"Szélsőjobboldali veszély": politikai küzdelem és értelmiségi harc

2007-05-12

Annak ellenére, hogy március 15-ét követően a szélsőjobboldali szervezetek egyértelműen veszítettek súlyukból, Kádár János sírjának felforgatása, illetve a Békelánc demonstráció után ismét felerősödött a szélsőjobboldal politikai szerepéről folytatott vita. Mindez nem független attól, hogy a nagy pártok intenzívebb szimbolikus politizálásba kezdtek. Míg azonban a pártok politikai küzdelmet folytatnak, addig az értelmiségi elitcsoportok szellemi élet-halál harcot vívnak egymással.

Kádár sírja és öröksége

 

Kádár János sírjának meggyalázását követően a szélsőjobboldali veszélyről szóló hírek ismételten a közbeszéd tárgyává váltak. Bár a sírgyalázást természetesen mindenki elítélte, és a pártoknak sem volt érdeke felnagyítani az ügyet, a két nagy politikai tábor mögött álló értelmiségi elitcsoportok ezúttal is hajlamosak voltak a rivális kezét látni a történtekben. Az ügy súlyát mégis jelentősen csökkentette, hogy a parlamenti pártoknak az eset

> Szélsőséges harc a médiafigyelemért

 

2006. őszétől a szélsőjobboldali csoportok kiemelkedően fontos szereplői voltak a magyar közéletnek: a korábban jobbára csak egy szűk réteg által ismert marginális szervezetek és személyek lettek a hírek főszereplő, időnként a politika formálói. A média érdeklődési körében addig alig szereplő csoportok lehetőséget kaptak a nyilvános megjelenésre, és ezt igyekeztek minél jobban kihasználni. Az azóta eltelt időszakban folyamatosan alakítottak újabb és újabb szervezeteket, rendeztek tüntetéseket és egyéb – néha bulváros elemektől sem mentes – akciókat. A fő ellenség kezdetben egyértelműen Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és kormánya volt, ám az idő múlásával egyre inkább az egész jelenlegi politikai elit lett a célpont.

 

A két nagy politikai oldal kezdettől fogva egészen máshogy viszonyult az utcai demonstrációk szervezőihez: a jobboldalon sokan a kormányellenes felháborodás eredményezte civil megmozdulásnak, a baloldalon egyre erősödő szélsőjobboldali veszélynek látták a történteket. Ez az értelmezési vita azonban folyamatosan szereplési lehetőséget biztosított a szélsőségeseknek, hiszen egy-egy megmozdulásuk után mindkét oldal igazolni kívánta saját interpretációját.

 

Az ősz folyamán az október 23-i események váltották ki a legnagyobb vitát, és rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy március 15-től hasonló lehetőséget vártak a szélsőjobboldali szervezetek. Március 15. azonban vereség volt a szélsőségesek számára, az utcán és a kommunikáció szintjén egyaránt. Saját magukat korábban az „igazság és az erkölcsösség” képviselőiként határozták meg, akiknek egyetlen célja a jelenlegi „hazug és igazságtalan” rendszer felszámolása. Ezzel szemben az átlagember a nemzeti ünnep estéjén nem látott mást, mint kukákat felgyújtó marginális csoportokat, valamint egy munkáját teljes közmegelégedésre végző rendőrséget. Ráadásul az őszi eseményektől különbözően a rendbontások ezúttal egyértelműen elkülöníthetőek voltak minden más politikai rendezvénytől. A korábban megosztott közvélemény egyértelműen a rendőrség oldalára állt, így a rendzavarók még a közhangulat változását megérző, engedélyezett kormányellenes tüntetéseket szervező radikális csoportok körében is elvesztették a támogatottságukat.

 

A nemzeti ünnepet követően az utcai rendbontástól, illetve ezekkel bármilyen összefüggésbe hozható politikai szereplőktől minden párt és szervezett csoport igyekezett eltávolodni. Ennek megfelelően az elmúlt időszak legfontosabb eszközének a radikálisok esetében is a népszavazások kezdeményezése tekinthető. Ezek ugyanis a megvalósítás esélyétől, vagy a végső kimenetelüktől függetlenül hosszabb távon is kampányszerű szereplési lehetőséget biztosítanak a kezdeményezőknek.

 

kapcsán nem volt érdeke politikai ellentétek túlzott kiélezése.

 

A baloldalon elhangzottak ugyan utalások arra, hogy ide vezetett a Fidesz által alkalmazott radikális antikommunista retorika, a jobboldalon pedig többen úgy vélték, hogy a kormányoldalnak hoz politikai hasznot a sírgyalázás, mivel így ismét lehet szélsőjobboldali veszélyről beszélni. Ezúttal azonban a politikusok helyett inkább csak az egyes táborok mögött álló véleményformáló értelmiség foglalkozott kiemelten a történtekkel. Az MSZP ugyanis nem kívánta saját állampárti gyökereit hangsúlyozni akkor, amikor éppen szabadulni igyekszik a Kádár-rendszer örökségétől, vagyis a posztkommunista minősítéstől. A radikális hangnemét némileg visszafogó, a plebejus politika meghirdetésével "Kádár népét" szólongató Fidesznek pedig ugyancsak nem állt érdekében a történtek kommentálása.

 

A Kádár János sírjával történtek nem a szélsőségesek megerősödését mutatják, a március 15. utáni időszak éppen ennek ellenkezőjéről tanúskodik. Ugyanakkor az eset nyomán folytatódhatott a szélsőjobboldali veszélyről és ehhez kapcsolódóan "a kormány diktatúrájáról" szóló vita.

 

Zéró tolerancia- Zéró hatékonyság?

 

A szélsőjobboldali veszély kérdésének előtérbe kerülését nemcsak a Kádár-sír körül kialakult vita eredményezte, hanem a kormányzat politikai szélsőségek és rasszizmus ellen indított kampánya is. 1945 május 9. hagyományosan az egyik olyan hazai dátum amely politikailag erősen megosztja a hazai közvéleményt. Annak ellenére, hogy ez a nap Európa-szerte a fasizmus feletti győzelem és a második világháború végének ünnepe is egyben, hazánkban szinte minden évben menetrend szerint feltámasztja arról szóló vitát, hogy ez a nap a „felszabadulást” vagy éppen a „megszállás kezdetét” jelenti. Nem véletlen, hogy Gyurcsány Ferenc és az MSZP éppen erre a napra tervezte a „Zéró Tolerancia” mozgalom betetőzésének számító Békelánc felvonulást a Dunapartra. A kezdetben ötpárti konszenzusnak indult, majd egyre inkább a baloldali értelmiség ügyévé és a szocialista párt akciójává váló rasszizmus elleni mozgalom ugyanis maga is egy válasz az utóbbi hónapokban egyre erősebben érzékelhető elbizonytalanodásra a szocialista szavazók részéről. Emellett alkalom a miniszterelnök számára is a visszatérésre: az utóbbi hónapokban visszavonult, és a hazai közszereplésesektől távolmaradó miniszterelnök most olyan szereplésekkel igyekszik visszatérni a nyilvánosságba, melyek miatt nem válik támadhatóvá az ellenzék részéről.

 

Mivel azonban a miniszterelnök utóbbi időszakban tapasztalható háttérbe vonulásának az volt az egyik célja, hogy Gyurcsány Ferenc újraépíthesse imázsát, a „visszatérés” körülményei nem nevezhetőek optimálisnak. A miniszterelnök megdobálásának és kifütyülésének képei ugyanis éppenhogy nem a kormányfő, hanem az előző hónapok eseményeinek visszatérésére emlékeztethették a választókat. Kérdés továbbá az is, hogy a hazai választói közegben egyébként valóban erős szimbolikus erővel rendelkező rasszizmus és tolerancia kérdése mennyire alkalmas jelenleg arra, hogy a szocialista szavazókat mozgósítsa és a baloldalt egységbe kovácsolja. Az utóbbi hónapok politikai tapasztalatai ugyanis azt mutatják: a közvélemény mérsékelten fogékony a szimbolikus akciókra, és az MSZP nem tud jelentős számú szimpatizánst szerezni azzal, ha a rasszizmus elleni üzeneteit részben a Fideszre kihegyezve (pl. "Nem hagyjuk, hogy megfélemlítsenek bennünket”) próbálja egybemosni a szélsőjobboldalt és a jobboldalt.

 

A Fidesz és a Márciusi Charta

 

A Fidesz a sokat hangoztatott programalkotási folyamattal párhuzamosan szimbolikus üzenetek megfogalmazására is nagyobb hangsúlyt fektetett az utóbbi időben. A plebejus politikát hirdető legnagyobb ellenzéki párt a hagyományos nemzeti (népies) politizálás hagyományaihoz nyúlik vissza. A sokszor hangsúlyozott ideológiamentesség miatt azonban kedvezőbb számára, ha a párt körüli értelmiségieket is sikerül bevonni ebbe a folyamatba. Erre példa a Csoóri Sándor által életre hívott Márciusi Charta, amely a Fidesz álláspontjával egybecsengő üzeneteket fogalmaz meg.

 

A kemény hangú értelmiségiek aktivizálódása azonban veszélyeket is rejt magában a legnagyobb ellenzéki párt számára, mivel hosszabb távon ismét kijelölheti azokat a támadási felületeket, melyekre összpontosítva a kormánypártok lebeszélhetik a szavazók egy jelentős részét a Fideszre való voksolásról. Miközben ugyanis az intenzív uniópárti kampány, a szélsőségesekről szóló országgyűlési nyilatkozat aláírása, illetve Benjamin Netanjahu meghívása a párt kongresszusára egyaránt azt mutatta, hogy a Fidesz igyekszik megszabadulni a baloldal által ráragasztott radikális címkétől, az értelmiségi holdudvar által erőltett népies-urbánus ellentétben gyökerező nemzeti-nemzetietlen, város-falu, a család-szingli szembeállítás széles választói rétegek megnyerésétől vághatja el a pártot. Az a tradicionális, sokszor vallási érvelésen alapuló antiliberális retorika ugyanis, ami a lengyel jobboldalt hozzásegítette a választási győzelemhez, hazánkban a választók széles rétegeiben ellenérzést vált ki – erre példa a 2006-os választási kampány is, ahol a baloldal éppen az ilyen típusú nyilatkozatokra hivatkozva tudta szélsőséges pártként beállítani a Fideszt.

 

A Kádár-sír meggyalázása, a Fidesz politikáját támogató Március Charta, és az MSZP kampányává alakult rasszizmus elleni kiáltvány egy időben van jelen a nyilvánosságban. Az e témák kapcsán kibontakozó nyilvános vita pedig sokadszor mutatja meg az értelmiség politikaformáló erejét, továbbá azt, hogy Magyarországon az értelmiségi elitcsoportok szembenállása jóval élesebb és hisztérikusabb, mint a politikai elitek rivalizálása, vagy a társadalomban tapasztalható megosztottság.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695