2008: a stratégiai kudarcok és a hullámvasúton ülő miniszterelnök éve

2008-12-19

Míg 2007 végén, békeidőben a politikai nyilvánosság biztosra vette Gyurcsány Ferenc kormányának idő előtti bukását, addig a 2008 végi, válságos állapotokban már arra sem érdemes fogadni, hogy 2010-es választásokat ki fogja megnyerni. 2008-ban az összes pártnak stratégiát kellett váltania az év elejéhez képest. Az egész évet stratégiai recsegés-ropogás, illetve Gyurcsány Ferenc politikai manőverei jellemezték. Tavasszal a népszavazás, ezt követően az MSZP-SZDSZ-koalíció felbomlása, végül az ősszel hazánkban is nyilvánvaló vált pénzügyi és gazdasági válság vetett véget egy-egy politikai szakasznak és az ahhoz társított politikának. Ez a helyzet pedig alapvető kérdéseket vetett fel a magyar politikai berendezkedés – azaz a döntéshozatal, a kormányozhatóság, a pártrendszer, valamint az állam és a gazdaság viszonyának – egészével kapcsolatban.

Első stratégiai fordulópont: népszavazás

A népszavazás – amely kormányellenes protesztszavazásként értékelhető – leglátványosabb politikai következménye a koalíció felbomlása volt. A referendum emellett tartalmábanis elsöpörte a kormány politikáját, a nagy ellátó rendszerek átalakításának programja az év végéig lekerült a napirendről, az MSZP kommunikációja hónapokig baloldali fordulatot hirdetett. Ugyanakkor elsöpörte a népszavazás a Fidesz stratégiamódosítási kísérletét is: a párt felhagyott a 2007 tavasza óta folytatott kompetencianövelő imázsváltással és az év végére lényegében visszatért a 2006-os kampányban megfogalmazott, „emberpárti”, mindenki mellett érvelő üzeneteihez. A Fidesz még inkább érezhette a népszavazás eredményének tükrében: elegendő szavazó van az oldalán ahhoz, hogy megosztó üzenetekkel ne veszélyeztesse vezetését. A népszavazást követően Orbán Viktor és stratégiája megkérdőjelezhetetlen lett a Fideszen belül, annak ellenére, hogy nyártól kezdődően többé-kevésbé folyamatos volt a két nagy párt támogatottságbeli különbségének csökkenése. A válság pedig megmutatta, hogy szakpolitikai szempontból túlságosan szűk korlátok közé szorítja magát a legnagyobb ellenzéki párt. 


A Fidesz mért előnye az MSZP-hez képest persze így is magas maradt, ezért nem meglepő, hogy Orbán Viktor a Kéri-körből „kiszivárgott” megnyilatkozásaitól eltekintve nem törekedett arra, hogy csökkentse politizálásának hosszú távú, esetleges választási győzelme után megjelenő kockázatait. Akkor ugyanis gyorsan látványossá válna, hogy mi az, amiről a párt ellenzékben nem beszélt, ami könnyen Gyurcsány Ferencéhez hasonló hitelességi problémákhoz vezethet.

A többi politikai szereplő sem kerülhette el a népszavazás következményeit. Az SZDSZ az elsősorban általa szimbolikus politikai témává emelt egészségügyi reform teljes bukása miatt könyvelhetett el jelentős kudarcot, míg az MDF esetében a népszavazást erőtlenül negligáló politika bizonyult kevésnek. A március 9-én este összegyűlt radikális jobboldali tüntetőcsoportok minden parlamenti párttól elhatárolva, tömegtámogatottság nélkül igyekeztek kihasználni a népszavazás következményeit – sikertelenül. Ezzel lezárult a komolyan vehető szélsőjobboldali utcai demonstrációk 2006 ősze óta tartó sorozata, a radikális szervezetek egy része elvesztette a jelentőségét, más részük viszont – elsősorban a Jobbik és a Magyar Gárda – hatékonyan építette tovább a romaellenességet kiaknázó politikai stratégiáját. 


Második stratégiai fordulópont: koalíciós szakítás 

A pártok stratégiájának kudarcát mutatta a koalíciós szakítás is. Mielőtt a kisebbségi kormányzás nehézségei felszínre kerültek volna, úgy tűnhetett, az MSZP számára előnyös lehet a reformokból kihátrálni, és a saját szavazókat úgy megszólítani, hogy az elutasított és erőszakosnak látszó reformokat az SZDSZ-re tolják át. A liberális párt szempontjából pedig logikusnak tűnt, hogy a szocialistákkal és a kormánnyal szemben megfogalmazott identitás segíthet visszaszerezni az eltávolodott szavazókat. A kisebbségi kormányzás induló időszaka azonban az MSZP számára a stratégianélküliség politikáját jelentette. A kisebbségi kormány stratégiája egy külső célok nélküli technikai kérdéssé fokozódott le, amiből a választók leginkább annyit érzékelhettek, hogy a kormányzás leállt, feléjük pedig semmilyen markáns üzenet sem hangzott el.

Az SZDSZ MSZP-vel szembeni pozícionálási stratégiája nem futott ki sehova, hiszen a pártvezetőkkel történt találkozókon azt ugyan sikerült felmutatni, hogy az SZDSZ döntési helyzetben van (mert rajta múlik a kormányoldal vagy az ellenzék többsége), de amikor lehetett volna, a párt végül semmilyen döntést nem hozott. A Fodor Gábor által felvázolt háromlépcsős követelés – kormányzati cselekvési terv, szakértői kormány, előrehozott választások – logikusnak tűnt, de az egyes lépések mellett maga a párt sem állt ki egységesen, a végrehajtás pedig félbeszakadt.

Az MDF szempontjából az év stratégiai buktatója az volt, hogy az MSZP-vel és a Fidesszel szemben párhuzamosan megfogalmazott politikáját az SZDSZ-szel való küzdelemre kényszerült felcserélni a volt kormánypárt koalícióból való kilépése után. Emellett az MDF számára a legnagyobb hátrányt az okozta, hogy a tisztújítással, illetve a frakció megtartásával kapcsolatos ügyek következtében ahelyett, hogy a szavazókat megszólító ügyekről beszélt volna, a legtöbb nyilvánosságot a párton belüli ügyek kezelése kapta


Harmadik stratégiai fordulópont: pénzügyi és gazdasági válság 

A pénzügyi, majd kialakulni kezdő gazdasági válság a sokadik fordulatot idézte elő a kormány és az ellenzék politikájában: teljesen átrajzolta a politikai környezetet, és felborította a korábban követett stratégiákat. A szocialisták 2006 óta azt tervezték, hogy a két nehéz esztendő után 2008-tól beköszönthet a fejlesztések, a népszerű intézkedések, az életszínvonal-emelkedés időszaka, a válság következtében mégis vissza kellett térniük a megszorítások politikájához, ami – ahogyan az MSZP „Beindultunk” című sikerkampányának gyors kezdés utáni még gyorsabb leállítása is mutatta – teljesen átírta a ciklus ütemezését. Az improvizatív válaszokat igénylő új helyzetet mégis a kormány tudta a maga javára fordítani, végső soron tehát éppen a válság hozta el a rég várt fordulatot, és zárta le a miniszterelnök pozíciójának folyamatos megkérdőjelezését. Gyurcsány Ferenc ettől kezdve a kompromisszumkereső szerepben tudott sikereket felmutatni. Ez pedig nem pusztán a közvetlen politikai riválisoknak, hanem még Sólyom László számára is nehézséget jelentett, aki aválságra is a napi politikai küzdelmektől távolságot tartó, a miniszterelnökkel leginkább vitatkozó korábbi politikai sémáját igyekezett alkalmazni, ez pedig egyértelműen kudarcot hozott: leglátványosabban a Nemzeti Csúcs bojkottja kapcsán.

Ősztől a belpolitikai viták két fő kérdés körül bontakoztak ki: ki a felelős, illetve kinek van megoldása. Míg a Fidesz főképp az első kérdést próbálta előtérbe helyezni, a miniszterelnök az utóbbira összpontosított, ez pedig a jelek szerint – legalábbis rövid távon –jobban illeszkedett a választók igényeihez is. A „kisebbségi” kormány végső soron cselekvőképesnek bizonyult, minden fontos törvénynél képes volt (akár a szabaddemokraták nélkül is) a parlamenti többség megszerzésére. Ebből pedig az következett, hogy az előrehozott választások és a ciklus közbeni miniszterelnök-váltás ügye – két év után – lekerült a napirendről. Az ugyanakkor továbbra sem látszik, hogy a rövid távú válságkezelésen túl milyen politikát kíván folytatni a kormány. Igaz, ajövőkép hiányát egyes területeken a válság okozta bizonytalanság megmagyarázhatóvá tette a kormány számára, ám az általános politikai koncepciótlanságra ez aligha lehet mentség.
A válság a kisebb parlamenti pártok politikájában is fordulatot hozott, és egyfajta kényszerpályára terelte őket. Míg korábban az SZDSZ és az MDF azon versengtek egymással, hogy ki az „ellenzékibb” ellenzéki párt, a válság következtében sokkal inkább a „felelős ellenzékiség” vált a rivalizálás fő terepévé, tehát a kisebb pártok abban igyekeztek túllicitálni egymást, melyikük tudja a kormányzat támogatásával több javaslatát sikerre vinni. Bár ebben mindkét párt tudott eredményt felmutatni (plafontörvény, örökösödési illeték korlátozása), az év végén még nem látszott, hogy az ellenzéki szerep „átfogalmazása” milyen politikai stratégiában futtaható ki, és hogyan tudják megtalálni az új egyensúlyt a kormány elutasítása és támogatása között.

2008 végül azonban nem pusztán a politikai szereplők stratégiájával kapcsolatban, hanem a politikai berendezkedéssel összefüggésben is dilemmákat hozott a felszínre. A népszavazás megkérdőjelezte a politikai döntéshozatal eddigi gyakorlatát, a közvetlen demokratikus eszközök és a parlamentáris rendszer viszonyát állította a középpontba, a koalíciós szakítás ügye a pártrendszer megcsontosodását, az egyes politikai pozíciók átalakulásának rendkívüli nehézségét mutatta meg (SZDSZ nem lett gyengébb szövetségese a kormánynak), míg a gazdasági válság Magyarországon is felvetette az állami szerepvállalás újragondolásának igényét. Jövőre, a rendszerváltás huszadik évfordulójának évében a magyarországi pártoknak és politikusoknak ismét alapkérdésekre kellene választ adniuk, nem pusztán saját stratégiájukat, hanem a politikai rendszer egészét illetően is.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695