A figyelemelterelés mítosza

2008-05-08

Gyurcsány Ferenc Horváth Ágnes felmentését bejelentő beszédében a politikai elemzőket bírálva így fogalmazott: “Akinek annyi a mondanivalója a magyar politikáról, hogy mi az uralkodó politikai napirend, és ki hány százalékban uralta a médiateret, annak muszáj értenie, hogy ezzel nemcsak hogy nem segít, de abba az irányba tolja a magyar politikát, hogy egyetlenegy dolog számít összesen: ki tud a híradóban előkelőbb helyen szerepelni szinte bármivel. És aki nem érti, hogy ebben a korban ha úgy tetszik – a médiademokráciának mi a logikája, az nem érti, hogy ezzel arra ösztönzi a demokratikus közéletet, hogy semmilyen szabályt és semmilyen normát nem betartva az extrémitás felé menjen el.” Kemény beszéd, amely részben jogos, részben viszont a mediatizált politikával kapcsolatos teljesen téves meggyőződésekről árulkodik (azzal együtt is, hogy a politikusi retorika nyilvánvalóan túlzásokkal él). Jogos, mert rámutat arra, hogy az alapvetően puha (“soft”, azaz nem számszerűsíthető) jelenségek kutatásával foglalkozó politológusok időnként túlságosan is felnagyítják a látványos számsorokban és diagramokban tálalható napirend-vizsgálatok jelentőségét. Ugyanakkor tévedés azt gondolni, hogy a politikai gyakorlatra jelentős mértékben hatnak a napirend-kutatások, vagy általában a politikai elemzések. Az pedig egyenesen tévhit, hogy a demokratikus közélet romlását (jelentsen ez bármit) önmagában a politika mediatizálódása okozná.

Tematizálni a médiateret Valójában a politikusok napirend-befolyásoló törekvése, üzeneteik leegyszerűsítése, bulvárosítása nem annyira a média fejlődésével magyarázható, hanem inkább a tömegdemokrácia sajátos követelményeivel. A választójog kiterjesztésével ugyanis együtt járt a minden választót megszólítani igyekvő nagy néppártok kialakulása, amelyek újabb és újabb ügyek generálásával szinte folyamatos jelenlétre törekszenek a nyilvánosságban. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy a politikai szereplők milyen kommunikációval töltik meg a médiateret.

A politikai riválissal szemben védekező, reagáló félként jelen lenni a nyilvánosságban mindig hátrányos, és az sem kecsegtet sok sikerrel, ha valaki egymásra nem épülő ügyek kezdeményezésével, különösebb cél nélkül akarja meghatározni a napirendet.

Itt egy gyűjtőfogalomról van szó, érdemes tehát különbséget tenni többféle sajátos logikával rendelkező napirend között. Külön-külön kell vizsgálni a média, a közvélemény és a politika – egyébként egymást kölcsönösen befolyásoló – napirendjét. A médiáé azt mutatja meg, hogy az írott és az elektronikus sajtó milyen ügyeket tart fontosnak egy adott időszakban. A közvélemény napirendjén azok a témák jelennek meg, amelyek valamilyen okból a választók számára fontosak. A politikai napirend pedig – amely tovább bontható például pártpolitikaira, parlamentire, kormányzatira, vagy szakpolitikaira – a politikai szereplők tematizációs törekvéseit tükrözi.

Inkább figyelemfelhívás. Mindezek egybemosásából származik a figyelemelterelés mítosza, vagyis az az elképzelés, amely szerint egyes fontos ügyekről pusztán új témák kezdeményezésével el lehet terelni a figyelmet. Ez azonban a ténylegesen nagy közfigyelmet kiváltó politikai ügyek esetén nemhogy tartósan, de még átmenetileg is lehetetlen. Ezt a politikusok is pontosan tudják, figyelemelterelésről beszélni így voltaképpen napirend-befolyásoló eszköz: a figyelemelterelés vádja megemeli annak a témának a súlyát, amelyet állítólag a politikai ellenfél háttérbe kíván szorítani.

Végső soron a napirend sikeres meghatározása meglehetősen bonyolult, önmagán túlmutató feladat. A politikai szereplőknek saját imázsukkal, politikájukkal összhangban lévő, azokat megerősítő, logikusan felépített kommunikációs tervvel kell rendelkezniük. Mindez pedig inkább minőségi és nem mennyiségi kérdés. Gyurcsány Ferencnek így abban mindenképpen igaza van, hogy ebben a vonatkozásban nincs sok értelme százalékokról és számokról beszélni. Csak egy példa: a miniszterelnök a fentebb említett beszéddel megnyerte a – mennyiségi szempontú – “napirend-versenyt”. Horváth Ágnes eltávolításával nagyon sokat szerepelhetett a nyilvánosságban – de közben kisebbségbe került a kormányzásban.

Somogyi Zoltán A szerző a Political Capital Institute igazgatója, számos hazai  és nemzetközi politikai és közéleti kampány tanácsadója.

A cikk megjelenése: Figyelő, 2008. május 8.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695