A második forduló után (2. rész)

2002-04-25

A Fidesz-MDF szövetségnek 188, az MSZP-nek 178, az SZDSZ-nek 20 képviselője lesz a parlamentben. Valószínűleg az MSZP az SZDSZ-szel alakíthat majd kormányt, mivel a Fidesznek az MDF-fel nincs meg a kormányalakításhoz szükséges többsége. A legnagyobb frakciója az MSZP-nek lesz, mert a Fidesznek és az MDF-nek együtt ugyan több képviselője van, mint a szocialistáknak, de várhatóan külön frakciót alakítanak, hiszen a választások előtt így egyeztek meg. A második fordulót egyértelműen a Fidesz-MDF pártszövetség nyerte meg. A Fidesz-MDF jelöltjei 74 választókörzetben, a szocialisták 55-ben, a szabad demokraták két helyen győztek a második fordulóban. Az első fordulóban egy szabad demokrata, 24 szocialista és 20 fideszes jelölt győzött.


Összefoglalás

A választások második fordulója után elhangzott vélemények:
- az első forduló után a kisvárosokban és a falvakban nagyon sokan álltak a jobboldal mellé a lejárató, ijesztgető röplapok, a hazafiaskodó, tömegeket hiszterizáló miniszterelnöki kampánygyűlések, templomi szentbeszédek hatására
- a Fidesz majdnem sikeresen szembefordította egymással a fővárost és a vidéket, a nagyvárosokat és a kisvárosokat
- a Fidesz az első fordulóban bukta el a választást
- a két forduló között az MSZP képtelen volt átvenni a kezdeményezést, inkább csak a kormánypártra reflektált
- a lakosság nem bosszúra, nem megtorlásra szomjazik, hanem egyszerűen érteni szeretné a történéseket, azt szeretné, hogy az állami pénzek útja végig követhető legyen, ne csak addig, amíg kikerül az államkasszából egy részvénytársasági formában működő cég bankszámlájára
- az ország nem szorul rá Brüsszel kioktatására a demokráciából, hiszen a MIÉP nem jutott be a parlamentbe
- Orbán Viktor veresége nem a gazdasági helyzetnek, hanem főképp a stílusnak, illetve a nacionalistákkal való flörtölésnek tudható be, továbbá annak, hogy a Fidesz keveset nyújtott a nyugdíjasoknak és a kékgalléros munkásoknak
- ha csak az 1998-as eredményeket hozza a jobboldal a fővárosban, akkor nincs kormányváltás
- az elmúlt egy évszázad egyik legjobb magyar kormánya azért veszített, mert nem volt képes mindenki igényeit kielégíteni
- a befektetők kedvezően fogadták a szocialisták és a szabad demokraták győzelmét, mert arra számítanak, hogy az új kormány nagyobb teret enged a szabad piacnak, mint elődje
- nem azoknak volt igazuk, akik arra számítottak, hogy az erőteljes negatív kampány a Fidesszel szembeni ellenszenvet és szavazatvesztést eredményez
- nem igazolódott a nézet, hogy az MSZP és az SZDSZ visszafogottsága önmagában ellensúlyozni képes a fideszes 'nyomulást'



Tanács István szerint (Állás helyett szagos mise, Népszabadság, 2002. április 24.) "a vidéki Magyarország kevés híján a hatalomban tartotta Orbán Viktort és csapatát. Budapesten nem fordult meg a trend a választás két fordulója között, és nem fordult meg jó néhány vidéki nagyvárosban sem. A kisvárosokban és a falvakban azonban nagyon sokan álltak a jobboldal mellé a lejárató, ijesztgető röplapok, a hazafiaskodó, tömegeket hiszterizáló miniszterelnöki kampánygyűlések, templomi szentbeszédek hatására. Most úgy tűnik, Budapest ellenére nem lehetett választást nyerni, ez azonban könnyűszerrel alakulhatott volna másként is".

Tanács szerint "ami a két forduló között történt, annak tanulságait le kell mérni a politikai baloldalon, máskülönben nagy cirkuszok lesznek már az európai uniós csatlakozás idején. Arról van szó, hogy a vidéki Magyarországon a téeszvilág és a telephelyes ipar helyén hatalmas egzisztenciális űr tátong. Ahol a mezőgazdaság versenyképes, ott még ebből az ágazatból is kiszorul a lakosság nagyobbik része. Van viszont körülbelül egymillió ember, többségük őstermelői státusban (ez jórészt a hagyományos kisgazda szavazóbázis), akiket nem tartanak nyilván sem munkanélküliként, sem munkavállalóként. Van egy-két hektár földjük - árutermelésre nem alkalmas sem a föld, sem a tulajdonosa. Bérbe lehet adni, úgy is lehet belőle némi jövedelmet húzni. Lehet rajta önellátásra termelni ezt-azt - ez is jövedelem, de csekélyke. A nagyszülőknek van nyugdíjuk - kevés, mert a Kádár-korszakban alacsonyak voltak a mezőgazdasági bérek. Mégis több mint amennyi a mai középkorúaknak lesz, mert nekik egyáltalán nem lesz nyugdíjuk, mivelhogy évtizede nem fizetnek járulékot. Van, aki eljár napszámra, de akihez eljár, drágállja azt a munkadíjat, amennyiért itt idénymunkást lehet kapni, és külföldi feketemunkást foglalkoztatna inkább".

Tanács szerint "a Fidesz majdnem sikeresen szembefordította egymással a fővárost és a vidéket, a nagyvárosokat és a kisvárosokat. A baloldali-liberális kormánynak elvi okokból is a megbékélésre, érdekegyeztetésre és kiegyenlítésre kell törekednie - de a fékevesztett demagógia tagadhatatlan sikere miatt sem engedheti meg magának, hogy még egyszer elhanyagolja azokat a rétegeket, amelyeket ennyire könnyű volt szembefordítani vele".

Uj Péter szerint (Országos zakó, Népszabadság, 2002. április 24.) "a jobboldal önmaga számára végzetes hibája jelenti a kampány egyik legszomorúbb tanulságát. A Fidesz az első fordulóban bukta el a választást, eztán kapcsolt gigaagresszívba, eztán jött a '94-es mintájú durvulás. És ez működött. A tanulság: előbb kellett volna kapcsolni! Ha az elejétől macsók, simán nyernek.A túloldal akkor hibázott, amikor a kormánypártok magukra találtak a két forduló közt. Azt hitte, a lapulás elég lesz. Elég lett ugyan, de épphogy; a második forduló azért nagy vereség a baloldalon. (...) A Fidesz-MDF anti-MSZP kampánya azért is lehetett sikeres, mert a szocialisták képtelenek voltak önálló és megfelelően erős üzeneteket találni, olyan képet formálni magukról, amely hiteltelenné tehette volna a támadásokat. Van egy gyönyörű kifejezés, még a protestszavazatnál is szebb: a közbeszéd tematizálása. Itten régóta (1997-98 óta) a Fidesz tematizál. Ő mondja meg, miről legyen szó, ő dobja be a témákat. (Rettenetes politológiai közhely öt év óta.) Az MSZP képtelen volt átvenni a kezdeményezést, inkább a kormánypártra reflektált, ahhoz képest határozta meg magát, a programját (tényleg, milyen program?), legföljebb kontratémákra futotta az erejéből, valami homályos dumára a demokratikus értékrendről, a kettészakadt ország összeférceléséről, valamint kubikolásellenes elkötelezettségről (hangosan fölröhögtem, amikor Medgyessy azzal fejezte be a miniszterelnök-jelölti vitát, hogy véget kell vetni az árokásásnak), és persze futotta még a szokásos szociális maszlagra, amely ugye borzasztó hiteles attól a párttól, amely a legújabb kori magyar történelem legliberálisabb (legthatcheristább) gazdaságpolitikáját vitte, anno".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Nem garasoskodás, Magyar Hírlap, 2002. április 24.) "kormányváltáskor óhatatlanul szóba kerül, hogy mi lesz a szőnyeg alá söpört ügyekkel. Mindazokkal, amelyek esztendőkön át szóbeszédre adtak okot, de érdemlegesen nem vizsgálták ki, mert az éppen hatalmon lévők fölöslegesnek ítélték a feltárást. Ilyen ügyek mindig akadnak, egyes kormányok alatt talán a tolerálhatónál több. Négyévenként aztán eljön az 'igazság pillanata', és az újak megpróbálják kideríteni a zűrösnek látszó eseteket. Az eddigi eredményeket látva elmondható, nem sok sikerrel. Ilyenkor szokott ugyanis kiderülni, hogy a botrányt okozó ügyek ugyan joggal sértik az igazságérzetet, ám attól még jogszerűek. A mostani kormány is zászlójára tűzte a korrupció feltárását, visszaszorítását. Elvárható hát, hogy a törvényesség betartásával kiderítse, voltak-e olyan visszaélések, amelyek az igazságszolgáltatásra tartoznak, de valamiért mégsem kerültek oda. Csak föltételezni lehet, hogy Kaya Ibrahim és Josip Tot furcsa cégvásárlásai ismét a figyelem középpontjába kerülnek. Nem kizárt, hogy az új hatalom azt is feltárja, mi igaz a Simicska Lajos APEH-elnöki ténykedését kísérő különös történetekből. Lehet, hogy semmi, ám akkor tényszerűen nyilvánosságra kell hozni, s ezzel egyszer s mindenkorra véget vetni a pletykáknak. Érdekli a nyilvánosságot az is, hogyan privatizáltak hirtelen tizenkét állami gazdaságot, s miért azok szerezték meg, akik végül is megkapták. Az autópálya-építésben is akadnak jócskán kérdőjelek, az MFB és a Vegyépszer szerepe különösen érdekes lehet. Mindez fölöttébb izgatja a magyar választópolgárt. Nem bosszúra, nem megtorlásra szomjazik, hanem egyszerűen érteni szeretné a történéseket. Azt szeretné, hogy az állami pénzek útja végig követhető legyen, ne csak addig, amíg kikerül az államkasszából egy részvénytársasági formában működő cég bankszámlájára. A választópolgár üvegzsebeket szeretne látni. Nemcsak a választási kampányok ígéreteiben, hanem valóságosan is. Joga van ugyanis tudni, hogy adóforintjait mire költötték, sehol egyetlen garas sem gurult-e félre. De ez egyáltalán nem garasoskodás. De Isten mentsen a bosszúvágytól! Jogos igény azonban, hogy úgy kell szabályozni az üzleti és banktitkokat, hogy ami csakugyan nem tartozik a nyilvánosságra, azt védje konokul a törvény, viszont az összes többi világossá, ellenőrizhetővé, tehát átláthatóvá váljék".

A Wall Street Journal szerint (In: Magyarországot nem kell demokráciából oktatni, Magyar Nemzet, 2002. április 24.) "a magyar választások bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy az ország nem szorul rá Brüsszel kioktatására a demokráciából", hiszen a MIÉP nem jutott be a parlamentbe. A lap szerint "talán a szovjet időkből hozott örökségként - a távoli fővárosból küldött parancs teljesítésének szokásaként - fogható fel, hogy a szocialisták gyakran túlságosan meghajolni látszanak az Európai Unió diktátumai előtt. Az MSZP által cipelt másik ballaszt, hogy az előző kormányzati ciklusok során súlyos probléma volt a korrupció". A lap az MSZP-ről azt írja: "bizonyítványuk meggyőző, hiszen a Bokros-csomagnak nevezett kemény strukturális reformintézkedések segítették Magyarországot abban, hogy erős gazdasági növekedési pályára álljon, sok külföldi beruházást vonzzon, és biztosítsa az ország pozícióját az EU-tagságra várakozók élén". "Orbán Viktor vereségét a lap nem a gazdasági helyzetnek, hanem főképp a stílusnak, illetve a nacionalistákkal való flörtölésnek tulajdonítja, továbbá annak, hogy a Fidesz 'keveset nyújtott a nyugdíjasoknak és a kékgalléros munkásoknak'".

Az ukrán Ukrajina moloda című, nemzeti-demokrata színezetű napilap szerint (u.o.) "négyéves kormányzása alatt az Orbán-kormány vitathatatlan gazdasági sikereket ért el, de a kormányfő 'akaratos, diktátorságra hajlamos emberként mutatkozott be'".

Tihanyi Örs szerint (A főváros felülírta a vidéki eredményeket, Magyar Nemzet, 2002. április 24.) "a két nagy középerő négy éven át tartó küzdelméből a Fidesz és az MDF párosa került ki győztesen. A rendszerváltás utáni Kelet-Közép-Európában eddig még senkinek nem sikerült az a bravúr, amit a Fidesz- MDF elért: kimagaslóan magas részvételi arány mellett, négy, igen nehéz kormányzati év után ugrásszerűen növelték mandátumaik számát, és legyőzték a varsói expressz éppen soros posztpárt- állami pártját. A végeredmény azonban mégsem lett kedvező, mert kettejük közé beékelődött egy harmadik erő, a SZDSZ. Örök talány ez a párt. Miközben még az 1998-as mélyrepülést is alulmúlva éppen hogy átcsúsztak a bejutási küszöb fölött, lényegében az ő kezükbe került a hatalom. A Horn-kormány talán leggyengébb minisztereit kiállító párt döntheti el, ki kormányozza az országot. Paradox a most kialakult helyzet: miközben kifejezetten gyenge eredményt ért el az SZDSZ a most megszerzett húsz mandátumával, talán még soha ekkora súlya nem volt".

Tihanyi szerint "az Orbán-kabinet vitán felül a rendszerváltás utáni Kelet- és Közép-Európa legjobb kormánya lett. Az ország makrogazdasági mérlege imponálóan jól alakult, a kétéves előkészítés után elindított programok egyre szélesebb tömegeket vontak be abba a sajátos, akár orbánizmusnak is elnevezhető körbe, amelynek jelszava kimondatlanul is ez lett: tanulj, dolgozz, és az állam segíteni fog. Ma még nehéz felmérni, hogy a Széchenyi-tervtől a diákhitelen át a családi gazdaságokig terjedő átfogó program milyen mértékben gyorsította fel a modernizációt és a polgárosodást, formálta át a közgondolkodást. Nem kétséges, hogy mindez nem jöhetett volna létre a végtelenül türelmes és szorgalmas magyar gazdatársadalom nélkül, és ezért is sajnálatos, hogy az SZDSZ-nél lényegesen mélyebb gyökerekkel és öntudatosabb szavazótáborral bíró FKGP ilyen módon tűnt el a politikai palettáról. A felelősség megállapítása majd a kisgazdapárt országos gyűlésére vár, mindenesetre a korábbi választások kisgazda voksai április hetedikén nagyon hiányoztak".

Tihanyi úgy véli "volt még egy párt, amelyik kiesett, a MIÉP. Őket is dicséret illeti, hiszen a második fordulóban nagyon értékes szavazótömegként léptek fel. Ezért dicsérhetők, de másért nem. A mostani választás bebizonyította, hogy Csurka István fölött eljárt az idő. Irodalmi metaforákba csomagolt, régmúlt korok rossz emlékét fölidéző megnyilvánulásai, a teljesen érthetetlen következetességgel ismételgetett revíziós szólamok arra voltak csupán alkalmasak, hogy a Hősök terét amúgy derekasan megtöltő, de összességében öt százalék alatti tábort föllelkesítsék. A még mindig feszítő, ki tudja hány év alatt megoldható szociális problémákat, a Kádár-korszakból örökölt rozsdásodó állami ellátó rendszereket a Trianon fölötti siránkozás meg a közel-keleti történelem elemzése nem oldja meg. A MIÉP bukása azért volt törvényszerű, mert egy olyan torz ideológiára építette a párt egész kampánystratégiáját, amelyről mindenkinek tudnia kellett, hogy Európában már sehol nem számít szalonképesnek. Azért is fájdalmas ez, mert ugyanennek a MIÉP-nek volt egy másik arca is: a frakció egy részének szakszerű és tárgyilagos parlamenti szereplése, a helyenként nagyon is mellbevágó tényfeltárások a kiszolgáltatott kisember nyomoráról vagy az önkormányzatokban ülő miép-esek botrányoktól mentes teljesítménye azt mutatta, hogy lehetett volna egy jobb út is".

Tihanyi szerint a Fidesz vereségének oka "az egyéni kerületek eredményeiben bújik meg. Budapest 32 választókerületéből négy éve tizennégyet nyert meg a jobboldal, most pedig mindössze négyet. Nyugodtan ki lehet számolni, hogy ha csak az 1998-as eredményeket hozza a jobboldal a fővárosban, akkor nincs kormányváltás. A legérzékenyebb veszteség a korábbi budai és belvárosi fölény elvesztése volt. Ne kerteljünk: a főváros polgárai számon kérték az elmaradt vagy késlekedő közlekedési fejlesztéseket, a négyes metrót és a felszíni közlekedés korszerűsítését. A lakótelepek komor népét nem érdekelte a kulturális beruházások sokasága, a Millenáris Park, a Nemzeti Színház, ő közbiztonságot és élhető Budapestet akart. Bármennyit tett ez a kormány, a vádat, miszerint bünteti a fővárost, nem tudta magáról lemosni. Ez tény, a jobboldal saját magát csapja be, ha legalább burkoltan nem ismeri be. Mivel Budapest másképp nem tudta az elégedetlenségét kifejezni, most az ellenzékre szavazott".

Tihanyi szerint "a vidékfejlesztési politika meghozta a gyümölcsét, hiszen a 144 vidéki választókerületből 91-et megnyert a jobboldal. Kellemetlen meglepetések azonban itt is voltak. (...) Ne legyen illúziónk. Bár a Fidesz-MDF legyőzte az MSZP-t, az egyesített baloldal mégis kiszorította a kormányból. Az elmúlt egy évszázad egyik legjobb magyar kormánya azért veszített, mert nem volt képes mindenki igényeit kielégíteni. A magyar nép örök ellenzéki, és mindig is kiszolgáltatott marad a demagógia lovagjaival szemben. Ha valaki nem akar veszíteni, meg kell tanulnia: nem elég jól kormányozni, de ennek a látszatát is úgy kell megteremteni, hogy az ellenfél szőrös mancsai ne találjanak olyan sok fogást, mint az elmúlt négy évben. A Fidesz vezette kormány sajnos épp annyi hibát követett el, amely elég volt ahhoz, hogy ha minimális arányban is, de bal felé billenjen el a mérleg nyelve. A sikeres jövő érdekében tanulni kell a hibákból".

A Financial Times szerint (Külföldi választási aggodalmak, Magyar Nemzet, 2002. április 25.) "a befektetők kedvezően fogadták a szocialisták és a szabad demokraták győzelmét, mert arra számítanak, hogy az új kormány nagyobb teret enged a szabad piacnak, mint elődje. Azonban a balközép koalíciós partnerek választási ígéretei aggodalmakat keltettek a már így is túlságosan megterhelt költségvetéssel kapcsolatban. Medgyessy mindezzel együtt is sokkal jobb helyzetet örökölt, mint Horn Gyula, az előző szocialista kormányfő 1994-ben. Minden bizonnyal az ő kormánya fogja bevezetni Magyarországot az EU-ba 2004-ben, s bár feltehetően kezdeményezni fogja a csatlakozási tárgyalásokon született bizonyos ideiglenes megállapodások felülvizsgálatát és más problémás ügyeket - köztük az audiovizuális fejezetet -, valószínűleg le tudja őket zárni".

A Hospodárské Noviny nevű szlovák gazdasági napilap szerzője (u.o.) "Orbán Viktor érdemeit méltatva elismerően szól a magyar miniszterelnök által a Millenáris Parkban elmondott beszédéről. Ez karrierjének egyik legjobb teljesítménye volt, és azt bizonyítja, hogy Orbán Viktor 'a magyar politikai színtér legerősebb egyénisége marad'".

Szabó László Zoltán szerint (A polgári oldal a választások után, Magyar Nemzet, 2002. április 25.) "a Fidesz-MDF jobboldali polgári szövetség 188 mandátum elnyerésével győzött a 2002. évi magyarországi választásokon. Kovács László MSZP-pártelnök azon állítása, miszerint a választásokat a posztkommunista utódpárt nyerte meg, nem egyéb szemrevaló szofizmusnál. Azaz a tények hamis magyarázatánál. A Magyar Szocialista Párt csak balliberális szatellitpártja, az SZDSZ segítségével szerezheti meg a törékeny többséget a magyar parlamentben. Ez utóbbi érdekében már megszületett a megállapodás a két baloldali párt elnökei között, mert az egykoron szebb napokat látott SZDSZ buzgó lelkesedéssel ugrott a Nagy Testvér karjaiba".

Szabó véleménye szerint "a 2002-es választások alapvetően két antagonisztikus értékrend öszszecsapásáról szóltak, ahol egyfajta (proletár) lázadás zajlott le a polgári Magyarország ellen. Így az egyik értékrend azt a késő kádárista mentalitást képviselte, amely minimális anyagi juttatások ígéretéért cserébe az adott jelen, a mindennapi élet rítusát többre tartotta, mint azt a jövőképet, amelyet a polgári oldal kínált. Így, ennek a rendszerváltás után többé-kevésbé marganizálódott rétegnek - lakótelepen és a perifériákon élők, a nagyvárosok széles rétegei, munkanélküli fiatalok egy csoportja, megkeseredett kisnyugdíjasok és így tovább - a Fidesz szlogenje ("A jövő elkezdődött") nem jelenthetett többet egy irritáló és enigmatikus absztrakciónál. Ellenérzésüket a polgári kormány iránt még növelték a baloldali médiák keresztes hadjáratai a polgárosodás fogalma ellen, s így egy véd- és dacszöveséget is felfedezni véltek saját maguk és az általuk feltétel nélkül elfogadott kereskedelmi csatornák véleménye között, hiszen lám, 'azok' is éppúgy utálják 'ezeket', mint mi".

Szabó véleménye szerint "a polgári értékek, az Orbán-kormány által felvázolt, gyakran grandiózusnak is tűnő jövőkép valószínűleg olyan fokú ellenérzést, sőt gyűlöletet váltott ki az előbbiekben leírt társadalmi rétegekből (hiszen okkal vagy ok nélkül, feltételezhették, hogy ők nem lesznek boldog részesei ennek a jövőnek), hogy legtöbbjük valószínűleg pusztán érzelmi okokból, mintsem bármiféle racionális megfontolás alapján szavazott a posztkommunista pártra. Véleményünk szerint csakis az utóbbival magyarázható az a buzgalom, amellyel a miniszterelnöki székbe segítették azt a Medgyessy Pétert, akinek magánvagyona még a legszerényebb becslések szerint is ötmilliárd forintra tehető".

Szabó szerint "a választások egyik tragikus kimenetele a határon túli magyarság sorsát érinti, mert az MSZP hatalomra kerülésével a státustörvény úgy, ahogy van, halálos veszélybe került. Medgyessy többször is hangsúlyozottan kijelentette, hogy ő, Horn Gyulához hasonlóan, 'csak' tízmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni, és a határon túli magyarok helyzetét a szomszédos országokkal folytatott politikai keretek között akarja megoldani. Ismerős? Erre a meglehetősen egyértelmű üzenetre azonnal reagált is Mikulás Dzurinda szlovák miniszterelnök, aki az új magyar kormánytól nem kevesebbet vár el, mint a státustörvény azonnali revideálását. A szomszédos országokban élő magyarok képviselőinek elszánt optimizmusa ellenére az a támogatás, amelyet a hivatalba lépő kormánytól remélnek, minden valószínűséggel csak egy olyan jellegű politikai kozmetikázás lesz, mint amelyet a Grósz- vagy később a Horn-kormány folytatott".

Lukács Csaba szerint ('Csak lelkünkben győztek', Magyar Nemzet, 2002. április 25.) "a magyar országgyűlési választások második fordulójának eredményét jókora csalódottsággal fogadták Erdélyben. Az ottani magyar sajtóban (a korai lapzárták miatt) kedden borúlátó szerkesztőségi vezércikkek, a polgári kormány nemzetegyesítő eredményeit féltő kommentárok jelentek meg. A Kovászna megyei napilap egyenesen fogalmaz: 'a Háromszék olvasói - szinte elhanyagolható kisebbségtől eltekintve - a magyarországi választásokat vereségként élték meg. (...) Nem ezt a lovat akartuk. Mi, határon túliak másféle diktatúrák szenvedő alanyai voltunk, mint magyarországi polgártársaink, itt nem volt 1956, csak ennek szigorúan megtorolt utórengése (...), s itt - és ez a legfontosabb - nem volt bársonyos, puha diktatúra, gulyáskommunizmus. Ezért a magyar társadalom immunrendszere a kommunista fertőzéssel szemben másképp alakult, mint nálunk'".

Ungváry Rudolf szerint (Újabb négy nehéz év, Népszabadság, 2002. április 25.) "az antiliberális és rasszista tábort egyesítő Fidesz a két forduló között növelni tudta szavazótáborát, és az MDF-fel egybeszámítva a legerősebb párt lett. Mindezt negatív kampánnyal érte el, mely állítólag hatástalan. A bal- és liberális oldalon nemhogy győzelmi mámorra, de politikai biztonságérzetre sincs ok. Mi a magyarázata annak, hogy ilyen sok szavazót nem riasztott el a gyűlölködő beszéd, az 'internacionalista bolsevik kutyázás', 'szellemi hajléktalanozás', 'hazaárulózás', az öngyilkosságra való felszólítás, az olyan retrográd aktusok, mint a korona úsztatása a Dunán, és az olyan személyi kultuszos gyöngyszemek, mint a Vasárnapi Újságé: 'ahová a miniszterelnök lép, virágok nőnek'? Mi az oka, hogy több mint két és fél millió választópolgárt nem zavart a kokárda kisajátítása, a politikához való racionális viszony felmondása, s egy olyan ideológia, mely szerint a jó és a gonosz, a múlt és a jövő küzd egymással, mely szerint vannak 'nemzetiek', akikkel szemben csak 'nemzetietlenek' létezhetnek? Ezekre a kérdésekre az egyik - hangsúlyozom: csak az egyik - válasz a háború előtti Magyarországhoz vezet. A Horthy-rendszerben szocializálódott tömegek jelentős része a kommunista uralom alatt szabad nyilvánosság híján sem a múltjával nem nézhetett szembe, sem levetkezni nem tudta igazán alapvető politikai beállítottságát. Természetes jelenségként élte meg, ha társadalmi rétegeket a nemzetre hivatkozva iktattak ki a politikai jogegyenlőségből. Nem tanulta meg, hogy kényes legyen a kirekesztésre. Az önvédelmet elsősorban a szervilitás vagy a magánéletbe való visszavonulás formájában ismerte, s ezt örökítette át a későbbi nemzedékekre. Az örökséget a Rákosi- és Kádár-rendszer konzerválta. A Fidesz erre alapozta politikai üzeneteit".

Ungváry szerint "a negatív kampány sikeresen érte el az 'alattvaló' magyart, akinek az 'idegenszívűség', a 'hazaárulózás' történelmileg természetesnek tűnő politikai kategóriák. A társadalom másik része, melyet a Fidesz kirekesztő, megosztó politikai gyakorlata különböző okok miatt sértett, a szocialisták, és sokkal kisebb részben a liberálisok szavazója lett. A Fidesz többletét a második fordulóban valószínűleg a politikailag semlegesebb, kevésbé tájékozott választók alkották, akik a két nagy csoport egyikéhez se tartoznak aktívan, de ugyanúgy örökösei a történelemnek, akár a társadalom politikailag aktívabb része. A szavazótábor e harmadik része a második fordulóban nagyobb részben támogatta a Fideszt. Többségét a populizmus, a vészharangkongatás, az irracionális szóhasználat inkább megnyerte, semmint riasztotta. Ahogy azokat az egyetemista korú szavazókat is, akik az 'összefogás' és a 'szeretet' mámorában csápoltak pártvezetőik tribünjei előtt. Történelmi örökségük jegyében. Az ellenzék elleni gyűlölködő kirohanások nemcsak a MIÉP-szavazókat meg a határozatlanokat, hanem az egyetemisták jelentős részét is elcsábították. Ez annyi haszonnal járt, hogy legalább ráláthattunk politikai kultúra valóságos állapotára".

Beliczai Bea és Nyusztay Máté szerint (Szavazatokat hozott Orbán Viktor vidéki körútja, Népszava, 2002. április 25.) "a két forduló közötti választási kampány sikerének receptjét Orbán Viktor négy elemből állította össze. Mint azt vidéki körútja egyik állomásán, Nagykanizsán elmondta, az első feltétel, hogy mindenki elmenjen szavazni a második fordulóban. A második, hogy a kisgazdák legyenek úrrá pártjuk szétesése feletti fájdalmukon, és menjenek el szavazni, hiszen minden kisgazdára szükség van. A harmadik elem, hogy minél több olyan embert győzzenek meg, aki az első fordulóban otthon maradt vagy más pártra szavazott. A siker negyedik feltételként a kormányfő a hang ércesebbre vételét nevezte, ki kell mondani néhány igazságot arról, mi is történt 1994 és 1998 között. E kampányelemek, úgy tűnik, átütő sikert hoztak vidéken a Fidesz-MDF- összefogásnak".

Beliczai és Nyusztay szerint "a Fidesz kormányfő(jelölt)je egyébként a két forduló között összesen 25 vidéki választókörzet településein járt, főként olyan helyeken, ahol szoros volt az első fordulós eredmény. A körzetek kiválasztásában szerepet játszott még a kisgazda fókuszcsoport elérése is, hiszen hagyományosan erős kisgazdakörzetekben is kampányolt".

Beliczai és Nyusztay szerint "a miniszterelnöki kampány összességében is sikeresnek mondható, tekintve, hogy a 25 körzetből 12-ben megfordult az eredmény a két forduló között, és végül a Fidesz-MDF jelöltje nyert. További 7 körzetben megőrizte első fordulós vezetését, és ugyancsak nyert a Fidesz-MDF. Hat körzetben nyert a szocialista jelölt, ám többnyire csak egy-két százalékon múlt az eredmény".

Beliczai és Nyusztay szerint "az intenzív vidéki kampány a körzetek többségében a Fidesz javára fordította meg az első fordulós eredményt. Összesen 25 választókörzetben járt a miniszterelnök(jelölt), e körzetekben pártja átlagosan 10-20 százalékkal magasabb eredményt ért el, mint két héttel korábban. Ez a 25-ből 19 körzetben jobboldali győzelmet eredményezett. De még ahol nyertek is a szocialisták - mármint az Orbán által érintett körzetekben -, ott is csak egy-két százalékkal sikerült megelőzniük a fideszes indulót".

Lakner Zoltán szerint (Mámor nélkül, Magyar Hírlap, 2002. április 25.) "Orbán Viktor az első fordulós hátrányt látva hadba hívta csapatait, és egy Magyarországon még sosem látott koncentráltságú politikai küzdelemre vezette őket. Nem azoknak volt igazuk - igazunk -, akik arra számítottak, hogy az erőteljes negatív kampány a Fidesszel szembeni ellenszenvet és szavazatvesztést eredményez. Sokunk várakozásának ugyancsak ellentmondva a két héttel korábbinál is magasabb részvétel sem hatott kedvezőtlenül az eddig kormányzó koalíció szereplésére. Az első fordulóhoz képest kicserélődött a szavazók egy része: Fidesz-szimpatizánsok léptek színre, és kormányváltó szavazók maradtak otthon. Az MSZP elleni, a Bokros-csomaggal, a gázárral, a bősi erőművel, és ki tudja még mivel kapcsolatos propagandafogások hatást (ellenhatást?) gyakoroltak a bizonytalan szavazókra".

Lakner szerint "a kéthetes Fidesz-akció hatékonyságához azonban nem lett volna elegendő Orbán Viktor sokszor dicsért politikai tálentuma. Kellett hozzá az is, hogy a kormányváltó erők ne legyenek képesek megtalálni a hatásos ellenszert. Nem igazolódott a nézet, hogy az MSZP és az SZDSZ visszafogottsága önmagában ellensúlyozni képes a fideszes 'nyomulást'. Nem azt furcsállom, hogy a szocialisták és a szabaddemokraták nem vitték híveiket az utcára. Ez lett volna a legrosszabb. De az sem volt szükségszerű, hogy a két forduló közötti időre megforduljanak a szerepek. A kormánypárti politikusok kvázi-ellenzéki módjára támadták az MSZP-t, amely beszorult a rá osztott szerepbe. Vezetői izzadva tagadták, hogy a korábbi szocialista kormányzást szeretnék folytatni. Hátráltak, védekeztek, s eközben nem jutott energiájuk, figyelmük arra, hogy elmondják potenciális választóinak, miért is volna érdemes a szocialista jelöltekre szavazni. Példás erőfeszítéseket tettek ugyanakkor a Fidesz-program népszerűsítésére. Úton-útfélen azt hangoztatták, mit is érdemes megtartani a Fidesz-kormány eredményeiből".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695