Az első parlamenti ülés

2002-05-17

A 2002. évi országgyűlési választások nyomán felálló új parlament alakuló ülését május 15-én tartotta. Az alakuló ülésen - többek között - sor került a Ház tisztségviselőinek megválasztására, a házbizottság megalakulására, a kormányalakítási felkérésre, valamint a köztársasági elnök, a távozó, valamint a felkért miniszterelnök beszédére. Az alakuló ülésen történtek, valamint az ahhoz szorosan kapcsolódó politikai döntések több elemzésre érdemes mozzanatot is tartalmaztak. Ezek közül mi eggyel foglalkozunk: azt vizsgáljuk meg, vajon a heti ülésezés hogyan hat majd a főbb politikai pártok stratégiájára.

Az MSZP-SZDSZ többség kijelentette: vissza kívánnak térni a heti ülésezés gyakorlatához. A parlament újonnan választott elnöke e minőségében első nemzetközi sajtótájékoztatóján bejelentette: azt kívánja, hogy a jövőben a nyilvános politizálás fő fóruma a parlament legyen. Emlékezetes, hogy az MSZP és az SZDSZ mindvégig kritizálta a Fidesz azon gyakorlatát, amely heti ülésezést írt elő a parlament számára. Ellenzésük oka az volt, hogy a heti ülésezés csorbítja az ellenzék jogosítványait. Miután azonban az MSZP és az SZDSZ kormányra kerül, felvethető, hogy az ellenzéki jogosítványok csorbítása a továbbiakban már egyáltalán nem lenne érdekeik ellenére. Ezért is vetődhetett fel egyes sajtótermékekben az a feltételezés, amely szerint az új koalíciós többség a kéthetenti ülésezést vezetné be. Miért döntött az MSZP és az SZDSZ mégis a heti ülésezés mellett?

Megítélésünk szerint a heti ülésezés a két párt szempontjából teljességgel racionális lépés. Így van ez még akkor is, ha eltekintünk egyrészt a pártok elvi álláspontjaitól, másrészt azoktól az esetleges károktól, amelyeket a heti ülésezés ígéretének visszavonása jelenthetett volna. Nyilvánvaló, hogy miután a koalíciós pártok előre bejelentették elkötelezettségüket a heti ülésezés mellett, nehezen indokolható lett volna, ha végül kéthetente ül össze a parlament. Az ígéret be nem tartása azonban, ha nem is könnyen, de kommunikálható lett volna, így megítélésünk szerint az előzetes ígéretek betartásának szándéka önmagában nem indokolná a heti ülésezést.

A heti ülésezésnek van egy olyan előnye az MSZP-SZDSZ számára, amely akkor is indokolná e megoldást, ha a mellett semmilyen más racionális érv nem szólna. Ezen előny lényege, hogy a gyakori parlament a parlamentáris politizálás irányába viheti el a politikai életet. A "parlamentáris" jelző itt nem Magyarország államberendezkedésének leírására szolgál - az ugyanis független a parlamenti ülések gyakoriságától. A parlamentáris politika kifejezés azt hivatott jelölni, hogy a jövőben a napirendi ügyeknek vélhetően nagyobb része zajlik majd a parlamentben. Vagyis, a fontos kérdésekről folyó vita elsődleges terepe a parlament lehet. Ez az utóbbi időkben nem így volt - a lényeges kérdésekről a felek főként a médiában fejtették ki álláspontjukat.

Amennyiben a parlament, mint aréna szerepe nőni fog, abban az esetben a releváns politikai erők kénytelenek lesznek parlamentáris érvrendszereket használni. Ennek van egy hatalmas előnye az MSZP-SZDSZ szempontjából: segíthet "kifogni a szelet" a Fidesz által szervezett tömegmozgalom vitorlájából. A tapasztalatok szerint ugyanis egy tömegmozgalom akkor lehet életképes, ha nincs parlamenti képviselete, vagy ha parlamenti képviselete marginális. A tömegmozgalomhoz, ha valahogyan mégis a parlamentben lenne, a hangos obstrukció, a figyelemfelkeltő akciók, valamint a kormányoldal állandó támadása illik. Ez a stratégia azonban vélhetően járhatatlan lesz a Fidesz számára az elkövetkezendő évek parlamentjében. A Fidesz, mint a legnagyobb ellenzéki párt, kénytelen lesz komoly szakmai vitákban megnyilvánulni; a kormányt erőteljesen, de higgadtan, parlamentáris formában támadni.

A parlamentáris politizálás és a tömegpolitizálás egyaránt legitim eszközök egy demokratikus országban, ám egyazon politikai erő esetén nehezen összeegyeztethetőek. Az elmúlt években ezen ellentmondás a MIÉP esetén is megjelent, amely a tömegtüntetéseket a parlamenti szakmai munkákkal egyszerre kívánta megvalósítani. Megítélésünk szerint ez azért nem bizonyult kivitelezhetetlennek, mert a parlament, mint aréna szerepe csekély volt. Ráadásul a MIÉP egyébként sem volt a napirend állandó szereplője, így megnyilvánulásai nem hathattak egymás ellenében.

Gyökeresen más helyzet fog azonban előállni, amennyiben a parlament súlya nőni fog. Már az új parlament megalakulásakor szembetűnő volt az az ellentét, amely Orbán parlamenti beszéde, valamint a múlt héten a Dísz téren elmondott beszéde között feszült. Amennyiben a Fidesz a jövőben is fenn kívánja tartani tömegmozgalmát, több ilyen ellentmondásos esetre kell felkészülnie.

Megítélésünk szerint a Fidesz ebben e helyzetben alapvetően két dolgot tehet. Az első, hogy választ a két szerep közül. Ez azt jelenti, hogy eldönti: a napirenden elsősorban mint tömegeket megmozgatni képes, radikális hangvételű erő jelenik meg, amely a "hazát" képviseli, avagy mérsékelt, parlamentáris ellenzék lesz. Az utóbbi döntés a Fidesz által szervezett, vagy szervezni kívánt tömegmozgalom gyors eltűnését vonná maga után. Az MSZP és az SZDSZ vélhetően ekkor kerülne a legkedvezőbb helyzetbe: elérnék, hogy a potenciálisan veszélyes, de mindenképpen kiszámíthatatlan akciók helyére az általuk kontroll alatt tartott parlamenti és kormányzati munka kerüljön. Az előbbi esetben a Fidesz a parlamentben is tömegmozgalomként viselkedne: a parlamentben sokkal inkább a tömegeknek, mint a képviselőknek szóló beszédeket tartana. Ez a megoldás azért lenne problematikus, mert a parlamentben az ellenérdekelt felek vannak többségben, akik nem lelkes tömegként fogadnák a Fidesz kommunikációját. Márpedig a tömegekre hatni kívánó beszédek számára az egyik legkedvezőtlenebb lehetőség éppen az, ha a "tömeg" nem fogadja lelkesen a beszédet. Továbbá, a parlamentben a többségnek hatékony eszközei vannak arra, hogy a parlamentáris kereteket betartassa.

Mindebből adódóan nem tartjuk valószínűnek, hogy a Fidesz a fenti stratégiát választaná. Ehelyett valószínűbb a második lehetőség: a két politizálási stílus párhuzamos fenntartása. Ez azzal járna, hogy a Fidesz egyszerre lenne parlamentáris ellenzék és tömegmozgalom. Megítélésünk szerint ez a stratégia számos alkalommal ellentmondásba kerülhetne egymással, különösen, ha a koalíciós többség ezt tudatosan kihasználja. Ez történt a parlament alakuló ülésén is, amikor Medgyessy Péter kezet fogott Orbán Viktorral. Nyilvánvaló, hogy e gesztussal Orbán nehéz helyzetbe került. A "tömegmozgalom" számos híve Medgyessyt illegitim kormányfőnek tekinti, maga Orbán pedig a Dísz téren arra utalt, hogy a Medgyessy-vezette kormány nem a hazát szolgálja. A választási kampányban pedig még ennél sarkosabb állításokat is megfogalmazott a miniszterelnök utódjáról. Ezek után egy parlamenti kézfogás könnyen hiteltelenítheti Orbán számos eddigi állítását.

A fenti stratégia - a két politizálási típus párhuzamos fenntartása - ezért csak úgy valósíthat meg, ha a Fidesz különböző személyekkel jeleníti meg a különböző politizálási stratégiákat. Ezáltal elkerülhetővé válna, hogy a tömegmozgalom emblematikus figurái a parlamentben szakmai vitákba keveredjenek a kormányoldal képviselőivel. Ezt a megoldást látszik megerősíteni az a tény, hogy Orbán nem vállalt semmilyen parlamenti tisztséget. Elképzelhető, hogy Orbán Viktor egyáltalán nem exponálja majd magát a parlamenti vitákban - vagyis, nem veszi igénybe a parlamentet, mint a politikai napirend arénáját. Ehelyett nagygyűléseken, illetve különböző alternatív fórumokon igyekszik majd megjeleníteni tömegmozgalmát.

A fenti stratégia azzal járna, hogy kialakulhatna egy "parlamenti Fidesz", valamint egy széleskörű jobboldali összefogást megjelenítő, a Fideszen túlmutató jobboldali összefogás. Az előbbit Pokorni Zoltán elnök-frakcióvezető, az utóbbit Orbán irányítaná. Ez a koncepció elméletileg életképesnek bizonyulhat, ám nem buktatók nélküli.

A legfőbb buktatót a napirend szerkezete jelentheti. Orbán Viktor az elmúlt években hozzászokhatott ahhoz, hogy "bérelt" helye van a napirenden. Kormányfői tisztségéből adódóan megnyilvánulásai "automatikusan" érdekesek voltak. A hetenkénti interjúk, a kormányülések, a külföldi látogatások olyan szereplési lehetőségeket jelentettek, amelyekre ellenzékben nem lesz módja. Ráadásul az ellenzék kommunikációja gyakorta meglehetősen erőtlen volt. Mindebből adódóan az elmúlt években a Fidesz, valamint annak első embere sokkal érdekesebb volt, mint bármelyik politikai szereplő.

Az elkövetkezendőkben azonban ez nem lesz így. Orbán Viktor elveszíti az "automatikus" szereplési lehetőségeket. Ezen túl arra számíthatunk, hogy a megalakuló kormány a kommunikáció terén tanul elődjétől, és megpróbálja döntéseit minél jobban "becsomagolni". Végül, az új koalíciós többség beveti hatalmát annak érdekében, hogy a politika fő arénája a parlament legyen. Ha Orbán a tömegmozgalmi Fideszt jeleníti majd meg, ezen arénából kiszorul.

Vagyis, egyáltalán nem biztos, hogy Orbán képes lesz a tömegmozgalomnak olyan nyilvánosságot biztosítani, mint amilyennek arra szüksége volna. Bár ma ezt még meglehetősen nehéz elképzelni, egy-két év múlva már nem lesz különösebb ok arra, hogy Orbán "csak úgy" megjelenjen a képernyőn. Amennyiben a kezdeményezett akciónak nem lesz "érdekessége", nem kerül majd fel a napirendre. Medgyessy országjáró körútja még a választási kampányban is viszonylag ritkán került fel a napirendre. Orbán nem kampányidőszakban tartott vidéki nagygyűléseinek erre még kisebb az esélye.

Mindez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy az MSZP-SZDSZ média-jelenléte az elkövetkezendőkben automatikusan biztosított lenne. Az azonban bizonyos, hogy az általuk kezdeményezett akciók nagyobb eséllyel indulnak majd a tematizációs küzdelemben. Bizonyos az is, hogy az MSZP és az SZDSZ maga is befolyásolja majd, hogy mennyire jelenhet meg a Fidesz tömegmozgalma a napirenden. Az elmúlt hetekben az ezzel kapcsolatos szocialista stratégia némiképp ellentmondásosan alakult, ugyanis két különböző irányt vett.

Az első irányt főképp Kovács László képviselte, aki a tömegmozgalom szerveződésének láttán illegitim eszközökről, az "indulatok felkorbácsolásáról" beszélt. Hasonló retorika jellemezte a szabad demokraták megnyilatkozásait is. A jövendő kormányerők kommunikációjának ezen iránya arra helyezte a hangsúlyt, hogy a Fidesz mozgalma a választási eredmények burkolt megkérdőjelezését jelenti, amely ellen fel kell lépni.

Megítélésünk szerint e kommunikációs stratégia diszfunkcionális, ugyanis maga népszerűsíti a Fidesz akcióit. Ezt a Fidesz ki is használta, amikor számos alkalommal baloldali politikusok és értelmiségiek "értékelését" közölte az akcióról. Ezen értékelések egyaránt elutasítóak voltak, ám egyaránt lényegesnek ítélték a mozgalomban rejlő "veszélyt". Ám ami a baloldal számára veszély, az a jobboldal számára lehetőség. Így érhető, hogy a jobboldal a baloldal fenti kommunikációs stratégiájából azt olvasta ki, hogy a mozgalomnak igenis van értelme.

A baloldal számára adekvátabb stratégia a "no comment" magatartás volt. Ez a magatartás több dolgot is magában foglal. Egyrészt a reakció hiányát. Másrészt a pozitív üzenetet: a "no comment" stratégia akkor hatékony, ha a reakció helyét a pozitív üzenetek foglalják el. Jelen esetben e stratégia egy harmadik elemmel is járt: az ellenfél kezdeményezésének figyelmen kívül hagyásával. Ez azt jelenti, hogy a Fidesz tömegmozgalmáról nem csak hogy beszélni nem kívánnak a baloldalon, hanem úgy tesznek, mintha nem tudnának e mozgalom létéről, illetve az e mozgalom indításakor elhangzottakról.

E stratégiát tükrözte Medgyessy első parlamenti beszéde. Ha Medgyessy figyelembe vette volna Orbán vádjait, illetve azonosult volna párttársainak olyan kijelentéseivel, amelyek "diktátornak" titulálják Orbánt, aligha köszönhette volna meg neki az elvégzett munkát, s aligha nyújthatott volna kezet. Az, hogy ezt mégis megtette, azt kommunikálta, hogy Medgyessy nem vesz tudomást a "másik Fidesz", a tömegmozgalmi szerveződés létéről. Megítélésünk szerint valószínűsíthető, hogy az MSZP a jövőben inkább e "no comment" stratégia megvalósítására hajlik majd.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695