Ki ünnepelheti Október 23-át?

2001-10-31

45 évvel ezelőtt robbant ki az 1956-os magyar forradalom. 1989-ben ennek a forradalomnak az eszményei is segítették a rendszerváltást akaró politikusokat céljaik elérésben. A demokratikus erők azonban külön ünnepeltek. Sokan érzik úgy, hogy a közös ünneplésre nincsen még mód. Sokan állítják azt is azonban, hogy 1956 közös ünnep, értékei és tanulságai nem kisajátíthatóak.

Mádl Ferenc az '56-os ünnepségen
Az emlékezés fontosságát hangsúlyozta és a forradalom hősei előtt való tisztelgésre szólított fel Mádl Ferenc köztársasági elnök az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a köztársaság kikiáltásának napja alkalmából rendezett kitüntetés-átadási ünnepségen a Parlamentben. Kiemelte: az utókor nem felejthet, akkor sem, ha a harmadik évezred elején új kihívásokkal, felfoghatatlan terrorral kell szembenézni.
Magyarország ünnepelt
Magyarország számos településén rendeztek ünnepséget 1956. október 23. évfordulóján. Göncz Árpád volt államfő Szigethalmon és Vitányi Iván szocialista honatya a Vértanúk terén, Nagy Imre szobránál megtartott beszédében arra helyezte a hangsúlyt, hogy 1956-ot nem sajátíthatja ki senki, mert a forradalom "közkincs". Pokorni Zoltán az összefogás, Dávid Ibolya pedig az önbecsülés és önbizalom erejére hívta fel a figyelmet, amikor közösen felavatták az 56-os hősök emlékművét a budapesti Széna téren. - A magyar nép ellenségeit soha nem tudta legyőzni, de mindegyiket túlélte - fogalmazott Dávid Ibolya igazságügy-miniszter, az MDF elnöke. Pokorni Zoltán Fidesz-elnök azt mondta, hogy a forradalom néhány napja adott reményt az utána következő évtizedekre. Torgyán József kisgazda elnök pártja budapesti rendezvényén úgy vélekedett, hogy nem valósult meg a magyar forradalmi ifjúság követelése: a szovjet csapatok kivonultak ugyan Magyarországról, de "az idegen csapatokat hívók beférkőztek a soraink közé". - Az ÁVH-t is csak átszervezték, erőit átmentették, az ávósok itt vannak közöttünk, a gazdaság kulcspozícióiban és a pártokban egyaránt - jelentette ki Torgyán József.
Medgyessyt kifütyülték
Bekiabálásokkal próbálták megzavarni Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök-jelölt ünnepi beszédét néhányan az Új köztemető 301-es parcellájában. 1848 ma már mindenkié, a teljes nemzeté, megítélésében nincs különbség párthovatartozás szerint, s ez a cél az 1956-os forradalommal kapcsolatban is - hangsúlyozta Medgyessy Péter.


Összefoglalás

Az 1956-os forradalom 45. évfordulójának megünnepléséhez az aktuálpolitikai hangot az MSZP ünnepi jelenléte adta.

A szocialisták melletti érvként hangzott el, hogy
- 1956 baloldali forradalom volt
- 1956 nem kisajátítható semelyik politikai erő számára sem
- a mai szocialista párt nem hozható összefüggésbe az egykori hatalommal és terrorral

A szocialisták jelenlétével szembeni kritikaként hangzott el:
- 1956-ot az MSZP elődpártja verte le
- Soha nem kértek bocsánatot a magyar néptől a múltért




Ugró Miklós szerint (A stafétabot, Magyar Nemzet, 2001. október 22.) 1956 emléke még túl közeli ahhoz, hogy történelmi távlatból gondolkozzunk róla. Ugró szerint nehéz eldönteni, hogy mely örökség kié a forradalomból, de azok, akiket "ma, leegyszerűsítve reformkommunistáknak neveznek, joggal hivatkoznak arra, hogy az ő szellemi ellenállásukból, vitáikból, tiltakozásaikból született a forradalom". És, bár a barikádon harcolók "nagyrészt nem a Petőfi-körből vagy valamely értelmiségi klubból érkeztek (...) a reformkommunisták fellépése, forradalma nélkül nem lett volna szabadságharc, az a magyar csoda, amit ma '56 jelent." És, bár ez kézenfekvő igazság, de nem lehet, hogy ez az igazság más igazságok rovására rögzüljön.

Ugró szerint sok igazság van 1956-tal kapcsolatban és mindegyik elfogadható: "mennyi frontvonal húzódik még a mártírok utódai, a börtönt szenvedettek, az emigránsok, a hamar konszolidálódók, az örök hűségesek, a beilleszkedők, a mindig kirekesztettek, a hallgatásba menekülők, a megfélemlíthetetlen próféták, a csak emberibb szocializmust kívánók, a minden baloldalt elsöpörni akarók, a megbocsátók, az engesztelhetetlenek között. S mindegyiknek van igazsága, s mindegyik szeretné továbbadni."

Rainer M. János, történész szerint (Ötvenhat-nyolcvankilencben, Népszava, 2001. október 22.) a "magyarországi demokratikus átmenet egyik kulcskérdésévé vált a múlthoz való viszony. 1956 az egész második világháború utáni korszak emblematikus eseményévé vált." Rainer szerint "Nagy Imre és társai 1989. június 16-i újratemetése lélektani és történelmi fordulópontnak bizonyult a magyar demokratikus átalakulás menetében: egy korszak temetése." Rainer szerint a temetésen részt vett tömegek és a televíziós közvetítés újra nagy erejű politikai szimbólummá növelte '56-ot, miközben már mindenki tudta, hogy a rendszernek vége van.

Rainer szerint '56 megítélése alapvetően nem egyezett a hatalom megítélésével, csak az újabb terrortól való félelem miatt nem került felszínre a levert forradalom igazi megítélése. A hivatalos álláspont '56-ról túl későn változott meg (Pozsgay Imre államminiszter 1989 februári nyilatkozatával), "túl későn jött ahhoz, hogy meghatározza a diskurzust."

Rainer szerint a forradalom egykori résztvevői egy pillanatra politikai tényezővé jelentek meg, majd megkezdődött a forradalom sokféle értékelése.

Rainer szerint '56 a rendszerváltás pillanataiban ellentpontként is szolgált, az ellentpont pedig "a békés átmenet volt, szemben 1956 erőszakos forradalmával. A rendszerváltó erők és ellenfeleik egy dologban bizonyosan egyetértettek: csak forradalmat ne (az ne legyen, mint 1956-ban)." Rainer szerint mire eljött a nap, már nem is volt kivel megbékülni: "hiszen az állampárt átalakult, s nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi egy huszadára csökkent MSZP már nem tudja eljátszani elődje szerepét." Egy igazi politikai játszmára azért sor került: 1989 október 23-át tették meg az új "Köztársaság kikiáltása napjának".

Egy igazi játszmára azért futotta: 1989. október 23-át tették meg az új "Köztársaság kikiáltása napjának".

Litván György történész (Politikai beszéd 1956-ról - 1989 után, Magyar Hírlap, 2001. október 22.) szerint 1989-ben érte el a csúcspontot az 1956-tal foglalkozás: "már a tavaszi választási küzdelemnek sem volt központi témája '56, ami a kifáradás és a folyamat természetes alakulása-változása mellett leginkább azzal magyarázható, hogy nem volt még veszélyes versenytárs vagy ellenfél az 'utódpárt' MSZP, amelyet az '56-os fegyverrel kellett volna letaglózni, a két nagy rendszerváltó párt (SZDSZ és MDF - a szerk.) között pedig nem '56 kérdéskörében jelentkeztek az éles ellentétek. A forradalom öröksége mindamellett megmaradt legitimációs érvnek és tényezőnek. (...) Az 1988-89-ben, azaz a rendszerváltás előtt leginkább szereplő '56-osok közül a legtöbben - Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, Király Béla, Mécs Imre, Darvas Iván - az SZDSZ színeiben lettek képviselők. Az MDF-ben is voltak természetesen '56-osok - Antall József, Für Lajos, Szabó Iván, Dénes János és Zimányi Tibor és persze Csurka István, aki azonban múltjával együtt inkább tehertétellé vált a párt számára." Litván szerint azok az '56-osok is, akik egyre inkább jobbra tolódtak, az MDF-hez csatlakoztak, ez látszott az igazságtétellel kapcsolatos, rendszerváltás körüli vitákból. Litván szerint a "két rendszerváltó párt élesedő és világnézeti, történetpolitikai elemekkel is mindinkább átszőtt szembenállása aktuálpolitikai keretet adott az ötvenhatos táborban amúgy is régen lappangó ellentéteknek."

Litván szerint az MDF '56-osaival hosszú távon nem maradhatott meg a párt kapcsolata, hiszen amíg "az Antall vezette kormánypárt hangsúlyozottan konzervatív orientációt követett (különösen a Csoóri vezette népi csoport háttérbe szorulása után) és a polgári magántulajdon talaján állt, addig az '56-os veteránszervezetek jelentős része a munkástanácsos, kollektivista hagyományt képviselte". Az akkori '56-osok pénzügyi kényszerűségből elfogadták a kormány támogatását, illetve az ellenzék és Göncz Árpád (akkori köztársasági elnök, egyben börtönt ült '56-os - a szerk.) elleni politikai támadásokat - állítja Litván. Litván szerint a másik rendszerváltó párt, az SZDSZ nem is próbált komolyan '56-tal politizálni ("noha Tölgyessy Péter (ma a Fidesz tagja - a szerk.) elnöksége idején létrehozta 'saját' 56-os tagozatát").

Litván kifejti, hogy "kezdetben politikai síkon olyan törekvések is jelentkeztek, hogy '56 emléke és hagyománya integráló ellenhatást fejtsen ki a polarizálódással szemben." Ez erőteljesen kötődött Antall József miniszterelnökhöz és Göncz Árpád köztársasági elnökhöz, akik 1990 októberében még közös felhívással fordultak a világ magyarjaihoz, a közös nemzeti alapokon állás érdekében. Antall '56-tal kapcsolatos álláspontja azonban egyre radikálisabbá vált. A növekvő ingerültség "azzal a felemás és őszintétlen magatartással szemben" lépett fel, "amelyet a már erősödőben lévő MSZP legtöbb vezetője alakított ki a forradalom és a megtorlás vonatkozásában. Antall tisztában volt a jogszerű igazságtétel nehézségeivel, ugyanakkor csalódottan tapasztalta, elakadt az általa elképzelt morális megtisztulási folyamat."

Antallnál "1992-ben határozott elmozdulás mutatkozik (...) Először is azon túlmenően, hogy már 1990-ben Nagy Imre nevét Csurka követelésére kihúzták az 1956 emlékét megörökítő törvény szövegéből, Antall most már 'eszmeileg' is meg akarta oldani a Nagy Imre-kérdést. A 301-es parcellában tartott június 15-ei beszédében, majd egy interjúban is hangoztatta: Nagy Imrében a vértanút tekinti vállalhatónak, aki végül engedmény nélkül szegült szembe a Szovjetunióval és Kádárékkal. A sokáig párthűségben vergődő politikust azonban nem tekinthette a forradalom méltó vezéralakjának..."

A Horn-kormány megalakulásával - állítja Litván - változás állt be Nagy Imre megítélésében is. "Erre nyomban a kormányalakítás után Horn Gyula nyújtott frappáns példát, amikor június 16-án Nagy Erzsébettel együtt helyezett koszorút Nagy Imre sírjára. Ezzel a gesztussal minden szónoklatnál hatásosabban ragadta magához a Nagy Imre-hagyományt, s - szándéka szerint - semlegesítette az ellenzék '56-ra való hivatkozását." És, ezáltal a teljes kommunista múltat is törölni próbálta az MSZP. "Pontosan ezzel a törekvéssel fordult szembe már a legközelebbi, '94-es évfordulón a Fidesz, amikor a legfiatalabb kivégzettre, Mansfeld Péterre emlékező gyűlést rendezett a Várban. Orbán Viktor beszéde a hamis megbékélés ellen irányult, s célja a kormányra került szocialista párt történelmi és erkölcsi hitelének szétzúzása volt, de lényegében már mindazokat az elemeket tartalmazta, amelyek máig is a Fidesz '56-képét alkotják." E szerint '56-nak két ellentétes előjelű öröksége van a magyar politikában: egyrészt a nemzeti függetlenség, szabadság és polgári demokrácia követelése az egyik örökség, illetve a hazaárulás, terror, diktatúra a másik örökség. "Orbán ezzel a szónoklattal elindította a magyar társadalom kettévágásának műveletét, s megteremtette saját ötvenhatos politikai legitimációját, mégpedig karakterisztikusabban, mint ahogy ez addig bármely másik pártnak sikerült."

Litván a "megemlékezések színskálája 1995-ben tovább gyarapodott. Ekkor lépett fel önálló és fenyegető erőként a szélsőjobb, amely az MDF-kormány idején nem juthatott önállóan szóhoz, '94-ben pedig még nem tért magához a súlyos vereség után. Ez az új helyzet szolgált jó alkalommá "egy-két megfontolt ötvenhatosnak, hogy a sajtóban szólítsák fel az MSZP-t: határolódjon el végre egyértelműen az elődpárttól, kötelezze el magát politikai nyilatkozatban '56 eszméi mellett. Horn azonban éppen erre az őszinte, önkritikus beszédre tudta magát a legkevésbé elszánni. Mindvégig kikerülte, hogy érdemben nyilatkozzon '56-ról, ehelyett ismét szimbolikus, látványos megoldást keresett. Nagy Imre közelgő 100. születésnapja alkalmából köztéri szobor állításával és emlékét megörökítő törvénnyel akart azonosulni a mártír miniszterelnökkel. A törvényjavaslat körüli parlamenti vita némileg groteszk formában tükrözte az '56-tal kapcsolatos ellentéteket, hiszen itt a szocialisták erőltették Nagy Imre érdemeinek törvénybe iktatását, miközben az '56-ra esküvő ellenzéki pártok, mi több, a kormánykoalícióban részt vevő liberálisok is - Nagy Imre iránti tiszteletük kifejezése mellett - mint őszintétlent ellenezték, s nem is szavazták meg a javaslatot. (Az SZDSZ, tapintatból, csupán tartózkodott.)"

Márton László, egykori '56-os szerint (1956 - Hogyan és miért?, Magyar Hírlap, 2001. október 22.) "1956 több volt, mint céltalan, eleve bukásra ítélt felkelés, de kevesebb, mint csupán külső ellenséggel, a siker némi reményével megvívott szabadságharc. Magyarul, forradalom a javából, és ez a meghatározás nem szorul további ragozásra." Ugyanakkor "a forradalom célja valamiféle harmadikutas, azaz a szovjet modelltől teljesen eltérő, de az akkori Magyarországon ismert kapitalizmust elvető, önigazgatásra épülő szocializmus volt" - állítja Márton.

Révész Sándor (Kétféleképpen, Népszabadság, 2001. október 24.) felidézi, hogy a Bem téren a Fidesz egyik '56-os tábora "lehazaárulózta a koszorúzó Mécs Imrét (SZDSZ-es parlamenti képviselő - a szerk.) Nem sokan koszorúzhattak ott több joggal, mint ő, aki '56 novemberében munkásokból és egyetemistákból ellenálló csoportot szervezett, s ezért első fokon halálra, másodfokon életfogytiglani börtönre ítélték. Nem sokan vannak, ha vannak, akik a rendszerváltás előtti évtizedekben nála többet tettek '56 emlékének életben tartásáért, az ötvenhatosok összetartásáért és a demokratikus ellenzékkel való összekapcsolásáért. (...) Az is gyalázat, ha a reform- és exkommunista elitet akarják kihazudni a forradalomból, de Göncz Árpád és Mécs Imre lehazaárulózása mutatja, hogy ez a gyalázat nem korlátozható. Előbb-utóbb ki kell terjednie mindenkire, aki nem vállal benne részt." Révész bírálja a miniszterelnököt, aki egyik '56-ról szóló beszédében azt mondta, hogy a forradalomról csak egyféleképpen lehet gondolkodni. Ez nem demokratikus logika, állítja Révész, aki szerint ez a logika segít ahhoz, hogy Mécs Imrét és Göncz Árpádot lehazaárulozzák. "A nemzet nem tud egyféleképpen gondolkodni, akkor sem, ha megparancsolják neki, mert a nemzet nem az egyféleképpen gondolkodó magyarokból áll, hanem egyszerűen a magyarokból."

Rainer M. János szerint (56 rendszerváltó üzenetei, Népszava, 2001. október 24.) a rendszerváltás békés jellege mindkét, fontos politikai oldal számára érdek volt. 1989-ben feltűntek az '56-osok és politikai szervezetei, "a magyar társadalom azonban nem tűnt fogékonynak erre az időutazásra."

Rainer szerint azonban 1989 "beláthatatlan időre beépítette a politikai beszédet 1956 ünneplésébe. Valamennyi 1990 utáni kormány szükségesnek tartotta a forradalom ünnepét aktuális politikai mondanivaló közlésére, noha érdemi üzenete 1956-tal kapcsolatban egyiknek sem volt. Az újabb történetpolitikai kánonok (mint a legújabb, a 'polgári forradalomé') mind offenzívebbek és kirekesztőek." A Kádár-rendszerben depolitizált magyar társadalom nem fogékony az ünnepek átpolitizálásra - állítja Rainer.

Sebes György szerint (Szereposztás, Népszava, 2001. október 24.) a minszterelnök nemzeti egységet hirdető, megbékélésre felszólító mondatai fontosak. Ugyanakkor - Sebes szerint - Orbán ellentmondásos, hiszen amikor a történelmi egyházakat jelöli meg egyedül helyes utat mutatóknak a mindennapokban, illetve a magyar nemzet számára, akkor ezt a nemzeti egységet bontja meg.

Sebes szerint Orbán átadta Dávid Ibolyának az '56-os szereplés lehetőségét, ő maga pedig háttérbe húzódott tudatosan: "a választás közeledtével a 'nagy testvér' igyekszik mindinkább betáplálni a köztudatba szövetségesét." Sebes szerint a Fideszben kiosztották a kampányszerepeket: "a miniszterelnök a 'nagy kiegyensúlyozó', aki igyekszik mindenkinek elfogadhatót mondani, a két pártelnök - mert az biztos, hogy már Dávid Ibolya is benne van a vezető kormánypárt píárosainak kalapjában - a mérsékelt, de pártszerű szónok, míg Kövér László, akitől úgyis megszoktuk, az igazi szókimondó, immár kissé mérsékeltebb kiadásban."

Molnár Tamás szerint (A határtalan arcátlanság, Magyar Nemzet, 2001. október 25.) az MSZP-nek nem szabadott volna '56-ot ünnepelni: "ők, az utódpárt nagy hangú tagjai mindenkitől bocsánatot kértek már: a Vatikántól, a zsidóságtól, Amerikától, Németországtól, az oroszoktól, csak saját népüktől felejtettek el bocsánatot kérni. Posztkommunista etikett! Közben naponta kioktatnak bennünket demokráciából, jogállamiságból, európéerségből, Amerika-szeretetből, NATO-barátságból, sőt Fidesz-uralomról szónokolnak a parlamentben kormányzás helyett."

Berényi Szabolcs szerint (Apróságok, Magyar Nemzet, 2001. október 25.) "elképesztő ez a cinizmus, hogy az MSZP, amelynek különböző káderei már a fél világtól bocsánatot kértek, a mai napig egy beismerő félmondatra nem méltatja a magyar társadalmat 1956 ügyében, viszont rendszeresen odajárnak koszorúzni, ahol szellemi, fizikai és jogi elődpártjuk áldozatai szeretnének már végre békében nyugodni, többek között október 23-án is."

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695