Egy pártból több pártba

2009-10-22

2007 ősze óta a szakszervezetek tevékenysége látványosabbá vált, ám az érdekképviseletek semmit nem erősödtek. Legfeljebb a látszata alakulhatott ki ennek, mert a kormány- és reformellenes közhangulat felerősítette a tiltakozásokat, növelte jelentőségüket. Ettől azonban nem lett jobb a szakszervezetek imázsa, és társadalmi megítélésük sem javult. Tevékenységükről KREKÓ PÉTER, a Political Capital munkatársa írt.

A magyar szakszervezetek iránti bizalom rendkívül alacsony. A Medián kutatása szerint az intézmények mezőnyében a rangsor alsó ötödébe szorultak, a legnépszerűtlenebbek közé, alig előzve meg a közutálat fő célpontjait, a pártokat. Az Eurobarometer mérése külföldi összehasonlításokra is alkalmas: Magyarországon a választóknak negyede sem (23 százalék) bízik az érdekképviseletekben. Ennél alacsonyabb arányt egész Európában csak Bulgáriában láthatunk. A rangsor élén lévő országokban a szakszervezetek iránti bizalom csaknem háromszorosa a hazainak!

Kettős funkció

Ennél is szomorúbb adat a szakszervezeti bizalom szempontjából, hogy az unió tagállamai közül nálunk a negyedik legalacsonyabb azoknak a válaszadóknak az aránya, akik hozzájuk fordulnának segítségért először, ha a munkahelyükön diszkrimináció érné őket. (Mindössze 18 százalék számol így.)

A népszerűtlenség egyik oka vélhetően a hazai érdekképviseletek féloldalas szerepértelmezése. A céheknek, a kamaráknak és a szakszervezeteknek ugyanis elvben kettős funkciójuk lenne: az egyik az érdekképviselethez, a másik a minőségbiztosításhoz kapcsolódó. A magyar szakszervezetek és kamarák következetesen csak az első szempontra fókuszálnak. Ha például az orvosi kamara vezetője a legsúlyosabb orvosi műhiba esetében is csupán a kormányzat felelősségét hangsúlyozza a szakma alulfizetettsége és az alacsony túlórapénzek miatt, azzal saját szakmájának presztízsét rombolja. Azok az érdekképviseletek, amelyek sohasem élnek a belső önkritika és önvizsgálat eszközével, teljesen hitelüket veszthetik. A közvélemény szemében hasonlatossá válnak azokhoz a politikai szereplőkhöz, akiket sokan éppen látásmódjuk egyoldalúsága miatt, kompromisszumképtelenségük okán utasítanak el.

Logikus feltételezés persze, hogy a szakszervezeti és kamarai vezetők legitimitása szakmai, belső ügy, tehát csak saját tagságuknak kell megfelelniük, nem céljuk a közvélemény igényeinek kiszolgálása. Ahogy G. B. Shaw mondta: „Egyetlen király sem érezheti magát olyan biztonságban a helyén, mint a szakszervezeti vezető.” Ez azonban csak látszólag igaz. Elég azokra az interneten terjedő felhívásokra gondolni, amelyek a vasutassztrájkok idején a MÁV megbízhatatlanságára hivatkozva a vasúti közlekedés általános bojkottjára, a jegyfizetés megtagadására és a jegyellenőrök „számonkérésére” buzdítottak.

Ha egy szakma presztízse az érdekvédelmi harcok során megkopik, visszaeshet a kereslet a szolgáltatásai iránt. A kormányzat ráadásul a népszerűtlen szakszervezeteket könnyedén szembefordíthatja a társadalom egészével, mondván: nem elfogadható, ha kis csoportok csak saját szempontjaikat veszik figyelembe, és nem osztoznak a társadalom áldozatvállalásában.

A szakszervezetek erejét az is rontja, hogy tevékenységük jellemzően a közszférára és az állami tulajdonú vállalatokra korlátozódik, a sokkal több dolgozót foglalkoztató magánszférában Magyarországon szinte nem is létezik munkavállalói érdekképviselet. Ennek megfelelően a szakszervezetek a közszolgáltatások vagy az államigazgatás megbénítására ugyan alkalmasak lehetnek, az össz-munkavállalói szolidaritás felébresztésére azonban sokkal kevésbé.

A szakszervezetek hiteltelenségéről azok a vezetők is tehetnek, akik a konfliktusokat saját pozíciójuk erősítésére igyekeznek felhasználni. Gaskó István látványos küzdelmei a kormányzattal a Máv-Cargo privatizációs bevételei miatt nem kis részben saját helyzetének stabilizálásáról szóltak: az öt vasutas-szakszervezet egyikének vezetője még saját szervezetén belül sem számított teljes mértékben elfogadott vezetőnek.

Személyes ambíciók

A befolyás sokszor arra csábíthatja a vezetőket, hogy a szakszervezeteket saját, személyes politikai ambícióik szolgálatába állítsák, ezzel is erősítve a szervezetek pártoktól és politikától való függőségét – ami eredendően sem gyenge. Az előző rendszerben ugyanis a szakszervezeti mozgalom betagozódott az állampártba, teljességgel elvesztve autonómiáját.

A rendszerváltás után létrejött szakszervezetek is erős kötődéseket alakítottak ki egy-egy párthoz vagy politikai oldalhoz. (Például az MSZOSZ vezetői egyidejűleg az MSZP parlamenti képviselői is voltak.) Ez a szimbiotikus kapcsolat a baloldal és a szakszervezetek között a Horn-kormányt követően fokozatosan gyengült.

A legkomolyabb törést a szakszervezetek és a baloldal viszonyában a 2006-tól kezdődő megszorító intézkedések okozták. Ha Gyurcsány Ferenc egyebet nem tudott is megvalósítani a blairi „harmadikutas” szociáldemokrata politika törekvéseiből, a munkavállalói képviseletek elidegenítése a párttól mindenképpen hatásosnak bizonyult.

A pártpolitikai befolyás az utóbbi időszakban átfordult: a Fideszhez kötődő szakszervezetek aktívabbak lettek, mint a szocialistákhoz soroltak. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a szakszervezeti mozgalom politikai újraértelmezése. Bizarr fejlemény, hogy mára a jobboldal, annak nyilvánossága és szavazói váltak a sztrájkok és érdekvédelmi küzdelmek védelmezőjévé, míg a baloldal irányából egyre erősebb a szakszervezet-ellenesség.

A szakszervezetek nem lehetnek apolitikusak, hiszen politikai térben mozognak, politikai döntéseket akarnak befolyásolni, politikai érdekeik vannak. Sokszor állnak vitában a kormánnyal, stratégai szövetségesük tehát éppen az ellenzék. (A Liga vezetője, Gaskó István, valamint az EDDSZ elnöke, Cser Ágnes annak idején az Orbán-kormánnyal is sokszor került összeütközésbe.)

Rövidlátó politika

A szakszervezeti mozgalomra sokszor ugyanaz a rövidlátás jellemző, mint a politikusokra. Akik hajlamosak arra, hogy megvalósíthatatlan ígéretekkel, populista kampánnyal lejárassák azt a politikai elitet, amelynek maguk is részesei. Vagy éppen olyan intézkedések miatt támadják az ellenzéket, amelyeket – pár év múlva – kormányon nekik is végre kell hajtaniuk.

A szakszervezetek rövid távú eredményekért hajlamosak olyan tiltakozási formákat választani, és politikailag olyannyira elköteleződni, amelyekkel már hosszabb távú érdekérvényesítésük lehetőségeit rombolják. Jelenlegi hiteltelenségükért tehát nemcsak az államszocialista rendszerben betöltött szerepük felelős, hanem saját érdekérvényesítésük korlátolt volta és következetlensége is.

A cikk megjelenése: 168 Óra, 2009. október 22.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695