A megnyerhetetlen háború

2008-04-17

Magyarországon a rendszerváltás óta kisebb-nagyobb intenzitással zajlik a médiaháború. Kezdetben az akkor még monopolhelyzetben lévő közszolgálati média irányításáért zajlott a küzdelem, majd a sajtó magánosításával és a kereskedelmi médiumok megjelenésével a legnagyobb politikai szereplők egyre inkább saját médiabirodalmuk kiépítésére törekedtek. Végül a domináns véleményformálói pozícióért folytatott harcban maguk az újságírók vették át a főszerepet a politikusoktól.

Ennek a folyamatnak kezdettől fogva szerves része volt az úgynevezett “médiaegyensúlyról” szóló vita, amelynek keretében először a jobboldal érezte elnyomottnak magát a nyilvánosságban, és tételezte objektívnek a hozzá közelebb álló orgánumokat, majd a baloldali politikai szereplők vették át a médiaegyensúly követelésének eleddig a jobboldalon rögzült toposzát.

Annak igazolására, hogy ez a küzdelem a politikai siker szempontjából mennyire értelmetlen, sőt kontraproduktív, elég, ha felidézzük a választási eredményeket.

Az MDF bukásában 1994-ben komoly szerepe volt annak, hogy a kormány és annak radikális jobbszárnya igyekezett befolyása alá vonni a médiát.

Négy évvel később – a máig élő tévhittel ellentétben – nem a Bokros-csomag, hanem a sajtó által feltárt Tocsik – ügy volt az MSZP-SZDSZ koalíció leváltásának egyik fontos oka (a botrányt éppen a Figyelő robbantotta ki). Két éve pedig annak ellenére maradt kormányon az MSZP és az SZDSZ, hogy addigra kiépült a jobboldal teljes médiabirodalma.

Mindezektől függetlenül hazánkban még mindig sokan gondolják úgy, hogy a média feletti közvetlen politikai irányítás a választási siker kulcsa. Emiatt a politikusok szükség esetén előhúzzák a médiakártyát, és felpanaszolják az éppen aktuális viszonyokat. Ez azonban legfeljebb önfelmentésként működhet. Ebből a megfontolásból beszélt a Fidesz a 2006-os választási veresége után arról, hogy a párt nem tudott mit kezdeni a balliberális médiatúlsúllyal. Így nem kellett szembenéznie saját felelősségével. De ugyanígy viselkedtek az SZDSZ vezetői, amikor az elnökválasztás körüli botrányt kezdetben csupán a Hír Tv ármánykodásaként fogták fel. Csakhogy, ha egy ügy valóban fontos, akkor egy nap alatt végiggördül a média egészén.

Az a sajtóorgánum pedig, amely politikai érdekből vagy szolgalelkűségből nem foglalkozik a témával, hosszabbtávon éppúgy hiteltelenné válik, mint az a politikai szereplő, amely ellenőrizni akarja a médiát.

A média feletti politikai kontroll előbb utóbb egyaránt hitelteleníti az irányítani igyekvő politikust és az irányított médiát. A vélt vagy valós befolyás sokszor inkább hátrány, mint előny. A magyar példákon túl gondoljunk csak arra, hogy az utóbbi években hányszor kényszerültek védekező pozícióba média ügyek miatt ismert külföldi politikusok, közöttük például Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök, vagy Silvio Berlusconi volt (és jövendő?) olasz kormányfő.

Charles de Gaulle, egykori francia államfő mondta egyszer: “Két politikai fegyverem van, a tévé és a tévé. A tévé, mert tudom használni, és a tévé, mert ellenfeleim nem tudják használni.” A politikai sikerhez nem kell uralni a médiát, használni viszont tudni kell, mégpedig úgy, hogy a célközönséghez alkalmazkodva az adott politikus vagy párt minél többet mutathasson be saját politikájából, imázsából.

Somogyi Zoltán A szerző a Political Capital Institute igazgatója, számos hazai  és nemzetközi politikai és közéleti kampány tanácsadója.

A cikk megjelenése: Figyelő, 2008. április 17.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695