Az MDF 5 problémája

2009-02-05

Amely párt jól szerepel az idei európai parlamenti választásokon, az jobb pozícióból vághat neki a 2010-es országgyűlési megmérettetésnek. Különösen nagy tehát a tét az MDF számára, hiszen a rendszerváltás utáni első szabad választások megnyerése óta egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül.

Ma lehetetlen megmondani, mekkora súlya lesz a továbbiakban az idei európai parlamenti választás örökségének. Mégis, a politikai nyilvánosság számára az EP-választás ugródeszka-szavazásként jelenik meg: arra figyelünk, ki képes nagyobb lendületet venni, illetve melyik induló az, amelyik nem tudja megugrani az akadályt. Vagyis a szóban forgó voksolás tétje az lesz, hogy a választók melyik pártot vehetik majd komolyan 2010-ben, melyikre érdemes szavazatot adni, és melyik az, amellyel már nem érdemes számolni. Ez az első akadály, amelyet az MDF-nek is át kell ugrania. Azaz egyszerre kell azzal a hangulattal megküzdenie, hogy az esetleges kudarc véglegesen meghatározza további sorsát, illetve ebből következően azzal is, hogy a kampány tematikáját a párt sorsáról a párt üzeneteire terelje át. Ha az EP-kampányban az MDF úgy jelenik meg, mint egy túlélésért küzdő párt, akkor a választóknak szóló politikai üzenetek is ebből a szempontból értékelődnek át, és nem érik el céljukat.

Kiteregetett szennyes

Ez a veszély az MDF számára nem újdonság, hiszen a párt – történetében nem először – hónapok óta küzd azzal, hogy a nyilvánosság előtt magáról kénytelen beszélni, nem pedig a választókról és a nekik kínált politikáról. Ez a második számú probléma, amelyet orvosolnia kellene. A botrányossá alakult tisztújítás és a parlamenti frakció szintén ellentmondásosra sikeredett megmentése óta a nyilvánosság előtt több látszik az MDF belsejéből, mint tényleges politikájából. Nem lehet természetesen nem-politikának tekinteni egy párt belső viszonyainak kezelését sem, de nyilvánvaló, hogy az MDF helyzetében luxus erre „pazarolni” az alig rendelkezésre álló médiafelületet. Jellemző, hogy Boross Péter visszavonulása nem is tudott másként megjelenni – a volt miniszterelnök minden tiltakozása ellenére –, mint a párt további bomlásának egy újabb jele.

Az MDF harmadik problémája az, hogy meggyengült a két nagy párttal szembenálló úgynevezett „harmadik erő” sokáig sikeresen birtokolt pozíciója. Sajátos, a 2004-es EP-választástól gyökeresen eltérő helyzet jött ugyanis létre az MDF számára azzal, hogy az SZDSZ kilépett a koalícióból, és most Dávid Ibolya pártjához hasonló helyet kíván elfoglalni a pártrendszerben. A ferencvárosi időközi választás után ráadásul a Jobbik is beszállt a „ki a harmadik erő?” elnevezésű versenybe. Tehát az MDF elveszítette helyzeti előnyét, sőt, már három szereplő küzd ugyanazért a pozícióért, ha nem is ugyanazokkal az eszközökkel. Ebben a versenyben azonban ott a fenyegetés, nevezetesen ha a választók számára túlságosan is látványossá válik, hogy többé-kevésbé azonos helyzetben lévő pártok egymással szembeni küzdelméről van szó. A harmadik erő pozíciója ugyanis csak akkor válik részévé a politikai térképnek, ha az első két szereplővel, az MSZP-vel és a Fidesszel szemben alakul ki. A harmadik helyért küzdők egymás közötti harca: taktika; maga a harmadik erő pozíciójának a megszerzése: stratégia.

A negyedik probléma az MDF egyarcúsága. Korántsem mellékes, kik azok a szereplők, akik képesek lehetnek ennek a stratégiának, tágabban pedig magának a pártnak a megjelenítésére. Öt évvel ezelőtt Dávid Ibolya egyértelműen a párt húzóneve volt, és az ma is, de az elmúlt időszak után aligha kérdés, hogy érdemes lenne új arcokkal is a választók elé lépni. Stabilnak tűnik persze a helye az MDF egyetlen EP-képviselőjének, a zöld ügyekben aktív Olajos Péternek, de a jelöltek listája fontos eszköz lehet abban, hogy 2010 előtt a párt friss politikusok felépítését kezdje el. Az európai parlamenti kampányt tehát akkor is érdemes felhasználni a 2010-es felkészülésben, ha a júniusi eredmény elmarad az MDF várakozásaitól, hiszen az koncentráltabb figyelmet biztosít, s így kockázatos, de kihagyhatatlan főpróba az országgyűlési választási megmérettetés előtt.

Az EP-kampány tényleges beindulása előtt az MDF abból igyekszik politikai tőkét kovácsolni, hogy visszaidézi öt évvel ezelőtt tett ígéretét, és az első európai parlamenti választás sikerét. A „haláladó eltörlése” klasszikus bizonyítványkampány (Kettős mérce – Figyelő, 2006/8. szám), amely nem pusztán azt hivatott megjeleníteni, hogy az MDF megtartja ígéreteit, hanem azt is – megelőzve a választói kétségeket –, hogy cselekvőképes politikai erőről van szó. Kérdés azonban, hogy miközben a magyar politikai életben hónapok óta minden a gazdasági válság körül forog, akkor különösen a bizonytalan választó számára érthető-e az örökösödési illeték részleges eltörlésének jelentősége, kapcsolódása aktuális személyes problémáihoz, a bizonytalan jövőre vonatkozó aggodalmaihoz. Ez a párt ötödik, politikájának tartalmára vonatkozó problémája.

A felelősség imázsa

Ebből a szempontból kérdéses, milyen szerepet szán az MDF a kampányban azoknak az üzeneteknek, amelyeket Dávid Ibolya a nemzeti csúcson fogalmazott meg, s amelyek több elemükben radikálisabb válságkezelést irányoztak elő, mint amire a kormány végül rászánta magát, és amelyet Gyurcsány Ferenc már korrigálni is kényszerült. Az MDF számára eddig is lehetőség volt, hogy olyan pártként lépjen a választók elé, amely „kimondja az igazságot” a gazdaságpolitikai lehetőségekről, míg az MSZP és a Fidesz inkább koncentrált arra, hogy heterogén (és persze eltérő méretű) támogatói táborát megőrizze. A „nagy néppártok populizmusa” természetesen mindig is bírálható téma marad a kisebb, a felelősség imázsára építő rétegpártok számára (láthatóan egyre inkább törekszik erre az SZDSZ is). Ám ahogyan a kormány, ugyanúgy az MDF szempontjából is aktuális kérdés, hogy a választók látják-e már a válság tényleges következményeit. S ha nem, mikor jutnak el a felismerésig, hogy sokkal nagyobb a probléma, mint amiről eddig bármely politikai szereplő is beszélt Magyarországon.

Aligha meglepő állítás, hogy az EP-kampány nem uniós kérdések körül zajlik majd. Sokkal inkább várható, hogy az egyre mélyülő válsághelyzetben ismét előtérbe kerül az a törésvonal, amely az elmúlt három hónapot meghatározta. Míg a Fidesz számára az a kedvező kérdésfelvetés, hogy „ki a válság okozója”, addig azok a pártok, amelyek nem érdekeltek a kormány–ellenzék szembenállás kiélezésében (tehát a többi parlamenti erő), inkább arról beszélnének: „kinek van (jobb) megoldási javaslata”. Az MDF tehát olyan helyzetben készül az EP-választásra, amelyben ismét felvetődnek a tavalyi adó- és költségvetési szavazás kérdései, és könnyen lehet, hogy újfent egyszerre kell bizonygatni az ellenzékiséget és a felelősséget. Ez a helyzet azonban csapdát rejt magában. A két pozíció egyszerre nem tartható fenn látványosan – és különösen nem kampányhelyzetben.

Az MDF helyzete az EP-kampány rajtjánál összességében tehát korántsem kedvező. A párt egy hosszú és meredek lejtőn igyekszik stabilizálni pozícióját, és méretéhez, erejéhez képest roppant energiát fordít arra, hogy megindulhasson felfelé. A feladata ennél azonban lényegesen nehezebb. Magát a lejtőt kellene kiegyenlíteni, hogy mindazok az ügyek, amelyekről beszélni szeretne, végre a választóknak szóljanak, azaz a párt ne önmagáról, hanem az országról és a politikájáról beszéljen.

Gyulai Attila

A cikk megjelenése: Figyelő, 2009. február 5.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695