Lemondott Pokorni Zoltán (2. rész)

2002-07-10

Pokorni Zoltán, a Fidesz - MPP elnöke bejelentette, hogy lemond pártelnöki és frakcióvezetői tisztségéről, mert előző nap tudta meg, hogy édesapja együttműködött az egykori állambiztonsági szolgálattal. Pokorni Zoltán szerint sem erkölcsi, sem politikai kényszer nincs arra nézve, hogy lemondjon. Azért döntött mégis így, mert úgy érzi, ezzel akarták visszafogni őt a Medgyessy-ügyben, hogy ne érveljen az egykori állambiztonságiak személyének feltárása és a politikai életből való távozása mellett.


Összefoglalás

Pokorni Zoltánt támogató érvek:
- Pokorni nem tekinthető felelősnek, ezért a lemondása indokolatlan, egy politikust a saját tettei alapján kell megítélni, ez alapján ítélik meg a választók is
- az emberek többsége úgy véli, a fideszes politikusnak nem kellett volna lemondania pártelnöki és frakcióvezetői tisztéről édesapja ügynökmúltja miatt
- Pokorni Zoltán is előállhatott volna dajkamesékkel, mondván: édesapja harminchárom éven keresztül az orránál fogva vezette a 'Céget', tudatosan dezinformálta őket, s csak a KGB-sekről adott terhelő jelentéseket, szerencsére Pokorni nem élt ezzel az eszközzel, ő nem úgy viselkedett, mint egy ügynök

Pokorni Zoltánt kritizáló érvek:
- Pokornit az általa vezetett párt, annak saját maga által is képviselt politikája hozta olyan helyzetbe, hogy le kellett mondania
- a magyar társadalom kriminalizálása erőteljesen előrehaladt, hiszen amikor Pokorni lemond, azzal a nyilvánosság színpadán újfent 'bűnnek' nyilvánítja a Kádár-rendszer magatartásformáit, olyan bűnnek, amely a jelenben büntetendő
- Pokorninak mennie kellett, a mindent megtisztítani szándékozó Fidesz csak így jöhetett ki arcvesztés nélkül az ügyből
- Pokorni nem az apja miatt mondott le, saját közelmúltja kényszerítette erre. Az egykor komoly, csendes, megfontolt Pokorni az utóbbi két évben a magyar politikai élet egyik legdemagógabb, legagresszívabb szereplőjévé vált
- a puha diktatúrában nem lehetett az embert olyasmivel zsarolni, ami megérthetővé teszi, hogy barátai, kollégái életviteléről, céljairól, titkairól írjon jelentést a hatóságoknak, hamis Pokorni beállítása, miszerint az apjának harminchárom éven át a börtön versus spicliskedés volt az alternatívája
- Pokorni Zoltán pártja és az igazság elől menekült a lemondásba, olyan igazság felismerése elől, amely érvényteleníti az általa elnökölt párt politikájának fundamentumát



Lakner Zoltán szerint (A nehéz kő, Magyar Hírlap, 2002. július 5.) "ami Pokorni Zoltánnal történt, megrendítő emberi dráma. Döbbenetes, kívülálló számára elgondolhatatlan lehet a fájdalom, amivel ez a szembesülés jár. A pártelnök-frakcióvezető lemondásának azonban nem csak emberi, családi vonatkozásai vannak. S nem is csupán Pokorni erkölcsi nagysága kínál magyarázatot, bár ennek megkérdőjelezésére nincs ok. Pokornit az általa vezetett párt, annak saját maga által is képviselt politikája hozta olyan helyzetbe, hogy le kellett mondania. A Fidesznek az április 21-e óta eltelt időszak nem volt elegendő, hogy feldolgozza a vereség élményét. (...) A szavazatok és a parlamenti mandátumok eloszlásának alakulását fatális véletlennek, istencsapásnak tudják be. Ha nem éppen szervezett összeesküvésnek. A Fidesz vezetői makacsul hisznek abban, hogy az ország felébred a 'ballib' kormány uralmának Csipkerózsika-álmából. Hiszik, hogy ha az átok elmúlik, szeretett népük visszasiet hozzájuk. Két és fél hónapja minden lépésüket az vezérli, hogy siettessék az 'ébredést'. Ezért vetették fel a szavazatok újraszámlálásának szükségességét, amellyel militáns híveik immáron szélsőséges utcai megmozdulásokra is gerjeszthetők. Ezért tartottak gyűléseket. A 'polgári körök' lehetőséget kínálnának a Fidesz-választók identitásának és elkötelezettségének megerősítésére, a párthoz kötődő, szervezett mozgalmi háttér kiépítésére. Egyelőre azonban úgy tűnik, csak rövid távú célok érdekében, az MSZP-ellenes indulatok magas hőfokon tartásáért hívták ezeket életre. Meg hogy ellehetetlenítsék az MDF önállósodási törekvéseit".

Lakner szerint "az aktuálpolitikai érdekektől vezérelt totális 'pártállamtalanítás' azok fejére szállt vissza, akik oly nagyon hirdették. Amikor Pokorni Zoltán édesapjának megrázó története nyilvánosságra került, Pokorninak mennie kellett. A mindent megtisztítani szándékozó Fidesz csak így jöhetett ki arcvesztés nélkül az ügyből. Mindegy, hogy ez nem Pokorni ügye, hanem az édesapjáé. Mindegy, hogy tragikus körülmények közepette, börtönnel fenyegetve, vélhetően családját védve szervezték be. Mindegy, hogy az igazi bűnös a rezsim volt, és nem ő. Mindegy, hogy valószínűleg már megint egy elszabadult dokumentum szolgáltatta az információt. Mindegy, hogy Meruk József hogyan jutott ennek birtokába, és miért tartotta fontosnak, hogy nyilvánosságra hozza. Mindegy, áll-e mögötte valaki. Az ügynökügyben a Fidesz által elfoglalt radikális álláspont nyomán mindezen szempontok mellékesek - miközben persze nagyon is fontosak. Pokorni nem maradhatott ennek a pártnak az elnöke. A Fidesz a végletekig hajtotta a Medgyessy-ügyet. Nem nyert vele semmit, mi több, a nehéz kő éppen náluk állt meg. Ha megállt".

Pokorni Zoltán lemondásával kapcsolatban a Fotexnet Kft. által végzett gyorsfelméréséből kiderül: (In: Lapvélemények a Pokorni-ügyről, Magyar Hírlap, 2002. július 5.) "a megkérdezettek 73 százaléka úgy véli, a fideszes politikusnak nem kellett volna lemondania pártelnöki és frakcióvezetői tisztéről édesapja ügynökmúltja miatt. Az 5424 megkérdezett közül 622-en 25 év alattiak, akiknek mindössze negyede tartja helyesnek a döntést. Az 40-55 év közöttiek közül már valamivel többen ítélték pozitívan a bejelentést: 32 százalékuk. A nem reprezentatív, interneten végzett felmérésben a férfiak és a nők hasonló arányban (71,6 illetve 74,1 százalék) gondolták úgy, jó döntés született. A foglalkozás szerinti felosztásnál már jelentősebb eltérések fedezhetők fel: a nyugdíjasok 40,5 százaléka szerint Pokorninak le kellett mondania. A munkanélkülieknek 36,8, a vállalkozóknak 32,2, az alkalmazottak 28,4, a tanulóknak 26,1, a felső vezetőknek pedig mindössze 23,8 százaléka képviselte ugyanezt az álláspontot. A nettó jövedelem szerinti felosztásnál is kimutathatók eltérések. A tisztségeiről való lemondással a 150-250 ezer forintos havi jövedelemmel rendelkezők 35,8 százaléka értett egyet, míg a havi 50-75 ezer forinttal rendelkezőknek 28,1 százaléka. A legtöbbet keresők képviselik a középmezőnyt, a 250 ezer forint felettiek közel harmada, 30,1 százaléka ítélte helyesnek a lemondást. Érdekesség, hogy a családi állapot szerint is kimutathatók eltérések: az özvegyeknek 36,1, az elváltaknak 35,8, a házasságban élőknek pedig 30,9 százaléka véli úgy, apja ügynökmúltja miatt Pokorni nem tarthatja meg pozícióit".

Áder János szerint (In: Kis Ferenc: Fidesz: Visszavágott a hálózatok kormánya, Magyar Nemzet, 2002. július 5.) "sem politikai, sem morális indoka nem volt Pokorni Zoltánnak a lemondásra, az emberi szempontokat viszont megérti és tudomásul veszi a Fidesz elnöksége". "Mélyen megrendítette az elnökség és a frakció tagjait, valamint a Fidesz szimpatizánsait is Pokorni Zoltán esete - fogalmazott Áder János, hozzátéve: minden támogatást megadnak a leköszönt elnöknek ahhoz, hogy a tudomására jutó titkot édesapja múltjáról mielőbb feldolgozhassa. Jelezte: számítanak Pokorni Zoltán munkájára, mivel az elnökség tagjaként tudását, tapasztalatait továbbra is hasznosítani tudják a Fidesz politikájában. Áder János szerint Pokorni Zoltán édesapja többszörös áldozata volt az előző rendszernek. Emlékeztetett arra, hogy Pokorni Jánost koncepciós perben elítélték, a per következményei azóta kísérték, most pedig - nyilvánvalóan fia politikai szerepvállalása miatt - ismét megalázták".

Sebes Gábor szerint (Abszurd a helyzet, Magyar Nemzet, 2002. július 5.) "különösen gusztustalan az SZDSZ szerepe, mivel a rendszerváltozás idején éppen ellenálló mivoltukra hivatkozva szereztek akkor megfellebbezhetetlen erkölcsi tőkét. Ma a hatalomban és hatalmukban tartják azt az embert, aki a róluk szóló jelentéseket 'csak' olvasta, aki az őket támogató nyugati újságírókról adott esetben akár jelentéseket is írhatott. Ezzel visszamenőleg semmissé tesznek mindent, ami még tiszteletre méltó lehetett rendszerváltozás körüli szerepükben. Abszurd a helyzet: Pokorni, aki a fenti bűnök egyikében sem vétkes, lemondott tisztségeiről, Medgyessy a helyén van, és nem átall arról nyilatkozni, hogy Pokorninak helye van a magyar közéletben. Nem ő mondja meg, kinek van helye és kinek nincs! Ez ma már nem az ő jelentésén múlik. Pokorninak vissza kell térnie, Medgyessynek pedig mennie kell, különben 1988-hoz térünk viszsza: lehetett utazni, vállalkozgatni, sok mindent el lehetett mondani és le lehetett írni, de mindenki tudta, kiknek, milyen múltú embereknek van a kezében a hatalom. Ha Pokorni most lemond, és pártja ezt szó nélkül tudomásul veszi, az a kommunista titkosszolgálat évtizedeken átívelő bosszúja a Fidesz ellen. Ne hagyjuk, hogy így legyen!"

Áder János, a Fidesz alelnöke szerint (In: Bednárik Imre: 'A hálózatok kormánya visszavágott', Népszabadság, 2002. július 5.) "Medgyessy Péter ügyére válaszoltak a kormányon lévő erők, amikor nyilvánosságra hoztak Pokorni Zoltán édesapjának múltjáról szóló információkat". Áder szerint bántó volt, hogy Pokorni Zoltán lemondása után Medgyessy Péter "vette a bátorságot a megszólalásra". Áder szerint "Medgyessy Péter miniszterelnök kémelhárító múltjának nyilvánosságra kerülése után a kormányoldal figyelmeztetni kívánta a Fideszt, hogy aki a korábbi ügynökmúltat piszkálja, az számíthat a hálózat visszavágására".

Lengyel László, politológus, a Pénzügykutató Rt. vezérigazgatója szerint (Pokorni Tartuffe, Magyar Hírlap, 2002. július 6.) "Pokorni Zoltán az elmúlt hónapokban Tartuffe-öt játszotta. Tartuffe Pokorni Zoltánt vette birtokba. Ájtatos szemforgató, paptanáros kioktató rendezte önmagát e szerepre. A tartuffe-i Kis Mechanizmus simán és egykedvűen őrölt. Pokorni erkölcsi tisztogató volt, aki fennszóval bűnösöket és csalókat, kommunistákat és ügynököket keresett valamennyi fényes és homályos sarokban. Kenettel és pátosszal szónokolt, vont kérdőre, kívánt megtisztulást, újraszámlálást, leleplezést. Mivé lesz rövid idő alatt az ember? Azután, mint lenni szokott, a purifikátor rajtakapatott. Odakint ordítanak a hídon és a téren. Vajon van-e Tartuffe-nek, a képmutatónak igazi tragédiája? Hihetünk-e ennyi álmeghatódás, szemforgatás után a könnyeknek? Valódiak-e az érzelmek? Megrendülés-e a megrendülés? Őszinte kérdés: vajon hinnénk-e akkor Tartuffe-nek, amikor igazat mond, amikor valóban sír? Én hiszek, és sajnálom őt. De várhatjuk-e, hogy higgyenek neki? Lehet-e büntetlenül egy tartuffe-i gépezet irányítójának és csavarjának lenni? Nem a gépezet találta-e ki az apát, a meghatódást, a meghatódót? S nem egy korábbi, ugyanilyen zötyögve daráló mechanizmus szülte az apák kényszereit, reflexeit, készítette fel fiait? Milyen nevelés, gondolkodásmód, ízlés, stílus tart össze apát és fiút? Ne hazudj, ne árts másoknak, bízz az emberekben, higgy a családban, a cserkészetben, az egymás iránti szeretetben és bizalomban? Milyen ember és fiú az, aki harminchárom éven át nem gondolkodott el, nem tépelődött az apján?"

Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke: (In: Dzindzisz Magdalena, Szerdahelyi Csaba 'Vannak, akik éjjel újraássák a lövészárkokat', Magyar Hírlap, 2002. július 6.) "nagyon együtt érzek Pokorni Zoltánnal, szörnyű lehetett a szembesülés édesapja múltjával. Nem tekintem felelősnek, ezért a lemondását indokolatlannak látom. Egy politikust a saját tettei alapján kell megítélni, ez alapján ítélik meg a választók is. Azt azonban látni kell, hogy Pokorni Zoltán az elmúlt hetekben túl messzire ment nyilatkozataival, erkölcsi magasságokból osztott különböző intelmeket. Tiszteletben tartom a döntését, de még egyszer mondom, az ügy miatt ezt nem kellett volna megtenni".

Babarczy Eszter szerint (Gondolkodási idő, Népszabadság, 2002. július 6.) "Pokorni Zoltán lemondásával kapcsolatosan mindenekelőtt azt kell szóvá tennünk, milyen ijesztően következetesen játssza mindenki a maga szerepét. A jobboldal morális példamutatásról beszél, és az erkölcsös tartás pártjával szembeállítja az erkölcstelenek pártját. A liberális oldal - engem is beleértve - határozottan hirdeti, hogy az apák vétkeiért a fiúk nem felelhetnek. A baloldal nagylelkűen kuncog a markába. A jobboldal a színpadon tragikus eseménysort lát, amelynek során a bűnös intrika ocsmány zsarolással tönkretesz egy politikust, miután ugyanezen intrika tönkretette már az apját. A liberálisok egy magyar Oidipuszt látnak, egy politikust, aki saját hübriszének, gőgjének és pártja retorikájának csapdájába esett, és reakcióját is e gőgös retorika diktálja. A baloldaliak, illetve az MSZP hívei előtt egy véresszájú demagóg bukása bontakozik ki az igazság katarzisának fényében".

Babarczy úgy véli, "a Pokorni-ügy legfontosabb tanulsága az, hogy a magyar társadalom kriminalizálása erőteljesen előrehaladt. Amikor Pokorni lemond, azzal a nyilvánosság színpadán újfent 'bűnnek' nyilvánítja a Kádár-rendszer magatartásformáit, olyan bűnnek, amely a jelenben büntetendő. Amikor a liberális és a szocialista tábor ezt logikus fejleménynek tartja (még ha hangoztatja is, hogy Pokorni Zoltánnak helye van a magyar közéletben), akkor elismeri, hogy a túlhúzott retorika méltó büntetését nyeri el. Mindeközben persze szó nincs arról, hogy Pokorni kivonná magát a közéletből, csak az első sorból vonul vissza. A gesztus szimbolikus, a taktika a harci helyzetnek szól. Ezen színjátékok következtében a politikai retorika olyan mély szinteken érinti már az embereket, hogy nap mint nap kénytelenek 'bűnösökre' és 'ártatlanokra', illetve 'tettesekre' és 'áldozatokra' osztani a társadalmat - persze politikai ízlésük, érdekeik és várakozásaik szerint, és mintegy magától értetődőnek tekintik, hogy ez a politika, illetve a politizálás lényege. A politika kérdése tehát ez volna: ki a bűnös? Nem nehéz belátni, micsoda abszurd kérdés ez - de azt sem nehéz belátni, hogy miért nem látjuk be mégsem. A kérdés abszurd, hiszen a politika nem egy világosan körvonalazott helyzet, amelyben valaki elkövet valamit valaki sérelmére vagy valamilyen szabály megsértésével - márpedig bűnöst csak ilyen helyzetben kereshetünk -, hanem folyamat, amelynek során a nemzeti együttélés kereteit, szabályait, intézményeit és pillanatnyi prioritásait határozzák meg azok, akiket ezzel megbíztunk (na persze a rendelkezésre álló választékból). Azért nem látjuk be mégsem, milyen abszurd, mert az elmúlt tizenkét évben nemigen fejlődött a jogérzékünk. Erről pedig mindenekelőtt a magyar politika, másodsorban pedig a magyar sajtó felel, mely utóbbi nagyjában-egészében átvette az előbbi harci retorikáját. Háború idején nem érvényesek a jogszabályok, és a morális érzékünk is módosul némiképpen. Csakhogy nincs háború. Csak színpadi háború van, színpadi vérrel, színpadi könnyekkel, amelyek mögött persze éppúgy lehet szomorú, mint cinikus bohóc. Rendkívül fontos volna, hogy elsősorban egyfajta apolitikus, plebejus civil kurázsi révén megszabaduljunk a harci retorikától. Ebben a sajtónak, és minden egyes publicistának (magamat is beleértem) óriási felelőssége van. Meg kell találnunk azt a közös civil nyelvet, amelynek segítségével meg tudunk fogalmazni nem színpadi normákat, és le tudjuk fordítani a politikai színjátékot nem színpadi nyelvre. Meg kell törni a deklamálás, hazabeszélés, uszítás és sunnyogás uralmát a nyilvánosságban. Képesnek kell lennünk rá, hogy kimondjuk: ami Pokorni Zoltánnal történik, az egyszerre gusztustalan manipuláció, morális esemény, személyes tragédia és politikai szükségszerűség".

Petri Lukács Ádám szerint (Békét, Népszava, 2002. július 6.) "illetéktelen információ birtokosa lett a magyar közvélemény: nem tartozott volna ránk Pokorni Zoltán édesapjának a múltja, lévén, nem közszereplő. Meruk József, aki a hírt nyilvánosságra hozta, nagyon rosszízű, kialakulóban lévő gyakorlat egyik megalapozójává vált. Az irattárból kilopott aktákkal, a hajdan az állambiztonság alkalmazásában álló rokonoktól megismert információkkal a nyilvánosság előtt sáfárkodni megengedhetetlen. Újra le kell írnom, amit a miniszterelnökünk kapcsán írtam: mindez elkerülhető lett volna, ha a rendszerváltás első szabadon választott parlamentjében a jobboldali politikusok meg merték volna szavazni az SZDSZ törvényjavaslatát, miszerint megismerhetővé kell tenni a teljes III-as csoportfőnökség tagjainak névsorát. Méghozzá úgy, hogy nem esetszerűen, egyedi politikai motivációktól vezérelve tudunk meg konkrét eseteket, hanem egységesen ismerhettük volna meg az érintettek névsorát, és a társadalom közösen, egy időben dolgozhatta volna fel a ebből eredő traumákat. Bár jobb lett volna tizenkét évvel ezelőtt megcselekedni ezt, örvendetes, hogy a mostani kormány végre beterjeszti a törvényt, amelynek célja nem a vendetta, a törvényjavaslat csupán a tabula rasa előfeltétele. Soha ilyen erősen nem látszott, mekkora szükség van erre".

Petri: "visszatérve Pokorni lemondására és az ennek bejelentésére tartott sajtótájékoztatóra: az igen visszásra sikeredett. Amikor őszinte megrendüléssel azt mondta, hogy nem kívánom senkinek, hogy negyvenéves korábban tudja meg azt, amit én, mélyen együttéreztem vele. Aztán a személyes tragédiájával küszködő ember olyan politikai maszatolásba kezdett, ami igencsak megnehezítette részvétem kiteljesedését. Édesapja ügynök múltja kapcsán kijelentette, hogy indulat van benne azokkal szemben, akik beszervezték az ügynököket, édesapját pedig 89-ig zsarolták és nem tudott kitörni ebből a körből. Szemben Pokornival, már az amúgy általam kiválónak tartott Tar Sándor író lelepleződése kapcsán is azon a véleményen voltam, hogy a puha diktatúrában nem lehetett az embert olyasmivel zsarolni, ami megérthetővé teszi, hogy barátai, kollégái életviteléről, céljairól, titkairól írjon jelentést a hatóságoknak. Hamis Pokorni beállítása, miszerint az apjának harminchárom éven át a börtön versus spicliskedés volt az alternatívája. A 70-es évektől kezdve a legtöbb, ami megtörténhetett volna vele, hogy elveszti az állását vagy nem kap útlevelet. Amivel nem kívánom azt mondani, hogy ne lett volna minden ízében visszataszító a politikai spicliket működtető Kádár-rendszer, csupán azt, hogy Pokorni - talán gyermeki elfogultságból - ferdít, másrészt szembeszökő az a kettős mérce, amit alkalmaz: az elmúlt hetekben ugyanis soha nem hallottam, hogy Fidesz-vezető empátiát tanúsítson egykori besúgókkal kapcsolatban".

Révész Sándor szerint (Javíthatatlan kiadás, Népszabadság, 2002. július 8.) "Pokorni Zoltán pártja és az igazság elől menekült a lemondásba. Olyan igazság felismerése elől, amely érvényteleníti az általa elnökölt párt politikájának fundamentumát. Pokorni János kettős élete ugyanis, akárcsak Esterházy Mátyásé arról szól, hogy nincs két Magyarország. Nincs két magyar világ. Nincs családi determináció. Nincs kétféle magyar. Tízmillióféle komplikált, változékony, többrétegű életet élő, ellentmondásos, 'vegyes' magyar van. Ami Orbán Viktor szerint egy országban sem fér meg, az a valóság szerint egy emberben is megfér. Pokorni azonosult a 'vagy Mi, vagy Ők' beszédmóddal, s most szembesül azzal, hogy az édesapja, aki számára az erkölcsi mérce volt, maga a Mi - Ők is volt. Azaz nem szembesül ezzel, hanem elbújik a szembesülés elől. Mert máskülönben azt kellene mondania az övéinek: nem hihetek többé abban, amit eddig közösen tettünk. És akkor nem egy időre, hanem örökre lemondhatna arról, hogy komolyabb szerepet kapjon az övéi között. Pokorni Zoltán megvárja csendben, amíg a sajnálatos tények kiöregednek a közbeszédből. Tőle nem várható Javított kiadás. Marad a javíthatatlan. Ha Pokorni János és Esterházy Mátyás látható élete, a diktatúrával szembeni tartása, szuverenitása puszta látszat lett volna, akkor sem Pokorni Zoltán, sem Esterházy Péter nem lett volna az, aki. Ám nemcsak az volt a valóság, amit a látszat elfedett. A látszat is valóságból volt. És tárgyiasult a fiúk művében. Például a Harmonia Caelestisben és abban, amit a pályakezdő Pokorni Zoltán tett a PDSZ, a pedagógusok független, szabad szakszervezetének létrejöttéért 1988-ban, amikor a diktatúra még működött, fenyegetett és beszedte apja jelentéseit".

Révész szerint "Pokorni azt mondta, nem képes a munkáját úgy végezni, hogy a parlamenti patkó másik oldaláról öblös hangon bárki átkiabálhasson: 'kérdezd meg apádat, hogy volt!' Ilyen öblös hangon a patkónak csak azon az oldalán intonálnak, amelyiken Pokorni ül. Az ilyen öblös hangok eddig mindig mögüle szóltak, neki pedig soha nem volt ellenvetése. Az apázás, már amennyiben az apáknak a fiaiktól független múltját, és nem a fiaiktól függő jelenét értjük ezen, a jobboldal privilégiuma volt. Pokorni nem attól fél, hogy a túloldal apázni fogja őt, hanem attól, hogy az övéit zavarja majd az apázásban. Ránéznek és az öblös hangjuk a torkukon akad. Ellenben, ha lemond, akkor az apázáshoz még lemondási követelést is lehet hitelesíteni. Pokorni a lemondásával lehetővé tette, hogy túloldali sorstársainak úgy kelljen végezniük a munkájukat, ahogy ő nem lenne képes rá. Az adott helyzetben csak ezzel szolgálhatja pártját és saját jövőjét. Pokorninak nem az édesapja, hanem az édes pártja miatt kellett lemondania. Orbán - Pokorni nyilatkozata szerint - egyetértett a lemondásával, s akinek a lemondásával a vezér egyetért, annak aligha volt más választása. Most szolidárisak vele, de ha nem mond le, kegyetlenek lennének hozzá. Aki a párt kommunikációs törekvéseit szolgálja, ahhoz kegyesek, aki pedig gátolja, azt kegyetlenül háttérbe tolják. A kemény maghoz tartozók esetében ez a háttér nincs annyira hátul, Pokorni azonban más eset".

Ugró Miklós szerint (Ügynökbiztonság, Magyar Nemzet, 2002. július 9.) "Pokorni Zoltán is előállhatott volna dajkamesékkel, mondván: édesapja harminchárom éven keresztül az orránál fogva vezette a 'Céget', tudatosan dezinformálta őket, s csak a KGB-sekről adott terhelő jelentéseket. Nem szükségeltetik különösebben élénk fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, milyen reagálásokat váltott volna ki egy ilyen bejelentés. Szerencsére Pokorni nem élt ezzel az eszközzel, ő nem úgy viselkedett, mint egy ügynök. Hiszen ebben a témában minden bizonytalanság, káosz a volt ügynökök érdeke. Az egykori ügynökök jelentékeny része, eddig jól elszórakozott a rendszerváltoztató erőfeszítéseken. Nem hisszük, hogy az első, szabadon választott parlament nyolcvan százaléka, a jelenleginek pedig közel egyharmada valamiképpen érintett volt vagy lenne az ügynöktörvényben, de annyi biztos, az elmúlt tizenkét évben folyamatos képviselethez jutottak jobb- és baloldalon egyaránt".
Kasza László: (Politikai erkölcs reálpolitika, Népszava, 2002. július 9.) "első hallásra mindkét döntést rossznak tartottam. Medgyessy Péter esetében szívesen vettem volna, ha titkosszolgálati múltjának parlamenti beismerésével egy időben lemondását is bejelenti. Ugyanakkor felesleges túlreagálásnak véltem Pokorni Zoltán radikális lépését apja besúgói múltja miatt. A miniszterelnök hibát követett el, amikor múltját nem tárta fel a választások előtt, ezért - így gondoltam - a lemondás lett volna a legjobb megoldás neki és az országnak egyaránt. Így felelt volna meg a politikai erkölcs kormánya és a mögötte álló pártok maguk állította normáinak. A Fidesz elnöke viszont indokolatlanul a diktatúrák felfogását ismerte el magára kötelezőnek, amikor felelőséget vállalt apja cselekedeteiért".

Kasza: Pokorni Zoltán lemondása "személyes érzelmeket keltett bennem. Rákosi idején édesanyám négy évet volt börtönben, öcsém és én X-es származásúak, osztályidegenek voltunk, mert édesapám katonatiszt volt negyvenöt előtt. Mi a bőrünkön éreztük a kommunista diktatúra igazságtalanságát, hogy az egész családnak szenvednie kell egy - a rendszer szemében bűnös - tagja miatt. Így első pillanatban érthetetlennek tartottam Pokorni döntését. Miért alkalmazza demokratikus körülmények között magára önként a diktatúrák embertelen logikáját? Lemondása felesleges, eltúlzott, rossz lépés! - gondoltam. Aztán meghallgattam, amit a sajtókonferencián mondott és interjúját a rádióban. Rájöttem, ő nem az apja miatt mondott le. Saját közelmúltja kényszerítette erre. Az egykor komoly, csendes, megfontolt Pokorni az utóbbi két évben a magyar politikai élet egyik legdemagógabb, legagresszívabb szereplőjévé vált. Ez a háttér értelmezi azt a kijelentését, amely szerint nem akarta megélni, hogy a parlamenti vitában egyik kormánypárti képviselő odakiáltsa neki: kérdezd meg apádat. Félelme sajnos reális. Olyan légkört teremtett maga körül, amelyben az ilyen gonosz személyeskedés szinte természetes. Nem akarta politikai ellenfeleit olyan helyzetbe hozni, hogy úgy bánhassanak vele, ahogy ő viselkedett velük szemben. Lemondása tehát nem morális, apja tettének következményeit magára vállaló lépés volt, hanem egy (teljesen jogos) önérdekű döntés. Most már azt gondolom, jó, hogy megtette".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695