Jelölthárítás

2010-03-11

A hatodik parlamenti választás selejtező mérkőzései pontosan olyan sportszerűtlenül zajlanak, ahogyan a jelenlegi szabályozás mellett elvárható. Látjuk a feltört postaládákat, az álaktivistákat, az erőfölénnyel való visszaélést, a virágzó ajánlószelvény-feketepiacot, és nincs okunk feltételezni, hogy jóhiszemű állampolgárok százezreinek (talán millióinak) személyes adatai ne illegális adatbázisokban landolnának. Az ajánlásra épülő jelöltállítási rendszer tarthatatlansága választásról választásra egyre nyilvánvalóbb, a politikai ellenérdekeltség azonban mindeddig lehetetlenné tette a reformját. A Political Capital elemzésének szerzője LÁSZLÓ RÓBERT választási szakértő.

Mondják, azért van szükség a jelöltek előzetes szűrésére, hogy távol tartsuk a komolytalan szervezeteket a választásoktól. Az is gyakori érv, hogy csak olyan jelöltek indulhassanak, akik bizonyítani tudják, hogy a családi-baráti körön túlmutató társadalmi beágyazottsággal rendelkeznek. A másik oldalról óvatosságra intenek: vigyázni kell arra, hogy a feltörekvő politikai erők előtt ne zárjuk el az utat. Fogadjuk el egyelőre: ezek valóban kívánatos célok.

Az ajánlási rendszer sikeresen szűrte ki a komolytalan szervezeteket: sosem lepték el a szavazólapokat sem a színes csokornyakkendősök, sem a kétfarkú kutyák. A tény, hogy jóformán senkinek sem sikerült heccből komoly jelöltté válnia, bizonyítéka annak, hogy kerületenként 750 ajánlószelvény összegyűjtése távolról sem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek első ránézésre tűnik.

A komolytalanok tehát fennakadnak a rostán, így az első célnak megfelel a jelenlegi szabályozás.

A társadalmi beágyazottság megítélése már keményebb dió. Nem világos ugyanis, hogy a jelölt vagy az őt támogató párt beágyazottságát értjük-e rajta. Ha az utóbbi két-három választást vesszük, talán nem vakmerőség kijelenteni, hogy a Fidesz és az MSZP színeiben bárki indulhatott volna, gond nélkül összegyűjthették a szükséges számú cédulát. Olyat viszont nemigen tapasztaltunk, hogy például egy köztiszteletben álló független polgármester, akinek nyilván megvan az úgynevezett beágyazottsága, párttámogatás nélkül is tudott volna indulni. A párt népszerűségének előzetes mérésére és gondozására tehát inkább alkalmasnak tűnik a szelvénygyűjtés, mint a jelölt beágyazottságának tesztelésére. Kérdés továbbá, hogy a sikeresen összegyűjtött cetlimennyiség – a társadalmi támogatottság helyett – nem inkább a párt anyagi helyzetéről, aktivistahálózatának kiépítettségéről, esetleg a politikai érdekérvényesítő képességéről árulkodik-e inkább.

Az a tény, hogy több választáson több párt megközelítőleg sem kapott annyi szavazatot, mint ahány szelvényt leadott, arra enged következtetni, hogy bizony a legkevésbé sem a beágyazottságot méri az ajánlószelvény-rendszer. Az ugyanis egyáltalán nem életszerű, hogy ajánlók tömege végül nem a névvel, címmel, személyi számmal vállalt preferáltját támogatja a titkos szavazáson. Az viszont könnyen elképzelhető, hogy a pártok között számos – hiányosan kitöltött – ajánlószelvény gazdát cserélt, vagy hogy a feketepiacról szerezték be a cédulákat.

A harmadik cél viszont semmiképp sem teljesül: a nulladik választási fordulóban a legtöbb újoncnak alig van esélye labdába rúgni. Ahhoz, hogy egy párt mind a 176 egyéni választókerületben indulni tudjon, nem kevesebb mint 132 ezer érvényes szelvényre van szüksége; ez szavazóból is sok, hát még ajánlóból. Jól tudják ezt azok is, akik új jövevényként próbálnak betörni a politikai arénába: kénytelenek elérhetőbb célokat kitűzni maguk elé. Ha 176 egyéni jelöltet állítani nem is képesek, azt mindenképp el kell érniük, hogy listán minden szavazókörben szavazni lehessen rájuk, magyarul: mind a 19 megyében és a fővárosban területi listát kell állítaniuk. Budapesten 8, Pest megyében 4, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 3, 17 további megyében pedig 2-2 választókerületben kell – összesen tehát 49 – jelölt, ami minimum 36 750 érvényes ajánlást igényel. Ha ez nincs meg, és egész megyékben nincs mód a párt támogatására, valószínűtlen, hogy képes lenne országos átlagban elérni az öt százalékot (először és eddig utoljára ez a KDNP-nek sikerült 1990-ben, úgy, hogy 5 megyében nem volt listája). Belátható, hogy mindez hatékony szervezőmunkát, kiterjedt aktivistahálózatot, tehát rengeteg pénzt igényel.

A rendszer valójában egyre kevesebb levegőt hagy a kisebb pártoknak: 1998-ban még 8, 2002-ben 7, 2006-ban már csak 5 pártnak vagy pártszövetségnek sikerült 20 területi listát állítania, idén pedig csak 3 biztos befutó van, kérdés, hogyan végez az MDF és az LMP. Az ajánlószelvények intézménye tehát indokolatlanul nagy arányban rostálja meg az indulni szándékozó politikai erőket, így jelentős mértékben tehető felelőssé pártrendszerünk bebetonozódásáért.

Kérdés: valóban ezeknek a céloknak kell-e megfelelnie egy jelöltállítási rendszernek? Az biztos, hogy az újak betörési lehetőségét meg kellene teremtenie. Az, hogy komolytalan szerveződések ne kerülhessenek a parlamentbe, szintén legitim szándék, de az is eldöntendő, hogy már a szavazólapról is le kell-e őket tiltani, vagy elegendő ehhez a viszonylag magas bejutási küszöb. A változatosan értelmezhető társadalmi beágyazottság azonban indokolatlan követelmény; nem a jelöltállítás, hanem a választás való arra, hogy kiderüljön, a választók mely pártokat tartják érdemesnek a képviseletükre.

Visszajutunk az alapkérdéshez: miért van egyáltalán szükség jelöltállítási rendszerre, miért kell bármilyen mértékben korlátozni az indulni szándékozókat? Ennek egyetlen és nagyon egyszerű oka van, mégpedig az, hogy a szavazólapra nem kerülhetnek fel ezrével jelöltek. Ésszerű korlátra van szükség annak érdekében, hogy a választók számára áttekinthető legyen a kínálat. Ugyanakkor – ha a jelöltállítás rendszerének megújításán gondolkozunk – az elmúlt húsz évből ismert visszaélések ellen is fel kell lépni.

A nemzetközi gyakorlat számos jelöltállítási módszert ismer, legtöbbjük azonban csak félmegoldást jelent a magyar problémákra. Bár tökéletes rendszer nem létezik, a legtöbb előny bizonyosan a kaució intézményének bevezetéséből származna. Ebben a rendszerben cédulagyűjtés helyett a jelöltek egy bizonyos összeg letétbe helyezésével kerülnének fel a szavazólapra, a pénzt pedig már néhány százalékos teljesítmény fölött visszakapnák. Ez az eljárás megfelelne a tényleges jelöltállítási céloknak, mégpedig oly módon, hogy minimálisra csökkentené a visszaélések lehetőségét, és nem járna a választók személyes adatainak kezelésével sem. A kaucióval az egyetlen probléma, hogy nehéz megállapítani az optimális összeget: ha túl alacsony, nem riasztja el a komolytalan jelölteket, megnehezítve a választók dolgát a szavazófülkében; ha túl magas, az nehéz helyzetbe hozhatja a kisebb politikai erőket.

A tapasztalat szerint jelöltenként a fél-egyhavi átlagfizetésnek megfelelő összeg teremtheti meg a kényes egyensúlyt. A közhiedelemmel ellentétben a kaució nem drágábbá, hanem olcsóbbá tenné a jelöltállítás folyamatát, hiszen a többség már alacsony teljesítmény után visszakapná (nekik tehát gyakorlatilag ingyenes lenne), de az is világos, hogy a viszonylag alacsony összeg elvesztése sem haladná meg a 750 ajánlószelvény összegyűjtését igénylő ráfordítást.

A feketepénzeket a fehérek váltanák fel, személyes adatok hiányában pedig megszűnnének az adatvédelmi aggályok, és ezzel együtt az összes, ehhez kapcsolódó visszaélésre sem lenne mód.

A cikk megjelenése: 168 Óra, 2010. március 11.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695