatt csontokat szedegetnek a temetőben. Annyi eszük nincs, hogy még azt se tudták fölmérni, mekkorát használnak ezzel Kádár jó hírnevének. Aki eddig nem nagyon szerette az emlékét, vagy aki semleges volt a megítélésében, ettől az abszurd esettől inkább a pártjára áll. Elemi emberi tisztességből.

 

(…) Hogy Kádár miről tehetett és miről nem, hogy közvetlenül bűnös-e emberek százainak halálában, a csak félelem keltésére alkalmas megtorlásokban, majd eldöntik a történészek. Én személyesen hajlok arra, hogy aki elvállalja egy bármilyen reménytelen forradalom leverését, pláne annak ellenében, aki parlamenterként az ellenséghez tárgyalni küldte, és ezzel – akár bábként – legitimizálja az általa "behívott” megszállók csapásait, majd azok "törvényes” gyilkolásra kényszerítő stratégiáját, az nem lehet bűntelen. Igaz, hogy Kádár bizonyos szemszögből nézve, bizonyos korszakokban nagy formátumú politikusnak is mondható, de az ötvenhat utáni megtorlások idején nem viselkedett államférfihoz méltó módon. És ezt nem szabad neki megbocsátani.

 

 

Csontos János: Kádár apró dögei (Magyar Nemzet, 2007. május 4.)

„Lehet újra fasizmust kiáltani, hosszan és kitartóan – mert ha rendőrségünk olyan sikeresen göngyölíti fel ezt a gyalázatos ügyet is, mint saját székházának hajnali meggépisztolyozását, akkor mindenki arra használhatja fel ezt az esetet is, amire csak akarja.”

 

(…) Kiásták, ellopták a temetőből Kádár és Kádárné földi maradványait. Rémregénybe illőeset: Jókai már hegyezné a pennáját, hogy sodró erejű, hátborzongató kalandfüzért kanyarítson belőle. Jókai "az új földesurat" is illúziókeltően megénekelte, akiről pedig mindenki tudta, hogy bizonyos Haynau adta a modelljét.

 

(…) Haynaut legalább nem sorolta a hálás utókor ostoba közvélemény-kutatásokon a nemzeti történelem legnagyobb alakjai közé. Igaz, nagyságrenddel kevesebb magyar élet szárad a lelkén, mint Kádár Jánosén. Haynau ráadásul csupán az eszköz volt, a beosztott hóhér – Kádár meg maga a szovjet helytartó, aki lefelé fordította a mutatóujját, és közben azt mondogatta: "Da, da, taváriscsi." Semmi nem menti (beleértve a legvidámabb barakk megkésett relatív mennyországát is), amit a véres "konszolidáció" során művelt. Ezt a sírgyalázást azonban ő sem érdemelte. Sírgyalázást semmivel nem lehet kiérdemelni. Még a megszálló katonák porló csontjait is megilleti a kegyelet, miután tisztességesen ex humálva, kihívó emlékművek alól valódi katonatemetőkben földelik el őket. Úgy is lehet fogalmazni: Kádárnak, aki utolsó zavaros beszédében a kommunista bűnbocsánattal viaskodott, soha nem lesz könnyű a föld – de joga van ahhoz, hogy békében, háborítatlanul nyugodjon.

 

(…) A valódi és pszeudokommunisták új erőre kaptak. Úgy kellett nekik ez a sírgyalázás, mint egy falat kenyér. Lehet újra fasizmust kiáltani, hosszan és kitartóan – mert ha rendőrségünk olyan sikeresen göngyölíti fel ezt a gyalázatos ügyet is, mint saját székházának hajnali meggépisztolyozását, akkor mindenki arra használhatja fel ezt az esetet is, amire csak akarja. A Népszabadság vezércikkírója, Nagy N. Péter csupán a hangot adta meg, amikor - nem mindennapi arcátlansággal – az idén elhunyt bátor antikommunista költőnket idézte a friss eset kapcsán.

 

(…) Az emberi mivoltából kifordult Kádár volt elvtársát, Nagy Imrét- akiről a Nagy Gáspár-vers szól felakasztását követően megkötözve, rendőrlovak patáival megtiportatva meszesgödörbe temettette el. Arccal a földnek - hogy egy szintén elhunyt nagy költőnk, Bella Istvánszintén nagy versét idézzem. Kádár János megkapta a végtisztességet - ez a csont meg az a csont nem említhető egy mondatban. Mint ahogy a mégoly puha diktatúra és a mégoly kemény demokrácia között sincsen átjárás, egyetlen pillanatra sem. Kádár apró dögei a pesti viccben félelmetes figurák voltak – mára inkább szánalmasak.

 

(…) Most a kádáristák nemcsak felélénkültek, de talán már a Kádár-szoborra is elkezdték a gyűjtést. (A Ságvári-szobor már folyamatban is van.) Ha feltesszük a kötelező kérdést (Cui prodest?), azt látjuk: a Kádár-sír feldúlása legalább annyira érdeke a diktatúra iránt leplezetlen nosztalgiát tanúsító szélsőbalnak, mint a demokratikus féket nem ismerő szélsőjobbnak. Bármelyikük tisztátalan keze benne lehet a dologban. A Teve utcai támadás a becsszóra bemondott, de soha nem igazolt terrorveszéllyel együtt igazolta a Kossuth tér lezárását, a Fiumei úti sírrablás meg talán felpörgeti az úgynevezett gyűlöletbeszéddel kapcsolatos törvényalkotási folyamatot.

 

(…) A kormányzó pártoknak ugyan határozott igényük van a szélsőjobboldali veszélyre (addig sem foglalkozik senki az elégtelen kormányzati teljesítménnyel), de ők tudják a legjobban: néhány tucat idiótán kívül senki nincs Magyarországon, aki hasonló embertelen tettre vetemedne. Ezek a körök (jobb- és balszélen egyaránt) jól izolálhatók, beazonosíthatók. Nem igaz, hogy e szűk csoportosulások nem számolhatók fel: az Orbán-kormány egyszer már példát mutatott a "szabóalberttelenítésre". Igaz, akkor nem is lehetne senkitől ijedezni meg elhatárolódást követelni: végre foglalkozhatnánk magával az országgal, mindannyiunk sorsával. Persze ehhez szükség volna minimális konszenzusra.

 

 

Ungváry Rudolf: A Kádár-sír meggyalázása után (Népszabadság, 2007. május 6.)

„(…) a sírgyalázók, antiszemiták és kapitalizmusgyűlölők irracionális késztetéseit nem ez, hanem a globális kapitalizmus és a demokrácia mozgósította. Nemcsak a világtörténelem, a magyar történelem sem ért véget a bolsevizmus csődjével.”

 

(…) 1989 után Magyarországon megvalósult a globális kapitalizmus. Ez teljesen eltér a közel fél évszázados állampárti uralom idején kitenyészett torz reformbaloldali, illetve harmadikutas, önáltató népies elképzelésektől: intézményi-funkcionális szempontból radikális és valódi volt a rendszerváltás, az euroatlanti normalitás keretei közé tértünk vissza. Először ugyan nagyjából ugyanaz a néhány ezer ember rendelkezett a társadalmi erőforrásokkal, mint korábban (innen nézve nem jelentős a váltás), de a sírgyalázók, antiszemiták és kapitalizmusgyűlölők irracionális késztetéseit nem ez, hanem a globális kapitalizmus és a demokrácia mozgósította. Nemcsak a világtörténelem, a magyar történelem sem ért véget a bolsevizmus csődjével.

 

(…) A pártállam idején sunyin lapító és együttműködő mai sírgyalázókat, a bújtatott nyilas szimbólumot képviselő árpádsávos zászlók lobogtatóit, a Parlament előtti zsidó névsorok készítőit a magyar jobboldalnak az a része bátorította fel, amely felelevenítette az 1945 előtti nézőpontokat, s ezzel a demokrácia jobboldalról kiinduló szétverését kockáztatja. Hogy a haza kisajátítható, hogy mindig csak a baloldal rontott rá a nemzetre (mintha teszem azt 1944 nyilas-hatalomátvétele nem létezett volna), és a politikai ellenfél lényege az "idegenszerűség". A turulmadár, a Teleki- és a Pusztaszer-kultusz valójában visszanyúlás a zsidó-keresztény kultúra előtti totemizmus és fajiság szimbólumrendszeréhez. Ellenzékiségük kimerül abban, hogy az egykori nyilaslapok színvonalán "bankárkormányoznak", miközben annak a kormánynak, melyet korábban a jobboldal alakított, ugyanazok voltak a bankárai. Nem minden jobboldali ilyen, de ez nehezen vehető észre.

 

(…) A baloldal jelentős része felszabadulásnak tartja, ami 1945-ben puszta megszabadulás volt a szélsőjobboldali rémuralomtól. Che Guevarát, vagy a háború alatti kommunista vezetőt, Ságvárit a demokrácia és nem pusztán a marxizmus-leninizmus (adott esetben antifasiszta) hősének állítják be. Ezen az alapon akár egy nyilas pártvezetőt is demokratának nézhetnénk, amiért antikommunista volt. Szemükben a bolsevizmus humanista eszmetörténeti gyökerei miatt nem lehet azonosság a szocializmus és a fasizmus reális totalitarizmusa között. A Kádár-korszakot a demokrácia reformista előszobájaként értelmezik. Többnyire még ma sem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a nemzet nem azonos az állampolgárok összességével, a haza pedig nem azonos az állammal.

 

(…) A magyar jobboldal 1989 óta gyakorolja szabadon a politikát. Jelentős része pocsék módon, de nem annyira, hogy a liberálisok és az egykor "tiszta hitű" baloldaliak képzelőerőt nélkülöző részével szemben ne tudnának három év múlva nyerni. És akkor bizony már nem az ellenfeleivel, hanem önmagával kell megbirkóznia a magyar jobboldal egészének. Szerencsére úgy, hogy nem engedheti meg magának a demokrácia szétverését, mert ehhez - egyelőre - szintén hiányzik a "korszellem". Megtiltja az EU. S ekkor végre a harmadik (na legyen: a két és feledik) világ egyik országában helyreállhat némi egyensúly: a jobboldal is tanulni kezdi a demokratikus kormányzást. Mert ahhoz, hogy a baloldal fejlődjék, elengedhetetlen a jobboldal fejlődése. Ez pusztán a baloldaliak kegyelméből lehetetlen.

 

 

Szabó Béla István: Csontváztánc (Gondola, 2007. május 6.)

 

„Egy rendes országban, egy rendben lévő néppel nem lehetne eljátszani azt, amit tesznek: valami kisinas elkiáltaná magát: a király meztelen! És vége lenne az egésznek. Ma hiába látszik a csontja: kushadás van és agresszív önzés. Ez Kádár műve. Ez Kádár hagyatéka.”

 

(…) A halottgyalázásra nem lehet sem mentséget, sem indokot találni. Kádár János Magyarország és a magyarság egyik legszörnyetegebb tönkretevője 1989-ben befejezte földi pályafutását. Teste az enyészeté, emberi lelke nem földi bíró elé kerül. Ítélni fölötte nem a mi dolgunk. Földi maradványaival a mindenkit megillető tisztelettel kell bánnunk. Mentsége a kiásóknak nincs, nem lehet. Kádár maradványai a lelkeket mérgezik. Nem a csontok: a tett, a mű. Mert Kádár alkotott valamit: azt, ami ma van. Ami ma van bennünk, ami ma mérgez minket.

 

(…) A kispályás Gyurcsány – Kóka páros kűrje semmi. Önmagában semmi. Egy rendes országban, egy rendben lévő néppel nem lehetne eljátszani azt, amit tesznek: valami kisinas elkiáltaná magát: a király meztelen! És vége lenne az egésznek. Ma hiába látszik a csontja: kushadás van és agresszív önzés. Ez Kádár műve. Ez Kádár hagyatéka. Ez Kádár hullamérge.

A betonfejű bolsevikokat kevésbé utáltam, mint őt. A makiszemű Biszku (pardon, kisállat!), a cementeszsák Apró, a töppedt meztelencsiga Nemes, a sunyibajszú Aczél: „munkásellenzék” vagy csekista vagy „reformista” mind egyszerű képlet: önző, hatalommániás gazemberek, a kutya sem sír utánuk. De „János bácsit” visszasírják. Kik?

 

(…) Sohasem gondoltam volna, hogy e temetői csontkivételre valaha sor kerül. Egyszerűen eszembe sem jutott a lehetségessége. Ritkuló copffal és őszülő szakállal, 56 év (az én idei ötvenhatom!) emberi tapasztalatával most, utólag nem csodálkozom: sem a magam szűkös fantáziáján, sem az éjszakai csontszedők rablásán. Mert itt Semmiország van, ez az üresek (hollow man) világa. Ez a Semmiség Kádár mérgező öröksége.

 

(…) Lehet, hogy ávósok intézték a kihantolást: ütni egyet a „jobbosokon”. Lehet, hogy eszelős vérsámánok akarják elűzni a nemzet feje fölül a rontást. Lehet, hogy a színesfémbegyűjtők hallottak Tamáska Mária aranyurnájáról és a férje koponyáját csak ráadásként vitték el. És még az is lehet – s ezt komolyan gondolom –, hogy internacionalista sátánisták feketemiséjük kelyhét készítik valahol a csontgömbből. Minden lehetséges. Minden gonosz őrület lehetséges. Minden jeges számítás lehetséges. Minden agybaj és játszma lehetséges. Minden lehet. De az nem lehet, hogy így maradjunk, ahogyan vagyunk.

 

 

Szalai-Burszán Balázs: A szimbóleumok hete (Index, 2007. május 7.)

 

„Az üzenet, szimbólum felfejtésével foglalkozni (…) nemcsak időpazarlás, de hiba is. Embereket kiásni a sírjukból ugyanis nem szimbolikus tett, nem politika, hanem egyszerű suttyóság.”

 

(…) Megvan az első lelőtt túszejtőnk és az első ellopott fejű történelmi alakunk. Nyilván önök is úgy számoltak, hogy semmi sem fog történni a hosszú meg a nem annyira hosszú hétvége között, aztán tessék. Mindkét ügyről megtudtuk már, hogy szimbolikus jelentőséggel bír, első azért, mert eddig még Magyarországon nem lőttek le túszejtő bankrablót, plusz Mór, ez tiszta sor, a második meg azért, mert a tettnek bizony üzenete van (illetve kinek állt érdekében)

 

(…) A kinek állt érdekébent tekintve a sajtóból megtudhatjuk, hogy bizonyos csavarokkal a szélsőbalnak is akár. Kár, hogy Magyarország lakosságának politikailag motivált tagjai vélhetően nem képesek túl bonyolult logikai műveletekre, amit az a tény már önmagában bizonyít, hogy politikailag motiváltak. Azt kell hinnünk tehát, hogy a dolog mégiscsak az, ami. A Kárpátia-idézet azt jelenti, amit. Politológusok elemeznek, ki-be suhannak a stúdiókba (-ból).

 

(…) Az üzenet, szimbólum felfejtésével foglalkozni viszont ebben az esetben nemcsak időpazarlás, de hiba is. Embereket kiásni a sírjukból ugyanis nem szimbolikus tett, nem politika, hanem egyszerű suttyóság. Nem mintha különösebb elképzeléseim lennének például az örök nyugalmat / az örök életet illetően, nem gondolom például, hogy a föltámadás azon múlik, hogy valakinek megvannak-e egy helyen hiánytalanul a tagjai (ebben az esetben Szent István például elég nagy szarban lenne). Azt sem hiszem, hogy a holtakat nem szabad háborgatni, hiszen pont azért holtak, mert nekik aztán tökmindegy.

Viszont kultúremberek nem ásnak ki halottakat. Függetlenül attól, hogy az illető halott élő korában lövetett-e, akasztatott-e vagy sem. (Külföldi hírügynökségi jelentések diplomatikusan fogalmaznak: "megítélése ellentmondásos".) Ha mégis kiásnak halottakat, akkor azért, mert a többség úgy döntött, hogy az illető halott mégsincs jó helyen, szimbolikusan. Ez ilyen egyszerű.

 

 

Martos Gábor: A többi néma csend (Népszava, 2007. május 8.)

 

„(…) Lassan már a katarzis, azaz a végső lelki megtisztulás esélye sincs meg, hiszen lassan már nem marad a színen egyetlen olyan (köz)szereplő sem, akiről, ha el is pusztul rútul a politikai cselszövések ármányainak súlya alatt, de legalább azt elmondhatnánk, hogy „belőle, ha megéri, nagy király vált volna még”

 

(…) "El szabad temetni keresztyén temetőbe egy olyan leányt, ki maga jószántából keresi az üdvösséget?” – kérdezi színrelépésekor az Első sírásó a Hamlet ötödik felvonás első színének első mondatában. (…) Mindez persze már régi történet, de pont egy hete a helsingőrihez hasonlóan egy budapesti temetőben is járt (még ha itt egyes feltételezések szerint nem is két, de legalább) három "sírásó”, vélhetőleg ők is valamiféle "ásóval, kapával”, amikkel aztán annak rendje és módja szerint kiástak-kikapáltak (vagy fogalmazzunk a fordító Arany Jánosnál kevésbé irodalmian: feltörtek-feldúltak) egy sírt, s ahogyan a Stradford on Avon-i bárd szövege szerint már huszonhárom éve ott nyugvó egykori Yorickét, ők is (hogy közben dalolva-e, azt persze nem tudjuk, mint ahogyan azt sem, hogy vajon az első – a "főnök” – elszalasztotta-e ásás közben a másodikat, a segédjét valamelyik közeli józsefvárosi krimóba, mondván "Eredj csak, lódulj amoda…, hozz nekem egy itce valamit”) kidobáltak az általuk megásott gödörből egy pár évvel ugyan kevesebb ideje ott nyugodott koponyát (meg némi egyéb csontokat), s ha nem is shakespeare-i, de ha kevésbé veretes is, azért mégiscsak bizonyos, az Első sírásóéhoz hasonló "végtisztesség-elméleti” idézetet festettek fel (ki hol nyughat szerintük – vagy nem) egy közeli falra (egy kései-távoli kolléga-utód, egy magyar rockzenekar szövegírójának a tollából), majd mint akik jól végezték a dolgukat, távoztak.

 

(…) Mi meg itt maradtunk a magunk drámájával, sőt, nyugodtan mondhatjuk, tragédiájával, évek óta folyamatosan elrontott dramaturgiánkkal, amiben lassan már a katarzis, azaz a végső lelki megtisztulás esélye sincs meg, hiszen lassan már nem marad a színen egyetlen olyan (köz)szereplő sem, akiről, ha el is pusztul rútul a politikai cselszövések ármányainak súlya alatt, de legalább azt elmondhatnánk, hogy „belőle, ha megéri, nagy király vált volna még”.

 

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695