Schmitt Pál és a főpolgármester-választás

2002-06-07

A Fidesz-MPP június 6-án hivatalosan is bejelentette: támogatja Schmitt Pál berni nagykövet, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke főpolgármester-jelöltségét. Ezáltal Schmitt Pál, aki korábban formálisan 14 értelmiségi felkérésének eleget téve vállalta a jelölést, párttámogatásra is szert tett. A Fidesz támogatásán kívül a MOB-elnök élvezi a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség bizalmát is, és várható, hogy az MDF is támogatásáról biztosítja majd a jelöltet.

Bár Schmitt formálisan függetlenként indul majd a választásokon, nyilvánvaló, hogy politikai értelemben jelölése a Fidesz döntése volt. A berni nagykövet semmi esetre sem vállalta volna a megmérettetést, amennyiben a Fidesz nem biztosítja előzetesen támogatásáról. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy Schmitt neve lehetséges főpolgármester-jelöltként először a Fidesz vezetésben jelent meg. Közismert, hogy a legnagyobb ellenzéki párt eredetileg Pokorni Zoltán pártelnököt kívánta indítani a főpolgármesteri tisztségért. Pokorni jelölése azonban a választási vereség után lekerült a napirendről, aminek két oka is lehet. Egyrészt, a Fidesz Budapesten megsemmisítő vereséget szenvedett. Ebből kifolyóan nem lett volna célszerű a párt első emberét indítani, hiszen aligha hihető, hogy ő több szavazatra számíthatott volna, mint az általa vezetett párt. Másrészt, az Orbán-Pokorni közti választási "munkamegosztás" eredményeképpen - amelynek lényege az első forduló előtt az volt, hogy a politikai konfrontációk nagy részét Pokorni vállalta fel - a pártelnök személyes népszerűsége jelentős mértékben lecsökkent. Mindezek után irracionális lépés lett volna Pokorni főpolgármesternek jelölése. Ebben a helyzetben merült fel a Fideszben az igény, hogy ismert, ám pártonkívüli image-dzsel rendelkező politikust jelöljenek a főpolgármesteri posztra. Schmitten kívül Martonyi János külügyminiszter jött még szóba. Schmitt fellépése arra utal, hogy a Fidesz vezérkara végül az ő személye mellett döntött.

Megítélésünk szerint tehát politikai értelemben Schmitt bejelentése a Fidesz döntésének eredménye. Ezért személyének, programjának és győzelmi esélyeinek értékelését elsősorban a Fidesz szempontjából célszerű megvizsgálni. A fő kérdés a berni nagykövet jelölése kapcsán az, hogy miért döntött a Fidesz amellett, hogy függetlenként indítja Schmittet, valamint, hogy a Schmitt által eddig felvetett témák milyen jellegzetességet mutatnak, illetve milyen győzelmi eséllyel kecsegtetnek.

A függetlenség, a pártokon felett állás image-e mindig segítette egy politikus népszerűségét Magyarországon. Ezzel az eszközzel élt sok egykori magyar államférfi és politikus. Deák Ferenctől Kádár Jánosig, Károlyi Mihálytól Horthy Miklósig sokan kívánták magukat a pártoktól való távolságtartással legitimálni. A modern magyar demokrácia történetében a népszerű politikusok szinte mindig függetlenek voltak, vagy ilyen látszat kialakítására törekedtek. Legegyértelműbb e tendencia a köztársasági elnök esetén, aki alkotmányos jogállásánál fogva is a pártokon felül kell hogy álljon. Valószínű, hogy a köztársasági elnökök kiemelkedő népszerűségében - Magyarországon az elmúlt tizenkét év során szinte mindig az államfő volt a legnépszerűbb politikus - szerepet játszott pártonkívüli image-ük. Ugyanez a látszat segíthette a mindenkori külügyminisztereket is; Kovács László vagy Martonyi János a pártpolitikai csatáktól való távolságtartásuk következtében lehettek kiemelkedően népszerűek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Kovács László példája, aki a "független" külügyminiszterből pártelnökké avanzsálva elvesztett korábbi kiemelkedő népszerűségét. A függetlenség látszata segítette Demszky Gábor főpolgármestert is, aki a "pártokon felül álló várospolitikus" image-ét keltve lehetett általában széles körben elismert. Az ő példája is azt mutatja, hogy a függetlenség látszatának feladása - ami esetében pártelnökké választásakor következett be - rombolja egy politikus népszerűségét.

Magyarország parlamentáris demokrácia, ahol a legtöbb pozíciót a pártok jelöltjeit töltik be. Így, bár fontos, hogy egyes politikusok személyes népszerűsége mekkora, ennél főszabály szerint lényegesebb, hogy mekkora pártjuk támogatottsága. A függetlenség általában magas népszerűséget biztosít a politikusnak, ám nem juttat ebből semmit a pártnak - vélhetően éppen azért, mert a közvélemény a politikust nem köti össze a párttal. Dávid Ibolya népszerűsége és pártjának népszerűtlensége éppen e jelenséget példázza. A párt népszerűsége és a pártpolitikus népszerűsége között gyakran trade-off hatás érvényesül. Ezt láthattuk Demszky SZDSZ-elnökké választásakor: Bár a politikus népszerűsége csökkent, a párté nőtt. Mivel a legtöbb esetben a politikus akkor kap pozíciót, ha pártja népszerű lesz, ezért személyes népszerűség főszabály szerint nem viszi közelebb a politikust a sikerhez.

A fentiekben elmondottak magyarázzák, hogy miért van az, hogy számos népszerű párt elnöke legfeljebb közepesen népszerű: ennek oka, hogy nem tesznek szert a függetlenség látszatára. Nekik azonban erre szükségük sincs, hiszen pártjuk által kívánnak sikerekre szert tenni.

A fenti logika érvényesül Magyarországon az országgyűlési választásokon - nem érvényesül azonban az önkormányzati választások során. Az önkormányzati választásokkor ugyanis elsődlegesen nem pártokat, hanem személyeket választ a polgár. A döntő kérdés így itt nem a pártok népszerűsége, hanem az egyes politikusok elfogadottsága.

A politikusok és a pártok közötti szavazás során persze az önkormányzati választásokkor is erős a korreláció, ám e kapcsolat iránya korántsem egyértelmű. Úgy tűnik, hogy az önkormányzati választásokon a polgárok elsősorban személyeket választanak, s csak akkor döntenek a pártszimpátia alapján, ha a személyt nem ismerik. A személyek népszerűsége ugyanakkor maga is pártfüggő - még ha függetlennek látszó politikus esetén e függés gyengébb is, mint pártpolitikusok vonatkozásában. Göncz Árpádot az SZDSZ és az MSZP szavazói mindig jobban kedvelték, mint például az MDF vagy a Fidesz támogatói, nem beszélve az FKGP és a MIÉP híveiről. A legfüggetlenebb politikusok megítélésének is van pártvonatkozása.

A "független" politikusok az önkormányzati választásokon pártjuk vezetőjeként, reprezentánsaként tűnnek fel, ám nem olyan módon, mint az országgyűlési választásokon. Bár ez utóbbiak is nagy mértékben perszonalizálódtak az elmúlt években, az önkormányzati választásokon fokozottabban érvényesül, hogy a párt a politikus "segédcsapata". Budapest vonatkozásában például nem az a helyzet, hogy Demszky az SZDSZ jelöltje lenne - ehelyett Demszkynek, a jelöltnek, van egy "csapata", amely történetesen az SZDSZ. E helyzet kialakítása az SZDSZ érdeke volt, amely mint párt kevésbé népszerű, mint főpolgármestere. Az SZDSZ sikerrel érte el 1998-ban, hogy olyanok is listájára szavazzanak, akik a tavaszi országgyűlési választásokon nem őt támogatták - sőt, egy esetleges őszi országgyűlési választáson sem őt támogatták volna. Az SZDSZ arra épített, hogy Demszky "csapataként" jelenik meg - így elérte, hogy a Demszkyre szavazók egy jelentős része listán is "Demszkyre" - azaz az SZDSZ-re - szavazzon.
A fenti okfejtésből talán világossá vált, miért érdeke a Fidesznek pártonkívüli politikus indítása. A Fidesz, mint párt, elbukott Budapesten az országgyűlési választások során. Ha olyan jelöltet állítanak, aki túlságosan kapcsolódik a Fideszhez, aligha számíthatnak több voksra ősszel, mint tavasszal. Független jelöltnek viszont esélye van rá, hogy pusztán személyének ereje folytán a Fideszénél nagyobb támogatottságot szerezzen magának.

Schmitt jelölése feltétlenül racionális lépésnek tűnik tehát. Szükséges azonban felhívnunk a figyelmet két olyan körülményre, amelyek erőteljesen csökkenthetik a MOB-elnök győzelmi esélyeit. Az első, hogy a jelölt eleve hátrányos helyzetből indul. A Fidesz tavaszi bukása Budapesten nem történelmi véletlen. Bár a bukás mértéke meglepő volt, annak ténye egyáltalán nem. Budapesten ugyanis, mióta csak választásokat tartanak, a baloldali-liberális erők voltak fölényben. Budapesten még a Horthy-korszak adminisztratív intézkedésekkel tarkított választásai alkalmával is számos esetben szereztek abszolút (!) többséget a szociáldemokraták és a liberálisok - miközben országos eredményük néha alig mérhető volt. Budapest baloldali-liberális "fellegvár", ahol egy jobboldali jelölt győzelmi esélyei rendkívül rosszak. Ezen esélyeken javíthat a Fidesztől való távolságtartás, ám a tény tény marad: Schmitt a jobboldal jelöltje. Amennyiben a kormányoldal egy jelöltet állít, úgy a választás nem személyek küzdelmére, hanem baloldal és jobboldal közti választásra szűkül majd - ezt pedig ez utóbbi Budapesten aligha nyerheti meg. Bonyolultabb lenne a helyzet, amennyiben az SZDSZ és az MSZP külön jelöltet állítana. Ez növelné Schmitt esélyeit, ám a győzelem eléréséhez ez sem biztos, hogy elegendő lenne.

A másik probléma, amellyel Schmittnek szembe kell néznie, az átszavazás kérdésköre. Azt mondtuk, hogy Schmitt független indulásának racionalitása abban rejlik, hogy így olyanok szavazatára is számíthat, akik egyébként nem a Fidesz hívei. Példaként szerepelhetett Demszky esete, aki olyanokat is megnyert az SZDSZ-nek, akik egyébiránt nem szabad demokrata szavazók.

A fenti érveléshez azonban hozzá kell tenni, hogy a blokkon kívüli átszavazás jelensége az elmúlt években is meglehetősen ritka volt Budapesten. Demszky - és az SZDSZ - jó eredménye listán ugyanis az MSZP relatíve rosszabb szereplésével járt együtt 1998-ban. A legnagyobb frakciót így adhatta a jobboldal - jóllehet a pártok versenyében a közvélemény-kutatások szerint Budapesten az MSZP állt a legjobban. Vélhetően az történt tehát, hogy az MSZP szavazóinak egy része listán az SZDSZ-re szavazott, hiszen jelöltként Demszkyt támogatta. Az átszavazók tehát blokkon belül maradtak.

Schmittnek a győzelemhez arra lenne szüksége, hogy blokkon kívülről is átszavazzanak rá. Mivel az nem feltételezhető, hogy SZDSZ-szavazók ne Demszkyre szavazzanak, Schmittnek szocialista szimpatizánsokat kellene megnyernie. Vagyis, azt kellene állítania, hogy a szocialisták számára is elfogadhatóbb ő, mint Demszky.

A fentiek kapcsán látszik, hogy Schmitt sikere a szocialista szavazók, és az MSZP, mint párt döntéseitől függ. Ha az MSZP önálló jelöltet állít, akkor Schmitt bízhat abban, hogy a baloldali szavazatok megoszlanak majd Demszky és az MSZP jelöltje között. Ebben az esetben Schmitt nyerhetne is akár - de el is bukhatna. Az eredmény egy ilyen helyzetre vonatkozóan egyelőre kiszámíthatatlan. A pártok versenyét tekintve tavasszal az MSZP fölényesen, az SZDSZ nélkül is győzött a Fidesz felett, így az MSZP jelöltje akár nyerhetne is az SZDSZ és a Fidesz jelöltjével szemben. 1998-ban ugyanakkor volt már egy ilyen helyzet, amikor az MSZP még nem döntött jelöltje visszaléptetése mellett. Ekkor a felmérések azt mutatták, hogy Demszky két riválissal szemben is nyerne, mert a szocialista szavazók nagy része átszavazna. Három induló esetén tehát mindkét véglet, Demszky és a szocialista jelölt győzelme is lehetséges; előbbi tömeges átszavazás, utóbbi az átszavazás hiánya esetén. Mérsékelt átszavazás esetén ugyanakkor előfordulhatna Schmitt győzelme is. A berni követ számára mindenképpen e forgatókönyv a jobb, hiszen itt nem feltétlenül kell neki szocialista szavazókat megnyernie; elég, ha e szavazók megfelelő mértékben blokkon belül átszavaznak.

Amennyiben az MSZP visszalépteti jelöltjét, úgy Schmitt egyetlen esélye az lesz, hogy szocialista szavazókat nyer meg. Az MSZP vezetésének ilyen helyzetben is óriási szerepe lenne annak meghatározásában, hogy vajon "aktívan", vagy "passzívan" támogatják Demszkyt. Vagyis, hogy mennyire határozottan áll ki az MSZP vezetése Demszky mellett.

Mindkét esetben a szocialista szavazók és a Szocialista Párt magatartásán múlik tehát elsősorban Schmitt sikere. A jobboldali jelöltnek ezért - paradox módon - elsősorban a szocialista szavazókra kell majd valamilyen hatást gyakorolnia.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695