Egyenlőtlen választójogunk

2010-03-18

A választókerületek között növekszik az aránytalanság. Ez az egyik legismertebb probléma azok közül, amelyek választási rendszerünket feszítik, de nemhogy megoldást nem talált rá a parlament, valójában soha nem is foglalkozott vele érdemben. Az ajánlószelvények rendszeréhez való ragaszkodással ellentétben ez nem magyarázható politikai érdekekkel, sőt! Elsősorban a Fidesz, másodsorban az MSZP hanyagolta el érdekeivel ellentétesen az alkotmányos aggályokat is felvető problémát. A Political Capital elemzésének szerzője LÁSZLÓ RÓBERT választási szakértő.

A választási rendszer reformja húsz éve úgy van napirenden, hogy nincs is napirenden: látszólag mindenki hozzányúlna, ám a döntési helyzetben lévő politikai erőkben (magyarán a kétharmados parlamenti többséget összeadni képes pártokban) soha nem volt meg a szükséges akarat a változtatásra.

Ez önmagában nem is volna probléma. A híresen-hírhedten bonyolult magyar választási rendszer átfogó reformja nem sürgető – legfontosabb funkcióit betölti, az idő próbáját alapvetően kiállta. Két évtized alatt viszont nincs az az építmény, amely ne kopna meg, ha időről időre nem végzik el rajta a szükséges állagmegóvási munkálatokat. Mivel az ideiglenesnek szánt magyar választási rendszer már húsz éve szinte változatlan formában demokráciánk egyik legfontosabb tartópillére, ha egészében nem is, részeiben sürgős rekonstrukcióra szorul. A választókerületek lélekszáma közötti durva aránytalanság a legszembetűnőbb és legsúlyosabb probléma.

Mivel 1990 óta a kerülethatárok jóformán változatlanok, mára a legkisebb és a legnagyobb lélekszámú választókerület között csaknem háromszoros az eltérés (pontosan 2,75-szoros): ennyivel kisebb súlyú egy szigetszentmiklósi választó szavazata veszprémi honfitársáénál. Ez azt jelenti, hogy annak a választónak a voksa, akié egy a 27 ezerből, majd háromszor többet ér azénál, akinek a 74 ezerből jut egy szavazat.

Az Alkotmánybíróság egy 2005-ös határozatában kimondta, hogy a kétszeres eltérést meghaladó aránytalanság sérti az egyenlő választójog elvét, és 2007. június 30-ai határidővel kötelezte az Országgyűlést: biztosítson törvényi garanciát arra, hogy a választókerületek lélekszáma igazodjon a lakosságmozgásokhoz. A parlament mindmáig nem végezte el a feladatát. (Ez a példa is jól mutatja, milyen kevéssé érdekli a politikusokat az alkotmányos kötelezettség.)

A kerülethatárokat ráadásul nem is a választási eljárásról szóló törvény, hanem egy 1990-es minisztertanácsi rendelet szabályozza – az Alkotmánybíróság viszont rámutatott, hogy törvényi garanciák szükségesek ahhoz, hogy a jelenlegi aránytalanságok hosszú távon megelőzhetők legyenek. Tette ezt azért, mert jelenleg nincs adminisztratív akadálya annak, hogy a mindenkori kormány saját hatáskörben, a parlamenttel való egyeztetés nélkül rajzolja át a választási térképet. Igaz, ezt egyetlen kormány sem tette meg, aminek a legfőbb oka, hogy senki nem vállalta – a határtologatásból származó előny reményében – a közfelháborodás kockázatát.

A gond ma már nemcsak az, hogy aránytalanok a választókerületek. Az elmúlt húsz év népességmozgásai nem hagyták érintetlenül a megyék és a főváros összlakosságszámát sem – tehát az egy megyére jutó mandátumok számát is meg kellene változtatni. Két megyében több mint 12 százalékkal nőtt a lakosság száma 1990 óta, Pest megyében ez az arány több mint 34 százalék, míg Budapesten tíz százalék fölötti a csökkenés (a többi megyében tíz százalék alatti volt a migráció). Ez olyan jelentős változás, hogy az egyenlő választójog érvényesítése végett legalább 15 mandátumot kellett volna már más megyékbe csoportosítani.

Azt viszont, hogy egy megyére hány mandátum jut, a választójogi törvény szabályozza, a módosítása pedig nem megy kétharmados parlamenti egyetértés nélkül.

A kormány tehát, ha átmenetileg tompíthatná is a választókerületek közötti aránytalanságokat, megszüntetni nem tudná őket, mivel az egy megyére jutó keretszámokon nem tudna saját hatáskörben változtatni.

Az Alkotmánybíróság kötelezte a parlamentet a törvény megváltoztatására. Mindhiába

Az egyszeri térképátrajzolás ráadásul nem jelentene többet félmegoldásnál. Amíg Magyarországon nem vezetik be újra a röghöz kötést, a választópolgárok mindig költözködni fognak, előidézve ezzel az újabb aránytalanságokat. Hosszú távon csak egy önálló – az Egyesült Királyságban működő Boundary Commissions intézményéhez hasonló – testület felállítása jelenthetne megoldást, amelynek feladata lenne, hogy nyolc-tíz évenként a lakosság mozgásához igazítsa a választókerületi határokat.

Felvetődik a kérdés: miért nem oldotta meg a parlament az alkotmányos problémát? Reflexszerűen vághatnánk rá: nem állt a nagy pártok érdekében. Csakhogy ez nem igaz. Először is azért nem, mert a kormánytöbbség megszerzéséért versengő minden pártnak közös politikai érdeke, hogy választási győzelme meghozza számára a legitim hatalmat. A választás körüli alkotmányos bizonytalanság semmiképp sem jó azoknak a politikai erőknek, amelyek esélyesek a győzelemre. 1998 óta a Fidesz és az MSZP mindig rendelkezett a parlamenti mandátumok kétharmadával, tehát módjukban állt volna változtatni – mégsem tették. Ehelyett azt hangoztatták, hogy kisebb parlamentre van szükség, noha jól tudták, hogy nem fognak tudni megállapodni egy új választási rendszer részleteiben. Miközben céltalanul vívták létszámháborújukat, a tényleges problémára ügyet sem vetettek, pedig sokkal több politikai hasznuk származhatott volna az alkotmányos probléma felkarolásából. Akár a Fidesz, akár az MSZP képviselte volna a kisebb parlament ügyéhez hasonló vehemenciával, a politikai ellenfél nem tudott volna kihátrálni mögüle – inkább azon mehetett volna a vita, hogy melyikük a nagyobb alkotmányvédő.

A Fidesz passzivitása azért is érthetetlen, mert ő lehetett volna a legfőbb haszonélvezője egy új választókerületi térképnek: Budapesten ma már három-hat mandátummal kevesebbet kellene kiosztani, míg Pest megyében, ahol a párt jóval erősebb, nyolc-kilenccel többet.

Igaz, a mai erőviszonyok közepette – amikor a Fidesznek nemcsak elvi esélye van az összes egyéni választókerületet megnyerni – látszólag kicsi a jelentősége a választókerületi aránytalanságnak. Holmi alkotmányos aggály nem kérdőjelezi majd meg az új kormány mögött álló társadalmi támogatottságot, mégsem tudhatjuk, távlatilag mekkora kockázatot jelent, hogy az új parlamentet az egyenlő választójog elvére fittyet hányó választókerületi beosztás szerint választjuk meg. Ennek a fenyegetettségnek az elkerülése szintén a Fidesz érdekeit szolgálta volna, nem világos, miért nem ismerték ezt föl.

A tény, hogy egyik nagy parlamenti frakcióval rendelkező párt sem vette komolyan az alkotmányos kötelezettséget, csak a politikusok szellemi lustaságával, fásultságával, politikai érdekük fel nem ismerésével magyarázható.

A választási eredményt mégsem fenyegeti megsemmisítés. Miután a PC éppen a választókerületi aránytalanságra hivatkozva nyújtott be kifogást a 2009-es ferencvárosi időközi választás névjegyzéke ellen, kiderült: bár az illetékes választási bizottságok nem vitatják az alkotmányos problémát, a hatályos jogszabályok szerint eljárva nem semmisíthetik meg a választási eredményt. Noha nem vonhatunk le egyértelmű következtetést egy időközi választáson hozott döntésből, nincs okunk feltételezni, hogy más logikát követne bármilyen fellebbviteli hatóság, ha hasonló beadvánnyal találná magát szembe.

A cikk megjelenése: 168 Óra, 2010. március 18.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695