Siker vagy kudarc?

2008-10-31

Az elmúlt héten a média érdeklődésének középpontjában állt a hír, hogy Magyarország 5 ezer milliárd forintnyi hitelkeretet kap az IMF-től. Míg a baloldali véleményformálók sikerként és a válságból való kiútként, a jobboldali újságírók a kormány újabb túlélési stratégiájaként értékelték az eseményt.

Több véleményformáló azt hangsúlyozta, hogy a hitelfelvétel célja mindössze az, hogy legalább a 2010-es választásokig kihúzza a kormány, azonban ezzel a

> Publicisztikák
Szalontay Mihály: A hatalom árát mi fizetjük (Magyar Hírlap, 2008. október 28.) 
Aczél Endre: Az utolsó kenet előtt (Népszabadság, 2008. október 28.) DVTK: A tabuk márpedig maradnak! – ideiglenesen (Gondola, 2008. október 28.) 
Máté T. Gyula: Hitelfelhajtók (Magyar Hírlap, 2008. október 29.)
 Sinkovics Ferenc: Vastag boríték (Magyar Hírlap, 2008. október 29.) Nánási Tamás: Itt az IMF-kormány (Magyar Nemzet, 2008. október 29.) Nagy N. Péter: Áll még a barikád (Népszabadság, 2008. október 29.) 
Tóth Levente: Az IMF a mi drogunk (Népszabadság, 2008. október 29.) Stumpf András: Gyurcsánynak mentő, nekünk szoros (Heti Válasz Online, 2008. október 29.)
Bonta Miklós: Bizalom és szégyenpad (Népszava, október 30.) 
Körmendy Zsuzsanna: Déjŕ vu (Magyar Nemzet, 2008. október 30.) Bauer Tamás: Szégyen (Népszabadság, 2008. október 30.) 
Szerkesztőségi vélemény: Kényszerhelyzetben (Figyelő, 2008. október 30.) 
Szerkesztőségi vélemény: Sose halunk meg! (Magyar Narancs, 2008. október 30.) 
Zalkai Szilvia: Legszebb éveinket veszik el (Magyar Hírlap, 2008. október 31.) 
Bolgár György: Európán kívül nincs élet (Népszava, 2008. október 31.) 
Aczél Endre: Angol, magyar, két jó barát (Népszabadság, 2008. október 31.) Papp László Tamás: IMF-gyámság: elvonókúra notórius túlköltekezőknek (HVG Online, 2008. október 31.) Dévényi István: Lojális nyugdíjas szeretni Gyurcsány (Heti Válasz Online, 2008. október 31.)

döntéssel még mélyebbre kerül az ország. Egyes álláspontok szerint a 13. havi nyugdíj megkurtításával, valamint a bér és adóviszonyok befagyasztásával az újabb kiigazításnak az egyszerű emberek fizetik meg az árát.

A baloldali publicisták többsége ugyanakkor sikerként könyvelte el az IMF hitelét. Egyes véleményformálók bírálták a jobboldal válságkommunikációját, mely szerint a miniszterelnök leváltása mindenre megoldást jelentene. A HVG Online, valamint a Népszabadság is azt hangsúlyozta, hogy az elmúlt évtizedek politikai elitjének közös felelőssége, hogy a magyar gazdaság erre a sorsra jutott. 
























Publicisztikák I.

Szalontay Mihály: A hatalom árát mi fizetjük (Magyar Hírlap, 2008. október 28.) 

„Pedig nem mi költöttük túl magunkat, nem a kis- és középvállalkozások sodorták a szakadék szélére az országot, mégis mi fizetjük meg az árát az újabb kiigazításnak.”


Először azt hallottuk, hogy ez a válság nem fog hozzánk begyűrűzni. Aztán azt, hogy nincs semmi baj, csak azért kell a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) fordulnunk, hogy soha ne kelljen igénybe venni a segítségét. Mert, ugye, ezt csak végszükségben szokták igénybe venni, mi meg messze vagyunk ettől. Aztán azt hallhattuk, hogy megállapodtunk a valutaalappal. Ezek után aggasztó a pénzügyminiszter legutóbbi nyilatkozatával szembesülni, szerinte messze vagyunk az államcsődtől.

(…) most büszkén bejelentjük, hogy akkora hitelt fogunk kapni a valutaalaptól, amely végleg elriasztja a valutapiac spekulánsait a forinttól. Magyarra lefordítva ez azt jelenti: sikerült olyan csődközeli állapotba juttatni az országot, hogy már a kutya sem ad kölcsönt, csak az IMF, és ráadásul olyan feltételek mellett, amelyeket leginkább a kisember fog megsínyleni. A 13. havi nyugdíjtól és a közalkalmazottak 13. havi bérétől el lehet búcsúzni, miközben befagyasztják a jelenlegi bér- és adóviszonyokat, ami elengedhetetlen feltétele a költségvetési deficit lefaragásának. S ez mind-mind minket fog sújtani. Pedig nem mi költöttük túl magunkat, nem a kis- és középvállalkozások sodorták a szakadék szélére az országot, mégis mi fizetjük meg az árát az újabb kiigazításnak. Na meg a jelenlegi hatalmi viszonyok konzerválásának.

És minél tovább fogják az elvtársak konzerválni magukat, az annál többe kerül az adófizetőnek. A befektetők bizalmának visszaszerzéséhez ugyanis olyan radikális gazdaságpolitikai váltásra volna szükség, amelyhez a kormányzó elitnek nincs meg a megfelelő szakmai elképzelése, politikai akarata, de már a hatalma sem, hiszen kisebbségbe szorult. 

Aczél Endre: Az utolsó kenet előtt (Népszabadság, 2008. október 28.)

„…a kormányok közvetlen felelőssége, hogy a gazdaság szereplői legalább a létezésükhöz szükséges - folyamatos, általában forgóeszköz-természetű - hiteleket megkapják, mert ha nem, akkor fel lehet adni a világgazdaságnak az utolsó kenetet”


(…) És ezúttal nem gondolom, hogy az IMF-nek speciális nadrágszíjszorítást kéne cserében előírnia; ez ugyanis az általunk példásan teljesített uniós konvergenciaprogram után aligha lehet napirenden. Azt ugyan megtehetjük, hogy törvényben rögzítjük az állami kiadások plafon alá szorítását, s ezzel további jó pontokat szerzünk (az SZDSZ szerint az IMF éppen ezt akarja). De az igazat megvallva ennek a szinte minden párt által támogatott törvénynek sok értelmét nem látom, mivelhogy a minimális szintre prognosztizált gazdasági növekedés az állami bevételeket (a túloldalt) amúgy is súlyosan érinti, tehát egy bizonyos deficit-előirányzat teljesítéséhez a kiadásokat így is, úgy is keményen le kell vinni. (Hogy hol? - ez a nagy kérdés.)

Az IMF és az Európai Központi Bank együttes hitelkerete meghaladhatja a 15 milliárd dollárt, azaz a háromezermilliárd forintot. Ezekben a hitelekben az a jó, hogy a feltételeik számottevően kedvezőbbek, mint a pénzpiaciak, ahol hovatovább (ha van egyáltalán rájuk kereslet) a magyar államkötvényeket csak óriási prémiumok mellett lehet értékesíteni, ezenfelül ugyanezeknek a kötvényeknek a csőd (esetleges fizetésképtelenség) elleni biztosítása ugyancsak erőteljesen megdrágult. Egyszóval ez olyan segítség, amelyik a magyar adósságszintet nem fölfelé, hanem relatíve lefelé nyomja. De ettől eltekintve a hatása természetesen korlátozott. A Magyarország iránti bizalom, amely benne megnyilvánul, egyelőre nem tűnik alkalmasnak arra, hogy az amúgy is döglött pénzpiacok érdeklődését országunk felé fordítsa. Nota bene: a döglött pénzpiacokról, az általános befektetői bizalmatlanságról szól az egész válság, amelynek nemcsak mi, hanem országok, tőzsdék, bankok és vállalatok a megszenvedői - szinte az öt kontinensen.(…) 

DVTK: A tabuk márpedig maradnak! – ideiglenesen (Gondola, 2008. október 28.)  

„Ideje a tabuk döntögetésének: Gyurcsánynak mennie kell!”


Az MSZP tegnap újra bátorságrohamot kapott, és a költségvetés barkácsolása közben Gyurcsány Ferenc, Veres János, Bajnai Gordon trió hősies rohamot intézett az eddig tabuként kezelt 13. havi nyugdíj és a közalkalmazottak fizetése ellen. A támadás – mint mindig, ha a fiúk jól hozzálátnak – védhetetlen. Az igazi tabuk azonban nem ezek. És amíg azokat nem kezdik döntögetni a válságnak nem lesz vége

Mik lennének ezek a tabuk?

Először: a felelősség kérdése. Mindaz, amit az adócsökkentéstől az „el*rásig” történt, majd az őszödi böszmeség, azaz a számonkérés igényének kiröhögése. Az elszórakozott, „eltabuzott” eurócsatlakozás, és mindaz, ami egy védtelen és kiszolgáltatott gazdaság, és egy védtelen és kiszolgáltatott állam megteremtését szolgálta.

(…) Másodszor: az előrehozott választás kérdése. Egy gazdasági világválságnak egy kisebbségi kormánnyal futunk neki. Tegyük félre azt, hogy bizonyos értelemben ez is csak játszadozás a porban – egy kommunikációs manőver – aminek a végén csak megszavazza majd az MDF-SZDSZ duó a költségvetést. A gond az, hogy a hitelesség nincsen sehol.

(…) Harmadszor: hol a pénz? A 2002-től kiépült mutyiország Gyurcsány árleszállított fürdőnadrágjától, a somogyi völgyhídon át, a löszfalba fúrt alagutakig száz és ezer milliárdokat vitt el az ország költségvetéséből, a válságkezeléshez szükséges pénzből. És ne gondoljuk, hogy ebből a pénzből bármi meglesz. És ne gondoljuk, hogy ne inkább a 13. havi nyugdíjat, meg a 13. havi fizetést „bátorkodják” majd el.

(…) Negyedszer: van-e versenyegyenlőség? Egyformán viselik a közterheket a nyugdíjasok, a közalkalmazottak, a kis- és középvállalkozók meg a multik? Mindannyian tudjuk, hogy mi a pálya, ki tolja a szekeret.

(…) Ideje a tabuk döntögetésének: Gyurcsánynak mennie kell!

Máté T. Gyula: Hitelfelhajtók (Magyar Hírlap, 2008. október 29.) 

„A valutaalap tízmilliárd dolláros hitelével azonban akár 2010 tavaszáig is kihúzhatják. Az ár persze magas, de végül is nem saját zsebre megy.”


(…) A miniszterelnök és pénzügyminisztere tudta, sarokba kényszerítették magukat, ahonnan már csak mások játékszabályai alapján kerülhetnek ki. A valutaalap tízmilliárd dolláros hitelével azonban akár 2010 tavaszáig is kihúzhatják. Az ár persze magas, de végül is nem saját zsebre megy. De hogy lehetne beadni a bérbefagyasztást, pláne a 13. havi nyugdíj megszüntetését?
Sokáig néztek egymásra, aztán elkezdtek röhögni. Harsányan, kárörvendőn, egyre büszkébben és magabiztosabban.
Mindössze hazudni kell megint. Csak kicsit jobban és bátrabban.

Sinkovics Ferenc: Vastag boríték (Magyar Hírlap, 2008. október 29.)

„De fogadjunk, akárhogyan is alakul, Gyurcsányék hozzányúlnak! Bolondok lennének csak úgy otthagyni egy ilyen vastag borítékot.”


(…) Gyurcsány épp ilyen hazugságokkal igyekszik most diadaljelentést varázsolni abból a történetből is, amihez inkább egy nekrológ illene. Az IMF-től kunyerált 12 milliárd dolláros mentőöv ugyanis azt jelenti ennek a nemzetnek, mint csirkének a kés. Kapunk! – kiáltozza széles vigyorral a miniszterelnök, mintha a valutaalap hitele elismerés és dicséret lenne. Miközben mi vagyunk az első és az egyetlen uniós tagország, amely egyáltalán az IMF segítségére szorul.

(…) Szinte már közhely, milyen sokba kerül nekünk ez a 12 milliárd dollár. Hosszú távon a többszörösébe, de hát már csak ilyenek az IMF-hitelek. Lesznek kellemetlenségek, mint például a 13. havi nyugdíj csökkentése, a közszféra béreinek befagyasztása, a közalkalmazottak 13. havi fizetésének megvonása. Fodor Gábor nyújtotta meg egy ötlettel a listát, mondván, húzzanak a nadrágszíjon az önkormányzatok is. Hosszú távon pedig ott a vizünk, a gázkészletünk, a postánk, vagy ami még fontosabb, a termőföldünk! És ezt mind kérik.

Gyurcsány tegnap egy kis ötpárti egyeztetést hívott össze az IMF-pénz ügyében. A recept ugyanaz, mint a nemzeti csúcsnál. Azaz szét akarta kenni a felelősséget azok között, akik ezt a meghívást egyáltalán elfogadták. Nem is született megállapodás. De hát hogyan is születhetett volna, amikor a világban szinte mindenütt fejlesztésekkel, bővítésekkel válaszolnak a kormányok a válságra, Gyurcsány viszont valamiféle hadikommunizmust akar ránk erőltetni. Az IMF pénzét sem fejlesztésre, hanem adósságtörlesztésre használná, végső soron tehát duplán jól járna velünk a valutalap. Ha nem triplán. Tegyük hozzá, ez a 12 milliárd dollár csak készenléti hitel. Azaz, ha kell, hozzányúlhatunk. (…) 

Nánási Tamás: Itt az IMF-kormány (Magyar Nemzet, 2008. október 29.)

„A harmadik Gyurcsány-kabinet bábkormányként működik tovább, a parlamenti többséget az IMF által előírt lépéseket már régóta követelő szabad demokraták – a szocialistákkal már nyíltan lepaktált MDF-képviselőkkel együtt – zavartalanul biztosítják.”


Kormányváltás megy végbe ezen a héten hazánkban. No nem az, amelyikre a közvélemény többsége számít, hanem egy másik: Magyarország vezetését átveszi a Nemzetközi Valutaalap (IMF). A harmadik Gyurcsány-kabinet bábkormányként működik tovább, a parlamenti többséget az IMF által előírt lépéseket már régóta követelő szabad demokraták – a szocialistákkal már nyíltan lepaktált MDF-képviselőkkel együtt – zavartalanul biztosítják.

Valódi miniszterelnökünket Dominique Strauss-Kahnnak hívják majd, akit nemrégiben kis híján leváltottak a valutaalap éléről magánéleti botránya miatt. Ami egyébként még jól is jöhet nekünk, hiszen az elnök magyar származású szeretőjén keresztül talán valamelyest már megismerkedhetett hazánkkal.

(…) Ahhoz a világhoz csatlakoztunk, ahol elsősorban a kilátástalan helyzetben lévő fejlődő országok foglalnak helyet, amelyek utolsó mentsvárukként szaladnak hitelért az IMF-hez. A valutaalapnál eladósodni majdnem olyan, mintha a sarki uzsoráshoz fordulnánk. Mi mégis ezt tesszük, s nem azért, mert pénzügyi helyzetünk alapján rászorulnánk.

(…) Természetesen Gyurcsány Ferenc volt az, aki a valutalap felkeresését világgá kürtölte, és ezzel rossz hírünket keltette a világban. Szándékosan tette ezt, mert válságkezelő kormányfőként akarja biztosítani legújabb politikai túlélését, és így szeretne bevonulni a magyar történelembe. E stratégia valóra váltásához csak egyetlen apróság hiányzott: maga az igazi válság, ezért mesterségesen kellett előidézni a pénzpiaci krachot. Kiválóan sikerült, a horizonton felsejlett az államcsőd réme, és honfitársaink százezreinél ugrott meg a devizahitelek törlesztőrészlete, valamint a forinthitelek kamata. (…)

Nagy N. Péter: Áll még a barikád (Népszabadság, 2008. október 29.) 

„Fideszt (és elválaszthatatlan árnyékát, a KDNP-t) azonban meg sem érintette a válság. Le nem jönnek a 2006-ban felállított barikádokról: ugyanúgy, ugyanazt mondják. Gyurcsány Ferenc távozzon, s akkor visszaáll a bizalom, elszállnak a viharfelhők.”


Az új, és egyelőre csak a legvadabb ábrázatát mutató helyzetben tegnap a kormányfő ötpárti egyeztetést kért az IMF-től felvehető válsághitelről. Három párt elnöki szinten jelent meg, a Fidesz viszont Varga Mihály mellett Kósa Lajost küldte, aki nem kimondottan válságkezelő karakter.

A nyugdíjasok tegnap azzal szembesültek, hogy sokuk számára jövőre csonka lesz a 13. havi pénz, a közszféra dolgozói azzal, hogy nem kapják meg ezt a pluszjuttatást, béremelést sem, az ország pedig kénytelen volt tudomásul venni, hogy a kormány is recesszióra számít, és azt is, hogy ez alkalomból szinte minden párt elmondta, hogy már rég megmondta: mindenki más tévúton jár.

Valójában azonban mindannyiuknak éppen annyi része van ebben a helyzetben, amennyi kiteszi az egészet. Már ami a mi részünket illeti. (…) A liberálisok és a konzervatívok tromfolását tehermentesíti, hogy mindkét párt érezhető katarzison megy át, amennyiben politikai és személyes ellenszenvüket legyőzve hajlandók kényszer-összekapaszkodásra a szocialistákkal. A Fideszt (és elválaszthatatlan árnyékát, a KDNP-t) azonban meg sem érintette a válság. Le nem jönnek a 2006-ban felállított barikádokról: ugyanúgy, ugyanazt mondják. Gyurcsány Ferenc távozzon, s akkor visszaáll a bizalom, elszállnak a viharfelhők. Válóperes ügyvédek mesélhetnek e mentalitásról. Mindenki tönkremegy, aki a harcoló felek környezetében él. Még nem tartunk itt. A kormányfő által tegnap bejelentett megszorítások egyelőre inkább a lelkünknek fájnak, mintsem hogy direkt durva veszteséget okoznának.(…)

Tóth Levente: Az IMF a mi drogunk (Népszabadság, 2008. október 29.)

„Az IMF a mi drogunk, segít elviselni azt a fájdalmat, amitől különben jajonganánk. A költségvetési elvonási tüneteket. Ehhez az unió már kevés - legalábbis a kormányunk szerint.”


Olyan nekünk az IMF, mint kisgyereknek a nagytesó a játszótéren. Arra kell, hogy a többiek tudják, nem érdemes kikezdeni velünk, mert ugyan mi gyengék vagyunk, de ő megvéd, ha szükséges. Nem biztos, hogy tényleg le kell jönnie a térre, és kiosztania egy-két nagy pofont, sokszor már az is elég, ha kiáll az ablakba.
A bökkenő csak az, hogy mi nem vagyunk olyan elveszett gyerekek, hogy mindenki dollárpapája legyen az egyetlen menedékünk.

(…) De akkor mire és miért is kell nekünk valójában az IMF? A válasz egyrészt kézenfekvő: erre tartják. Másrészt is az, csak sajátosan magyar: vezetőinknek reflexszerűen jut eszébe az IMF, ha baj van. Harmadrészt pedig nem árt emlékeztetni arra: a valutaalap nem uniós pénzügyi szervezet, de azért nem is egyenlő az Egyesült Államokkal. Az EU nagyjai is okkal várhatják el: ha már hozzájárulnak az IMF fenntartásához, ő is nyissa meg a bukszáját, ha kell.

Az IMF a mi drogunk, segít elviselni azt a fájdalmat, amitől különben jajonganánk. A költségvetési elvonási tüneteket. Ehhez az unió már kevés - legalábbis a kormányunk szerint.

A valutaalapra szorulni jó társaságban (ahová mi nagyképűen képzeljük magunkat) zsenánt. De ha igazi magyar dzsentriként mások pénzéből villogunk évekig, és az istennek se fogjuk meg, amink van, nem lehetünk finnyásak. (…) Megszaggattuk a ruhánkat, felemeltük a kamatot, levittük a hiányt, csaknem lemondunk a 13. hónapunkról. Mi kell még? Az, hogy komolyan vehessék, amit mondunk. Ehhez most legalább magunknak igazat kell mondani, és nem azt, amit hallani szeretnénk. 

Stumpf András: Gyurcsánynak mentő, nekünk szoros (Heti Válasz Online, 2008. október 29.)

„Hitelkeret, persze, nem muszáj felhasználni - de az elmúlt évek gyurcsányi gyakorlatát látva valahogy kecskére káposztát érzése kerít hatalmába.”


Még a végén sikersztori lesz ebből a több mint 25 milliárd dolláros „mentőövből", amelyet oly ügyesen kiharcolt Gyurcsány Ferenc kormánya, amint az ma hajnalban kiderült. Közben pedig feledésbe merül, hogy mentőövre annak van szüksége, aki fuldoklik. Jó, persze, inkább ez merüljön, mint a fuldokló maga, a győzelmi jelentéseket hallva mindenesetre nyílik a bugylibicska.

Ez itt ugyanis nem mentőöv, hanem hitel. Hitelkeret, persze, nem muszáj felhasználni - de az elmúlt évek gyurcsányi gyakorlatát látva valahogy kecskére káposztát érzése kerít hatalmába. Már az EU-pénzekről is úgy beszéltünk néhány éve, hogy abból lesz itt a jajdejó, mert ugye az unió az aztán figyelemmel kíséri az elköltésüket, azok nem tűnhetnek el kézen-közön, tehát ha azok a pénzek megérkeznek, végre kolbászból lesz itt a kerítés. Végül is így lett, tényleg. Néhány szoci polgármester és becses családtagja kerítése, ha nem is kolbászból, de lett, valóban.

(…) Kinek milyen öv jár ugye, nehéz időkben. A jónépnek szoros, Gyurcsánynak mentő. Végre megint azzal foglalkozhat, amire a tehetségéből futja: egy kis megszorítással, persze külső kérésre, mert az IMF csak így dobja a mentőövet, sajnos, sajnos muszáj. Nem, nem a nyugdíjasok tizenharmadik haviját siratom. Inkább az infláció jövő évi alakulása foglalkoztat. Ennek felpörgetése a legprimitívebb válságkezelési módszer, tehát biztos vagyok benne, hogy élni is fognak a lehetőséggel. A nagy válságkezelésben pedig megint el lehet odázni azokat a kérdéseket, hogy mitől lesz itt munkaalapú, egészséges gazdaság, mitől fordul majd meg az eltartó-eltartott arány egyre romló tendenciája, stb.

Arra azért mégiscsak jó mindez, hogy Fodor Gábor ismét szorosan simulhasson Gyurcsány Ferenc mellé. Miután a Gyurcsányellenes szövegei nem jöttek be, kereste szegény, mivel zsinórozhatná magát oda, ahová való. Hát itt van. Jó szorosan összefogja a hajdani koalíciós partnereket, lesz költségvetés is, hurrá. (....)

Szóval mondom, nem mentőöv ez. Inkább abroncs.

Publicisztikák II.

Bonta Miklós: Bizalom és szégyenpad (Népszava, október 30.) 

„A mentőövet azonban érdemes a medence partján – jól látható helyen – tartani, hogy ha elfáradunk a hosszú távú úszásban, utánunk dobják, hogy saját tempónkat tartani tudjuk.”


Egyértelmű szerepcsere körvonalazódik a Fideszben. Amíg Kósa Lajos alelnök közgazdászként azzal sodródott a kommunikáció első vonalába, hogy a rá jellemző szellemeskedéssel tudatosítja ország-világgal: a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hitelcsomaggal a szégyenlistára kerültünk, addig Orbán erre úgy kontráz rá, szuverenitásunk egy részét is elvesztettük a pénzügyi támogatás igénybevételével. A szégyenpadon csücsülve – ezt már mi mondjuk, módunkban áll elolvasni Dominique Srauss Kahn IMF-vezérigazgató tegnapi közleményét, arról, hogy a magyar kormányszervek átfogó gazdaságpolitikai csomagot dolgoztak ki, amely elő fogja segíteni az ország középtávú stabilizációját és hosszabb távon is javítja a növekedési potenciált.

(…) Magyarországgal szemben – önhibáján kívül – növekedett a befektetői bizalmatlanság, állampapírjaiért – kiemelkedően magas kamata miatt – lassan már csak az állampolgárok állnak sorba. A bankok egyre óvatosabban és drágábban hiteleznek, a világot jellemző gazdasági lassulás hatása alól mi sem vonhatjuk ki magunkat. Nem fuldoklunk, így hát olyan mentőövre sincs szükségünk, amellyel könnyebben úszhatunk a világgazdaság sodrában. A mentőövet azonban érdemes a medence partján – jól látható helyen – tartani, hogy ha elfáradunk a hosszú távú úszásban, utánunk dobják, hogy saját tempónkat tartani tudjuk. 

Körmendy Zsuzsanna Déjŕ vu (Magyar Nemzet, 2008. október 30.)  

„…nem tudom, hogy miért bízzunk abban, aki ártott nekünk? Ha így teszünk, akkor tízmillió pszichopata országa leszünk. Akik nem tudom, hogyan fogják visszafizetni a milliárdokat.”


(…) Ezt az összeget 2010-ig lehívhatjuk, de három-öt év alatt vissza kell fizetni kamatostul. Tudják, ez mit jelent az öt-hat százalékos kamat mellett? Azt, hogy ingünket és gatyánkat. Minimum. Gazdasági föllendülést nem remélhetünk, ha ő marad kormányfő, az euró bevezetése pedig egyre távolabb tolódik. De szerinte most húzzuk még egy kicsit szorosabbra a nadrágszíjat, és reménykedjünk, bízzunk benne. De miért bízzunk benne, könyörgök, miért? Miért pont őbenne? Talán mert olyan szépen tud Kölcseyt idézni a blogjában? Pedig inkább a kettős állampolgárság megadása elleni gyalázatos kampánya idején kellett volna saját magának idéznie, hogy „a haza minden előtt”. De mitől fordulna jóra bármi is, amíg ő marad? S miért kellene nekünk most, éppen most elhinnünk, hogy még másfél év, és aztán sínen vagyunk? Hiszen mi már ott voltunk, csak közben ez a kormány fölszedette a síneket. Konkrétan és jelképesen is.

Egy törzsi harcokra edzett afrikai országban talán megfelelne a kormányfő stílusa. Itt, ebben a hazában európai stílusú miniszterelnököt szeretnénk látni. Aki, ha csődbe vitt egy országot, akkor le tudja utána vonni a konzekvenciát. S ha lejárt az ideje, akkor veszi a kalapját. De nem azért, hogy újabb nyulakat húzzon elő cilinderéből. Torkig vagyunk a mutatványokkal. Torkig vagyunk a nadrágszíj-összehúzásról szóló dajkamesékkel. Hogy már csak egy-két év. Mást sem hallottunk a Kádár-rendszer alkonyán, mint hogy türelem, csak még néhány év, és minden bajunk megoldódik. (…) 

Bauer Tamás: Szégyen (Népszabadság, 2008. október 30.) 

„Szégyen, hogy az IMF-től kell segítséget kérnünk, az egész politikai osztály közös szégyene. De leginkább azé, aki olyan helyzetet teremtett Magyarországon, amelyikben egyszerűen nincs mód felelős reformpolitikára.”


Miért is szorulunk ilyen segítségre, amihez hasonlóra európai uniós tagországnak még nem volt szüksége, inkább harmadik világbeli országokra jellemző? Röviden azért, mert a kormány konvergenciaprogramja - amellyel az illetékes nemzetközi intézmények egyetértettek - a hiány fokozatos csökkentését tartalmazta, ami a nemzetközi pénzügyi válság kitörése előtt védhető elképzelésnek tűnt, a válság körülményei között azonban a hiány finanszírozása a korábbi módon - állampapírok értékesítésével - kérdésessé vált. Más, velünk együtt induló egykori szocialista országok nem vállaltak ekkora hiányt, ekkora adósságállományt, nem szorulnak ilyen mértékű tőkepiaci finanszírozásra, tehát nem ennyire sebezhetők, mint Magyarország.

Magyarország sebezhetősége nem a magyar gazdaság rossz hatékonyságának, gyenge exportképességének köszönhető, e szempontokból Magyarország a régióban ma is - elterjedt kifejezésekkel - inkább éllovas, mint sereghajtó. A magyar sebezhetőség oka a gazdaság teljesítőképességét több mint egy évtizede rendre meghaladó állami költekezés: a megalapozatlanul nagyvonalú nyugdíjrendszer (elsősorban a tizenharmadik havi nyugdíj), a társadalmilag méltánytalan, a tehetőseket preferáló állami lakástámogatás, a túldimenzionált és sok ponton igazságtalan családtámogatási rendszer, az indokolatlanul költséges önkormányzati rendszer, és az, hogy nem sikerült a kiadások finanszírozásához méltányos, például az ingatlanvagyont következetesen terhelő adó- és járulékrendszert kiépíteni.

(…) Szégyen, hogy az IMF-től kell segítséget kérnünk, az egész politikai osztály közös szégyene. De leginkább azé, aki olyan helyzetet teremtett Magyarországon, amelyikben egyszerűen nincs mód felelős reformpolitikára.

Szerkesztőségi vélemény: Kényszerhelyzetben (Figyelő, 2008. október 30.) 
 
„Hosszabb távon lehet, hogy éppen ez a készenléti hitelkeret tereli vissza hazánkat a fenntartható fejlődés útjára. Nálunk többnyire akkor mennek gördülékenyen a dolgok, ha külső kényszereknek kell engedelmeskedni.”


(…) Az IMF-megállapodás üzenete többrétű. Rövid távon azt jelzi, hogy azoknak lett igazuk, akik szerint a magyar gazdaságban nagy baj van: Magyarországot a szaksajtó és a befektetők Izlanddal, Ukrajnával, Fehéroroszországgal és Pakisztánnal emlegetik egy sorban. A hazai piac a megállapodás hírére – és persze a kamatemelés hatására – megnyugodott, a forint árfolyama erősödött, ami szintén azt jelzi, hogy szükség volt e lépésre.

Hosszabb távon lehet, hogy éppen ez a készenléti hitelkeret tereli vissza hazánkat a fenntartható fejlődés útjára. Nálunk többnyire akkor mennek gördülékenyen a dolgok, ha külső kényszereknek kell engedelmeskedni. Az ország a kilencvenes években részben azért tudott sikeres lenni, mert az uniós csatlakozás előkészületei során pontos „feladatokat” kapott Brüsszeltől. Ilyen kényszer lehetett volna a gyors eurózóna-tagság is, de ezt az esélyt az ország eljátszotta a 2001-től 2006-ig tartó fellazult költségvetési politikával.

Most az IMF-megállapodás ismét megteremti annak a lehetőségét, hogy a kormányzat meglépjen olyan takarékossági és szerkezetátalakító intézkedéseket, amelyek szükségességét eddig ugyan tagadta, de amelyek nélkül nem képzelhető el, hogy ismét számottevő és egyensúlyőrző növekedés legyen Magyarországon. Ehhez nincs más út, mint bizonyos szociális kiadások csökkentése, a jóléti rendszerek átalakítása. A valutaválság elhárítása érdekében megkötött IMF-megállapodás muníciót ad a kormánynak és a miniszterelnöknek, hogy a szocialista párttal elfogadtassa e régóta esedékes lépéseket.

Szerkesztőségi vélemény: Sose halunk meg! (Magyar Narancs, 2008. október 30.)

„Ki bízik meg legközelebb bennük, ha ezt mondják - ha meg nem ezt mondják, akkor 2010-ben a 13. havi nyugdíjjal fognak kampányolni?”


Magyarország idestova negyven éve ugyanazt az ostoba, kisstílű és veszélyes játékot űzi, csak az utóbbi hat-hét évben még bele is húzott. A pénzénél többet óhajt elkölteni, ezért hitelt vesz fel, s rögvest elveri. Eme jó murira vezetőink szeretett népüket is megtanították, és már a lakosság is szeret fűnek-fának tartozni (más kérdés, hogy az is menten elbokázza-e). Majd amikor az államot és polgárait a víz felett tartók elkezdenek aggódni, ezért ránk pirítanak, majd fenyegetnek, és végül zsarolni méltóztatnak bennünket, akkor egy kicsit összekapjuk magunkat. De a veszély elmúltával újult erővel költjük a másét, egyszer élünk! A pénzügyi válság miatt most éppen a középső fázisba léptünk, nagy a baj, és a segítségért cserébe szinte bármit megígérünk. A kormányfő állítása szerint az IMF nem mondta meg pontosan, hogy milyen intézkedéseket vár a védőhálóként alkalmazható készenléti hitel biztosításáért. De ennek talán nincs is jelentősége, hiszen a napnál világosabb, hol költ többet a lehetőségeinél az állam: a saját működésére és a jóléti ellátásokra (no meg az államadósság finanszírozására, de az már maga az okozat).

(…) Szedj össze 300 milliárdot - van rá egy heted. Az alternatíva az államcsőd. A kormány pedig ahhoz nyúl, amihez egy hét alatt nyúlni lehet. Tervezett intézkedései a nyugdíjakat és a közszféra béreit érintik. Eddig tabu volt mindkettő.

(…) A döntés politikai, azaz inkább választási politikai következményei beláthatatlanok. Vagy inkább eléggé beláthatók. A kormány igyekezett csak egy kicsit nyúlni a nyugdíjasokhoz: mégiscsak őköztük lennének nagy számban a szocialista párt legmegbízhatóbb, leglojálisabb szavazói. Akik nagyon oda is figyelnek: amikor kora tavasszal Orbán Viktor csak annyit pendített meg egy - talán - nem is a nyilvánosságnak szánt beszédében, hogy a nyugdíjemelést a reálbér-emelkedéshez kéne igazítani (és az inflációs korrekciót kivenni az egyenletből), az MSZP népszerűségi mutatói rögtön megugrottak pár ponttal. Hosszú hónapok alatt ez volt az egyetlenilyen momentum - és az MSZP még rá is játszott. Védte a nyugdíjasokat rögtön. Vajon most mit kívánna magának, hogy mit gondoljanak ugyanezek az emberek? Azt, hogy ahhoz képest még olcsón megúszták? Ami akár igaz is lehet, bár nem annak tűnik. Hogy ezt az egészet csak rákényszerítették a kormányra? Ami még igaznak is tűnhet, bár nem az. Hogy jobb lesz - mikor is?, 2010 év végén - esetleg, talán?

Ami vagy igaz lehet, vagy nem, ki tudja hisz olyan erők játékszere lett Magyarország, amelyek nagyságáról és természetéről fogalmunk sincs. Esetleg az lesz mondva, hogy az orrotoknál fogva vezettünk titeket, és jobb, ha megtudjátok: ezzel a pénzzel nem csak az a baj, hogy nincs, hanem az is, hogy eddig sem járt volna nektek? Ki bízik meg legközelebb bennük, ha ezt mondják - ha meg nem ezt mondják, akkor 2010-ben a 13. havi nyugdíjjal fognak kampányolni? És kezdődik minden elölről? A Gyurcsány-kormány stratégiáját - két év córesz, aztán egy kicsit jobb lesz, sőt, elég jó 2009 őszén, amikor a választási év költségvetését kell írni - most egy pillanat alatt elfútta a vihar. De talán nem is ez tűnik most a legfontosabbnak hogy a szocpárt most lemegy-e 10 százalék alá, vagy hogy feljön-e onnét fél év vagy másfél év múlva. Hátha a választói díjazni fogják, hogy nem dőlt be az egész. Hanem hogy hogyan lehet innét feljönni - az országnak. (…)

Zalkai Szilvia: Legszebb éveinket veszik el (Magyar Hírlap, 2008. október 31.) htt
„Ez lesz a programunk nekünk, fiatal felnőtteknek titulált szerencsétleneknek, életünk legszebb éveiben – elnézést, azokban az esztendőkben, amelyek tényleg szépek lehettek volna.”



(…) Hatvanas férfi telefonál, ordítja mellettem, hogy nem, nem adom el most a lakást, de ha mégis, akkor sem adom tizennégynél kevesebbért, hova gondol. Amint leteszi a telefont, feldúlt korabeli asszonyság húz el mellette, aki fennhangon minősíti az utazóközönséget, mondván, hogy nem tud leülni. Na, ezek ketten egymásra találnak, gondolom – és tényleg. – Most mit szól ehhez, elképesztő – kezdi a nő –, a kalauzok idejében nem volt ilyen, meg hát most különben is ideges vagyok, mert ezek elvennék a tizenharmadik havit, ki látott már ilyet. – Ha Kádár még élne, nem lenne ám ez így! – kapcsolódik be egy harmadik férfi, és ennél a pontnál inkább a sétálást választva leszállunk a buszról.

Végül is, tényleg. Ha Kádár még élne, megszorítások és szemrebbenés nélkül vennénk fel kölcsönöket, a mostaninak, mondjuk, a harmincszorosát, és akkor is velünk, a hétmilliót eltartó hárommillióval fizettetnék vissza egy emberöltő alatt, és nem lesz ez másként így sem. Az IMF – amely egyébként remekül asszisztált afrikai országok teljes víz- és áramszolgáltatásának privatizálásához – kegyes adományát törleszthetjük majd, úgy, hogy egy saját lakásban zajló saját élet megalapozásának lehetősége egyre messzebbre kerül. Ez lesz a programunk nekünk, fiatal felnőtteknek titulált szerencsétleneknek, életünk legszebb éveiben – elnézést, azokban az esztendőkben, amelyek tényleg szépek lehettek volna.

Bolgár György: Európán kívül nincs élet (Népszava, 2008. október 31.) 

„Összeomlás, természetesen, ám azt ezúttal sikerült elkerülni, mert Európán kívül nincs élet, belül azonban van. Csak nem kéne vele játszadozni, mert a mi életünk.”


(…) Európán, az Unión kívül nincs élet: nemcsak mi akartunk mindig is szorosan Európához tartozni, de most, a nagy (sajnos lassan már csupa nagybetűvel is lehet írni: NAGY) világgazdasági és pénzügyi válság elején az Európai Unió is egyértelművé tette, hogy Európának is fontos Magyarország. Nem hálából, nem szeretetből, nem barátságból, hanem azért, mert odatartozunk, össze vagyunk kötve. És ez jó.

Ha nem volnánk az Unió tagjai, ha a magyar gazdaság nem volna millió szálon összekapcsolva az európaival, akkor az Uniónak nem állt volna elsőrendű érdekében, hogy megmentse Magyarországot. Miután azonban a sokat kárhoztatott nyugati tőke itt van, bankokban, gyárakban, befektetésekben, nyilvánvaló, hogy egy esetleges összeomlást ők is megszenvednének. Ha eldőlne a magyar dominó, sodorná magával a többieket, az osztrák, német, olasz nagybankokat, vállalatokat. Ezt meg kellett akadályozni, és pillanatok alatt meg is akadályozták, nyilván nem függetlenül attól, hogy tudták: az elmúlt két évben a Gyurcsány-kormány szigorú pénzügyi politikát folytatott, és a két éve még valóban súlyos költségvetési hiányt erre az évre az úgynevezett maastrichti kritériumok szintjére csökkenti. Nyilvánvalóan csakis a legerősebb uniós támogatással juthattunk el odáig, hogy a Nemzetközi Valutaalap nemcsak hihetetlen gyorsasággal, hanem korábban elképzelhetetlen nagyságú hitellel álljon Magyarország mellé, ráadásul úgy, hogy közben az Unió közvetlenül is beszáll a hitelcsomagba. Lehet, hogy egy megbízhatatlan kormánynak is adtak volna valamit, de bizonyára nem ennyit, nem ilyen gyorsan, és nem (lényegében) feltételek nélkül.

(…) Addig is azonban nem árt, ha megpróbáljuk tisztázni, mi vezetett Magyarországon odáig, hogy néhány napra meglegyintett bennünket a pénzügyi összeomlás szele. Igen, a Medgyessy és az első Gyurcsány-kormány túlköltekezése, a túlságosan bőkezű juttatások, az ötven százalékos közalkalmazotti béremeléstől a minimálbér adójának eltörlésén át a 13-ik havi nyugdíjig, a példátlan életszínvonal-emelkedés tehát. Csakhogy a szocialista-szabad demokrata kormányok nem légüres térben politizáltak, hanem őfelsége, a nép ellenzéke („a haza nem lehet ellenzékben”) az első pillanattól kezdve a mai napig hazaárulónak, nemzetvesztőnek, hazugnak és csalónak bélyegezte őket. Lehet, hogy ettől nem kellett volna megijedni, de ha az ellenzék még nagyobb béremeléseket, még több nyugdíjat, még nagyobb gázár-támogatást, még több, családoknak szóló támogatást követel, akkor nehéz ésszerűen vitatkozni és cselekedni. A demokráciában ugyanis mindig meg kell győzni az embereket, márpedig józan érvekkel nagyon nehéz, ha az egyik fél folyton azt állítja, hogy én több bért és több nyugdíjat adnék, ugyanakkor kevesebb adót fizettetnék veletek és még el sem adósodnék annyira, mint ez a mostani hazudozó kormány. (…)

Aczél Endre: Angol, magyar, két jó barát (Népszabadság, 2008. október 31.)

„1976-ban az akkori (unióelőd EGK-tag) angol munkáspárti kormány ugyancsak hitelért volt kénytelen folyamodni az IMF-hez. A segítséggel azonban oly gyorsan talpra állították a fontot és kilábaltak a bajból, hogy Jim Callaghan miniszterelnök akár választást is nyerhetett volna.”


A kormányfő arra használja fel a pénzügyi válságot, hogy lezárja a vitát annak okairól. A miniszterelnök rejtegeti az igazságot önnön kudarcairól. Az igazság pedig az, hogy az ország az elmúlt években több adósságot halmozott fel, mint bármikor a történelemben. Avégett, hogy teljesíteni tudja a szocialisták (választási) ígéreteit, a miniszterelnök a világ legnagyobb költségvetési deficitjét hozta össze.

A fenti bekezdésben nincsenek idézőjelek, a szöveg tömörítettsége okán. De ugye nyilvánvaló, hogy Orbán, Navracsics, Varga Mihály vagy Szijjártó beszél Gyurcsányról?
Hát nem. David Cameron, a brit konzervatív ellenzék vezére beszélt így pontosan két héttel ezelőtt Gordon Brown miniszterelnökről. "Tűzszünet" után, értésre adva: annak itt vége van.

(…) Ha követjük az angol logikát, akkor két következtetés adódik. Az egyik Gyurcsányra nézve kedvező, a másik nem. Kedvező az, hogy az ő rokonszenvmutatója még a "válságkezelő" IMF-csomag bejelentése előtt javult kissé, tehát elvileg elvárható, hogy a fizetésképtelenség veszélyének ügyes elhárítása további javulásban manifesztálódik. Kedvezőtlen az, hogy ha az angol példából tanul, a Fidesz minden eddiginél gátlástalanabb és populistább módon ront rá a kormányra, nehogy Gyurcsány esetleg "jól jöjjön ki" ebből az akcióból. Már látni, hogy az ellenzék - és a sajtója - nem ismer kíméletet. A válság előidézője nem Amerika, hanem kizárólag a magyar miniszterelnök lesz, bármi abszurdan hangozzék is ez.

De van itt még valami. 1976-ban az akkori (unióelőd EGK-tag) angol munkáspárti kormány ugyancsak hitelért volt kénytelen folyamodni az IMF-hez. A segítséggel azonban oly gyorsan talpra állították a fontot és kilábaltak a bajból, hogy Jim Callaghan miniszterelnök akár választást is nyerhetett volna. De megszorító politikáját (adóemelés, a közkiadások lefaragása) saját pártja és saját szakszervezetei kegyetlenül aláásták azon a bizonyos 1978/79-es télidőn; a sztrájkok élhetetlenné tették az országot. Nyert tehát Mrs. Thatcher. Ez is nagy tanulság.

Papp László Tamás: IMF-gyámság: elvonókúra notórius túlköltekezőknek (HVG Online, 2008. október 31.)


„Kár habzó szájjal mutogatni a Wall Street irányába – inkább idehaza kellene körülnézni és azon elmélkedni, hogy mennyire volt a kormány felkészülve váratlan helyzetekre, illetve miért nem fogta idejében diétára a túlsúlyos államot."


(…) Nacionalista mitológiákban a magyar büszke, független, öntörvényűen határozott közösség. Valójában nehéz lenne a globális hitel- és tőkerendszer mozgásainak jobban kiszolgáltatott, a külső ösztönzésre ennyire ráutalt országra lelni a térségben, mint amilyen hazánk. A régió államai közül bennünket érint talán leginkább húsba vágóan a csapás. A pénzpiaci szökőárakat nemigen lehet előre jelezni vagy megakadályozni. De mód lenne (lett volna) rá, hogy gát- és zsiliprendszer építésével csökkentsük a potenciális károkat. Nem tettük, politikai elitünk negyedszázados késésben van. Továbbá kényszerpályán. Ugyanis az eddigi összes reformprogramot külső hatás, nem pedig belső elhatározás generálta. A ’80-as évek végétől a Németh- és az Antall-kormány egyaránt az alternatíva- és mozgástérhiánnyal indokolta a piacosítás szükségességét.

Sokszor elkövetjük a hibát, amit most, az IMF-beavatkozás ürügyén is. Úgy csinálunk, mintha alig néhány éve, pár ciklus óta létező gondról beszélhetnénk. Holott a probléma csaknem fél évszázados.

(…) Kádár megbukott, a rendszerváltás lassan elkezdődött, kiírták a szabad választásokat, lehullott a vasfüggöny. A fentiek eufóriájában az, hogy néhány „apróság” érintetlenül maradt, nemigen keltett figyelmet. Például, hogy – területéhez, népességéhez, nyersanyag- és energiabázisához, adósságállományához, fizetőképességéhez mérten – változatlanul Magyarország költötte a legtöbbet jóléti kiadásokra. Bizonyos értelemben a szocializmusban végig túlköltekező volt az állam. A Rákosi-korszakban a hadi- és nehéziparba, utána a mesterségesen felpumpált életszínvonalba öltek bele tengernyi milliárdot. Úgy, hogy a KGST-tagokból lett uniós csatlakozók mindegyike jobb kondíciókkal bírt Magyarországnál. A megszűnő NDK-t saját anyaországa konszolidálta. Románia visszafizette adósságait, emellett nyersanyagokban és stratégiai fontosságú helyekben (pl. tengeri kijárat) bővelkedve ugyanúgy a nyugat régióbéli kulcspartnere volt, mint Ceausescu aranykorában.

Lengyelország méreténél, geopolitikai adottságainál (és az USA lengyel gyökerű polgárainak magas számánál) fogva Washington és Brüsszel csókosának bizonyult. Vele adósságszolgálat tekintetében is megengedőbbek voltak. Csehország világhírű autó- és söripara túlélte a rendszerváltást. Megszabadulva a „szlovák kolonctól”, hamar élbolyba verekedte magát. Szlovákia – kisnemzetként egyedül maradva – a nacionalista torzulások és túlkapások dacára is gazdasági eminenssé tudott válni, a Baltikumról, Szlovéniáról nem is beszélve. Egy ideig úgy látszott, a magyarok is osztályelsők. Viszont most kibukott: csak puskáztak. Időleges fegyvertényeik (gyors privatizáció, Bokros-csomag) áldásait hamar felélték és eltékozolták. Persze mindig van kifogás, amire hivatkozni lehet, pillanatnyilag a globális hitelpiaci krach. Kár habzó szájjal mutogatni a Wall Street irányába – inkább idehaza kellene körülnézni és azon elmélkedni, hogy mennyire volt a kormány felkészülve váratlan helyzetekre, illetve miért nem fogta idejében diétára a túlsúlyos államot.

Dévényi István: Lojális nyugdíjas szeretni Gyurcsány (Heti Válasz Online, 2008. október 31.)

„Azt nem gondoltam, hogy a nyugdíjasok majd kiegyenesítik a kaszát, és úgy vonulnak a Parlament elébe kormányt buktatni, de azért valami kis ellenkezésre számítottam.Mert hát csak elvettek a pénzükből a szocialisták.”


Énnekem a 13. havi nyugdíj nem szívügyem, sőt. A kisnyugdíjasokat nagyon sajnálom, családi vonalon pontosan tudom, mennyire nyomorult az életük, de hogy mondjuk a minimálbér kétszeresénél magasabb ellátásban részesülők is dupláznak karácsonykor, azt az idétlen jóléti kapitalizmusunk egyik legnagyobb igazságtalanságának tartom. De most itt nem ez a téma. Hanem az érdekvédelem, amely nem szokott mérlegelni, ha a sajátjait sérelem éri. Már a világ normálisabb részein.

(…) IMF-motivált Gyurcsány-csomag részleteinek megismerését követően megszólaltak a nyugdíjasok is. Jankovits György, a Nyugdíjasok Országos Szövetségének (NYOSZ) elnöke elmondta: október közepén már látható volt, hogy a gazdasági intézkedések a korosztályt is érinteni fogják, ezért annak ellenére, hogy a tervezet konkrét formáját még nem ismerték, már ekkor fontosnak tartották a közös vélemény kialakítását. Ismerve a készülő intézkedést, a NYOSZ lojális ehhez a csomaghoz - mondta az elnök. (…) Ez derék, kérem, az ország érdeke, meg közös teherviselés, felelősség, miegymás, kedvem volna elérzékenyülni egy egészségeset, ha nem tudnám, hogy a lojális Jankovits György ugyanaz a Jankovits György, aki a Gyurcsány-Orbán televíziós vitát követően „Orbán beszél, a nyugdíjas számol" című fizetett, és nem olcsó hirdetéssel lepte meg az országos napilapok olvasóit, ügyesen lerántva a leplet a Fidesz hataloméhes elnökének ármánykodásáról. (…)

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695