Az elnök tekintélye

2010-02-11

Az alkotmány szerint a köztársasági elnöknek a nemzet egységét kell kifejeznie. Elvárás, hogy legyen semleges, de azért avatkozzon is be, ha a kormányt másképp már nem lehet megfékezni. Nehezen teljesíthető elvárások közepette tevékenykednek a magyar államelnökök. Egy követelésnek viszont – ne politizáljon! – soha nem lesznek képesek megfelelni. A Political Capital sorozatában GYULAI ATTILA ezúttal a köztársaság legmagasabb hivataláról kialakult képet vizsgálja.

A köztársasági elnök igenis politizáljon! Felesleges az ellenkezőjét követelni, mert az államfő nem a társadalom és a politika felett lebegő szimbólum, hanem a politika alakítója. De éppen ezért nincs elnöki ciklus vita nélkül az államfő politikai hovatartozásáról. Voltak ugyan csendesebb időszakok az elmúlt húsz évben, főleg amikor azonos politikai oldalon állt a köztársasági elnök és a kormánytöbbség.

Göncz Árpád második ciklusának és Mádl Ferenc elnökségének sokkal több a közös, mint az eltérő vonása. 1995 és 2005 között mindkét államfő alapvetően passzív volt, a politikai vitákat csak kevés alkalommal akarták állásfoglalásaikkal befolyásolni, a közéleti csörtéket sokkal inkább rendezni, mintsem erősíteni igyekeztek.

Ebben az időszakban mindkét államfő elfogadta a kormány és a parlamenti többség meghatározó szerepét. Göncz Árpád például az őt jelelő pártok tiltakozása ellenére a Fidesz által támogatott Polt Pétert jelölte legfőbb ügyésznek 2000-ben, mert úgy vélte, hogy csupán neki lehet meg a többsége. Mádl Ferenctől a jobboldali választók zöme Medgyessy Péter ügynökmúltjának nyilvánosságra kerülése, majd 2004-es lemondása után is a folyamatokat érdemben befolyásoló lépéseket várt volna el, ő azonban az alkotmányra hivatkozva vissza kellett hogy utasítsa a követeléseket, kéréseket.

Az államfői intézmény mégis azokban a konfliktusokban formálódott, amelyeket a köztársasági elnök az Országgyűléssel, a médiával és más szervezetekkel szemben vállalt. Göncz Árpád számára a legfontosabb kérdés az intézmény határainak megvonása volt egy olyan időszakban, amikor a politikai élet szinte minden szereplője a kormány lehetséges ellensúlyait kereste. Első ciklusában tehát az Antall-kormány ellenzéke talált szövetségest az egyébként az MDF–SZDSZ-paktum következtében hivatalába kerül Göncz Árpádban.

Antall József és Göncz Árpád csatáiban – például a közszolgálati médiumok kapcsán – egy további tisztség és intézmény kapott még fontos szerepet: az Alkotmánybíróság, amelynek elnökeként Sólyom László a Köztársasági Elnöki Hivatal közjogi lehetőségeinek szűk értelmezése mellett foglalt állást. A köztársasági elnökökről kialakuló képet azonban legalább annyira befolyásolja az adott közjogi eszközök használata, mint az, hogy az alkotmány mekkora szerepet biztosít a hivatalban lévő államfőnek.

A mindenkori elnök nyilvánvalóan ellentétes elvárások közepette tevékenykedik. Ezeket leggyakrabban – politikai törekvéseiknek megfelelően – az alkotmányból idézik és olvassák a fejére aktuális politikai ellenfelei.

A köztársasági elnök elvben kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett, de kérdés: mit tehet, ha a nemzeti egység eleve vitatott, a pártok pedig egymást vádolják antidemokratikus politikával? Az utóbbi két évtizednek aligha volt olyan pillanata, amikor az államfő beszédei, tettei ne váltottak volna ki politikai reakciókat.

Minden szempontból újdonságot hozott Sólyom László megválasztása. Jelölését először parlamenten kívül vetették fel, a Fidesz viszonylag későn állt mögé: amikor kiderült, hogy Mádl nem jelöltetné magát újra. Sólyom László többször is utalt arra, hogy a pártokon kívülről érkező jelölés erősebb legitimációt ad neki, hiszen nem kell hálásnak lennie senkinek. Elnökségének legfontosabb jellemzője is épp ebből vezethető le: deklarált célja a pártok politikai befolyásának visszaszorítása, a pártérdekek meghaladása (lásd az államfő jelölési gyakorlatát).

A pár hónap múlva végére érő ciklus tanulsága a politikai élet szereplői és a választók számára ugyanakkor az, hogy lehet törekedni a pártpolitikán kívüli pozícióra, de a politikán kívülire soha. Ráadásul az is nyilvánvaló, hogy hiába a „civil” önmeghatározás, az államfőt végül mégiscsak a pártok választják meg, számára a választói célcsoport a parlamenti képviselők összessége, az újraválasztás is rajtuk múlik. Sólyom László utóbbi hónapokban mutatott aktivitását is leginkább az újraválasztása érdekében kifejtett kampányként lehet értelmezni, amely értelemszerűen a várhatóan nagy parlamenti többséget adó Fidesznek szól.

A köztársasági elnökök sorsa tehát szorosan kapcsolódik a mindenkori politikai felálláshoz. Miközben nyilvánvaló volt, hogy 1995-ben a kétharmados MSZP–SZDSZ-többség ismét Göncz Árpádnak szavaz bizalmat, Mádl Ferenc már akkor is jelölt volt, és ez fontos szerepet játszott az éppen alakuló jobboldali tömb stabilizálásában, abban, hogy a jobboldali szavazók elfogadták a Fidesz későbbi vezető szerepét az ellenzéki pártok között.

Ugyancsak látványos a távozott köztársasági elnökök „utóélete”.

A 2002-es kampányban Göncz Árpád szimbolikus szerepet kapott, áldását adva a szocialisták és a szabad demokraták ismételt szövetségére. Mádl Ferenc pedig hivatali idejének lejárta után is hivatkozási alap és tekintély a Fidesz-táboron belül, elég megjelennie a párt kiemelt rendezvényein.

A szocialistáknak viszont nem volt szerencséjük a poszttal. Bár a rendszerváltás után az MSZP tizenkét évet töltött kormányon, és közben kétszer került sor elnökválasztásra, egyszer sem sikerült saját jelöltjüket megválasztatni. 1995-ben a koalíciós együttműködés tette gyakorlatilag felvethetetlenné Göncz Árpád lecserélését, 2005-ben pedig a rugalmatlan szocialista stratégia és tehetetlenség buktatta meg Szili Katalin jelöltségét, és tette Sólyom előtt szabaddá az utat az államfői poszt felé.

Mint minden politikusnak, a köztársasági elnöknek is a beszéd a leghatékonyabb politikai eszköze. Ha az államfő megszólal, kijelentéseinek már önmagában, a hivatalánál fogva jelentősége van. Az viszont, hogy mennyire „illik” vitatni, bírálni a köztársasági elnököt, már a konkrét politikai szituációktól, államfői szerepfelfogásoktól függ.

A harmadik államfő és a negyedik ciklus vége felé közeledve a tapasztalat azt mutatja, hogy az aktív szerepvállalás ugyan nagyobb beavatkozási lehetőséget biztosít az államfőnek, ám erősödő aktivitás mellett látványosan csökken a politikától való távolság, és egyre több vész el abból a tekintélyből is, amelyet a nyilvánosság a köztársasági elnöki intézménynek szeretne tulajdonítani.

Ugyanakkor a tekintély csökkenése lehet az az ár, amelyet a politikai törekvésekért cserébe meg kell fizetnie az államfőnek. Bár nyilván mindhárom eddigi államfő határozott politikai preferenciákkal rendelkezett, Sólyom László az első, aki önálló politikai program teljesítését tűzte ki célul, ám ezt nem sikerült elérnie, megértetnie a nyilvánossággal. Miközben ugyanis gyakran hivatkozik jelölésének „civil”, parlamenten kívüli eredetére, mára elvesztette önálló pozícióját: az elnök a nyilvánosságban a Fideszhez sodródott. Azonban nem eleve meglévő elfogultsága, hanem saját politikai törekvéseinek ügyetlen végrehajtása következtében. Ennek köszönheti viszonylagos népszerűtlenségét is: azt, hogy a közvélemény szemében az államfő egyre kevésbé „válik ki” a pártelnökök, miniszterelnökök, pártpolitikusok közül, a napi politikából.

A cikk megjelenése: 168 Óra, 2010. február 11.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695