A tárcák elosztásáról

2002-05-13

A Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége május 9-én hivatalosan is megállapodott a kormányzat majdani struktúrájáról. Ennek keretében a két párt azt is rögzítette, hogy melyik párt melyik miniszteri, illetve államtitkári pozícióra jogosult. Ennek alapján az SZDSZ négy miniszteri, valamint öt politikai államtitkári posztra tarthat igényt. A négy miniszteri poszt a közlekedéssel bővített gazdasági, a vízgazdálkodással bővített környezetvédelmi, az oktatási, valamint az újonnan alakuló informatikai. E négy minisztériumból háromban - a gazdasági, a környezetvédelmi, valamint az informatikai tárcánál - az SZDSZ jogosult a politikai államtitkár kijelölésére. Ezen túl az SZDSZ jelöli az Igazságügyi Minisztérium politikai államtitkárát, és a Miniszterelnöki Hivatalban is lesz egy szabad demokrata politikus államtitkári rangban. Az ő feladata a két koalíciós partner közötti együttműködés elősegítése lesz.

A két párt közötti megállapodás több tekintetben is meglepetést hozott. Az első meglepetés a megállapodás megszületésének ideje. Az április 21-i második fordulót követő első egyeztetések után Kuncze Gábor még négy-hat hétre becsülte a koalíciós tárgyalások várható időtartamát. A tárgyalásokat időközben felgyorsították ugyan, de a kevesebb, mint három hét alatt létrejövő egyezség még e felgyorsított menetrendhez viszonyítva is gyorsan született meg. A gyorsított egyeztetés indoka minden valószínűség szerint a Fidesz által alkalmazott új ellenzéki taktika lehetett.

A megállapodás tartalmi elemei kapcsán a sajtóban az elmúlt napokban számos találgatás látott napvilágot. Az mindenesetre egyértelmű volt, hogy az MSZP és az SZDSZ közötti tárgyalások más jellegűek voltak, mint 1994-ben. 1994-ben, mint ismeretes, az MSZP nem volt koalíciós kényszerben; az SZDSZ a koalícióban "potyautas" pártként volt jelen. Ehhez képest 2002-ben az SZDSZ részvétele a kormányban nélkülözhetetlen volt a szocialisták számára. Ezen eltérő körülményekkel magyarázták sokan, hogy az SZDSZ most - jóval kevesebb mandátum mellett is - jobb alkupozícióban van, mint 1994-ben volt. Ez vezethetett végül oda, hogy az 1994-eshez hasonló mértékben részesedhet az SZDSZ a kormányzati pozíciókból.

A fenti okfejtés, amely az elmúlt hetekben domináns volt a koalíciós tárgyalásokról a médiában megjelenő magyarázatokban, főleg az SZDSZ szempontjait veszi alapul. A koalíciós kényszerhelyzet ugyanis elméletileg nem csupán az MSZP-t, hanem az SZDSZ-t is kötötte. Az SZDSZ a választások előtt még azt hangoztatta, hogy csak abban az esetben köt koalíciót, amennyiben programjának leglényegesebb elemei bekerülnek a kormányprogramba. Ehhez képest április 21-e után mindkét fél kijelentette kölcsönös koalíciókötési szándékát. A tárgyalások tétje így nem az lett, hogy lesz-e egyáltalán koalíció, hanem az, hogy a koalíciós megállapodás hogyan néz majd ki. Ez a tény azonban elméletileg erodálhatta volna az SZDSZ pozícióját. Hiszen amennyiben az SZDSZ is elkötelezett a koalíció mellett, és nyilvánosan kijelenti, hogy a mindenképpen koalíciót köt, úgy elveszti legfontosabb fegyverét: a zsarolási potenciált. A zsarolási potenciál lényege ugyanis éppen az, hogy az egyik fél "végső érvként" meglebegteti a koalíció megkötésének visszautasítását. Mivel azonban ezt a lehetőséget mindkét fél előzetesen kizárta, az SZDSZ e "végső érvet" nem használhatta a tárgyalások során. Ezáltal azonban az SZDSZ éppen olyan helyzetbe került, mint az MSZP: nem mondhatott nemet a koalícióra. Ez egyben azt is jelenthette volna, hogy a két párt alkupozíciója hasonlatossá vált, ami által az SZDSZ aligha tarthatott volna igényt mandátumarányát lényegesen meghaladó mértékű kormányzati tisztségekre.
Az előző bekezdésben vázolt okfejtés így elvileg az MSZP-nek lehetett volna kedvező. Ha tisztán a politikai racionalitás szempontjait vizsgáljuk, akkor a két párt egyaránt koalíciós kényszerben volt. A koalíciós tárgyalások a racionalitás előfeltevésével egyszerű játékelméleti dilemmává változtak, amelyben mindkét fél saját hasznát igyekszik maximalizálni. A "játékot" az nyeri, aki jobban képes elhitetni a másikkal, hogy ő hajlandó lenne kormányzati szerepvállalását is kockára tenni egy-egy pozícióért. Az ilyen koalíciós játékok megoldása Nyugat-Európában legtöbbször mandátumarányos miniszteri tisztség-elosztást hoz létre. Annak, hogy Magyarországon nem ez történt, két oka lehet. Az első lehetőség, hogy az SZDSZ jobban "játszott"; jobban el tudta hitetni, hogy a valójában mindkét pártot kötő koalíciós kényszer a szocialistákat jobban köti. A másik lehetőség, hogy az MSZP egyáltalán nem a fenti "játékban" gondolkodott.

A koalíciós tárgyalások eredményét a fenti két elem együttesen határozta meg. Fentebb már volt róla szó, hogy a koalíciós tárgyalások "magyarázata" során a médiában inkább az a kép jelent meg, amely szerint az SZDSZ nélkül nincs koalíció, ami azt jelenti, hogy az SZDSZ-nek meg kell adni mindent. Az ezzel ellentétes érv - amely szerint az SZDSZ sincs a koalíció nélkül, vagyis a koalíciós megkötése előzetes elkötelezettség okán az SZDSZ-nek is létkérdés -, kevésbé kapott hangsúlyt a koalíciós tárgyalásokról folytatott közéleti diskurzusban. Vagyis, a fenti "játékot", legalábbis a médiában, az SZDSZ nyerte: tudtával vagy anélkül, az ő álláspontja diadalmaskodott. Egyes szocialista politikusok nyilatkozataiból pedig úgy tűnt, az MSZP is hajlik rá, hogy ezen értelmezést elfogadja. Az MSZP meg sem kísérelt azzal érvelni, hogy az SZDSZ-nek mandátumarányosan kellene részesedni a koalíciós tisztségekből; a koalíció szükségességét, valamint azt, hogy ez inkább az SZDSZ pozícióit erősíti, mintha a szocialista politikusok is tényként fogadták volna el.

Amennyiben a koalíciós tárgyalások a szereplők szemében is a fent kifejtett logika alapján zajlottak volna, aligha lett volna lehetséges, hogy az SZDSZ ilyen mértékben érvényesítse érdekeit. Megítélésünk szerint az MSZP a tárgyalásokhoz eleve nem úgy állt hozzá, mint amit a politikai racionalitás szempontjai alapján kell lefolytatni. Az MSZP vélhetően eleve nem szükséges rossznak tekintette az SZDSZ kormányzati szerepvállalását. Erre utal Medgyessy Péter számos olyan, a választások előtt tett nyilatkozata, amely szerint akkor is felajánlják a koalíció lehetőségét az SZDSZ-nek, ha abszolút többséget szereznek. Meglátásunk szerint ezt az MSZP meg is tette volna. Egy ilyen lépés azonban teljesen ellentétes a - szűk értelemben vett - politikai racionalitással.

Amennyiben az MSZP akkor is hajlandó lett volna a koalícióra, ha abszolút többséget szerez, az azt jelenti, hogy olyan esetben is juttatott volna az SZDSZ-nek kormányzati pozíciókat, ha az SZDSZ alkuereje a nullával lett volna egyenlő. Ebből adódik, hogy amikor az SZDSZ-nek valódi, az MSZP-hez hasonló mértékű alkupozíciója van, akkor az MSZP ezen alkupozíciót meghaladó pozíciókat biztosít az SZDSZ-neki. Mindez arra utal, hogy az MSZP számára az SZDSZ kormányzati részvétele önmagában érték. Vagyis, az MSZP úgy véli, saját pozíciói is javulnak az által, ha az SZDSZ koalíciót köt vele. E megfontolás játszhatott szerepet 1994-ben éppen úgy, mint 2002-ben azon kijelentésekkor, amikor abszolút többség esetére is fenntartották a koalíciós ajánlatot.

A fentiekben kiindulópontul vettük, hogy a megállapodás által elsősorban az SZDSZ járt jól; ő volt képes alkupozíciójánál nagyobb részesedést kieszközölni a kormányzati tisztségekből. E tény alátámasztására elegendő megnézni az SZDSZ és az MSZP parlamenti frakciójának, illetve szavazati arányának, valamint a két párt által kapott kormányzati posztoknak az arányát. Az MSZP a választások során majdnem nyolcszor annyi szavazatot kapott, mint az SZDSZ. A parlamentben 178 képviselője van az MSZP-nek, és 20 az SZDSZ-nek. Ez azt jelenti, hogy a szocialistáknak mintegy kilencszer annyi képviselőjük van, mint a szabad demokratáknak. Ehhez képest az új kormány tizenöt miniszteri posztjából négyet a szabad demokraták kapnak. Ez azt jelenti, hogy az új kormány tárcáinak több mint egynegyedét az SZDSZ irányíthatja majd. Vagyis, a szabad demokraták a koalíciós mandátumokból való 10 százalékos részesedésükkel a minisztériumok 26 százalékát szerezték meg. Ezek a számok világosan mutatják, hogy az SZDSZ mandátumarányát jóval meghaladó mértékben vesz részt a koalícióban.

Érdemes összevetni a mostani helyzetet az 1994-essel. 1994-ben az SZDSZ 3 miniszteri tárcát kapott; akkor ez az összesen 12 minisztérium 25 százalékát jelentette. Vagyis, az SZDSZ 2002-ben ugyanakkora mértékben részesedik a miniszteri posztokból, mint 1994-ben. 1994-ben azonban a 25 százaléknyi pozíció mögött a koalíciós mandátumok 25 százaléka is állt, szemben a mostani 10 százalékkal. Ez azt jelenti, hogy az SZDSZ tárgyalási pozícióját az MSZP annyival jobbnak ítélte most, mint 1994-ben, hogy a kisebb pártnak ugyanakkor kormányzati részesedést biztosított a 10 százaléknyi mandátumához, mint nyolc éve a 25 százaléknyi mandátumához.

Megjegyzendő, hogy a 2002-es koalíciós megállapodás nem csupán az 1994-es, de az 1990-es és az 1998-as megállapodástól is eltér. Az összes korábbi magyar koalíciós megállapodás alapján* eddig elmondható volt, hogy a főszabály a mandátumarányos megosztás volt. 1990-ben az FKGP a koalíciós mandátumok 19 százalékának birtoklása után a tárcák 15 százalékát kapta meg. Ez akkor a 15 tárcából 2 tárcát jelentett az FKGP-nek. A KDNP egy tárcát kapott, ami a tárcák 8 százalékát tette ki. Ez az arány megfelelt a KDNP frakció parlamenti súlyának: a párt a koalíciós mandátumok 9 százalékát birtokolta. Meg kell jegyezni, hogy 1990-ben az FKGP nélkülözhetetlen volt a koalícióhoz, akárcsak 2002-ben az SZDSZ, a KDNP viszont nem - a többség nélküle is meglett volna. A "koalíciós kényszer" léte azonban nem javította az FKGP pozícióit.

Az 1994-es megállapodás kapcsán már elmondtuk, hogy a mandátumarányos elosztás érvényesült. Ez az elv volt az irányadó 1998-ban is. 1998-ban a 17 tárcából 4-et kapott a Független Kisgazdapárt. Ez a tárcák 24 százalékát jelentette. A parlamenti koalíciós mandátumokból az FKGP részesedése 23 százalék volt. Az MDF 1 tárcát kapott, ami a tárcák 6 százalékát jelentette. Részesedése a koalíciós mandátumokból 8 százalékos volt. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy mandátumtechnikailag 1998-ban az MDF volt a "potyautas" párt; a koalíciónak nélküle is többsége lett volna. Ez azonban, 1990-hez hasonlóan, nem változtatott kormányzati részesedésén, ahogyan az FKGP esetén fennálló koalíciós kényszer sem növelte az FKGP részesedését.

A mandátumarányok és a tárcák arányának összehasonlítása természetesen nem az egyetlen indikátor a koalíciós tárcaelosztás értelmezéséhez. Ám ezen indikátor jól összevethetővé teszi a jellegüket tekintve igen különböző koalíciós megállapodásokat. Ezen összehasonlítás alapján megállapítható, hogy az SZDSZ részesedése a majdani tárcákból lényegesen meghaladja parlamenti arányát, és eltér attól a gyakorlattól, amely a korábbi koalíciós megállapodásokat jellemezte. Ennek alapján állíthatjuk, hogy az SZDSZ számára igen kedvező megállapodás köttetett.

A minisztériumoknak természetesen nincs egyforma súlyuk; ez a tény is alakíthatja a tárcaelosztás megítélést. Magasabb részesedést a tárcák számából elvileg ellensúlyozhatja a tárcák relatív gyengesége. A 2002-es megállapodás esetén azonban nem ez a helyzet. Az SZDSZ egyetlen, általában gyengébbnek minősített tárcát kapott: a környezetvédelmit. Ezzel szemben a gazdasági tárca, kibővítve a közlekedésivel, igen jelentős tárcává teszi azt. Az oktatási tárcát általában közepesen súlyos tárcának értékelik. Az informatikai tárca súlya még nem egyértelmű; jelentősége feltehetően hosszabb távon növekedni fog. Az SZDSZ összességében tehát vegyes "súlyú" tárcákat kapott. Mindez azt jelenti, hogy a megállapodás számára kedvező voltát nem módosítja lényegesen a tárcák milyensége.

* Forrás: Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Osiris, 1998; 234. oldal.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695