A Medgyessy ügyről

2002-06-21

A június 18-án kirobbant politikai botrány, amely rövid távon súlyos koalíciós feszültséghez vezetett, sok szempontból igen meglepő volt. E meglepő jelleg mind tartalmi, mind politikai szempontból fennállt. Az alábbiakban mi az ügy politikai elemeire koncentrálunk; azt vizsgáljuk, hogyan és miért lett a Magyar Nemzet kedden megjelent cikkéből a Medgyessy-kormány eddigi legnagyobb válsága.

Az üggyel kapcsolatos első meglepő elem az ügy felmerülése és kormányzati kezelése volt. A Magyar Nemzet június 18-án, kedden közölt egy cikket, amelyben - egy dokumentumra hivatkozva - titkosrendőrnek titulálta Medgyessyt. Nem tudni, a Magyar Nemzet cikke önmagában, illetve kizárólag ellenzéki támogatással milyen hatást ért volna el, ugyanis Medgyessy Péter az azonnali reakció mellett döntött. Nem várta meg, amíg az ügyet az ellenzék igyekszik tematizálni; maga döntött úgy, hogy a parlamentben foglalkozik a kérdéssel.

E döntés racionalitása megítélésünk szerint vitatható. Medgyessy és stábja előtt kedden délelőtt két út állt. Egyrészt, alkalmazhatták volna a "no comment" eszköztárát, és megkísérelhették volna az ügyet levetetni a napirendről. Miután az ügy kipattanása eleve a Magyar Nemzethez kötődött, nem feltétlenül lett volna nehéz feladat a "második nyilvánosság" keretein belül tartani az ügyet. A másik út az azonnali reakció volt. Medgyessy megítélésünk szerint azért döntött végül e lépés mellett, mert félt az ügy esetleges későbbi következményeitől. Miután a lapban megjelentek többé-kevésbé megfelelnek a valóságnak - mint ahogy azt Medgyessy szerdán el is ismerte -, a miniszterelnök úgy vélekedhetett, hogy azok tagadása hosszú távon kivitelezhetetlen.

Medgyessy reakciójának megítélésünk szerint két lényeges problémája volt. Egyrészt, elmulasztott mindenfajta konzultációt a koalíciós partnerrel. Ha Medgyessy nem dönt önállóan a teendőkről, hanem előzetes egyeztetést folytat az SZDSZ-el, elkerülhető lett volna az a válsághelyzet, amely kedden este a kisebbik koalíciós pártban, és ennek következtében a koalícióban kialakult. Az azonnali reakció másik problémás pontja a mondottak tartalma volt. Medgyessy azáltal, hogy foglakozni kezdett a Magyar Nemzet állításaival, hogy reagált az ellenzék vonatkozó vádjaira, maga is hozzájárult az ügy tematizációjához. Ennek következtében azonban olyan helyzet állt elő, amikor a helyzet tényeinek tisztázása már lehetetlenné vált. Medgyessy már kedden is tudta, hogy amit a Magyar Nemzet ír, az nagyjából igaz. Ezek után megtehette volna, hogy a kormányzati kommunikációs stratégiát az írottak elfedésére, cáfolására, hiteltelenítésére használja fel. Vagy dönthetett volna úgy, hogy világosan állást foglal a kérdésben. A hozott döntés azonban egy harmadik alternatíva volt: megszólalás világos állásfoglalás nélkül. E döntés problémája az volt, hogy úgy erősítette az ügy tematizálását, hogy közben tarthatatlan üzenetet igyekezett megjeleníteni. Medgyessy tudhatta volna, hogy - éppen annak következtében, hogy ő maga segítette elő az ügy napirenden maradását -, előbb-utóbb kénytelen lesz bevallani, milyen tevékenységet végzett a Belügyminisztérium számára. Vagyis, szerencsésebb lett volna a szerdán elmondottakat már kedden elmondani. Ez megint csak hozzájárult volna ahhoz, hogy ne alakuljon ki a kedd esti válsághelyzet.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a Magyar Nemzet cikke önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy a keddi koalíciós válságot előidézze. Szükséges volt ehhez két, a miniszterelnök által elkövetett taktikai hiba is. A miniszterelnökön túl a koalíciós pártok is hozzájárultak ahhoz, hogy az ügy válságként jelenjen meg. A rendkívüli frakcióülések, a kereskedelmi televízióknak adott interjúk, valamint a különböző koalíciós személyek sajtóközleményei erősítették azt a benyomást, hogy a kérdésben akut válsághelyzet állt elő. A válság a keddi napon folyamatosan eszkalálódott. A válság elmélyülésében nem az ellenzék, hanem a koalíciós pártok játszattok inkább tevőleges szerepet. A médiában a szocialista politikusok magyarázkodásai és a szabad demokraták által elrendelt, de nem tökéletesen működő hírzárlat sokkal inkább hozzájárult a helyzet válságként való megjelenéséhez, mint az ellenzéki vádak. Ennek oka, hogy az ellenzék vádjai "normális" politikai lépések; az állampolgárok megszokhatták, hogy a jobboldal igyekszik össztűz alatt tartani a kormányt. Nem biztos, hogy az állampolgárok a mostani támadás "különleges" jellegét, súlyát érzékelték volna, ha a kormányoldal saját magatartásával nem járul ehhez hozzá.

A helyzet kulcsa kétségkívül az SZDSZ magatartása volt. A párt a keddi válság kapcsán egy nap alatt létének alapvető kérdéseivel nézett szembe. A párt keddi és szerdai döntései nem csupán az aktuális politikai helyzet megítélésének szempontjából voltak lényegesek; a döntések kijelölték azt az utat, amelyet az SZDSZ-nek az elkövetkező években követnie kell.

A kedden és szerdán az SZDSZ-ben zajló történések megértéséhez utalnunk kell néhány, a párt történetével kapcsolatos mozzanatra. Több politikai szereplő él visszatérően azzal az eszközzel, hogy rámutat egy állítólagos ellentétre az SZDSZ politizálásában. Ez az ellentét az SZDSZ - egykori - harcos antikommunizmusa és az elmúlt évtizedben az MSZP-vel kialakított viszonya között húzódik. Sokak számára nehezen érthető, hogy a legradikálisabb rendszerváltó párt hogyan lehet az MSZP szövetségese.

Az SZDSZ megalakulásakor az antikommunizmus valóban az egyik legfontosabb jellemző volt. A párt 1990-ben jó választási eredményét nem kis részben az antikommunista szavazók tömegeinek köszönhette. 1990 után azonban a szabad demokraták számára új helyzet adódott. Az antikommunizmus többé-kevésbé elérte célját, hiszen a szocialista rendszer megdőlt. Az új parlamentben a legfontosabb törés az MDF és az SZDSZ között húzódott. Mivel mindkét párt hasonlóan viszonyult a múlt rendszer kérdéséhez - ami természetesen nem zárta ki a hangsúlyok különbségét -, a különbségtétel alapja nem e kérdés lett. Az MDF és az SZDSZ leginkább az ún. kulturális-ideológiai kérdésekben vallott más nézeteket. A kulturális-ideológiai különbségek nem a rendszerváltás után keletkeztek; a két párt szerveződésekor ezen ellentétek már meghatározó szerepet játszottak. Az 1980-as évek végén éppen a kulturális-ideológiai eltérés volt az oka annak, hogy a magyar ellenzék nem tömörült egy olyan esernyőszervezetbe, mint amilyet a többi kelet-európai ország ellenzéki szervezetei létrehoztak.

A rendszerváltás utáni időszak főbb politikai témáit a kulturális-ideológiai kérdések alkották; az e kérdésekben elfoglalt álláspont bizonyult ezért akkor az SZDSZ számára a leginkább lényegesnek. Márpedig ezekben a kérdésekben az SZDSZ és az MSZP álláspontja minden együttműködés nélkül, sőt, a kölcsönös bizalmatlanság ellenére azonos volt. Az SZDSZ egy ideig megfelelően tudta kezelni azt a helyzetet, hogy a "gyűlölt" utódpárt álláspontja számos fontos kérdésben megegyezik az övével. A kulturális-ideológiai kérdésben elfoglalt álláspontja nem zárta ki, hogy fenntartsa az antikommunista image-t. Változás akkor következett be, amikor az SZDSZ úgy érzékelte, hogy a jobboldali kormány már nem egyszerűen az SZDSZ, hanem az egész magyar demokrácia politikai ellenfele. A kormány politikai ellenfélből egyre inkább politikai ellenséggé vált, akit minden áron meg kell buktatni, le kell váltani.

Az SZDSZ-en belül az 1990-es évek elején megjelent az a két álláspont, amelynek vitáját látensen a most keddi és szerdai frakcióülések replikálták. Az egyik álláspont szerint az SZDSZ számára a jobboldal olyan fenyegető veszélyt jelent, amely ellenében bárkivel érdemes szövetkezni. E célnak alárendelődik az antikommunizmus is. Az MSZP "bármit" csinált is a múltban, az másodlagos a jobboldal hatalmon maradásának - a mostani helyzetben: visszajövetelének - veszélyéhez képest. Ezt az álláspontot jelenítette meg a 90-es évek elején az a csoport, amely végül Pető Ivánt választotta az SZDSZ elnökének.

A másik elképzelés szerint a kulturális-ideológiai térben elfoglalt helyen túl az antikommunizmus is lényeges az SZDSZ számára. Vagyis, a két érték között nem szabad választani, mert azzal az SZDSZ lényegi alapjai sérülnének. A kormány állítólagos demokrácia-ellenes lépései nem indokolják az utódpárttal való együttműködést, hiszen a kormány lehet ugyan politikai ellenfél, de osztozik az SZDSZ-el egy fontos kérdésben: a múlt rendszer elutasításában. Ezt az álláspontot igyekezett megjeleníteni Tölgyessy Péter.

A két álláspont közötti küzdelem az SZDSZ-ben szinte minden vitás esetben az első álláspont javára dőlt el. Ennek hatására a "még elfogadható" szocialista "bűnök" tartománya egyre bővült. A 90-es évek elején a kérdés még a puszta együttműködés volt; a második csoport tagjai ekkor még bármilyen együttműködést elleneztek a szocialistákkal. 1994-ben már a koalíciókötés vagy a kimaradás jelenítette meg az MSZP-hez való kérdés dilemmáját. A koalíció során a bennmaradás vagy kilépés alternatívája volt napirenden. Az ellenzéki időszakban az MSZP-vel való együttműködés a Demszky/Kuncze váltásban ért véget, amely az SZDSZ-el második fordulós választási együttműködéshez vezetett. A kormánykoalícióban a legújabb dilemma így hangzik: elfogadható-e, hogy egy olyan ember vezesse az országot, aki egykoron kémelhárító volt, úgy, hogy minderről a választások előtt nem tájékoztatta a közvéleményt.

Látható, hogy az SZDSZ történetében végig a kettessel jelzett álláspont volt defenzívában. Az újra és újra felmerülő konfliktusokban a kettes álláspont tulajdonképpen az előző korszak egyes álláspontjának védelmezését jelentette. Vagyis, míg 1992-ben az együttműködés/együttműködés megtagadása volt a dilemma, addig 1994-ben már koalíció vagy "csak" együttműködés volt a kérdés. Az 1994-98-as koalíciós kormányzás időszakára folyamatosan az "ezt még elfogadjuk, de ennél messzebb már nem megyünk" álláspont volt jellemző. Az SZDSZ így fogadta el a kormány átalakításait, a kormányfő pozícióinak folyamatos erősítését, az SZDSZ szerepének gyengítését.

A fenti séma működésének újabb bizonyítékát láthattuk a héten. Ezúttal azonban az SZDSZ két nap alatt folytatta le belső vitáit, és döntött - ismét - az aktuális probléma "elviselése" mellett. A dilemmát Medgyessy SZT-tiszt volta jelentette. Az SZDSZ-ben a hírek hallatán először az "eddig és ne tovább" álláspont jelent meg. Vagyis, a fentebb másodikként jelzett mentalitásnak megfelelően - "ezt már nem fogadjuk el" - az SZDSZ úgy nyilatkozott, hogy ezen új információ birtokában az SZDSZ nem hajlandó néma maradni. Az SZDSZ a status quo visszaállítását követelte; vagyis azt, hogy a dilemma szűnjön meg. Ez a konkrét esetben Medgyessy leváltását jelentette volna. Jól látszik, hogy a kettes álláspontnak megfelelően az SZDSZ a korábbi helyzethez való visszatérést kívánta; olyan állapotot, amely a dilemma kialakulását megelőzően fennállt.

Az SZDSZ szerdára megváltoztatta álláspontját. A döntés indoka az "ország érdeke" volt. Az "ország érdeke" - az SZDSZ érvelés szerint - a koalíció fenntartását kívánja. Ez azt is jelenti, hogy az ország érdeke elsősorban a jobboldal bármilyen visszajövetelének megakadályozása. Nyilvánvaló, hogy az "ország érdeke" kifejezés elsősorban az SZDSZ preferenciáit jelenítette meg. Az SZDSZ-nek tehát abban kellett döntenie - immár sokadszor -, hogy az antikommunizmus-e a fontosabb, vagy a jobboldali "veszély" megakadályozása, a koalíció fenntartása.

A döntés végül a fentebb egyesként aposztrofált megoldás lett. Vagyis, az SZDSZ a kormányzás folytatását olyan értéknek találta, amelyhez képest az új információ másodlagos. Az "ezt még elviseljük, de ennél többet már nem" üzenet expressis verbis is megjelent Kuncze Gábor sajtótájékoztatóján*. Az SZDSZ döntése így jellegét tekintve hasonló az elmúlt tíz évben követett gyakorlatához.

* Az SZDSZ elnöke kijelentette, amennyiben további információk látnának napvilágot, az SZDSZ álláspontja is változhatna.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695