Aláírásgyűjtés az Olimpiáért

2002-03-14

Aláírást gyűjtenek az olimpia megszervezésének érdekében a Fidesz és a hozzá kötődő polgári erők. "A különböző aláírásgyűjtési kampányokat a politikai szereplők Magyarországon a rendszerváltás óta előszeretettel használják fel mobilizációs és tematizációs eszközként. Ennek oka, hogy a hatályos magyar szabályozás nemzetközi összehasonlításban viszonylag kevés aláírás összegyűjtését teszi kötelezővé a népszavazás, illetve népi kezdeményezés kiírásához. A népszavazás és a népi kezdeményezés jogintézményeinek ilyetén szabályozása eredetileg azt a célt szolgálta volna, hogy az állampolgárok - például civil szervezetek által - mintegy a politikai pártokat megkerülve dönthessenek lényeges politikai kérdésekben.

Aláírást gyűjtenek az olimpia megszervezésének érdekében a Fidesz és a hozzá kötődő polgári erők. "A különböző aláírásgyűjtési kampányokat a politikai szereplők Magyarországon a rendszerváltás óta előszeretettel használják fel mobilizációs és tematizációs eszközként. Ennek oka, hogy a hatályos magyar szabályozás nemzetközi összehasonlításban viszonylag kevés aláírás összegyűjtését teszi kötelezővé a népszavazás, illetve népi kezdeményezés kiírásához. A népszavazás és a népi kezdeményezés jogintézményeinek ilyetén szabályozása eredetileg azt a célt szolgálta volna, hogy az állampolgárok - például civil szervezetek által - mintegy a politikai pártokat megkerülve dönthessenek lényeges politikai kérdésekben. A népszavazásra a közvetlen demokrácia intézményeként, a képviseleti demokrácia intézményeinek kiegészítéseképp - nem pedig annak részeként - tekintettek a jogalkotók..." (Háttérelemzés, 2002. március 1.)

Összefoglalás

Az Olimpiát támogató érvek:
- a meghatározó politikai erok akarják az olimpiát
- az anyagi haszon nem lehet az egyetlen elvárás az olimpiával szemben
- az olimpiai eszme olyan értékeket hordoz magában, amelyek közeli megtapasztalása minden magyar polgár számára életre szóló élményt nyújthat
- a fejlesztések munkahelyeket teremtenek és jövedelmet termelnek, a fováros felol fokozatosan kisugároznak a közvetlenül nem érintett régiókra is
- az olimpia azért jó, mert ez az elso olyan nemzeti projekt, ahol az állam nemcsak hierarchikus, és hatalmi kapcsolatot keres a vállalkozói szférával
- jótékonyan hat az idegenforgalmi befektetések gyarapodására, az országba látogató vendégek számának növekedésére, és az ország turisztikai imázsát is kedvezoen befolyásolja
- nem elhanyagolható az sem, hogy a gazdasági élet ismert alakjai is igent mondtak az olimpiai gondolatra

Az Olimpiát ellenzo érvek:
- neves üzletemberek miért nem egy olyan szándéknyilatkozat aláírásával kezdik pártolni a magyar olimpia ügyét, amelyben a Hitel szerzojének nyomán egyévi jövedelmüknek a kijelölt bankszámlára történo befizetésével hitelesítik
- eloször az egészségügy konszolidációjával, intézményi és finanszírozási reformjával, a szociális ellátórendszer társadalmilag igazságosabb, rászorultságon alapuló átalakításával, a helyi önkormányzatok mozgásterének jelentos bovítésével, finanszírozásuk átfogó reformjával stb. kellene foglalkozni
- a kormány négy éve folyamatosan virtuális világot épít és azt szuggerálja valóság gyanánt/helyett
- egy ilyen nagy hordereju országos kampány indítása elott az akció kezdeményezoinek - jelen esetben a kormánynak - kutya kötelessége a legtöbb ismert és megszerezheto információt megosztani a közvéleménnyel, mielott állásfoglalásukat kéri
- gazdasági szempontból egy magyarországi olimpia megrendezése a totális csoddel lenne egyenlo
- minden jó szándék mellett sincsenek konkrét számok arról, hogy mennyibe kerülne mindaz, amit meg kellene valósítani az olimpia érdekében
- a Fidesz az általa gyujtött aláírási íveken otromba módon feltünteti pártlogóját
- senki nem vette a fáradságot a "hogyan, mennyiért, mibol" kérdések racionális végiggondolására
- a Fidesz kampányában kizárólag saját politikai érdekeiért használja fel a 2012-es olimpia megrendezésének tervét



A Magyar Hírlap szerkesztősége: (Olimpiát rendezni jó, Magyar Hírlap, 2002. január 18.) "országos aláírás-gyűjtési akcióba kezdett a Fidesz. A szocialista párt is az akció támogatására buzdítja híveit, a főpolgármester pedig már régen bejelentette: neki a főváros a legfontosabb. Aki fejleszteni kívánja, ő azzal együttműködik. Márpedig itt soha nem látott fejlesztési tervek körvonalazódnak. Igaz, a megvalósulás nem holnap lesz, de 2012-ig mindenképp. Ha megkapjuk a 2012-es olimpia rendezési jogát. Mert ebben alakult ki ez a mostanában nem tapasztalt egyetértés a két nagy párt között. Igaz, nagy valószínűséggel ehhez kellett a választási kampány is, de ami a lényeg: olimpiát akarnak a meghatározó politikai erők. Pedig nem volt ez mindig így. A miniszterelnök olimpiai álma először mindenkit meglepett. Támadták balról, de még jobbról is az elképzelést, aztán győzött a realitásérzék: komoly, felkészült politikus jószerivel egyet mondhat az ötletre: jó lenne olimpiát rendezni. És miután ezt kijelentette, csak azután hozakodhat elő megfontolásra érdemes ellenérveivel. Mert akkor jelzi, hogy tudja, manapság mit jelent egy olimpia infrastruktúrában, gazdaságban, munkalehetőségben, országimázsban. Tudja, hogy sokat hozhat az országnak s polgárainak is. Sikerélményben, önbecsülésben. Persze józan politikusnak a számokról sem szabad elfeledkeznie. Fontos, hogy szakértők hada elemezze, mi kell a sikeres megrendezéshez. A döntéshez tudni kell, üzletileg megéri-e a befektetés. Ha igen, nincs gond. Ha nem, dönteni kell arról, vállalhat-e anyagi áldozatokat az ország. Kap-e annyit cserébe, hogy az olimpia miatt háttérbe szoruljanak egyéb fontos társadalmi befektetések. A 2008-as olimpiára házigazdának jelentkezett Párizs négymilliárd dolláros, azaz 1150 milliárd forintos költségvetés tudatában nyújtotta be pályázatát - pedig nem is most kell mindent felépítenie a városban, ami egy olimpiához szükségeltetik -, mégsem lett nyerő. A számolás és a realitásokkal való számvetés nem úszható meg. Majd az is felmerülhet, hogy rá lehet-e szabadítani félmillió vagy még több embert - mert Sydneyben például volt nap, amikor az Olimpiai parkban ötszázezernél többen voltak - Budapestre. Esetleg megkérdezhető, mit csinálunk majd a játékok után a létesítményekkel. Mi lesz a kisebb, tízezres csarnokokkal? Esetleg ledózeroljuk azt, ami felesleges? De hova tesszük a törmeléket, hiszen még a lebontott Budapest Sportcsarnok azbesztgazdag hordalékát is csak a kert alatt tudtuk lerakni. A kételyek tehát hosszan sorolhatók. Tény, hogy az ország lehetőségeihez, méretéhez képest szinte heroikus vállalkozás egy olimpia megrendezése. Ráadásul velünk egy időben sok világváros gondolt hasonlóan nagyot, s akkor már a nemzetközi érdekcsoportok bonyolult szövevényében is el kell igazodnunk. Lobbiznunk, hogy a NOB-vezérkar nekünk ítélje a rendezést. Az olimpia szép álom. Helyes, ha álmodozunk egy kicsit, aztán meg számolunk. S ha a kettő együtt kedvező eredményt hoz, akkor örüljünk együtt a sikernek".

Csillag István, jogász, közgazdász szerint (Széchenyiek olimpiája, Népszabadság, 2002. január 24.) "most, hogy a boldog jobb és a boldogtalan bal is lelkesen csatlakozik az Olimpiát Magyarországra! mozgalomhoz, és aláírásával hitelesíti, hogy szíve a hazáért dobog, eszembe jutott egy régi történet. Éppen húsz éve a magyar alumínium- lobbi ('Magyar Ezüst Club') azon dolgozott, hogy épüljön hazánkban nagy kapacitású alumíniumkohó. Ne az oroszok (mit oroszok, szovjetek) zsebeljék be a hasznot a mi magyar ezüstünkből, hanem mi. Ehhez nem is kellene más, mint egy alukohó. Az akkori idők szokásainak megfelelően készült egy hosszú, gazdaságossági számításokkal alátámasztott előterjesztés, amihez egy akkori egyetemi rektor adott 'szakvéleményt'. A nép is megszólalt, bányászgyűlések vonzó témájává vált az alu- kohó ügye. Már-már ott álltunk talpig alumíniumba öntve, amikor - akkori főnököm - a pénzügyminiszter kitalálta, hogy a Pénzügyminisztérium csak akkor támogatja a nép pénzével a magasztos és hazafias célt, ha a javaslattevők úgy írják alá a javaslatukat, mintha az egy részvényjegyzési ív volna. Ha annyira jó üzlet, olyan jó buli alukohót építeni, bizonyára szívesen vennének részt benne, akár úgy is, hogy egyévi jövedelmüket teszik kockára annak reményében, hogy a beruházás gazdaságos lesz. Csodák csodájára elmaradtak az aláírások, s az alukohó-építés magasztos ügye lekerült a napirendről. Most csak azért jutott eszembe ez a történet, mert az olimpiaváró aláírókhoz annyi komoly üzletember meg államférfiú csatlakozott, sőt nemcsak férfiú, hanem a 'kormánykalapok asszonya' is, aki a focihoz ugyan nem, de egyéb sportokhoz nyilván ért. Bizony csodálkozom, miért nem jut eszükbe az, amit egyébként naponta csinálnak. Azok a neves üzletemberek, aki aláírásukkal igyekeztek hitelesíteni a Fidesz elnökének kezdeményezését, hogy feledkezhettek meg a jegyzésről: az üzleti világban a jó üzletekhez való csatlakozást hitelesítő részvényjegyzésről. Legalább az előkészítő munkák pénzelésére kijelölt bankszámlanyitásra, az arra való befizetésre meg a hazánkban oly jól bevált szándéknyilatkozatra telhetett volna az erejükből. Miért nem egy olyan szándéknyilatkozat aláírásával kezdik pártolni a magyar olimpia ügyét, amelyben a Hitel szerzőjének nyomán egyévi jövedelmüknek a kijelölt bankszámlára történő befizetésével hitelesítik meggyőződésüket, hogy az olimpia megrendezése üzletileg is sikeres lesz? Miért nem követték ebben a kormánypárt és a pártkormány által pillanatonként emlegetett gróf Széchenyi Istvánt, 'a legnagyobb magyart', aki egyévi jövedelmét ajánlotta föl az Akadémia megépítéséért? Üzletemberek egyévi jövedelmüket kockáztatnák - ami nyilván nem kicsi -, ha csak a Nemzeti fő beruházójára gondolunk, azok a politikusok pedig, akik az olimpiai eszme 'hátára' kapaszkodva szeretnének még további négy évig boldoggá tenni bennünket, ennél talán többet is felajánlhatnának jövedelmükből a haza oltárán. Ha ilyen 'szándéknyilatkozatot' írnának alá a felső tízezer tagjai, akkor talán elvárható lenne tőlünk; hazánk lakosságának maradék 999 ezrelékétől is, hogy csatlakozzunk ehhez a nemes felbuzduláshoz a magunk háromhavi jövedelmével. Az olimpia költségei ugyanis hazánk valamennyi polgárától - a csecsemőket is beleértve - a hazai átlagkereset (100E Ft/hó) háromszorosát igénylik. (Ahogy ezt egy mai 'lelkes' egyetemi rektor 'szakvéleményében' megállapította.)"

Csillag úgy véli "egyébként milyen jogon játszanának a jobb- és balvégzetű aláírók 10 millió honfitársuk jövedelmével? Még a gazdag Németország sem követelte ezt polgáraitól. Amikor a legutóbbi világkiállításból csúfos anyagi csőd lett, a világkiállítás iránt elkötelezett nagy cégek adták össze a kudarc költségeit. Ezeknek a cégeknek a leányvállalatai itt vannak Magyarországon, s e leányok vezetőinek aláírása díszlik az olimpiát szorgalmazó aláírók rangsorának élén. Nem hiszem, hogy ezeknek a cégeknek lenne felhatalmazásuk az anyavállalatuktól arra, hogy a budapesti olimpiához hiányzó 2500 milliárd forintot cégeik osztalékából a németországi minta szerint összeadják. Akkor pedig marad a személyes példamutatás. Ha majd Hazánk 'kicsiny' nagyjai is Széchenyi szellemében legalább egyévi jövedelmüket teszik kockára az olimpia megrendezésének nemzeti ügyéért és nem fordítva: azaz nem ők akarnak a nemzet adófizetőinek kockázatára biztos bevételhez vagy hatalomhoz jutni, akkor talán én is csatlakozom".

Merényi Miklós szerint (Aláírjam? Ne írjam alá?, Figyelő, 2002. január 24.) "arra már nem lehet legyinteni, ha egy tucat jó nevű vállalatvezető - akiknek a szavát cégük és személyes teljesítményük eredménye hitelesíti - kiáll az olimpiarendezés gondolata mellett. Akkor sem, ha mindez akarva-akaratlanul kihasználható kampánycélokra, mert időben és tartalomban egybeesik a Fidesz olimpiapárti aláírásgyűjtési akciójának kezdeményezésével. Akkor sem, ha az általuk szövegezett felhívás közzétételének költségeit az Ifjúsági és Sportminisztérium fizette (miből másból, mint az adónkból). Akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy az üzletemberek és az általuk képviselt cégek közvetlenül is profitálhatnának az olimpiából. Ezeknek a személyiségeknek a zöme eddigi életútjával bizonyította, hogy a személyes hasznon kívül más értékek is vezetik. Az sem valószínűsíthető, hogy a felhívásuk közzététele mögött a Fidesz melletti kiállás szándéka húzódna meg. Nehéz persze elképzelni, hogy ezek a cégvezetők saját vállalatuknál úgy érvelnének egy projekt mellett, hogy előtte ne követelnének meg megtérülési számításokat, különféle lehetséges szcenáriókra. A társadalom persze nem vállalat, az anyagi haszon nem lehet az egyetlen elvárás még egy ilyen gigantikus tervvel szemben sem".

Merényi szerint "tekintsünk továbbá el attól is, van-e egyáltalán realitása annak, hogy Magyarország megkapja az olimpia rendezési jogát. Mert igaz ugyan, hogy aki nagyot markol, keveset fog - de ennél csak az az igazabb, hogy aki nem markol semmit, az bizonyosan nem is fog semmit. Kishitűek még soha nem alkottak nagy dolgokat - persze azért a vizionálók is okoztak már hatalmas károkat. Induljunk tehát ki abból, hogy a szavak azt jelentik, amit valójában jelentenek, a szándékok pedig tiszták. Nos, minden jó szándék mellett jelenleg nincsenek konkrét számok arról, hogy mennyibe kerülne mindaz, amit meg kellene valósítani az olimpia érdekében. Ezek egy része mindenképpen szükséges a főváros és az ország modernizációjához; egy része csak arra a pár hétre hasznosítható, amíg a sport csúcstalálkozója zajlik, s utána le kellene bontani; egy része pedig olyan kapacitás, amely kétséges, hogy jövedelmezően hasznosítható-e az olimpia után. A forgalomban lévő számok elnagyolt becslések, amelyek jelenleg még nem alkalmasak felelős döntés előkészítésére".

Merényi úgy véli "az olimpia megrendezése mellett tehát jelenleg több 'puha' érv hozható fel, mint 'kemény'. Mindenekelőtt a multiplikátor hatás: az tudniillik, hogy minden egyes befektetett költségvetési forint (addigra remélhetőleg euró), többször annyi magántőkét vonz majd. A fejlesztések munkahelyeket teremtenek és jövedelmet termelnek, a főváros felől fokozatosan kisugároznak a közvetlenül nem érintett régiókra is. A terv megvalósítása a tökélyre viheti az állam és magántőke együttműködését, a korszerű private-public-partnership fejlesztési modellt. Az olimpiatervnek a társadalomra gyakorolt pozitív hatása sem elhanyagolható: jól megfogható cél, amely - éppen az olimpiai eszme okán - a legkevésbé osztja meg a társadalmat. Hatalmas szervezőerőt igényel és fegyelmezettséget követel. Szükségszerűen kozmopolita, így a világ multikulturalitását testközelbe hozza. Nem utolsósorban pedig megnyitja a jobbközép előtt a lehetőséget, hogy kikecmeregjen a saját maga gerjesztette - szükségszerűen a szélsőjobboldal felé sodró - ideológiai restaurációból, s végre egy gyakorlatiasabb, korszerűbb jövőkép felé forduljon".

Merényi véleménye szerint "mindezek az érvek azonban számomra csak akkor volnának elfogadhatóak, ha az olimpia megrendezésének magasztos gondolata mellett nem sikkadnának el a következő fontos modernizációs programok: az egészségügy konszolidációja, intézményi és finanszírozási reformja; a szociális ellátórendszer társadalmilag igazságosabb, rászorultságon alapuló átalakítása; a helyi önkormányzatok mozgásterének jelentős bővítése, finanszírozásuk átfogó reformja, a döntési szintek decentralizációja legalább régiós szintre; a közoktatásra, a kutatásra és fejlesztésre fordított költségvetési források erőteljes bővítése; az egészségügyi és nyugdíjjárulékokkal együtt értelmezett általános adószint számottevő mérséklése; a széleskörű szegénység felszámolása külön kiemelt programokkal a cigányság integrációjának elősegítése érdekében. Amennyiben az olimpia rendezéséhez szükséges források nem zárják ki a fenti - több politikai cikluson átívelő - társadalmi reformok megvalósítását, akkor személy szerint semmi kifogásom ellene. Egyelőre azonban nem látok tisztán".

Vityi Péter: (In: Vita az olimpiáról, Figyelő, 2002. január 31.) "A Microsoft Magyarország ügyvezetőjeként támogatom a 2012. évi olimpiai játékok esetleges magyarországi megrendezésének gondolatát. Úgy gondolom, az olimpiai eszme olyan értékeket hordoz magában, amelyek közeli megtapasztalása minden magyar polgár számára életre szóló élményt nyújthat. A sportvilág legjelentősebb világeseményének sikeres hazai megrendezése egyúttal történelmi, világkereskedelmi, gazdasági, kultúrtörténeti, várostörténeti stb. aspektusból tekintve is mérföldkő lehetne Magyarország számára. Ami az egyes polgároknak jó, az az egész ország számára is hasznos. Az olimpia lebonyolítási jogának elnyerése felhajtóerőt generál, s a játékok megrendezésével járó konjunkturális periódus évtizedekre meghatározóvá válhat valamennyiünk mindennapi életében. Az olimpiai játékok eszmevilága mindig is közel állt a Microsoft Corporation hitvallásához, filozófiájához. Nem véletlen, hogy a Microsoft a februárban Salt Lake Cityben megrendezésre kerülő 2002-es téli olimpia egyik kiemelt támogatója és technológiai szolgáltató partnere. Nagy öröm lenne számunkra, ha tíz év múlva a Microsoft Magyarország is tevékeny részt vállalhatna egy nyári olimpia megszervezésében és technológiai támogatásában".

Békesi László a Horn-kormány pénzügyminisztere szerint (u.o.) "jó lenne minden potenciális és valódi aláírónak tisztán látnia, mielőtt vágyai, érzelmei elragadják, s mielőtt felkorbácsolt illúzióit veszítve keserű, vagy dühödt csalódás áldozatává válik - hogy a fenyegető anyagi, gazdasági veszteségeket ne is említsem! (...)Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy egy ilyen nagy horderejű országos kampány indítása előtt az akció kezdeményezőinek - jelen esetben a kormánynak - kutya kötelessége a legtöbb ismert és megszerezhető információt megosztani a közvéleménnyel, mielőtt állásfoglalásukat kéri. Miután ennek a szándéknak még a nyomait sem tapasztalni - ellenkezőleg, árad a ködösítés, a dezinformálás, az emberek természetes hazafias érzelmeit gátlástalanul kihasználó manipuláció - írásomban nem csupán egy olimpia megrendezésének gazdasági feltételeivel, hanem az általam legfontosabbnak tartott mérlegelési szempontok rövid összefoglalásával szeretnék hozzájárulni a tisztánlátáshoz. Egy olimpia megrendezésének jogát csak olyan város nyerheti el, amely kifejez valamilyen aktuális, kiemelten kezelt világpolitikai célt, vagy ilyen hiányában legalábbis egybeesik a nemzetközi erőviszonyokkal. Már ma ismerünk két olyan nagypolitikai célt, amelyet 2008 után - ezt az olimpiát a rohamléptekkel fejlődő Kína, azaz Peking kapta! - a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) minden bizonnyal honorálni fog egy nyári olimpia rendezési jogának odaítélésével. Az egyik a 2001. szeptember 11-én terrortámadást szenvedett New York és ezen keresztül a nemzetközi terrorizmus által megtámadott modern, nyugati civilizáció melletti demonstratív kiállás, a másik a fekete földrész, Afrika felkarolása azzal, hogy valamelyik ottani kandidáló ország megrendezheti a kontinens első olimpiáját. Képes Magyarország versenyezni ezzel a két világpolitikai prioritással? Nyilvánvalóan nem".

Békesi szerint "egy olimpia megrendezése kétségkívül növeli az adott ország ázsióját, nemzetközi tekintélyét, így súlyát is. A magyar kormány meglehetősen agresszív külpolitikát folytat egy közép-kelet-európai szubregionális, amolyan Duna-medencei középhatalmi státus elnyeréséért. Ez a leplezetlen törekvés nemcsak gyanakvást, sőt időnként heves ellenállást vált ki a szomszédos országokban - lásd státustörvény - hanem idegenkedés, néha kemény elutasítás, de legalábbis aggodalom és meg nem értés kíséri az EU-tagországok többségében, illetve a nagyvilágban. Komolyan gondolhatja-e valaki, hogy a nemzeti önértékelést nagyságrendekkel növelő olimpia rendezését megkaphatja egy olyan ország, amelynek kormánya és a politikai erők egy része súlyos önértékelési zavarokkal küzd? Aligha. Olimpiát rendezni a legnagyobb sportdiplomáciai siker. Eléréséhez a NOB-tagországok és -tagok többségének támogatása szükséges. Ezt csak azok az országok, illetve városok tudják elérni, amelyek - számos egyéb feltétel hiánytalan teljesítése mellett - képesek döntő befolyást szerezni a NOB-ban. Két ilyen város biztosan lesz 2008 után: az egyszer-egyszer már sikertelenül kandidáló Párizs és Berlin. Mindkét európai nagyhatalom számára - igaz más-más szempontok miatt - presztízskérdés, hogy fővárosuk olimpiát rendezhessen.

Békesi: "tételezzük föl, hogy a minden komoly analízist nélkülöző, köztudatba felelőtlenül bedobott 2000-2500 milliárd forintos szükséglet fedezi az infrastruktúra, továbbá a sportlétesítmények építésének költségeit. Fogadjuk el, hogy a magyar infrastruktúra fejlesztése olimpia nélkül is elkerülhetetlen, tehát azt mindenképpen meg kell valósítani. (Figyelem: az előbb vázolt évi 1500 milliárd forintos többlet-program infrastruktúra-fejlesztésre fordítható része nem haladja meg a 150 milliárdot, ami tíz év alatt 1500 milliárd forint.) Ezúttal csak azt vizsgáljuk: mi az, amire csak az olimpia megrendezéséhez van szükség, nélküle elkerülhető. Szakmai értékelések alapján a jelenlegi sportlétesítmények közül kizárólag a most épülő új sportcsarnok, illetve a labdarúgás selejtezőinek lebonyolítására négy stadion lesz alkalmas (az elődöntők, illetve döntő megrendezésére már nem!) olimpiai színvonalú versenyek rendezésére. Azaz minimum egy olimpiai stadiont, 2-3 versenyuszodát és nagy sportcsarnokot, lőtereket, edzőpályákat és kiszolgáló létesítményeket kell felépíteni egy olimpia sikeres megrendezéséhez. Ez a legszerényebb becslések szerint is minimum 800-1000 milliárd forint, ami hiányzik!"

Békesi szerint "a multiplikátor hatás érvényesülésének, illetve a private public partnership fejlesztési modell megvalósításának ez lenne a legrosszabb, legalacsonyabb hatékonyságú változata, hiszen maximális állami áldozatvállalásra és minimális magántőke-befektetésre épülne. Érdemes feltenni a kérdést: vajon a nálunk nagyságrendekkel gazdagabb, nagyobb teljesítménnyel és elkölthető jövedelemmel rendelkező országoknak - például a skandináv, vagy Benelux államoknak (Svájcot és Ausztriát csak azért nem említem, mert páratlan természeti adottságaik és kiépült infrastruktúrájuk téli olimpiák rendezését számukra lehetővé teszik, de nyári olimpia rendezésére még csak gondolni sem mernek!) - miért nem jut eszükbe olimpiát rendezni? Talán kevésbé szeretik a sportot, kevesebb nemzeti önbecsüléssel rendelkeznek, vagy nem tudnak úgy rendezni, mint mi? Ugyan kérem! Egyszerűen nem fognak eleve irreális, kalandor vállalkozásokba! Gazdasági szempontból tehát egy magyarországi olimpia megrendezése a totális csőddel lenne egyenlő".

Békesi úgy véli "aligha lehetne olyan népszerű témát találni az áprilisi választások előtt, amely annyi jó szándékú ember érzelmi alapú támogatását nyerné el, mint egy olimpia rendezésének terve. Ráadásul pártok feletti, össznemzeti ügynek lehet beállítani a kezdeményezést, gondosan elhallgatva a valódi szándékot: a szavazófülkében jusson eszébe az állampolgárnak ki is akarja 'megajándékozni' egy hazai olimpiával? Figyeljék csak a szavazatokra vadászó pártok reakcióit! Az SZDSZ kivételével senki sem meri azt mondani, hogy az ötlet abszurd blöff, nem egyéb választási fogásnál. (...) Itt érthető meg a rendezés gondolatát nyilvánosan is támogató sikeres üzletemberek álláspontja. Azaz: 'Cui prodest?' Bizony érdeke a legnagyobb beruházás-lebonyolító és kivitelező konzorcium elnökének, hogy újabb sok százmilliárdos megbízásokhoz jusson, érdeke a szállodaiparnak, a vendéglátóiparnak, a kereskedelemnek, a közlekedési és távközlési cégeknek, hogy minél több állami beruházáshoz, növekvő piaci kereslethez jussanak. De személyesen érdekeltek a sportvezetésben is szerepet vállaló üzletemberek, a nyilvánosságra, közszereplésre, vagy egyszerűen csak hatalom-közeliségre áhítozó menedzserek is az olimpia rendezésében, hiszen ez növeli mozgásterüket, érvényesülési lehetőségeiket. Ugyanez igaz az érdekképviseletek vezetőire, vagy a kurzusbarát vállalkozókra - hogy a közvetlen klientúráról már ne is beszéljek - egyaránt. (...)Ennek a körnek a nyilvános támogatása tehát nem növeli a terv hitelességét, nem erősíti megalapozottságát. Amiként azon sem lehet csodálkozni, hogy kitűnő sportolóink, vagy a sportot szerető százezrek boldogan aláírják a támogató íveket. Őket és mindannyiunkat itt és most gátlástalanul félrevezetnek, felelőtlenül becsapnak mindazok, akik a magyar olimpia irreális illúzióját keltik és táplálják. Őket segíteném, felelősségükben osztoznék, ha aláírnám a támogató ívet. Nem tehetem".

Trunkó Barnabás: (u.o.) "Én bizony aláírnám azt az olimpiai felhívást! És nem csak azért, mert 2012 még messze van; hiszen a jövő már elkezdődött. Felesleges azon morfondírozni, hogy ki, miért írja alá a dokumentumot (ilyen kérdés egyébként sem szerepel az íven); hiszen bármi is legyen a motiváció - aki aláírja - az irreverzibilis módon az ötkarika elkötelezett hívévé válik, és a maga területén mindent el fog követni a budapesti olimpia megvalósításáért. Ez ma az egyetlen garanciája a sikeres pályázatnak. Az üzletembereknek mindig több eszük volt, mint a politikusoknak. A magántőke nem csak jelen van - ráadásul nagyon karakteresen - hazánkban, hanem iszonyatos szervező erő is. Az olimpia azért jó, mert ez az első olyan nemzeti projekt, ahol az állam nemcsak hierarchikus, és hatalmi kapcsolatot keres a vállalkozói szférával. Túlságosan elmélyült számítások még valóban nincsenek, de nem kizárt, hogy a mi olimpiánk gazdaságilag is eredményes lesz. Nagy megelégedés számomra, hogy az állam már nem haragszik a profitra! A profitra csak akkor kell haragudni, ha nincs. Az olimpiai eszmével konkuráló, feltétlen megvalósítandó feladatokat persze hosszasan tudnánk sorolni, de ezek - sportnyelven szólva - nincsenek azonos súlycsoportban az ötkarikás gondolattal. Az ókori Athénnak is voltak gazdasági, társadalmi problémái, mégis belevágtak. Szóval, én aláírnám azt az ívet! Gondolkodás nélkül".

Szabó Iván, az Antall-kormány ipari, majd pénzügyminisztere (u.o.) "szerint volt egyszer, helyesebben lett volna egyszer egy világkiállítás, amit sikerült elpechhelnünk. Az 'átkosban' a szocialisták kezdték szervezni, és - bár a rendszerváltoztató kormány felvállalta az örökséget - ugyanők 1994-ben feláldozták a koalíciós megállapodás oltárán. Mentségükre legyen mondva, hogy keserű szájízzel tették, ez azonban mit sem változtat azon, hogy a társadalmi-gazdasági haladás motorja egy hengerrel kevesebbel pöfögött tovább a lemondás után. Ma is meggyőződéssel állítom, hogy meg lehetett, meg kellett volna rendezni a 96-os Expót. Most itt van az olimpia. Kétszer egymás után ugyanazt a hibát nem követhetjük el. Igaz, ma gyökeresen más a helyzet, mint 10 évvel ezelőtt. És most nem elsősorban a gazdaság összehasonlíthatatlanul jobb állapotára gondolok, hanem arra, hogy végre találtatott egy ügy, amelyet a nemzeti konszenzus szelleme lebeg körül. Igaza van a vitaindító írásnak! Nagyon sok kérdés vár megválaszolásra. De hadd emlékeztessek arra, hogy az ipari miniszterségem idején kidolgozott iparpolitikai koncepció valamennyi prognózisát - amelyeket a szkeptikusok akkor vágyálmokként aposztrofáltak - pozitív értelemben meghaladta a tényleges fejlődés. Igaza van a szerzőnek! Sok kérdésre kell adekvát választ találnunk. Az igazi kérdés azonban az, hogy hogyan vezetjük elő a megválaszolandó aggályainkat. Úgy-e, mint 1994-ben, nevezetesen, hogy miért nem valósítható meg a világkiállítás, illetve úgy, hogy mit kell tennünk - és nem csak a sportlétesítmények területén - a sikeres megvalósítás érdekében".

A Magyar Narancs szerkesztője szerint (Versenyszellem, Magyar Narancs, 2002. január 31.) "az olimpiarendezés ötlete eredetileg kettős célt szolgálhatott. Egyrészt azt, hogy inkább erről beszéljen a magyar ember, és ne a nem létező új autópályákról, ezek építtetetőiről, a dolomitról, Tokaj szőlővesszejeiről meg a többiről, másrészt hogy az ellenzéket a választási kampányban hülye helyzetbe hozza: átkozottak, már olimpia sem kell nektek? Már azt is elvennétek a magyar néptől? Ez utóbbi nem teljesen jött be: az MSZP és Demszky Gábor nagy lelkesedést színlelve dobta magát oda a terv mögé, nyilván abban a hiszemben, hogy nemet mondani a Nagy Álomra fölérne egy politikai harakirivel. A Fidesz által kezdeményezett aláírásgyűjtéshez csatlakoztak a szocialisták is (ezek után azon sem lepődnénk meg, ha a Fidesz elkezdené fúrni saját kampányötletét). Az viszont még a legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy a villamosmegállókban, a piacon, az orvosi rendelőkben ez lenne a slágertéma. Ami nem is csoda: hiszen e zajban, a színlelt eufória közepette senki nem vette a fáradságot a hogyan, mennyiért, miből kérdések racionális végiggondolására. (...) De nem is ez a lényeg. Hisz az olimpia megrendezesének lehetőségénél csak egy részegítőbb perspektíva van: az olimpiai pályázatra való felkészülés érdekében majdan megmozdítandó állami pénzek elköltése. Ezek mennyisége nyilván nem kisebb, hanem inkább a többszöröse lesz a 'sztrádaépítésre' 'fordított' összegeknél; és ehhez még olimpiát sem kell rendezni, bőven elegendő lesz a szándék deklarálása. Arról pedig, hogy e pénzek hogyan lennének elköltve, az elmúlt négy év tapasztalatai alapján lehet némi fogalmunk. Bár az is igaz, hogy egyszer mindent érdemes kipróbálni: stadiont még nem loptak ebben az országban".

Szabolcsy Zsombor szerint (Tervek tíz évre és öt karikára, Heti Válasz, 2002. február 1.) "az aláírásoknak ügydöntő súlya nincs, mégsem mellékes, mekkora az esemény támogatottsága. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagsága a 2005-ben esedékes döntésnél alighanem ezt a szempontot is figyelembe veszi. Az emberiség egyik legjelesebb kulturális eseményévé - egyben egyik legnagyobb gazdasági vállalkozásává - vált játékok megrendezéséhez mégis három feltétel szükségeltetik: a pályázó település világvárosi színvonalú infrastruktúrával rendelkezzen; legyen birtokában a játékok lebonyolításához szükséges különleges infrastruktúrának; és fontos az adott országnak a világ sportjában betöltött helye. Ez utóbbira nem lehet panaszunk, hiszen az eddigi olimpiákon a magyar sportolók 149 aranyérmet szereztek..."

Szabolcsy úgy véli "az olimpiarendezés anyagi előnyeit aligha kell bizonygatni. Amióta 1984-ben Los Angelesben vállalkozói alapon bonyolították le a versenyeket, az olimpiát megelőző hét évben és a gálát követő három esztendőben a házigazda városban és a régióban legkevesebb egy-másfél százalékos GDP-növekedést regisztráltak. Ennél jelentősebb fejlődésre is volt példa, hiszen az 1988-as szöuli játékok alkalmával a Koreai Köztársaság az akkoriban egyébként is imponáló, hat-nyolc százalékos gazdasági növekedéséhez képest a nyolcvanas évek második felében 12,4 százalékos fejlődést produkált. Vagy ott van Sydney esete: az ausztrál város a 2000-es nyári játékok megrendezésének elnyeréséig a konferenciaturizmus világranglistáján - a vendégéjszakákat tekintve - a 27. helyen állt, 1993 és 1997 között viszont feljött a hetedik helyre, azóta pedig rendre dobogós".

Szabolcsy véleménye szerint "a politikai jellegű kifogások mellett a legtöbb fenntartás a várható, összegszerűen ma még nem ismert költségek miatt hangzik el. A világjátékokra való pályázat miniszteri biztosává, egyúttal az olimpiai pályázati bizottság titkárává kinevezett Fürjes Balázs (aki nem mellékesen tovább irányítja a Budapest Sportcsarnok újjáépítését is) a sportcélok nélkül is elkerülhetetlen infrastrukturális fejlesztések összköltségét 2500 milliárd forintra becsülte, mely összegnek várhatóan 20-40 százalékát vállalhatja át Magyarország remélt csatlakozása után az Európai Unió. A költségtervezés miatt is kulcskérdés tehát a megvalósíthatósági tanulmány. A dokumentum elkészítésére a világ négy legnagyobb tanácsadó vállalata, az Arthur Andersen, az Ernst and Young, a Price Waterhouse és a KPMG pályázott; valamennyi cég magyar városrendezőket és -tervezőket vonna be a munkába. A tanulmány elkészítőjét az ISM munkatársaiból álló testület jelöli majd ki február 5-én (...) de a döntésben részt vehet az előkészületekben kulcsszerepet betöltő, a kormány által tavaly júliusban életre hívott 24 tagú, 620 millió forintból gazdálkodó olimpiai pályázat-előkészítő bizottság négy társelnöke: Schmitt Pál, a MOB elnöke, Demszky Gábor főpolgármester, Nébald Rudolf, a Fogyatékosok Nemzeti Szövetségének elnöke és T. Mészáros András, a Pest Megyei Közgyűlés első embere is. A győztesnek fél év alatt kell teljesítenie vállalt feladatát; a rendezésre 2003-ig kell jelentkezni, és 2003 márciusa, illetve 2004 júniusa között készül el a NOB-hoz eljuttatandó pályázat. A 2012-es olimpia odaítélése szempontjából 2004 az egyik kulcsév, hiszen a NOB végrehajtó bizottsága akkor választja ki a jelentkezők közül az öt, versenyben maradó várost, a végső döntés pedig 2005-ben születik meg. Riválisokban nincs hiány, hiszen Németországban Lipcse, Hamburg, Düsseldorf, Frankfurt és Stuttgart, az Egyesült Államokban San Francisco, Houston, Washington és New York viaskodik a jelentkezési jogért (a tavaly szeptemberi terrortámadás után olyan ötlet is elhangzott, hogy az utóbbi metropolis kapja meg versengés nélkül az olimpiát), Spanyolországban Madrid és Sevilla gondolkodik a rendezésen, de ringbe szállhat Párizs, Isztambul és Moszkva is".

Szabolcsy szerint "nem elhanyagolható az sem, hogy a gazdasági élet ismert alakjai is igent mondtak az olimpiai gondolatra. Informális tanácsadó testület jött létre, melynek tagjai: Bajnai Gordon, a Wallis Befektetési Rt. vezérigazgatója, Berényi János, a GYSEV elnök-vezérigazgatója, Csák János, a CAIB Tőkepiaci Rt. vezérigazgatója, Demján Sándor, a Vállalkozók Országos Szövetségének ügyvezető elnöke, Hernádi Zsolt, a Mol Rt. elnök-vezérigazgatója, Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, Patai Mihály, az Allianz Hungária Biztosító Rt. elnök-vezérigazgatója, Somody Imre, a Somody Kft. ügyvezető-tulajdonosa, Spéder Zoltán, az OTP Bank Rt. alelnöke, Sugár András, a Westel Rt. vezérigazgatója, Széles Gábor, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, Vereczkey Zoltán, a Volánbusz Rt. vezérigazgatója, valamint Tőkés Rudolf egyetemi tanár és Tölgyessy Péter, a Fidesz országgyűlési képviselője. Hogy Magyarország elnyeri-e a 2012-es olimpiát, most még megjósolhatatlan, de sokan osztják Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszter álláspontját, aki az Országgyűlés illetékes bizottságai előtt úgy fogalmazott: ha Magyarország nem is kerül be a jelentkezők szűkebb körébe, a pályázattal akkor is csak nyerni lehet gazdasági, pénzügyi szempontból, illetve a nemzeti összefogás okán is, ráadásul a fejlesztési pályázatok nem vesznek el. S - tette hozzá a miniszter - számtalan esetet lehetne sorolni arra, hogy a kitartó pályázók előbb-utóbb célba érnek. A legutóbbi példa erre éppen Athén volt, mely az 1996-os aranyolimpia elvesztése ellenére sem csüggedt, és 2004-re befutó lett".

Ballai Attila szerint (Kockázatmentes voks? Népszava, 2002. február 5.) "egyrészt persze hogy jó lenne olimpiát rendezni! Mint ahogy jó lenne, ha csökkenne a daganatos és érrendszeri megbetegedések, a közlekedési balesetek, az élet- és vagyonellenes bűncselekmények száma. Csakhogy egyik vágy megvalósulása sem attól függ, megszavazzuk-e. Másrészt olimpiaügyben kormány és ellenzék kategóriáját feloldja, összemossa az idő, 2012-ig ugyanis hátravan két és fél kormányzati ciklus. 2002 és 2006 között eldől, ki rendezheti meg az olimpiát, 2006 és 2010 között - mármint a győztesnél - megkezdődik és fokozatosan felpörög a felkészülés, 2012-ben pedig itt - vagyis ott, ahova a NOB ítéli - az olimpia. Ha valami csoda folytán megkapjuk, a következő tíz esztendő folyamatos menetelés. Amelyben nincs bal jobb nélkül és viszont (az áthallás nem a véletlen műve). Harmadrészt az olimpiába szinte képtelenség belebukni. Anyagi értelemben azért, mert 1988 óta hatalmas üzlet, a rendezőt elárasztják a világcégek, a szerencsés házigazda válogathat a tervezők, kivitelezők, pénzintézetek között, a játékokra kiépített infrastruktúra jelentős hányadát a civil életben is remekül hasznosíthatja, becslések szerint 20-30 évet ugrik előre a fejlődésben. Szakmailag pedig azért kizárt a kudarc, mert a NOB ezt nem engedheti meg magának. Nem véletlen, hogy a szervezet szinte naponta ellenőrzi, figyelmezteti és utasítja a 2004-ben soros Athént, mint ahogy 1996-ban is számolatlanul rakta a mankót az atlantai szervezők hóna alá. Ezért nemcsak a 'Meg szeretnénk-e rendezni az olimpiát?' kérdés felesleges, hanem a 'Meg tudnánk-e rendezni?' is. Egyedül azt érdemes felvetni: megkaphatjuk-e a rendezés jogát? Erre pedig valóban csak egy szavazás adhatja meg a választ. Persze nem 2002 telén, a magyar parlamentben, hanem 2005 nyarán, a NOB közgyűlésén".

Pálffy György, építészmérnök: (In: Vita az olimpiáról, Figyelő, 2002. február 05. ) "Arra a kérdésre, hogy támogassuk-e az olimpia megrendezésének gondolatát, csak azt mondhatom: NE. Minden igaz, az országimázs, az össznemzeti összefogás, de miért kell egy olimpia ürügyét felhasználni? Nem lehet az országot ugyanúgy egy mindenki számára fontos, belső probléma megoldására fellelkesíteni? (Itt jönnek a vitaindítóban felsorolt oktatás, egészségügy, szegénység stb.) Ezeknek elsőbbsége van, nem pedig valami kifelé forduló önmutogatás az, amire most pénzt, időt, és energiát kellene fordítanunk. Egy kicsi, de gazdaságilag tehetős ország (ez sajnos nem a miénk) csak akkor foglalkozzon az olimpiarendezés gondolatával, ha van egy olyan kiterjedt, a társadalom minden gazdasági rétegét és korosztályát átfogó sportháttere, amely egyrészt beleitta magát a lakosság mindennapi életébe, másrészt folyamatosan produkálja az élsportolókat. A sporttal való együttélés nemcsak gazdasági, hanem szemléletbeli, értékrendbeli feltételek mellett jellemzője egy nemzetnek, s nem vagyok biztos benne, hogy ez ránk vonatkoztatható".

Pálffy szerint "sajnos az olimpia végeztével a megépített létesítmények 70 százaléka feleslegessé válik, s ezek fenntartása hihetetlen költségeket emészt fel, amit egyetlen épelméjű magánvállalkozás nem tud vállalni, így teherként az államra nehezedik majd. Egy fedett sportcsarnokot évente legalább 200 napig kell kihasználni, hogy rentábilis legyen, s minimum 50 napos kihasználtság kell csupán a fenntartási költségek fedezésére. A nyitott létesítmények valamivel kevesebb fizetős rendezvénnyel fenntarthatók, de a sportőrült Ausztrália létesítményei kivétel nélkül veszteségesek az olimpia óta. Nem látom értelmét ilyen jellegű, tartósan nem termelő, hasznot nem hozó létesítmények megépítésének még akkor sem, ha az ezekhez kapcsolódó infrastrukturális beruházások tartósan szolgálnák a gazdaságot. Persze lenne itt egy ötletem. Arról már több javaslat született, hogy a felesleges sportlétesítményekre történő négy évenkénti pénzkidobást az olimpia színhelyének állandósításával elkerüljék. Sajnos ez - bár sok logikus érvet sorakoztat fel maga mellett - a nemzeti büszkeség és a rendezéssel járó egyéb bevételek miatt nem talál igazán támogatóra. Az ötletem egy, a létesítményeit maradéktalanul újra felhasználó olimpia - úgynevezett recycled sport facilities, recycled Olympics - lenne. Rendezzünk olimpiát, de azzal a feltétellel, hogy a gazdaságosan nem üzemeltethető, fel nem használható létesítményeket - stadion, uszoda, kerékpárpálya stb. - mind elbontjuk az olimpia után, és az építési anyagot maradéktalanul újrahasználjuk. Így az infrastruktúra megmarad, a telek újrafelhasználható más, gazdaságilag hasznot hozó létesítmény építésére, a hírnév, publicitás, vendégforgalomból remélt haszon realizálható, de nem marad az ország nyakán egy örökösen fenntartási költséget emésztő létesítményhalmaz".

Csillag István, jogász-közgazdász szerint (u.o.) "van abban valami szívfájdítóan szomorú, ahogyan a négy éven át kivéreztetett főváros főpolgármestere az olimpiai kezdeményezés mellé állt. Ha valakinek, hát neki komoly oka van arra, hogy aláírja a kormánypárt kezdeményezését, mert nevezzék ám bárminek, de fejlesszék végre Budapestet. Négy év kiéheztetés, 'temetetlen gödrök', leállított beruházások, arcpirító pereskedések után végre egy közös álom. Ringassuk magunkat közös álomba, annak reményében, hogy végre az egész ország együttes erőfeszítéséből fejlődik hazánk ékszere: Budapest. Ami érthető a főpolgármester esetében, annál kevésbé érthető olyan üzletemberek aláírását látva, akik tudják, hogy az olimpia üzlet és ekkora üzletbe fogni csak a kockázatokat alaposan feltérképező számítások alapján lehet. Különösen érthetetlen a 'délibábos olimpiát álmodás' azoknak a német anyavállalatoknak a tulajdonában álló magyarországi székhelyű cégek vezetői esetében, akik pontosan tudják, milyen súlyos márka százmilliókba került cégüknek a legutóbbi hannoveri világkiállítás. Ott a valahai, hanyatló népszerűségű Kohl-kormány ítélte a világkiállítás ügyét nagy üzletnek. Kohl álomvilágából - elsősorban presztízs okok miatt - az új, Schröder vezette kabinetnek sem volt mersze fölébreszteni a német polgárokat. Így vált a nagy német nemzeti álom csúfos üzleti kudarccá. A veszteséges világkiállítást a német nagytőke mentette azzal, hogy márka százmilliókat könyveltek el a német cégek veszteségként, mert ők vásárolták a drága belépőket, ők járultak hozzá a világkiállítás kasszájához. Igaz, Németország kissé elmaradottabb ország - legalábbis a kollektív álmodást tekintve - mint hazánk, ott nem gondolták előre, hogy az adófizetők és cégek (elmaradt nyereség, így elmaradt adófizetés és osztalékfizetés útján) fizetik meg az álmodozás árát".

Csillag szerint "ez a történet nemcsak a Bécs-Budapest világkiállítás sorsából ismerős. Igaz, ott is ugyanígy történt, hogy a főváros a világkiállítás megrendezésétől várta az elmaradt és olyannyira jogos fejlesztéseket, a magyarországi üzletemberek pedig a kormány kezdeményezésétől a megrendeléseket, a fellendülést. Nem volt kétséges, hogy az üzletembereknek gazdaságos lehetett volna a világkiállítással összefüggő megrendelések sora, csak az ország: mi az adófizetők rendülhettünk volna bele. Akkor ugyan még nem volt Széchenyi-kultusz, de már akkor is működött a 'fordított Széchenyi'. Üzletembereink nem saját egyévi jövedelmüket akarták feltenni egy nemzeti vállalkozás sikerére, hanem legalább egy évig akartak élni egy nemzeti vállalkozásból. Az üzleti kockázat mérésére nem véletlenül találták föl a részvényjegyzést. Még az átkos szocializmusban is ennek utánzásával lehetett elhárítani némely esetben a gazdaságtalan nagyberuházásokat. Emlékszem, közel húsz éve, a nagy alumíniumkohó-beruházástól tekintettek el a döntéshozók a 'részvényjegyzési ötlet' miatt. Az akkori pénzügyminiszter azt bátorkodta javasolni a pártállam fejeseinek, hogy egyévi jövedelmük felajánlásával bizonyítsák, hogy ez egy jövedelmező beruházás lesz. Ez a bűvszó - a saját kockázat - leszerelte a pártállami politikai mamelukokat. Pedig akkorra már a kohóról több ezer oldalas gazdaságossági számítás készült, volt már beruházási program, ott is volt egy egyetemi rektor, akinek 'súlyos' szakvéleménye alátámasztotta a döntést, ott már a bányász- meg a kohászszakszervezet, s a bauxitbányászok is az 'élére' álltak a kezdeményezésnek. Akkor egyetlen javaslat elég volt: 'Tedd rá egyévi jövedelmedet!' Most kinek az okos szavára áll majd le az aláírásgyűjtési lavina?"

Lepsényi István a Knorr-Bremse Magyarország Kft. vezérigazgatója szerint (u.o.) "ha a Fidesz vagy egy másik kormánypárt egy konszolidálódott időszakban hirdetné meg az olimpia gondolatát, valószínűleg én is egyetértenék vele a célkitűzés nagysága, társadalmi mozgósítóereje miatt. Így azonban reklámszagú, egy, a sok fellengzős jelszó közül. Az aláírásgyűjtés pedig kifejezetten irritál, nem értem, mi a célja".

Megyesi Gusztáv: (Fiam az olimpián, Élet és Irodalom, 2002. február 8.) "Nem tudom, hogy a magyar nép tisztában van-e azzal, hogy máris a 2012-es budapesti olimpia lázában ég. Igaz ugyan, hogy a közvéleménykutatások szerint a lakosság ötvenegy százaléka per pillanat egyéb földi gyönyöröket is el tud képzelni egy pesti olimpiánál a közeljövőben, ám a sportminisztertől megtudtuk, hogy a Fidesz kezdeményezésére már 250 ezren írták alá az olimpiát támogató ívet, ami a magyar kormány hozzáállását tekintve egyértelműen abszolút többségnek tekinthető. Az aláírók között természetesen a társadalom színe-javát találjuk, színészeket, politikusokat, művészeket, valamint Makovecz Imrét, továbbá, s ez külön örvendetes, a kilenc- és tízévesek korosztályát. Ez nem vicc. Egy asszony betelefonált az interaktív műsorba, és kissé indignálódva elmondta, hogy a lakóhelyén csapatostul íratják alá az íveket kilenc-tíz éves gyerekekkel. Azt kérdezte, hogy mindez normálisnak tekintendő-e? Hogyne volna normálisnak tekintendő, felelte a sportminiszter, hiszen nem képviselő-választásról vagy népszavazásról van szó, a magyar alkotmány nem ír elő ilyen aláírásgyűjtésekre alsó korhatárt, egyébként pedig nagyon jó az, ha a gyerekek is véleményt nyilvánítanak az ország jövőjét érintő kérdésekben, elvégre mire a tervek megvalósulnak, ők lesznek a felnőtt korosztály. Neki magának is éppen kilencéves a középső fia, igaz, ő még nem írt alá semmit se, mert történetesen épp nem volt otthon a lakásban aláíróív, de meggyőződése, hogy az első adandó alkalommal pótolni fogja a mulasztást".

Megyesi: "egy másik telefonáló, aki azt kérdezte a sportminisztertől, hogy mit csinálnak akkor, ha a lakosság többsége nem akar olimpiát. Akkor a Fidesz igazodik-e ehhez a népi véleménynyilvánításhoz? A sportminiszter válasza világos és meggyőző volt. "A lakosság április 7-én az olimpiáról is véleményt fog nyilvánítani, mondta, tudniillik, ha az országgyűlési választásokon a Fidesz győz (amihez kétség ugye nem fér), akkor abban az is benne van, hogy a lakosság olimpiapárti, mert hiszen a Fidesz-program tartalmazza az olimpiai rendezést is. Aki ezt nem érti - tette hozzá a miniszter -, annak fogalma sincs a modern demokráciák működéséről. Nos, ilyen egyenesen még Kövér László se szokott beszélni, eme okfejtésben benne van a Fidesz-jövő. A rájuk adott voks csakis úgy értelmezhető, mint egy mindenre felhatalmazó jogosítvány. Győzelem után immáron ideológiailag is meg van alapozva, hogy azt csinálunk, amit akarunk. 'Arról szól a küzdelem, hogy ők-e az országban [sic!], vagy mi' - mondta Kövér ideológus is; mindent vagy semmit. Miként az se kerülhet már eleve szóba, hogy mi van akkor, ha a Fideszre szavazok, olimpiát viszont nem akarok. Ez a lehetőség immáron abszurdum, ami csak azért fontos, mert ha a fiam felnő, és a Fidesz lesz a mindene, ugyanolyan áldozat és vesztes lehet győztes párt szimpatizánsaként, mint az a pár millió ember, aki majd áprilisban Fidesz-győzelem esetén vesztes pártra adta a voksát, azaz mint tényező az ország életében annullálandó. Ez csak azért lehet fontos, mert itten vesztenivalója nemcsak az ellenzéki szimpatizánsoknak van, ezek a saját híveikkel szemben sem ismernek tréfát. Arról nem is szólva, hogy mi lesz az én sütőtökös répaleven és famozdonyon fölnevelkedett, bizonytalan és örökké töprengő Máté fiammal, ha arra a következtetésre jut, hogy az olimpiát nagyon akarja, viszont a Fideszt nagyon nem".

Budai Zoltán helyettes államtitkár szerint (Hommer Tibor: Az olimpia üzleti érdek is, Magyar Nemzet, 2002. február 22.) "egyöntetűen támogatja a hazai idegenforgalmi szakma, hogy Magyarország pályázzon a 2012-es olimpia megrendezésére. (...) egy ilyen szerepvállalás jótékonyan hat az idegenforgalmi befektetések gyarapodására, az országba látogató vendégek számának növekedésére, és az ország turisztikai imázsát is kedvezően befolyásolja. Az idegenforgalmi ágazat számára az olimpia megrendezése nem politikai, hanem üzleti kérdés. (...) Magyarországnak minden esélye adott, hogy 2006-ra a jelenlegi 4,38 milliárdról nyolcmilliárd euró fölé emelje az idegenforgalomból származó bevételeit. Ehhez egyebek mellett az kell, hogy megszűnjék a rövid hazai turistaidény, a fővároson és a Balaton-vidéken kívül más régiókba is ellátogassanak a vendégek, s legyen mire költeniük a pénzüket".

Világosi Gábor (SZDSZ) szerint (In: Olimpia: félmillió aláírás - pártlogós íveken, Népszabadság, 2002. február 28.) ellentétes a NOB etikai kódexével, hogy az olimpia eszméjét és logóját a Fidesz kampánycélokra használja fel. Világosi szerint "a Fidesz kampányában kizárólag saját politikai érdekei érdekében használja fel a 2012-es olimpia megrendezésének tervét. A Fidesz ráadásul az általa gyűjtött aláírási íveken otromba módon feltünteti pártlogóját is. (...) Magyarországon érzelmi alapon mindenki azt szeretné, ha lenne olimpia, de ez nem érzelmi, hanem kőkemény gazdasági kérdés. (...) nem hivatalos becslések szerint egy olimpia megrendezéséhez, az ahhoz kapcsolódó fejlesztésekhez legalább 2000 milliárd forintra lenne szükség".

Pokorni Zoltán Fidesz-elnök szerint (u.o.) "nem volt még Magyarországon olyan ügy, amelyhez félmillió ember aláírásával, nevével, arcával csatlakozott volna". Pokorni az olimpiarendezés ügyét az összefogás próbájának nevezte. Pokorni szerint "a Fideszt sokan vádolták azzal, hogy az olimpiát állítja választási kampánya középpontjába. Ez így is van" és Pokorni a többi pártot ugyanerre kérte. A

Schmitt Pál, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság magyar tagja elmondta (u.o.): "az elsők között írtam alá a budapesti rendezést támogató ívet, és nem tettem volna, ha abban bármilyen formai, tartalmi vagy etikai hibát találok. Mivel a magyar főváros hivatalosan csak 2004-től tekinthető pályázónak, akkortól kezdve irányadóak az olimpiai charta előírásai. Azt is mondhatnám: egyelőre magyar belügy minden, ami az olimpiával kapcsolatban történik".

Kolláth György szerint (Bábjáték, Magyar Hírlap, 2002. március 1.) "másfél éve nem mértékadó nemzetközi sporthír, hanem belpolitikai akció a 2012-es budapesti olimpiarendezés szándéknyilatkozata. A minap ennek kapcsán a sportminiszter - másokat megbélyegezve - kampánylogikáról és 'következményekről' beszélt. Nem is sejti, mennyire igaza van! Újabban azt terjesztik: a pólósok győzelmi mámora váltotta ki Sydneyben az 'egy Isten öt karika' szlogent, amely a miniszterelnököt az igény meghirdetésére ragadtatta. Sokak szerint ez fordítva sem igaz. Visszatérően 'nagy álomról' olvashatunk. X. álmodik Y.-nak. Krúdy vagy Freud legyen a talpán, aki ezt megfejti.
Előttünk egy nemes ügy, amely - hozzá méltó előkészítés, reális rangsorolás és türelmes erőfeszítés esetén - évtizedekre adhatna perspektívát és erőt a sportszerető társadalomnak. Ennek jelei mégsem láthatók. Félő, hogy a nagy nekibuzdulás lufi, amely hamar kipukkad. Megalapozottság híján persze merészebb álom is szőhető lenne. Miért ne adhatnánk mi az ENSZ főtitkárát, miért ne lehetne űrbázisunk, piramisunk, nagy falunk vagy újabb aranycsapatunk? Csupán akarni kell, és elég beszélni róla? Tudják az ifjak is, hogy nem nekünk áll a zászló. A szavakon túl jó egy éve jóformán semmi sem történt, ami az elhatározást hitelesítené. De mondja csak a rút ellenzék, hogy nem kér a gyümölcsből! Lehet az olimpia pusztán sportszeretet, önbizalom, hit kérdése? Ha aztán a 'globalizált' világ legyőz bennünket, sebaj? Mi megpróbáltuk. A részvét(el) a fő".

Kolláth szerint "komoly férfiak szédítik az országot azzal, hogy tíz év múlva szükséges, időszerű, elérhető és tuti üzlet lenne számunkra a monstre sportfesztivál. Emelkedett, mégis fűrészporízű parlamenti határozattervezet készült a kandidálásról. (...) Benne bikkfanyelven ugyanis ilyen kitételek vannak: 'a sikeres pályázat érdekében szükséges nemzeti egyetértést és összefogást az állampolgárok lehető legszélesebb körének bevonásával, véleménynyilvánítási lehetőségének biztosításával, a közvetlen és a közvetett demokrácia intézményrendszerén keresztül' szorgalmaznák, s a fejlesztések indítása 'a 2003. évi állami költségvetés keretében' történnék. Lefordítva: egyetértés csak a sikerért kell, a nép beszélhet, de dönteni nem ő fog, pénz pedig majd csak jövőre lesz, idén a szó is elég. Önleleplező mondat továbbá, hogy a kormány parlamenti felkérésre 'tegyen meg mindent a magyar sport átfogó fejlesztése érdekében', mert az olimpia 'az általános sportpolitikai célok mellett' a magyar sport átfogó fejlesztésére vonatkozó döntés is'. Magyarul: a főmenü az olimpia, a mellékszál a sport fejlesztése. Ok követi az okozatot, és nem fordítva.
Több százezer aláírás nyújt hangulati aláfestést. Látszólag polémia már csak abban van, hogy vajon plenáris vita nélkül megúszható-e a döntés, avagy a T. Házat az ügy behatóbban is érdekli. A szabaddemokraták a bejelentkezés módját következetesen blöffnek tartják. A többiek többé-kevésbé lelkesednek az ügyért. Félnek a népszerűségvesztéstől. Ennek ellenére szemrehányást kapott az ellenzék. Mintha az egész csak formális közügy, lefutott meccs volna. Nem az. Tudják, mikor lesz 2012-ben nálunk olimpia? Alkalmasint akkor, amikor a MIÉP kongresszusán a 100 tagú cigányzenekar a 'Hegedűs a háztetőn'-ből ad elő részleteket. A cimbalmot pedig egyenesen Grespik dr. üti".

Kolláth szerint "egy friss Medián-felmérés szerint a lakosságnak egyötöde tartja valószínűnek a pályázat sikerét, és 45 százaléka helyeselné is. Ezzel szemben a kormánykampány általában 70 százalék feletti támogatást emleget. Ismét, mint már annyiszor a gyermeki szintű, vágyelvű kommunikáció ütközik a józanság aggodalmával és a dolgok realitásával. Hiba, ha nemcsak a 12 éves gyerek szintjén szólítanak meg, hanem cselekvőképtelen kisdednek, illetőleg ostobának is néznek bennünket. Miközben mindenki tud(hat)ja, hogy csak Amerikából 8, Németországból pedig 5 város pályáznék, világszerte pedig 22 aspiráns próbálkoznék. A magyarok esélye marginális. Mégsem ezért megalapozatlan a politikai akciózás, hanem azért, mert egyelőre semmi sem jelzi a szándék végiggondoltságát, a döntés hozzáértését, következetességét, jól bemért feltételeit".

Veress Jenő szerint (Ötről hatra, Népszava, 2002. március 6.) "az olimpia akarása elérte azt a szintet, ami minden további adóforint elköltését indokolatlanná teszi. Összegyűlt bő félmillió aláírás, már azt is kiközvéleménykutatták, hogy a népesség többsége szívesen látná Budapesten a játékokat. Mit akarhat még a kormány meg a fideszimázs központ? Nyilván azt a pár százmilliót ügyesen és maradéktalanul kihelyezni, amit olimpiamarketingre elkülönítettek. A nagy népi lélekemelkedés viszont túlságosan is határidő előtt következett be, szükségtelenné téve a további ráfordításokat. Most lehet bajban az apparátus. Pénzszórás: állj! A maradék - nyilván nem alacsony - összeget lehetne most már valami jobbra is költeni. Buta és visszatetsző lenne, ha ezek után egyetlen fillér is kiáramlana. Olyan, mintha a győztes párt a választások után pár hétig még kampányolna kicsit, ragasztgatná a plakátjait, váltig bizonygatva, hogy rá kell szavaznunk.(...) Az aláírások bősz betakarítása jogi értelemben maga a céltalanság. Nem elég, hogy az olimpiai eszmétől tökéletesen idegen a játékok pártkampánnyá züllesztése, de a papírköteget soha senki nem veszi majd át se Deutsch Tamástól, se mástól. Legkevésbé a NOB elnöke. Jól is néznénk ki, ha a Fidesz-szórólapokká dizájnolt íveket nyomnák a kezébe. Valamennyien tudjuk persze, hogy a kormánynak édes mindegy, lesz-e olimpia nálunk. Csak egy a fontos: választások viszont lesznek. És ahogyan Grespik a híd a Fidesz és a MIÉP között, úgy íveli át az olimpia hívó szava az államkincstár és a korteskassza közötti - amúgy sem túl széles rést. A Fidesz ötkarikás kampánynyitóján kibővített kívánságlistát Orbánék mintha nem fejezték volna be. Szerintem valahogy így hangzana: Három gyerek, három szoba, négy kerék, öt karika, hatalom".

Malonyai Péter szerint (Érzelmek öt karikára, Magyar Nemzet, 2002. március 7.) "ha létezik fölmérés, amelynél az eredmény előre borítékolható, a Gallupé olimpiaügyben mindenképpen az volt. Mert ugyebár senkit se vágott mellbe a hír, hogy a megkérdezettek 98 százaléka hallott már arról, hogy Magyarország kandidálni szándékozik a 2012-es nyári olimpiai játékok rendezésére, s az sem sorolható a meglepetések közé, hogy a fölmérésben részt vettek kétharmada támogatja az ötletet. Mint ahogy az is magától értetődő, hogy a támogatók sorát növelte, ha a kérdéshez hozzátették: az eddigi olimpiákon legeredményesebb tíz ország közül mindössze Magyarország nem volt eddig házigazdája a játékoknak. Köszönhetően annak, hogy mifelénk különleges szerepe van az olimpiának. Lemérhető ez azon is, hogy az aranyérmeseket életük végéig megsüvegelik az emberek, meseszerű hősöket látnak bennük. A szó legszorosabb értelmében, elvégre amikor úsznak, futnak, dobnak, labdáznak, a helyükbe képzeli magát a magyar drukker, s miközben az eredményhirdetéskor az arcukat fürkészi, el-elábrándozik azon, mit tenne ő a világ tetején.

Malonyai szerint "ha olimpia, akkor érzelmek. Nálunk mindenképpen. Aligha véletlen, hogy a pályázattal kapcsolatos kételyek is az érzelmek mentén fogalmazódnak meg, hiszen senki sem azon tamáskodik, jó helyen lehetnek-e Magyarországon a nyári játékok, hanem azt vitatja: képesek leszünk a rendezésre, van hozzá elegendő erőnk, alkalmas az ország a világraszóló szerepre. A hozzáértők szerint tévedés, hogy elgondolkodni is csak akkor érdemes a rendezésen, ha már minden feltétel megvan. Szerintük a legfontosabb az akarat. Az elhatározás. A döntés, amelynek birtokában úgy alakítandók és alakíthatók a körülmények, hogy a szükséges időpontban minden azt bizonyítsa: Budapest jó házigazdája lehet az olimpiának. Biztos vagyok benne, hogy a rendezés szándékával azonosuló magyar drukkernek fogalma sincs arról, hogy mi is az a megvalósíthatósági tanulmány, milyen pénzügyi konstrukciók teremthetik meg a kandidálás, majd az esetleges rendezés anyagi alapjait, a háttér csak a hétköznapok szintjén érdekli őt, ha érdekli egyáltalán. És ez így van jól. Mint ahogy az is természetes, hogy az eddigi játékokat sem aszerint állítja sorba, milyen szakmai újdonsággal szolgáltak a pályán, a csarnokban, a medencében. Elsősorban azt rögzíti a memóriája, hogy hány aranyérmet szereztek - a magyarok. Mert kérem, hiúság is van a világon. Építhetünk rá".

Veress Jenő szerint (Aranylövés Népszava, 2002. március 12.) "az olimpiai álomban, mint eszenciában mutatkozik meg legmarkánsabban, hogy a kormány négy éve folyamatosan virtuális világot épít és azt szuggerálja valóság gyanánt/helyett. Olimpia ugyebár nincsen - s legyünk józanok - nem is lesz. (...) Míg tehát Párizs realista, addig a Fidesz - ki, ha ő nem -akkorákat álmodik, hogy hajnalonta nedves a lepedője. Már tervezi az olimpiai önkéntesek képzését, olimpiai ismereteket tanítana az iskolákban és olimpiai ösztöndíjakon töri a fejét. Harangozókat toboroz a dzsungelben, pedig a misszionáriusok még meg sem érkeztek. Úgy tesz, mintha. Mintha Magyarország nagy, erős, tekintélyes és gazdag állam volna. Mintha Orbán Viktor eurocsárdása nem csupán a 'kettőt jobbra' lépéskombinációból állna. Mintha ezt a világ nem venné észre. Mintha a kormányprogram megvalósult volna, mintha az emberek jólétben, biztonságban, félelem nélkül élnének, mintha demokrácia lenne".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695