Az elismerés ismeretlen következményei

2008-03-21

Március 19-én a magyar kormány elismerte Koszovó függetlenségét. Ezt megelőzően Koszovó küszöbön álló elismeréséről közös nyilatkozatot adott ki a magyar, a bolgár és a horvát kormány.

Szerbia diplomáciai jegyzékben tiltakozo

> Publicisztikák
Aczél Endre: Mi közünk Koszovóhoz? (Népszabadság, 2008. február 21.)
Jeszenszky Géza: Koszovó és a magyar érdek (Népszabadság, 2008. február 27.) 
Trautmann Balázs: Elismerjük-e Koszovót? (Hírszerző, 2008. február 28.) Tamás Gáspár Miklós: A koszovói csőd (Népszabadság, 2008. február 26.)
Szerbhortváth György: Koszovó és akiknek nem kell (Élet és Irodalom, 2008. március 7.)
Szerkesztőségi vélemény: A koszovói modell (Magyar Hírlap, 2008. március 19.)
Rónay Tamás: Elismerve (Népszava, 2008. március 20.)
Pataky István: Olaj a tűzre (Magyar Nemzet, 2008. március 20.)

tt Koszovó függetlenségének magyar és horvát elismerése ellen, Vuk Jeremic külügyminiszter elrendelte, hogy Radivoj Cveticanin zágrábi és Predrag Cudic budapesti szerb nagykövet sürgősen térjen haza. Koszovó február 17-én kiáltotta ki függetlenségét Szerbiától, azóta világszerte mintegy harminc ország ismerte el az új államot, köztük több mint egy tucat uniós tagállam.

A vélemények többsége ellenzi Koszovó függetlenségének elismerését. Egyes álláspontok azt tartanák ideálisnak, ha Koszovó Tajvanhoz hasonló önálló – de nem független – tartományként alakíthatná saját külpolitikáját. A Hírszerző publicistája szerint lehetetlen olyan döntést hoznia Magyarországnak, amely minden politikai szándéknak megfelelne.

Szerbhorváth György az Élet és Irodalom hasábjain azt nehezményezi, hogy a Koszovó függetlenedése ellen véleményt formáló publicisták kellő tájékozottság nélkül nyilatkoznak a témáról.

A Koszovó függetlenségének magyarországi elismerését követően született publicisztikák központi kérdése, hogy az esemény milyen következményekkel jár a Szerbiában és egyéb szomszédos országokban élő magyarokra. 
 

Publicisztikák I.

Aczél Endre: Mi közünk Koszovóhoz? (Népszabadság, 2008. február 21.)

„Megéri-e ez a gazdaságilag életképtelen, ötvenszázalékos munkanélküliséggel küszködő, segélyekért, támogatásokért kilincselő, a szerb fennhatóság megszűntével is semmire jutó kétmilliós albán provincia, hogy fölötte, ha nem is egy harmadik világháború, de egy páratlan nemzetközi konfliktus/válság felhői jelenjenek meg?”


(…) megint egyszer amerikai-orosz, európai-orosz konfliktus van Koszovó körül. Az Egyesült Államok feltétel nélkül kiáll a koszovói albánok egyoldalú függetlenségi nyilatkozata mellett, az EU át akarja venni az ENSZ-től a koszovói közigazgatás fölötti ellenőrzést, miközben Oroszország mindenben a "végsőkig ellenállunk" jelszavával küzdő Szerbia mellett van. Tiszta szerencse, hogy erőszak alkalmazására eddig senki nem gondolt, a szerbek sem, de várjuk ki a játszma végét.

(…) És a kérdések kérdése: mi végre az egész? Megéri-e ez a gazdaságilag életképtelen, ötvenszázalékos munkanélküliséggel küszködő, segélyekért, támogatásokért kilincselő, a szerb fennhatóság megszűntével is semmire jutó kétmilliós albán provincia, hogy fölötte, ha nem is egy harmadik világháború, de egy páratlan nemzetközi konfliktus/válság felhői jelenjenek meg? Elképzelhető, hogy az egész világpolitika Koszovó túsza legyen? Őrület. Durvább fogalmazásban: mi közünk nekünk Koszovóhoz? Mi közünk nekünk, magyaroknak, akiket az égadta világon semmi sem köt Koszovóhoz, annál több a szerbiai (vajdasági) magyarsághoz, amely minden egyes új, Szerbiát sújtó válság hírére csak félelemmel tud megtelni. Amely nemhogy függetlenséget, még autonómiát se akar magának.

Én úgy gondolom, hogy a Magyar Köztársaságnak nem volna szabad elismernie a független Koszovót. Létezik egy szabad recept, amely alkalmazható itt is. Mi nem ismerjük el Tajvant, de elfogadjuk, hogy ez a (Koszovóhoz hasonlóan) vitathatatlanul önálló kínai tartomány képviseletet működtessen Budapesten. Ugyanez volna felkínálható a koszovóiaknak - és akkor nem megyünk bele egy teljesen fölösleges, abszurd ütközetbe.

Jeszenszky Géza: Koszovó és a magyar érdek (Népszabadság, 2008. február 27.)

„Ha nem akarjuk teljesen átrajzolni a balkáni határokat nagyarányú lakosságcserékkel kombinálva, de nem akarunk végletekig frusztrált államokat és kisebbségeket sem látni, akkor az autonómiák, a kantonok Balkánját kellene létrehozni. Még most is szép feladat lenne a magyar diplomácia számára ezen dolgozni


(…) A döntés megtörtént, itthon és a szomszédos országok magyar közösségeiben az uralkodó közhangulat a koszovói szerbeknek ígért autonómiától máshol is alkalmazandó precedenst remél. Magyar szemmel nézve az optimális megoldás - tekintettel a Délvidéken élő magyarokra - az lett volna, ha Szerbia keretein belül széles körű autonómiák létesülnek, melynek keretei között az egyes nemzeti közösségek tényleges jogegyenlőségben, jó életkörülmények között élik saját életüket, vagyis nemcsak az albánok, hanem a magyarok (esetleg még a horvátok, a szlovákok és a ruszinok) is területi és/vagy kulturális autonómiával rendelkezhetnek.

Félő, hogy Koszovó kiválása után a szerbek végképp nem akarnak hallani ilyesmiről. Mivel az EU Koszovó kérdésében a szerbek ellen döntött, majd máshol próbálja ezt ellensúlyozni, tehát nem várható, hogy exponálja magát a szerbiai magyarok mellett.

Most már késő, de azért elmondom, mit tettem volna én a koszovói kérdésben, ha az elmúlt években is én irányítottam volna Magyarország külpolitikáját. Mindent elkövettem volna, hogy a hazai politikai tényezőket, pártokat egy föderális, autonómiákat biztosító Szerbia programja mellé állítsam. Ez nem lett volna reménytelen vállalkozás. Jó esélye volt annak is, hogy a visegrádi országok mellett Szlovénia, Románia és Bulgária is egy ilyen megoldást támogasson, Görögországról és Ciprusról nem is beszélve.

(…) A magyar külpolitikának olyan megoldást kellett volna kidolgoznia, ami a kisebbségvédelemre épül. Hiszen nemcsak Szerbiában és Koszovóban vannak kisebbségek, amelyeket fenyeget a többség türelmetlensége. A Balkán valamennyi államában jelentős ezek száma és aránya. Ezekben az országokban (is) a nemzet és ehhez kapcsolódóan a vallás, a kultúra, a nyelv az elsődleges lojalitás alapja. A multietnikus, multikulturális állam – sajnos – ott (is) fikció, a többségnek esze ágában sincs semlegességet tanúsítani a nemzeti-nemzetiségi kérdésekben. De mivel lényegében az összes balkáni állam kölcsönösségi viszonyban áll egymással a kisebbségeiket tekintve (az egyik állam kisebbsége többség a szomszédságban), minden állam érdekelt a területi vagy a személyi elvű autonómiára, nemzetiségi kantonokra épülő kisebbségvédelemben. Most már Magyarország után Szerbia számára is ez lenne a garancia a határain kívül rekedt nemzettársak megmaradására, jogaik biztosítására. Egy ilyen rendszer kidolgozásában kellett volna kezdeményező szerepet vállalnia Magyarországnak. Egy stabilitást és megelégedett nemzeti közösségeket teremtő balkáni rendezésben már érdekelt lett volna mind az EU, mind az Egyesült Államok. Most a Nyugat a szerbeket próbálja békíteni. Itt a lehetőség a magyar-szerb együttműködésre a kollektív kisebbségi jogok érdekében - kedvező nemzetközi hátszéllel.



Trautmann Balázs: Elismerjük-e Koszovót? (Hírszerző, 2008. február 28.)

„Ebben a helyzetben a Göncz Kinga vezette minisztérium nehezen tud jót lépni. Nincs az a kifinomult diplomácia, mely egyszerre felelne meg az (…) uniós elveknek, a határon túli magyar szervezeteknek, a környező országoknak, Szerbiának, Koszovónak és az Egyesült Államoknak.”


(…) Kevés olyan puskaporos hely van jelenleg kies bolygónkon, mely Magyarországot oly mértékben érintené, mint a frissen önállósodott Koszovó. A Balkán legújabb államának sorsa erősen kardélen táncol: sokkal inkább lehet azt megmondani, hogy mi nem fog történni, mintsem azt, mit hoz a közeljövő.

(…) A jelentős magyar kisebbségekkel megáldott környező államok mindegyike momentán vöröset lát a koszovói példa miatt. Hogy ez most mennyire valós és mennyire "csak" belpolitika, a dolog szempontjából mindegy is. A helyzetet nem segítette a határon túli magyar szervezetek és politikusok egynémely kevésbé tapintatosra sikerült megszólalása sem. Vannak már olyan magyarországi hangok is, melyek a kisantant újjáéledését jelzik, ezt azonban talán túlzás lenne kijelenteni.

Az viszont tény, hogy a magyar külügy speciális helyzetben van. Egyfelől itt van a nem sokáig halogatható elismerés, másfelől a szomszédos, szövetséges államok megnyilvánulásaival is kezdeni kell valamit - és nem mellesleg elérni azt a jelenlegi kormánnyal gyakran igen hűvös viszonyban lévő határon túli szervezeteknél, hogy lehetőleg ne nagy hangerővel üdvözöljék a koszovói függetlenséget.

(…) Hivatalosan Koszovó egyedi és minden szempontból megismételhetetlen példa. Hivatalosan. De oly sok minden bizonyult már ezen a területen egyedi példának az elmúlt két évtizedben.

Tamás Gáspár Miklós: A koszovói csőd (Népszabadság, 2008. február 26.)

„Ha a mai magyar kormány lesz olyan rövidlátó és kuka, hogy elismeri a független Koszovót, akkor csakugyan azt kell mondanunk, hogy a magyarországi politikai osztálynak, úgy, ahogy van, végképp elment az esze


(…) a legrémesebb atrocitásokra azután került sor, miután Clinton elnök légiereje már bombázta Belgrádot. Ez nem menti föl Milosevics kormányát bűntetteinek felelőssége alól, de nem tudjuk, hogy a szörnyűségek megtörténtek volna-e, ha az Egyesült Államok és a NATO nem tekinti Jugoszláviát - megszűnése előtt hosszú évekkel - semminek. Arról se szabad megfeledkezni, hogy amennyiben a koszovói albánok nem bojkottálják szisztematikusan (nyugati támogatással!) a jugoszláviai szövetségi választásokat, akkor Milosevics régen megbukott volna - de akkor a koszovói helyzetre a jugoszláviai szövetségi és autonómiarendszeren belül kellett volna megoldásokat keresni és találni, ami nem lett volna a Jugoszlávia szétzúzására elszánt NATO-hatalmak ínyére.

(…) A Szerbiától de facto már régen elszakadt, nyugati hadseregektől őrzött Koszovó (ahonnan azonban az ottani szerb kisebbségnek persze nem szabad elszakadnia) függetlenségének kinyilvánítása, bármenynyire általános - és elvontan persze helyeselhető, de legalábbis érthető - népi óhaj volt is, semmiféle konkrét előnyt nem jelent a koszovói albán lakosságnak. Lehetett volna kímélni a halálra sebzett szerb érzékenységet mindenféle köztes megoldásokkal - elérni pl. a szövetségi köztársaság státust, és beérni főkonzulátusokkal nagykövetségek helyett, big deal -, de még az is jobb lett volna, ha az európai hatalmak és az Egyesült Államok nem ismerik el Koszovót (ahogyan nem ismerik el a ciprusi török köztársaságot vagy Tajvant, amelyek így is megvannak, élnek, ha nem is könnyen) a pristinai tartománygyűlés (ma már talán nemzetgyűlés) egyoldalú nyilatkozata ellenére, bár a gyakorlatban független államként kezelik, ahogy eddig is. Senki nem tagadja, hogy az elismerés ellenkezik a nemzetközi joggal, ahogyan ellenkezett vele a Jugoszlávia elleni légiháború is. Én nem törődöm különösebben a nemzetközi joggal, de itt a szimbólumok világában járunk.

Mit jelent az Szerbiának, hogy a szerb nép esetében az ún. "nemzetközi közösség" hajlandó volt eltekinteni a nemzetközi jogtól? Nem többet és nem kevesebbet, mint azt, hogy a szerbek nem egyenlők a többi nemzettel.

(…) Bennünket, magyarokat közelről érint a koszovói csőd. Azokban az országokban, amelyekben magyar nemzeti kisebbségek élnek, Koszovó függetlenné nyilvánítása fölébresztette a legvadabb félelmeket - tőlünk. Önmagában semmi baj nincs a nemzeti önrendelkezésre, szuverenitásra, akár (urambocsá) határmódosításra való törekvéssel. De ennek nincs gyakorlati jelentősége.

Ámde a magyaroknak végre meg kellene tanulniuk politizálni.

Ennek egyik eleme a számunkra életfontosságú szomszéd népek lelkületének megértése. Ebben középponti helyük van a nagy történelmi félelmeknek. Ahogyan mi - lehet, irracionálisan - a nyelvileg társtalan magyarság eltűnésétől, beolvadásától, kihalásától féltünk, talán még mindig félünk a nagy szláv-germán tenger közepén, úgy a románok a nehezen egyesült "nemzetállamuk" széttöredezésétől, autonóm provinciákra szakadásától rettegnek. És hát persze: az erdélyi magyar politikusok Markó Bélától Tőkés Lászlóig üdvözlik Koszovó függetlenségét, és közlik, hogy ezt "precedensnek" tekintik - aztán magyarázhatják még ötven esztendeig, hogy "milyen értelemben" - meg politikai öngyilkosok kisebb csoportjai egyenesen tüntetéseket rendeznek Románia kellős közepén üdvözlendő a szép mintát. A kisantantot már megint gyönyörűen összehoztuk magunk ellen. Percek alatt.

Ha a mai magyar kormány lesz olyan rövidlátó és kuka, hogy elismeri a független Koszovót, akkor csakugyan azt kell mondanunk, hogy a magyarországi politikai osztálynak, úgy, ahogy van, végképp elment az esze. (…)


Publicisztikák II.

Szerbhortváth György: Koszovó és akiknek nem kell (Élet és Irodalom, 2008. március 7.)

„Mint eső után a gomba, úgy nőttek ki a semmiből Koszovó függetlenedésekor a Jugoszlávia- és függetlenség-szakértők. Akinek eszébe jutott, hogy egykor ivott Jugoszláviából csempészett Napóleon- vagy Skenderbeu-konyakot, az most autentikus megmondóemberként lépett elő.”


(…) Szerbia budapesti nagykövetségen élénken monitorozzák a magyar sajtót, a szerbpárti érveket piros filccel huzigálják alá örömükben, most épp Tamás Gáspár Miklós előző napi, Népszabadság-beli cikkéből - mint azt a régi időket idéző szervilis cikkből megtudhattuk. (…) A cikkíró megismétli a tételt: Koszovóban "a legrémesebb atrocitásokra azután került sor, miután Clinton elnök légiereje már bombázta Belgrádot". Hogy mi a legrémesebb, értelmezés kérdése, de tény, hogy a szerb rendőrség és katonaság már 1998 tavasza (és nem 1999. március 24.) óta lőtte akár ágyúkkal, tankokkal is az albán falvakat (és nem csak az UCK-t), gyilkolászott nőket, gyermekeket, kényszerített menekülésre ezreket.

(…)Tamás Gáspár Miklós megállapítja: "Bosznia-Hercegovina, Koszovó, sőt: Macedónia (félig-meddig Montenegró is) nyugati gyámság alatt áll, Szerbia mindenét elvesztette". Ebből bizony az olvasható ki, hogy egykor Bosznia, Macedónia és Montenegró Szerbiáé volt (most meg a Nyugaté) - mert elveszíteni csak a sajátunkat tudjuk. Szerbia Koszovót vesztette el, de azt is csak azért, mert de jure a magáénak tekinthette egy ideig - és talán pont azért vesztette el, mert csakis a szerbekének tekinti, senki másénak... Ez szintúgy vicces, akár a szerbiai tüntetők, akik azt skandálják: "Nem adjuk Koszovót!" A helyes így lenne: "Adjátok ide Koszovót!"

(…) Külön érdekessége a magyar értelmezési mezőnek, hogy a jobboldal hallgat, mint nyuszi a fűben. Hogyisne - kivételesen egybeesik álláspontjuk a kormányéval. Különben meg az erdélyi politikusok kitesznek - most helyettük is - magukért, noha Erdély (s főként Székelyföld) és Koszovó kapcsán párhuzamot vonni merő badarság.

(…) S ugyan miért a legfőbb vesztes a szerb nép? Így, általában? Hogy mérjük ezt? Ha így, akkor mi a bosnyák nép? Vagy a romák? Hisz őket mindenki üldözi, az albánok, szerbek stb. Az Európai Unió egyes tagállamai rendőrállami módszerekkel szállítják most haza őket Szerbiába. (Hogy az albánok mit gondolnak és írnak a szerbekről, arról nincs személyes élményem - bár el tudom képzelni.)

(…) A hirtelen felindultságból elkövetett szerbpártiság és Koszovó függetlenségének kárhoztatása odáig fajul, hogy a szerbeket meg kellene már érteni, nem pedig büntetni. Mert igaz, hogy "a szerbek is próbálkoztak vele [ti. etnikai tisztogatással], hátborzongató rémtetteket követtek el, de minden esetben vereséget szenvedtek - nem beszélve a szimbolikus megaláztatások végtelen soráról". És itt megborzong az ember: mit jelent ez a de? Szétlőtték Vukovárt, Szarajevót stb., népirtottak Srebrenicában, Koszovóban és másutt - de vereséget szenvedtek, megalázták őket: tehát a számla rendezve van?! Emiatt kellene "kímélni a halálra sebzett szerb érzékenységet" - mint Tamás Gáspár Miklós javasolja? Amikor a szerb kormányfő szerint Srebrenicában háború volt, semmi több? Na ne.

Csak reménykedhetünk, az újabb generációk elemzői jobban felkészülnek már. Legalább egy falinaptárral és egy térképpel. (…)

Szerkesztőségi vélemény: A koszovói modell (Magyar Hírlap, 2008. március 19.)

„Romániában és Szlovákiában a többségi nemzet ideológusai, amikor a pristinai híreket hallják, rögtön a saját országukban élő magyarokra asszociálnak. Természetesen az európai diplomáciának azon kell munkálkodnia, hogy a kisebbségi jogok – ezeken belül az autonómiatörekvések – érvényesítése felé ne véres összecsapásokon keresztül vezessen az út: ilyen értelemben Koszovó valóban nem jelenthet precedenst.”


(…) Mindenképpen hatásos, hogy a tegnapi lépést egyszerre tettük meg Szerbia másik két szomszédjával, Horvátországgal és Bulgáriával.
Nagy kérdés azonban, hogy a halogatással valóban sikerült-e elejét venni a szerbiai magyarokat is érintő agresszív akcióknak. Vajon nem jelentett-e a szélsőségeseknek éppen bátorítást a határozatlanságnak tűnő késlekedés?

(…) Ebben a rendkívül kényes kérdésben Magyarországnak a továbbiakban határozottan ki kell állnia Koszovó függetlensége mellett. Irracionális az a belgrádi törekvés, hogy a nagy többségben albánok lakta területet történelmi tradíciókra hivatkozva az ott élők akarata ellenére megőrizze. Koszovó önállóságának megszilárdulása után viszont kiemelt figyelmet kell tulajdonítani az ott kisebbségi státusba kerülő szerbek autonómiatörekvéseinek. Mert hiába érvelnek úgy az Európai Unió hangadó külpolitikusai, hogy az albánok lakta országrész kiválása Szerbiából nem teremthet precedenst.

(…) Nem véletlen, hogy Koszovó függetlenségét épp azok az uniós országok nem ismerik el, amelyek saját kisebbségeik autonómiatörekvései elől a legmerevebben elzárkóztak. Romániában és Szlovákiában a többségi nemzet ideológusai, amikor a pristinai híreket hallják, rögtön a saját országukban élő magyarokra asszociálnak. Természetesen az európai diplomáciának azon kell munkálkodnia, hogy a kisebbségi jogok – ezeken belül az autonómiatörekvések – érvényesítése felé ne véres összecsapásokon keresztül vezessen az út: ilyen értelemben Koszovó valóban nem jelenthet precedenst.

 Rónay Tamás: Elismerve (Népszava, 2008. március 20.)

„Elismertük Koszovót, teljesítettük az Egyesült Államok és Brüsszel elvárását. Tudjuk, kényes helyzetben volt a kormány, nagy nyomás nehezedett rá a Nyugat részéről. De óvatosan azért feltennénk a kérdést: nem várhattunk volna még?”


Koszovó függetlenségének kikiáltása előtt egy héttel Hashim Thaci koszovói miniszterelnök azt állította, rögtön az önállóság deklarálása után a világ száz országa ismeri el az új államalakulatot. Február 17 óta alig több mint egy hónap telt el, s megállapíthatjuk: a mozgalmi nevén Kígyónak becézett koszovói albán vezető jóslata nagyon nem vált be. Még az említett államok harmada sem ismerte el a Szerbiához tartozott tartomány önállóságát.

(…) Első látásra azt mondhatnánk, figyelemre méltó csapatba került Budapest, hiszen csatlakozott a "Nyugat Nagyjaihoz", s végre nem érezheti "vesztesnek" magát. Meg - amint az ellenzék is oly előszeretettel hangoztatja - így még jobban bátoríthatjuk a határon túli magyarok autonómiatörekvéseit. Ez utóbbi érv azonban a lehető legálságosabb. Éppen azok takaródznak ezzel, akik magukat a határon túli magyarság legfőbb védelmezőinek állítják be. Csakhogy illene már végre valahára felfogni: még mindig 290 ezer magyar él a Vajdaságban!

(…) Újra és újra ugyanabba a hibába esünk bele. Itthonról akarjuk megmondani, mi is jó a határon túli magyaroknak. Könnyű itthonról okoskodnunk. Ha pedig - ne adj' Isten - egy szerb nacionalista megverne egy magyart, csak azért, mert Budapest is elismerte Koszovót, már lelki szemeinkkel láthatjuk, amint egyes honi politikusaink a nyilvánosság elé kiállva bizonyára még könnyeiket is morzsolgatják.

Elismertük Koszovót, teljesítettük az Egyesült Államok és Brüsszel elvárását. Tudjuk, kényes helyzetben volt a kormány, nagy nyomás nehezedett rá a Nyugat részéről. De óvatosan azért feltennénk a kérdést: nem várhattunk volna még?

Pataky István: Olaj a tűzre (Magyar Nemzet, 2008. március 20.)

„Egyelőre kiszámíthatatlan, hogy milyen következményei lesznek a vajdasági magyarságra nézve Koszovó Magyarország által történt elismerésének, egy azonban biztos: tegnaptól a magyar kormány is felelős azért, ha szerb részről atrocitások érnek magyarokat.”


(…) Felmerül a kérdés, milyen érdekek mentén döntött Koszovó ügyében a kormány? Annak ugyanis nyilvánvalóan tudatában volt és van, hogy a Délvidéken nem örülnek a budapesti elismerésnek.

(…) Ez annyit jelent, hogy Magyarország mostantól teljes mértékben kiszolgáltatott helyzetbe kerül, hiszen érdemi hivatalos kapcsolatok hiányában még akkor sem tud fellépni a szerb vezetésnél, ha ahhoz összeszedi a bátorságát. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy Göncz Kingáék Koszovó függetlenedésére hivatkozva kívánnak európai offenzívát indítani a különböző magyar autonómiatörekvések érdekében, érdemes beleolvasni a külügyminiszter tegnapi nyilatkozatába, amelyben nem győzi hangsúlyozni, hogy szó sincs precedensről a koszovói rendezés esetében. Márpedig a határon túli magyarok éppenséggel az Ahtisaari-tervre mint a kollektív jogokat előtérbe helyező nemzetközi rendezőelvre hivatkozva igyekeznek új lendületet adni önrendelkezési céljaik megvalósításának.

Mi motiválta a koszovói elismerés ügyében az ellenzék támogatását is élvező magyar kormányt e súlyos kockázatokkal járó diplomáciai lépés megtételekor? Egy jó pont szerzése a szoros moszkvai kapcsolat miatt haragos Egyesült Államoknál (ne feledjük, az amerikai nagykövet egyik korábbi nyilatkozatában azt mondta, hogy elvárja Magyarországtól Koszovó elismerését)? Vagy csak egyszerű csatlakozás ahhoz az uniós többséghez, amely – hazánkkal ellentétben – semmilyen szinten nem érintett a kérdésben? Meggyőző érvek nélkül öntöttek tegnap olajat a tűzre. (…) 

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695