Az Európai Unió pénzügyi támogatásokra vonatkozó javaslata

Az Európai Bizottság (EB) január 30-án nyilvánosságra hozta pénzügyi támogatási elképzeléseit. Magyarország nem tudja elfogadni az EB-nak a bővítés finanszírozására vonatkozó irányelveit, mely szerint az unió tíz éven keresztül jóval kevesebb támogatáshoz juttatná az új tagokat, mint a régieket. A magyar kormány abban bízik, hogy az uniós közös álláspont tervezete egy-két hónap múltán készül el, a végleges változat pedig júniusra lehet készen, tehát van még lehetőség az álláspontok módosítására.
Az Európai Bizottság (EB) január 30-án nyilvánosságra hozta pénzügyi támogatási elképzeléseit. Magyarország nem tudja elfogadni az EB-nak a bővítés finanszírozására vonatkozó irányelveit, mely szerint az unió tíz éven keresztül jóval kevesebb támogatáshoz juttatná az új tagokat, mint a régieket. A magyar kormány abban bízik, hogy az uniós közös álláspont tervezete egy-két hónap múltán készül el, a végleges változat pedig júniusra lehet készen, tehát van még lehetőség az álláspontok módosítására. Martonyi János külügyminiszter azt hangsúlyozta a tervezettel kapcsolatban, hogy Magyarország versenyképes ugyan a gazdaság valamennyi területén, de annyira nem, hogy el tudjon fogadni hátrányos feltételeket. Martonyi szerint Magyarország nem kér többet, mint ami az egyenlő versenyfeltételekből következik, de nem is tud annál kevesebbet elfogadni. Az Európai Bizottság javaslatát nemcsak a legfejlettebb tagjelöltek, hanem a tagországok nagy része is élesen támadja. Ausztria, Hollandia, Nagy-Britannia és Svédország ellenzi, hogy az újonnan csatlakozó EU-tagországok közvetlen mezőgazdasági támogatásokban részesüljenek 2004-től, Németországnak pedig "kétségei" vannak a támogatások mértékével kapcsolatban.

Szent-Iványi István (SZDSZ), a külügyi bizottság elnöke szerint (A visegrádiak bírálják Brüsszelt, Népszabadság, 2002. február 2.) "az EU munkadokumentuma sérti az európai államok egyenlőségét és a verseny szabadságának elvét - ezért nem is érthetnek egyet vele a jelöltek". Ugyanakkor Szent-Iványi hangsúlyozta, hogy az okmány még csak kiinduló állásfoglalásnak tekinthető az unió részéről, és tárgyalásokra van szükség a feltételek javítása céljából és fontosnak, hogy az EU jelentésére "ne legyen hisztérikus a reagálás, bármennyire is nem értenek vele egyet az érintettek".

Martonyi János külügyminiszter szerint (u.o.) "nagyon fontos, hogy a csatlakozási tárgyalásokon a magyar fél megfontoltan adja elő álláspontját, amelynek értelmében Magyarország igényt tart a tagállamok mezőgazdasági termelőinek nyújtható közvetlen támogatások teljes körére". A miniszter ugyanakkor úgy véli: "nincs ok megdöbbenni vagy felháborodni a bizottsági munkadokumentum tartalmán, ehelyett józan és higgadt tárgyalásra van szükség".

Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök-jelölt szerint (u.o.) "Orbán Viktor kormányfő hozzáállása az Európai Unióhoz, illetve legutóbbi euroszkeptikus nyilatkozata ellentétes a magyar nemzeti érdekekkel, továbbá veszélyezteti a magyar társadalom elmúlt tíz évének közös teljesítményét, az Antall- és a Horn-kormány által elért eredményeket". Medgyessy kifogásolta, hogy Orbán megismételte korábbi kijelentését, miszerint 'van élet az EU-n kívül'. Medgyessy szerint "a kialakult helyzethez nyilvánvalóan hozzájárult, hogy az Európai Bizottság országjelentéseiben évről évre megfogalmazott észrevételeken a magyar kormány rendszeresen átlépett, azokat figyelmen kívül hagyta (...) ez különösen igaz a mezőgazdaság helyzetére, az elmaradott térségek felzárkóztatására, az intézményfejlesztésre, a társadalmi párbeszéd hiányára, az EU-támogatásokhoz szükséges magyar társfinanszírozási feltételek megteremtésére". Ezért Medgyessy szerint "az EU-munkaanyagban előirányzott - az agrár- és regionális fejlesztésekre szánt -, 'csalódást keltően alacsony összegű támogatási javaslat' és a hosszú felzárkóztatási idő miatti teendők nem egyszerűsíthetők le az Európai Bizottság bírálatára".

Szájer József, a Fidesz parlamenti frakciójának vezetője szerint (u.o.) "a magyar kormány és élén a miniszterelnök diplomáciai erőfeszítéseket tesz egy közép-európai konszenzus kialakítására annak érdekében, hogy az unió által felkínált agrártámogatási feltételeket javítani tudjuk".

Pokorni Zoltán, a Fidesz elnöke szerint (u.o.) "Medgyessy újabb vádja, miszerint a polgári kormány működése során Magyarország elveszítette elsőségét az uniós csatlakozásra váró országok sorában, nemcsak hazug, hanem értelmetlen állítás is, hiszen 1998 novemberében kezdődtek el a polgári kormány irányítása alatt az EU-csatlakozás fejezetenkénti tárgyalásai".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Hitel és bírálat, Magyar Hírlap, 2002. február 4.) "mostanra érthető meg, miért nem írta alá az MSZP azt a hatpárti nyilatkozattervezetet, amely a pártoktól a kampányidőszakban visszafogottságot kért az európai csatlakozással kapcsolatos témákban. Azért, hogy alkalomadtán gyakorlatilag a teljes kormánypolitikát kritizálni lehessen egy-egy uniós ügy kapcsán. Most azonban az MSZP rossz alkalmat választott. Az unió bizottságának javaslata (amely második olvasatra már kevésbé tűnik tragikusnak, mint első felindulásból) nem az a papír, amit kézben tartva érdemes Orbán Viktor kormányát agyagba döngölni. A mezőgazdasági és regionális támogatások megajánlott mértékének ugyanis vajmi kevés köze van az egyes tagjelöltek kormányainak teljesítményéhez. Ha így lenne, akkor az ajánlat az egyes belépő országoknak és nem egy tízes csoportnak szólna, és például a támogatásokat jobban felhasználóknak több uniós pénzt szavazna meg. Nem erről van szó. Az egyes országok teljesítménye abban mutatkozik meg, hogy ebbe a tízes csoportba bekerültek, hogy tartják a csatlakozási menetrendet. Magyarország az MSZP állításaival ellentétben nem veszítette el vezető pozícióját, a lezárt fejezetek számát tekintve holtversenyben a második, de csak azért, mert a médiafejezet lezárásához szükséges törvénymódosításokhoz a csak kormánypárti médiakuratóriumok miatt nincs meg az ellenzéki támogatás. Ettől persze ugyanúgy igaz, hogy sérti a fület Orbán több euroszkeptikus nyilatkozata; igaz, hogy a kormány rendre figyelmen kívül hagyta az országjelentések kritikáit; és igaz, hogy a mezőgazdaság- és területfejlesztés messze nem áll úgy, hogy EU-érettnek nevezhetnénk. Ráadásul Orbán Viktornak tényleg nem erőssége a diplomácia. De a csatlakozási tárgyalásokat vezető külügyminisztérium elfogadható alkukat kötött olyan kulcskérdésekben, mint a földvásárlás és a munkaerő-áramlás. Az EU-támogatásokról szóló ajánlat sokakat felháborít, de sem nem státustörvény, sem nem Orbán-Nastase-fiaskó. Nincs rajta annyi lehúzható bőr. A kormány most úgy érzi, a hazai vita rontja alkupozícióit. Ehhez hozzátehető: a következő kormányét is, amelynek a támogatásról alá kell majd írni az egyezséget. A bírálatnak akkor van igazi ereje, ha minden elemében hiteles. Ez alól a kampány sem ad felmentést".

Stier Gábor szerint (Visegrád ereje, Magyar Nemzet, 2002. február 4.) "meglepte, sőt több jelből ítélve kissé fel is ingerelte az Európai Bizottságot, hogy a tagjelöltek - elsősorban a legrégebben előszobázó visegrádiak - kemény elutasítással fogadták az uniós támogatások csatlakozás utáni elosztására tett javaslatot. A csalódottságra természetesen számítottak, hiszen azt azért Brüsszelben sem gondolták, hogy bárki is lelkesedni fog azután, ha cinikus módon előre másodosztályúvá nyilvánítják. Prodiék, az adakozók gőgösségével azonban azt hitték, hogy a 'huszonöt százalék azért mégiscsak több a semminél' típusú magyarázatokkal lecsillapíthatják a 'szegények' háborgását. Tévedtek. A térség jó tanulói tíz év alatt ugyanis megtanulták a leckét. Prágában, Varsóban vagy Budapesten elhitték, amit annyiszor hallhattak már a brüsszeliektől, hogy a klub, amelynek tagjai kívánnak lenni, az egyenlő bánásmód elve szerint működik".

Stier szerint a visegrádi országok "tisztában vannak azzal is, hogy nemcsak nekik van szükségük az unióra, hanem a fejlett országoknak is rájuk. Tudják, hogy nemcsak kapnak, de adnak is. Első lépcsőként önmagukat, miközben ugródeszkaként szolgálnak a keleti gazdasági terjeszkedés felé is. Ez a jó hatvanmilliós piac újabb lendületet adhat a kifáradó, így előre menekülő nyugati tőkének. A mostani fukarság ezek után már csak azért is érthetetlen, mert ehhez az álomhoz, az erős, a világban is versenyképes Európa megteremtéséhez elengedhetetlen a benne lévő erőtartalékok kihasználása. Az új térségek bekapcsolásához pedig az infrastrukturális beruházások is kellenek. (...) a csatlakozásra váró országok alkotta térség pedig már középtávon jóval jelentősebb annál, minthogy a mostanihoz hasonló kisstílűséggel bánjanak vele. Joggal érzik tehát - különböző hangsúllyal, de egyöntetűen - méltatlannak e tíz ország mindegyikében, hogy miközben ők mindenáron szeretnének bejutni az EU-ba, addig az unió önző módon inkább csak a távolságot igyekszik tartani, vezetői pedig felbátorítva érzik magukat, hogy drákói szigorral írják elő a feltételeket. Ezek után aztán nem csodálkozhatnak Brüsszelben sem, hogy az uniós stílust legjobban ellesőket a kiábrándító ébredés rádöbbentette, hogy nekik nem egymás ellen, hanem összefogva kell játszaniuk, hiszen így érvényesíthetik leghatékonyabban érdekeiket. E felismerés leglátványosabb jele, hogy a közös lobbizáshoz legjobb alapokkal bíró visegrádiak most összezárják soraikat. Paradox módon, akaratán kívül éppen a rövidlátó uniós politika ad tehát igazi lökést ennek a sokszor kiürülni látszó, inkább szimbolikussá váló együttműködésnek. Most azonban a keretekhez itt a megfelelő tartalom, a közös érdek, az alkupozíciók javításának szükségessége, amihez immár figyelemre méltó módon Prága is teljes mellszélességgel zárkózik fel. Ez pedig az adottságok mellett igazi erőt jelent, amellyel Brüsszelnek is számolnia kell".

Martonyi János külügyminiszter szerint (u.o.) "nem kérünk többet, mint ami az egyenlő versenyfeltételekből következik, de nem is tudunk annál kevesebbet elfogadni. Bízunk mezőgazdaságunk, iparunk, szolgáltatásaink versenyképességében, de nem hátrányos feltételek mellett, lejtős pályán ugyanis nem tudunk játszani".

Tanács István szerint (Majd csak lesz valahogy, Népszabadság, 2002. február 5.) "nem lehet tudni, mi lesz a végső kimenetele az Európai Unió és a csatlakozásra váró országok közötti támogatási alkudozásnak. Azt azonban nem nehéz megítélni, hogy az unió tárgyalási pozíciói (ebben is) erősebbek. A kapun kívül állók végső esetben csak aközött választhatnak, hogy elfogadják-e a jelentősen csökkentett mértékű támogatást, vagy kívül maradnak a közösségen. Ott, ahol éppen nincs választási kampány, könnyebben lenyomják ezt a békát a társadalmak torkán. Az Európai Bizottság javaslata ugyanis végső soron ugyanarról szól, ami a posztkommunista országok rendszerváltoztatásának társadalmi tartalma: a belső szolidaritás felmondásáról a külső versenyképesség érdekében.

Tanács szerint "mindaddig, ameddig az Európai Unió drasztikusan színt nem vallott a támogatások ügyében, lehetett a vidék és az agrárvilág háttérbe szorításának magyarázatára azt sejtetni: nem baj, hogy hazai forrásokból alig jut erre, hiszen ha majd tagok leszünk, minél nagyobb lesz a lemaradás, annál több pénzt markolhatunk ki az európai büdzséből. A mostani bejelentés azonban világossá tette, hogy alapvető kérdések nincsenek nemhogy eldöntve, de még tisztázva sem. A versenyszférához vagy a szociális szférához tartozónak gondolják-e a csatlakozó ország politikai elitjei az agráriumot és a vidéket? Vagy-vaggyal aligha lehet válaszolni. Ha mindkettőre hangsúlyt helyeznek, akkor el kell dönteni, milyen legyen az egyensúly közöttük".

Inotai András szerint (Érzelmek és érdekek, Népszava, 2002. február 6.) "sokak számára megrökönyödést és heves tiltakozást váltott ki a brüsszeli bizottság múlt heti javaslattervezete a 2004. évi csatlakozásra esélyesnek tekintett tíz ország nagy részében, nem utolsósorban itthoni körökben. Én inkább azon lepődtem meg, hogy vajon miért okozott meglepetést a tervezet olyan körökben, amelyeknek, ha tényszerűen és behatóan foglalkoznak Magyarország EU-integrációjával és ismerik az EU-n belül zajló folyamatokat is, aligha szabadott volna alaptalan illúziókban ringatni magukat és a társadalmat. Legkésőbb attól a pillanattól, amikor az EU - szerintem helytelenül - a nagycsoportos bővítés mellett tette le voksát, a szakemberek számára világos volt, hol húzódnak az Európai Unió kompromisszumkészségének korlátai. Mint ahogy az is kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy a tagjelöltek tízen egyszerre szeretnének a klub tagjaivá válni. Ehhez képest a bizottság által előterjesztett dokumentum akár még kedvezőbbnek is tetszhet, mint amit várni lehetett volna. Először is a bizottságnak választania kellett a tagjelöltek számára azonnali egyenjogú pénzügyi feltételeket biztosító variáns és a 2004. évi bővítés nyitva tartása között. Helyesen az utóbbit preferálták, mint ahogy minden józan magyar elemzés is a 2004. évi tagság megvalósítását tartja elsőrendű célnak. A javaslattervezet nemcsak világos kiállás a 2004. évi bővítés mellett, de a bővítést még mindig halasztani kívánó tagállamok számára is egyértelmű üzenet: eljött a politikai deklarációkban oly sokszor támogatott bővítés órája".

Inotai szerint "kétségtelen, hogy első látásra a bizottsági javaslat messze nem aknázta ki az EU teljes pénzügyi mozgásterét. Hiszen a tagállami befizetések plafonjának (a GNP 1,27 százaléka) kihasználása esetén a tagjelöltek számára akár a javasolt támogatás kétszerese is rendelkezésre állna. Vagy azzal is lehetne érvelni, hogy a bővítés 2002-ről 2004-re történő halasztása az 1999 márciusában Berlinben jóváhagyott közösségi költségvetésből törölte a 2002. és 2003. évre előirányzott összegeket, ami mintegy 15,5 Mrd euró megtakarítást jelentett a tagállamoknak. Ezt pedig most hozzácsaphatnák a 2004-2006 között folyósítandó összegekhez. Csakhogy a mindennapi élet realitásai ennél jóval szűkebbre szabták a bizottság mozgásterét. Ha nem akarta veszélyeztetni a bővítési folyamatot, akkor nem használhatta ki a fenti elméleti pénzügyi mozgásteret, mert az a választásokra készülő, még inkább azonban súlyos gazdasági problémákkal küzdő és a kasszát nagymértékben finanszírozó Németország bővítésellenes magatartását eredményezhette volna. Németország nélkül pedig biztosan nincs EU-bővítés. Olyan dokumentumot kellett tehát 'kiizzadnia' Brüsszelnek, ami a fenti feltételeket figyelembe veszi, és e kereteken belül próbálja a javaslatot a tagjelöltek számára is elfogadhatóvá tenni".

Inotai szerint "ami a mezőgazdaságot illeti, joggal lehet kritizálni , hogy Brüsszel messze nem ad azonos feltételeket a tagjelölteknek. Az érem másik oldala azonban az, hogy egy évvel ezelőtt a bizottság még mereven elutasította azt, hogy a közvetlen agrártámogatások bármilyen formája is szóba kerülhetne új tagok csatlakozásakor. A közvetlen támogatásokra való jogosultság elutasítása eleve másodosztályú tagságot eredményezett volna. Aztán megtört a jég, az új tagok támogatásra való jogosultsága elismerést nyert.

Inotai biztos abban, hogy "ha ma akárcsak az induló, 1,4 milliárd eurós összeg is rendelkezésre állna, igen nagy gondban lennénk az elköltését illetően. Ezért a kormányzati felháborodás, a demagóg és populista indulatok gerjesztése helyett célszerű a helyzetet és a magyar mozgásteret józanul elemezni. Ennek három eleme van.
Először is tárgyalni kell az EU-val arról a javaslatról, ami majd a Tizenötök közös pozíciós papírjában testet ölt. Le kell szögezni, hogy az, amit a múlt héten megismertünk, még nem feltétlenül ez a dokumentum. Ez csak a bizottság javaslattervezete, amit minden bizonnyal alaposan megvitatott a tagállamok képviselőivel. De a tagállamok csak a most következő hetekben alakítják ki saját hivatalos álláspontjukat, és ezek ütköztetését követően jön létre az EU végleges tárgyalási álláspontja. A magyar tárgyalási pozíció meglehetősen szűk, de nem nulla. Ezzel kapcsolatban sürgősen el kell oszlatni egy félreértést: az EU-kasszához való teljes körű és azonos jogú hozzájutás egy 'bevezető', felzárkóztató időszak eredményeként valósul meg. Ez a szakasz nem tekinthető másodosztályú tagságnak, hiszen a folyamat végén egyenrangú viszonyok jönnek létre. Amiről azonban tárgyalni kell, az (a) a belépés pillanatában meghatározott induló szint (ezt szeretnénk emelni); (b) a felzárkóztató szakasz hossza (ezt szeretnénk rövidíteni); (c) az átmeneti periódusban alkalmazható sajátos eszközök és egyéb címen szerezhető közösségi kedvezmények; végül pedig (d) a közösségi kasszához való magyar hozzájárulás hasonlóan fokozatos 'felzárkóztatásában' vagyunk érdekeltek".

Kocsis Györgyi szerint (Nesze kevés, fogd meg jól!, HVG, 2002. február 7.) "a következő hónapok megmutatják, beválik-e ez az elképzelés, vagyis elfogadják-e egyfelől az uniós tagállamok, másfelől pedig a tagjelöltek a leendő új tagországok pénzügyi - mezőgazdasági és regionális fejlesztési - támogatásának kereteit felvázoló múlt heti brüsszeli tervezetet, amely Romano Prodi, az EB elnöke szerint 'igazságos, kiegyensúlyozott középút a két fél törekvései között'. Brüsszelben úgy tartják, hogy amit a tagjelöltek felháborodva kevesellnek, azt az uniós pénzügyminiszterek esetleg sokallják majd".

Kocsis szerint "a 'visegrádi négyek' a múlt héten bejelentették, hogy összefogva lépnek fel érdekeik védelmében, ami ugyanakkor ellentmondhat a differenciálás követelményének. E 'koalíciót' a rövid távú belpolitikai szempontok - Magyarországon áprilisban, Csehországban júniusban, Szlovákiában szeptemberben lesznek parlamenti választások - inkább indokolhatják, mint a teljes érdekazonosság".

Franklin Dehousse, a belgiumi Királyi Külügyi Intézet professzora szerint (u.o.) "az EU olcsón akarja megúszni a bővítést, de ez csak az adófizetők áltatása, hiszen amit most megspórolunk, azt később úgyis ki kell fizetni". Dehousse szerint "a tagjelöltek tömegesen fogadtak el olyan uniós szabályokat, amelyeket a belépés után képtelenek lesznek betartani. Ha most több pénzt szánnánk rájuk, a folyósítást az ígéretek betartásától tehetnénk függővé, így viszont megfosztjuk magunkat ettől az eszköztől".


Udovecz Gábor, az Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet korábbi főigazgatója szerint (u.o.) "nem elsősorban arról van szó, hogy öntsön ide az EU rengeteg pénzt, hanem arról, hogy a magyar termelők is ugyanannyit kapjanak, mint a jelenlegi EU-tagállamok gazdálkodói. Ha ez nálunk a jelenlegi mérték 25 százaléka lesz, akkor addigra ott is legyen annyi".

Raskó György, az Antall-kormány egykori államtitkára, most a Centrum Párt agrárszakértője szerint (u.o.) "a vidékfejlesztési pénzek növelése csak a parasztok komfortérzetét javítja, versenyképességüket nem. (...) Képmutató az a Verheugen-érvelés, amely szerint a közvetlen kifizetés teljes mértékének megadása aránytalanul magas paraszti jólétet eredményezne, a pénz nagy részét ugyanis modernizációra fordítanák a magyar gazdák". Raskó szerint "el kellene érni, hogy a vidékfejlesztésre beígért többletpénz lehető legnagyobb részét hatékonyságjavító, de nem kapacitásnövelő beruházásokra költhessék a magyar agrártermelők".

Szentmihályi Szabó Péter szerint (Kicsiny mozgástér, cinkos elit, Magyar Fórum, 2002. február 7.) "bátorítanunk kell minden olyan becsületes törekvést, mely szakít a sunyi hazudozás és a cinkos és cinikus kacsingatás szokásával. Akik bennünket, magyarokat valamely külső hatalom segítőkészségével és jóindulatával kábították, többnyire hitvány gazemberek, szerencsétlen tudatlanok vagy jámbor idióták voltak. Az EU-csatlakozás egyre megszégyenítőbb ácsingózásában most lassan kiderül, milyen előnytelen, másodrendű szerepet szánnak az újonnan érkezett, szegény testvéreknek Brüsszel urai. És ugyanazok hajtogatják sóhajtozva, hogy kicsiny a mozgásterünk, akik a nagy Szovjetuniót éltetve adták el egyben vagy darabonként a magyar földet, hitet, munkát, testet és lelket. Új törvényeket kell hozni, új törvényt kell ülni 2002 tavaszán!"

Lentner Csaba (MIÉP) szerint (Az eljátszott becsület, Magyar Fórum, 2002. február 7.) "a magyar kormány, legfőképpen pedig az FVM az elmúlt években szolgai módon eleget tett az EU elvárásainak". Lentner szerint ennek egyenes következménye, hogy az unió Európai Bizottsága "miután a magyaroktól már mindent kicsikart, kijelentette: a csatlakozás előtt álló közép-európai államok nem a mostani kvóta szerinti összegeket, hanem annak csupán negyedét kapják a közös költségvetésből, ha tagok lesznek majd egyszer". Lentner szerint Günter Verheugen, az EU bővítési főbiztosa ehhez még "cinikusan hozzátette azt is, hogy a tízéves pénzügyi támogatás kivárási idő után, a mezőgazdasági folyósítási feltételek azonban biztosan megváltoznak. (...) sőt úgy érvelt az Európai Unió 'főbürokratája', hogy akik ragaszkodnak a közvetlen agrártámogatások teljes összegéhez, azoknak ki kell várniuk, hogy a keleti mezőgazdaságok ugyanolyan fejlettek legyenek, mint a mostani EU tagállamaié". Lentner Csaba úgy véli "erre, ha a 'feltételeken saját jogunkon és akaratunkból nem változtatunk', akár száz évet is várni kell, hiszen a magyar mezőgazdaság termelési színvonala és tőkeereje az unió átlagának töredéke".

A Magyar Narancs szerkesztősége szerint (Mint a föld, Magyar Narancs, 2002. február 7.) "az EU-ajánlat okainak és következményeinek érdemi mérlegeléséhez viszont mind ez ideig senki nem vette magának a bátorságot. Ezt ugyanis egy kiadós önvizsgálat nélkül aligha lehetne megúszni. A magyar mezogazdaság a rendszerváltás óta átláthatatlan tulajdonviszonyoktól sújtva, rossz hatékonysággal, tokehiányosan működik; a szétaprózott birtokok az ilyen-olyan közvetlen termeloi támogatások és monstre állami felvásárlások nélkül képtelenek lennének eltartani műveloiket. 1990 óta egyetlen kormány sem volt képes szembenézni mindevvel, és nem kívánta közölni a háztáji és törpegazdaságok tulajdonosaival, a mezogazdasági tevékenységet - elengedhetetlen - keresetkiegészítésként űzokkel, hogy amit csinálnak: értelmetlen, hogy az maga a gazdasági irracionalitás, és hogy ez így nem mehet tovább. Többek között azért nem, mert egy társadalmi réteget aránytalan és indokolhatatlan költségvetési, azaz össztársadalmi támogatásban részesít, és ez igazságtalan; és mert a verseny kiküszöbölése nemcsak a termelés alacsony színvonalát konzerválja, de a magyar falu áporodott hatalmi viszonyait és hierarchiáit is. A függoség kultúráját. Arról pedig végképp nem volt lövése egyetlen kormánynak sem, hogy mit kínáljon e társadalmi rétegnek mindezek helyett; hogy hogyan segíthetné oket a szó minden értelmében önálló egzisztenciához. Egyszerűbb volt hülyíteni oket, cinikusan a 'magyar anyaföld szentségérol' süketelni meg 'kertmagyarországot álmodni'. És amíg erre a gyakorlatra csak a magyar adófizetok pénze ment el, addig nem is volt baj, hisz a magyar adófizeto ritkán szól vissza. A baj most van, amikor kiderült: az EU nem fog pénzt lapátolni a rossz rendszerbe. Elofordulhat persze, hogy egyes EU-országok a saját piacaikat és termeloiket védik: de az is faktum, hogy a mindenféle posztkoloniális rendszerekbe, félkész államocskákba, korrupt és ostoba államigazgatásokba pumpált külföldi segélyek csak lassítják, de még lehetetlenné is tehetik a demokratikus piacgazdaság kialakulását.

A Magyar Narancs szerkesztősége szerint az EU ajánlata talán nem is olyan rossz. A következo évekre ígért közvetlen termeloi támogatások összege évente 80-100 milliárd forint (ennyivel fejelodne meg a jelenleg 200 milliárd); és ez elég lehet ahhoz, hogy a magyar mezogazdaság valóban életképes része felvegye a versenyt az európai termelokkel. A regionális alapokból pedig körülbelül ugyanennyi jutna azoknak, akiket a hatékonyság logikája kiejt a további küzdelmekbol. Ez nem kevés pénz. Ráadásul még csak azt se mondhatjuk, hogy az EU nem szólt volna. Csak eddig szépen mondták. A magyar mezogazdaság súlyos szervi bajaira minden országjelentés figyelmeztetett. A magyar kormány pedig mindig megvonta a vállát, és tarhált és szélhámoskodott tovább: üsse ko, csatlakozom, de vigyázz, EU koma, sokba fog ez még neked kerülni. Most, amikor jól pofára ejtették magukat, a kormánynak is meg az MSZP-nek is ugyanaz jut az eszébe. Micsoda szemétség, ezek még átverni sem hagyják magukat".


Nagy Tamás, a Centrum Párt egyik vezetője szerint (Irdatlan nagy pofon az uniótól, Hetek, 2002. február 8.) "ma Magyarország minden politikusa pontosan tudja, hogy 'irdatlanul arcon vágják' az európai uniós csatlakozásnál. Magyarország a mai napig jelentős agrárországnak minősül, adottságai alapján a legjobbak közé tartozik. Az uniós csatlakozással azt az üzenetet közlik velünk, hogy ha belépünk, a magyar gazdák akkor is csak egy negyedrész uniós támogatáshoz jutnak, míg egy uniós gazda négyszer annyi támogatást fog kapni. Irdatlan nagy pofon ez, amit nekünk kell kiheverni. Egyszerre kell egy harmincéves örökséget átalakítani, ami nagyon sok sérelemmel fog járni. Azt hiszem, meg kell tenni, mert csak a versenyképes árukat tudjuk piacra vinni. Ma úgy megy a pénzosztás, hogy mindegy, hogy mit termelsz, gyere és vedd fel hozzá a pénzt. Ehhez az unió nem fog asszisztálni. Véleményünk szerint külön kell választani a piaci termelést a saját megélhetésre termelő szférától".


László Balázs szerint (Szűkmarkú Európa, Heti Válasz, 2002. február 8.) "a tekintélyes amerikai The Wall Street Journal Europe úgy találta, hogy ha ez a tervezet megvalósul, az EU bevezeti az új országok számára a másodosztályú tagságot. Még egyetlen korábbi bővítésnél sem kínáltak ennél rosszabb anyagi feltételeket az új tagoknak - írta a lap. A területfejlesztési alapok fő haszonélvezői - egyes görög és spanyol tartományok - jóval magasabb színvonalúak, mint a leendő keleti tagok térségei, mégis többet kapnak majd a strukturális alapból, mint az újak".

Szájer József, az európai integrációs ügyek országgyűlési bizottságának elnöke szerint (u.o.) "az EU-n belüli felzárkózás nem folytatható, ha a forrásoldal hiányzik".

Raskó György és Nagy Tamás, a Centrum Párt agrárpolitikusa és szakértője szerint (O. Horváth György: Válaszok az EU agrártámogatási javaslatára, Magyar Hírlap, 2002. február 8.) "az EU Bizottság ajánlata új gondolkodásmódot igényel. (...) az EU csökkentett közvetlen támogatási ajánlatát azzal a kikötéssel el lehet fogadni, hogy a tízéves átmenet helyett csupán 2007-ig szóljon a csökkentett támogatás. Emellett azonban szorgalmazni kell egyéb támogatások nyújtását. Így például az EU által vidékfejlesztés címén megajánlott támogatási keretének legalább 50 százalékát kizárólag a termelés hatékonyságát javító mezőgazdasági beruházások, illetve a magyar mezőgazdasági termelők családi és társas vállalkozásainak életképességét erősítő fejlesztések támogatására lehessen fordítani a csatlakozás után legalább öt éven keresztül. Budapest joggal kérhetne forrásokat például a hazai agrártermelők egy részének korai nyugdíjaztatásához is".

Csaba László szerint (Az ajtók záródnak, Népszava, 2002. február 11.) "a visszafogottságáról ismert magyar főtárgyaló, Juhász Endre nagykövet a Világgazdaságnak nyilatkozva nem kevesebbet állított, mint hogy a pénzügyi lehetőségek eltérő megítélése átmenetileg vakvágányra juttathatja az EU-kibővítés folyamatát. Ezért voltaképp nehezen érthető, hogy a hazai közélet meghatározó tényezői miért reagáltak az EU Bizottság pénzügyi javaslatára úgy, mint akit darázs csípett meg. A bizottság javaslatába mondhatni fillérre visszaköszön az a pénzügyi keret, amit az unió 1999. márciusi berlini csúcsán kialakítottak. Belső szerkezete ugyan némileg eltér, de a 2004-2006 közti időszakra szakított 40,5 Mrd euró se több, se kevesebb a ma érvényes pénzügyi előirányzatban szereplőnél. S mivel a bizottságnak nincs fölhatalmazása a pénzügyi keretek átírására, a javaslatban nem is szerepelhetett más".

Csaba szerint "a bizottsági anyag közreadása egy hosszú alkufolyamat nyitánya. Célja kettős. Egyrészt le kívánja hűteni azokat a várakozásokat, amelyek szerint az unió most történelmi igazságtételbe fog, és visszapótolja azt a jövedelmet, amit a kelet-európai országok vidékfejlesztéséből az elmúlt öt évtizedben kifelejtettek (mások szerint kiszipolyoztak). Másrészt viszont - mint a bazári alkuban - onnan ismerszik meg a komoly vevő, hogy az ár iránt érdeklődik, nem csak a portékát mustrálja".

Raskó György szerint (Kinek jó az uniós ajánlat?, Népszava, 2002. február 13.) "a csatlakozásra váró országok agrártermelői körében nagy csalódást okozott az Európai Unió mezőgazdasági támogatások folyósításával kapcsolatos ajánlata. Ennek lényege: a belépő országok mezőgazdasági termelői 10 éven keresztül csökkentett termelői támogatásban részesülnének, s a kezdetben az uniós gazdáknak fizetett közvetlen juttatásoknak csak az egynegyedét kapják. A keleti gazdáknak az sem gyógyír, hogy az EU kárpótlásul kiemelten támogatná a vidékfejlesztést, mert az e címen juttatott brüsszeli pénzek nem enyhítenék a gazdák igazi gondját, a súlyos tőkehiányt, így csak nagyon áttételesen segítenék a hazai mezőgazdasági vállalkozások versenyképessé válását".

Raskó úgy véli "az Európai Unió munkadokumentuma e tartalommal elfogadhatatlan számunkra. Még akkor is, ha a 25 százalékos termelői jövedelemkiegészítő támogatási javaslat több, mint a néhány hónapja még hangoztatott nulla, illetve a január elején kiszivárogtatott 10-15 százalék. Az unió által most hivatalosan is beismert 'nem egyenlő elbánás' elvének alkalmazása precedensteremtő diszkrimináció lenne az újonnan belépők agrártermelőivel szemben. Sértené továbbá a Római Szerződés alapelveit is (szolidaritás, versenysemlegesség ), mivel másodosztályú uniós polgárokká degradálná a mezőgazdaságból élők sokmilliós táborát. Az EU szűkmarkúságát elsősorban költségvetési korlátokkal magyarázza, mondván: a 2006 végéig érvényes költségvetése nem tartalmaz szabad forrásokat az uniós gazdákéval azonos mértékű kifizetésekre, s a jelenlegi tagországok egyike sem mutatkozik hajlandónak újabb befizetésekkel feltölteni a brüsszeli kasszát. De nem csak a forráshiány az oka a nagyobb mértékű támogatás elmaradásának - hangzik a brüsszeli agrárszakértők érvelése. Szerintük az azonos mértékű közvetlen támogatás gátolná a struktúraváltást, konzerválná az elmaradott és életképtelen kisparaszti gazdaságszerkezetet a csatlakozó országokban. Ez talán igaz Lengyelország, Románia és Bulgária esetében, de a cseh, a szlovák és részben a magyar mezőgazdaságra nézve semmiképp, mivel ezekben az országokban a kisüzemek nem domináns szereplői a mezőgazdasági árutermelésnek".

Raskó szerint "a csökkentett támogatások melletti másik indok, hogy a keleti parasztoknak juttatott uniós szintű kifizetések olyan mértékű jövedelemdiszparitáshoz vezetnének, amely társadalmi feszültséget okozna a mezőgazdaságból élők és a más ágazatokban dolgozók között. Gyermeteg érv. A brüsszeli bürokratáknak is tudniuk kell, hogy ez a veszély nem fenyeget. A csatlakozásra váró országokban a mezőgazdasági termelés jövedelmezősége évek óta nagyon alacsony, mely nem teszi lehetővé a mezőgazdasági vállalkozók vagyonosodását, következésképp a technikai-technológiai felzárkózást sem az uniós szintekhez. Ezekben az országokban a mezőgazdasági keresetek jellemzően 30-40 százalékkal alacsonyabbak az iparban vagy a szolgáltatásban fizetett béreknél. Tehát a közös kasszából fizetendő teljes összegű jövedelem-kiegészítés jó esetben is csak 'szintre hozná' a paraszti jövedelmeket".

Raskó szerint az uniós magatartás meglehetősen önzőnek tűnik, mert "az ajánlatot és a hozzáfűzött magyarázatokat olvasva az embernek olyan érzése támad, mintha az EU saját mezőgazdasági vállalkozói számára készítené elő a terepet a tagjelölt országokban. A belépésre várók alultőkésített jövedelemhiánnyal küszködő, elavult technológiával felszerelt gazdaságai a jóval tőkeerősebb és agyontámogatott uniós agrárvállalkozók könnyű prédájává fognak válni, ha nem részesülnek az EU-szintet megközelítő jövedelemtámogatásban. A vidékfejlesztés címén elnyerhető támogatások (korai nyugdíjazás, erdőtelepítés, környezetvédelem) ugyanis semmivel sem segítik a honi agrárvállalkozások versenyképessé válását. Ha pedig brüsszeli pénzekből kiépül az uniós színvonalú háttér-infrastruktúra, az ország mezőgazdasága még inkább vonzó befektetési célterület lesz. A nyugati gazdák tömegével fogják felvásárolni a támogatásmegvonásban részesített, állandó politikai nyomás alatt lévő társas vállalkozásokat és a nagyüzemi méretű gazdasági társaságokat. Nem a kicsiket, a családi gazdaságokat, mert azt már otthon megtapasztalták, hogy ez a vállalkozási forma a globalizált világban, a koncentrált multinacionális élelmiszer-gazdaságban versenyképtelen, illetve csak hatalmas támogatások révén tartható életben".

Raskó szerint "nem szabad felállni a tárgyalóasztal mellől, mert az uniós tagság a magyar társadalomnak és a gazdaság egészének nagyon sok előnyt kínál. Az EU, ha látja szilárd elkötelezettségünket a csatlakozás mellett, tapasztalja mögötte a nemzeti egységet, akkor bizonyos, hogy javítani fog ajánlatán. De nem is a brüsszeli pénzek srófolása a lényeg, hanem az, hogy érdemi beleszólásunk legyen a közösségi források hazai felhasználásában. Hiszem, hogy a különböző alapokból megszerezhető évi 400-500 milliárd forint, okosan elköltve a magyar mezőgazdaság versenyképességének számottevő javulását fogja eredményezni, s lehetővé teszi, hogy a hazai gazdaságok rövid időn belül esélyes versenytársai legyenek az uniós és a világ mezőgazdaságainak. Ehhez csak az kell, hogy a brüsszeli és a hazai forrásokból elérhető pénzek minél nagyobb hányada életképes birtokok kialakítására és fejlesztésére fordítódjék. Azt kell elérni, hogy a vidékfejlesztés címén folyósítandó összegek minél nagyobb hányadát a mezőgazdasági üzemek technológiai-technikai fejlődését segítő beruházások támogatására konvertálhassuk, melyet legalább egy évtizeden át még hazai költségvetésből is meg lehessen fejelni. Ha ezt sikerül a tárgyalások során elérni, kevésbé kell félnünk attól, hogy a magyar mezőgazdasági vállalkozók az EU-csatlakozás vesztesei lesznek".

Horváth Tamás, volt nagykövet, külpolitikai szakértő szerint (A kör négyszögesítése, Magyar Hírlap, 2002. február 13.) "a tízek csatlakozásának pénzügyi hátterét képtelenség a jogegyenlőség, az egyenlő bánásmód sérelme nélkül megoldani az Agenda 2000 pénzügyi bázisán. Ez a helyzet elfogadhatatlan.
Mit tehetünk, mit kellene tennünk? Mindenekelőtt a realizmus talaján kell maradni. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az unió belső finanszírozási anomáliái miatt többletbefizetéseket vállalni nem akaró államokkal a háttérben - hacsak itt nem sikerül áttörést kiharcolni - a bizottság nem tudja kezdeményezni a berlini csomag számunkra kedvező felülbírálását. Ebben a helyzetben az egy hullámban történő nagy csoportos bővítés tervét mindenképpen opponálni kell. Rámutatni a benne rejlő igazi veszélyekre (ti. a másodosztályú tagság kialakulására), korrigálva egyúttal azt a hibát, amelyet a magyar diplomácia akkor követett el, amikor a Big Bang felvetésében csak a csatlakozás elodázását látta. A diplomácia eszközeivel el kell érni, hogy az unió térjen vissza a differenciálás alkalmazásához, amelynek tartalma csaknem teljesen kiürült, s üres szlogenné vált a bizottság és az EU egyes vezetőinek megnyilatkozásaiban. Azt az álláspontot lenne indokolt képviselnünk, hogy az unió csak annyi új tagot vegyen fel, amennyinek teljes jogú beillesztésére képes, ideértve az agrár-, a regionális- és a kohéziós politikai acquis következetes alkalmazását. Ez lehet három, hat ország, de tíz vagy tizenkettő semmiképpen. - kérdéseket a csatlakozási megbeszélések technikai megközelítését meghaladó dimenzióban kell tárgyalni, elutasítva a szemléletet, hogy ezekben a harmincegy lezárandó fejezetnek pusztán egyikét-másikát lássuk. A jövő Európájának egyik sarkalatos problémájáról van szó, amelynek megválaszolásában nyilván nem egyedül vagyunk érintettek. Mégis: az igazán felkészült jelölteknek most csakis az egyéni elbírálás szorgalmazása lehet az érdekük".

Horváth szerint "a magyar diplomáciának ezért elsősorban önálló kezdeményezésekkel kellene fellépnie. Ehhez jó alapot nyújtanak az elmúlt tíz év felkészülésének eredményei. Most sajnálhatjuk igazán, hogy a bizottság országjelentéseiben megfogalmazott észrevételeket, éppen a legkritikusabb területeken - köztük az agrárium és a regionális intézményrendszer fejlesztése terén - a kormányzat nem vette kellőképpen komolyan. Ezzel nemcsak érvelési pozíciónkat gyengítettük, hanem egy kicsit mi is ürügyet szolgáltattunk ahhoz, hogy az unió ránk erőltesse a támogatáspolitika egészében képviselt prekoncepcióját. Érdekeink érvényesítésében minden megfelelő nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező hazai politikai pártnak, szervezetnek van teendője. Ehhez a kormánypolitika nem viszonyulhat bizalmatlanul, hiszen segítségre szorul".