Október 23-i ünnepségek

2002-10-25

Az Országgyűlés ünnepi ülésén Szili Katalin házelnök hangsúlyozta, hogy aki köztársaságpárti, az 2002-ben sem engedhet 56-ból. Az MSZP részéről Donáth László képviselő, evangélikus lelkész beszélt, akinek édesapját, Donáth Ferencet 12 évi börtönre ítélték 1956 után. Az SZDSZ szónoka Pető Iván volt. Az MDF elnöke négy 56-os szervezet közösen írt levelét is felolvasta az emlékülésen. Dávid Ibolya szerint el kell ítélni mindazokat, akik a diktatúra bűneit elkövették. A Fidesz nem vett részt a parlamenti emlékülésen, mert úgy véli, a kormány soraiban több olyan politikus ül, akik korábban ellenforradalomként értékelte 1956-ot. Távolmaradásuk további oka volt, hogy az 56-os szervezetek képviselői közül senki nem kapott szót az ünnepi ülésen.
Balsai István, az MDF frakcióvezetője szerint nem beszélhetünk a múlt lezárásáról, mivel sem a bűnösök, sem eszmei örököseik nem hajlandók bocsánatot kérni. A Széna téren arról beszélt, ma is küzdeni kell a szabadságért és a tisztes életért, 1956 hőseinek igazi megbecsüléséért. Kövér László szerint 56-nak két hagyománya van: a szabadságot jelentő október 23-a, és a rabságot és halált jelentő november 4-e. Medgyessy Pétert november 4-e örökösei közé sorolta. A 301-es parcellánál Mádl Ferenc köztársasági elnök családjával együtt koszorúzott, míg a kormány tagjai magánemberként jelentek meg Nagy Imre sírjánál, Medgyessy Péter koszorút küldött. Az SZDSZ megemlékezését bekiabálások, és füttyszó zavarta meg. A párt képviselőit egy 150 fős csoport "hazaárulók" és "gyilkosok" bekiabálásokkal illették. Az egykori 56-os elítélt SZDSZ-es politikus Mécs Imre beszédében a tömegtől azt kérdezte: "Miért kiabálnak? Ez egy szent hely. A mi mártírjaink vére szentelte meg". Kuncze Gábor SZDSZ-elnök szerint nem engedhető meg, hogy az 56-os forradalom a pártok martaléka legyen. Az MSZP által elhelyezett koszorúra lepedőt terítettek, amire ráírták: "gyilkosok", majd széttépték és elhajították. A Rákoskeresztúri Köztemető 301-es parcellájánál emlékezett az '56-os forradalomra a Fidesz képviselőcsoportja is. A párt nevében Áder János, Deutsch Tamás és Pokorni Zoltán helyezett el koszorút. A temetőben koszorút helyezett el Dávid Ibolya és Boross Péter és az Antall-, valamint a Boross-kormány miniszterei és államtitkárai is. Orbán Viktor volt miniszterelnök a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör által összehívott nagygyűlésen, az Erzsébet téren kijelentette: szerinte a XX. század legnagyobb hazugsága a szocializmus volt, elmondta, évtizedekig olyan országban éltünk, ahol gyilkosok emlékét kellett koszorúznunk. A MIÉP a Hősök terén tartott nagygyűlést, Csurka István arról beszélt, hogy mélyponton van a magyarság, a jelenlegi kormány mindent megkaparintott.

Összefoglaló

A kormányt támogató vagy az ellenzéket kritizáló érvek:
- 1956 szabadságharc volt, elsősorban a függetlenségért, másodsorban egy megreformált, 'demokratikus szocializmusért' való harc, a nagy többség vágya nem terjedt tovább egy megreformált, 'emberarcú', személyi kultusztól mentes szocializmusnál, még akkor is, ha ilyen nem létezik, 1956 másfajta, 'polgári forradalomként' való beállítása, az utóbbi tizenkét évben mindig aktuálpolitikai célokat szolgált
- különösen fájdalmas, de egyszersmind jellegzetes magyar abszurd is, amikor a szélsőjobb - a jobboldal cinkos hallgatása mellett '56-ért olyan súlyos árat fizető hiteles személyiségeket támad meg, mint Göncz Árpád vagy Mécs Imre
- senkinek sincs joga arra, hogy a történelmet a napi divathoz igazítsa, ötvenhat öröksége azoké, akik tisztességesen gazdálkodnak vele
- a jobboldalivá lényegült Fidesz akié a múlt, azé a jövő alapon hatalmas történelemi körkép készítésébe fogott, az alapozáskor el kellett tüntetni persze az esetleges nyomokat, ezért volt olyan sürgős a Fidesz halalomra kerülése után ellehetetleníteni az '56-os Intézetet, majd kliensekké tenni a szervezetek többségét, ellenfélnek kikiáltani másokat
- aki arról akar beszélni, és persze gyakorló politikus mindig arról akar, hogy a mai rendszer vagy a mostani kurzus mennyiben felel meg '56-nak és mennyiben nem, semmiképp sem tud igazat mondani, ha úgy tesz, mint ha '56 domináns jövőképe a polgári demokrácia lett volna, akkor hazudik, ha pedig úgy tesz, mint ha a demokratikus szocializmus lett volna, akkor csal
- pártpolitikai ügyet csinálni 1956-ból: az bűn, a forradalom egyik legnagyobb vívmánya a nemzet egységének megteremtése volt
- ha ennek az országnak a népe 1956. október 23-án megbocsátotta Sztálin titkos ügynökének, Nagy Imrének, hogy a Parlament balkonjáról elvtársnak szólítsa őt, akkor miért képtelen a Fidesz vezetője és az általa létrehozott polgári oldal megbocsátani azoknak, akik 2002-ben demokratikus módszerekkel, szabad választások útján kormányt alakítottak ebben az országban, és békésen, zaklatás nélkül szeretnének fejet hajtani 56 mártírjai előtt
- a Fidesz vezetői a rendszerváltás óta először távol tartják magukat az ország házából ezen a napon érdekes ezt, miért nem tették ezt egyszer sem az elmúlt 12 évben, vagy miért nem tették, amikor Horn Gyula volt a miniszterelnök, miért 12 évvel a rendszerváltás után jut eszükbe, hogy ezen a napon vonuljon vissza az MSZP és az SZDSZ?

Az ellenzéket támogató vagy a kormányt kritizáló érvek:
- neheztelni kell a kormánypártokra is, mivel az ünneplés módjára vonatkozó határozatot az ellenzékkel való megegyezés nélkül, a kormánykoalíció többségével hozták meg
- olyanok akarják megmondani nekünk, hogy mit is kell gondolnunk 1956-ról - kit is kell kollaboránsnak és hazaárulónak tartanunk és ki a hős -, akik talán már maguk is úgy gondolják, hogy nem a megfelelő oldalon álltak, de saját bűnük megvallása helyett inkább azt akarják bebizonyítani, hogy bizony azok védték és szolgálták igazán a hazát és a szabadságot, akik behívták az idegen csapatokat, akik a sortüzekre adtak parancsot, s akik azt végre is hajtották
- aki arról akar beszélni, és persze gyakorló politikus mindig arról akar, hogy a mai rendszer vagy a mostani kurzus mennyiben felel meg '56-nak és mennyiben nem, semmiképp sem tud igazat mondani, ha úgy tesz, mint ha '56 domináns jövőképe a polgári demokrácia lett volna, akkor hazudik, ha pedig úgy tesz, mint ha a demokratikus szocializmus lett volna, akkor csal
- Medgyessy Péter és csapata is az indulatok hatása alá került, amikor nem igyekezett teljesebb kompromisszumot keresni az 56-osokkal, tett ugyan tétova kísérletet azzal, hogy a kormányfő találkozott 1956-ról a veteránokkal és végül meghívta képviselőiket a parlamenti ünnepségre, de lehetett volna méltányosabb



Bauer Tamás szerint (Történelmi leckék - a képviselőházban, Népszabadság, 2002. október 21.) "a kormánytöbbség által elfogadott országgyűlési határozat szerint döntött az Országgyűlés vezetése október 23-a parlamenti megünnepléséről. A Fidesz ultimátummal válaszolt: akkor vesz részt az ülésen, ha azon beszédet mond az az egykori ötvenhatos, akit a parlamenti ellenzék választ ki. A javaslat üzenete világos: a mai magyar politikában ötvenhat emléke a mai ellenzéké, szemben a szocialista-szabad demokrata kormánykoalícióval, holott az Országgyűlés egyetlen, 1956-os tevékenységéért halálra ítélt tagja a szabad demokraták padsoraiban ül. A Fidesz-javaslat a kormánypártok számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan volt - azért is tették a javaslatot, hogy a kormánypártok elutasítsák, s a Fidesz erre hivatkozva maradhasson távol az ünnepi üléstől. De ha joggal neheztelünk is emiatt a Fideszre, legalább ennyire neheztelnünk kell a kormánypártokra is, mivel az ünneplés módjára vonatkozó határozatot az ellenzékkel való megegyezés nélkül, a kormánykoalíció többségével hozták meg. S miként az előző ciklusban az akkori, most a jelenlegi többség felelőssége, hogy megtesz-e mindent, amit lehet a konszenzusért a konszenzust kívánó ügyekben".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Ünnep előtt, választás után, Magyar Hírlap, 2002. október 22.) "1956-ról csak most, a rendszerváltás után derült ki, milyen sok különböző jelentést hordoz, attól függően, ki hogyan élte át, ha átélte egyáltalán. 1956 ugyanúgy nem egyértelmű nemzeti ünnep, ahogyan a nagy ünnepek nem azok általában. Csak az egységesítő kollektív emlékezet (benne sok apró ferdítéssel, torzítással) képez belőlük az idő múlásával valami közös, az egész nemzet által elfogadható történetet. Ám amíg élnek a résztvevők, akár aktívak, akár passzívak, addig a legnagyobb történelmi esemény is majdnem annyiféle, ahányan csinálták (elszenvedték). Történelmi léptékkel 1956 túl közel van még és túl távol. Túl közel ahhoz, hogy csupán a történelem kutatóitól, tankönyvekből és lestrapált ünnepségekből tudjunk valamit róla, hiszen harcosai, ellenfelei egy része még él. Ám ahhoz már túl nagy a távolság, hogy a fiatal vagy akár középkorú nemzedék számára valódi élmény, nagyjából objektíven megítélhető eseménysor legyen. Az a dicsőséges és véres, hősies és bukásra ítélt, reményt adó és jövőt alapozó tizenhárom nap ma még azokat is megosztja, akik végigverekedték, sőt, talán őket osztja meg igazán. Akik távolabbról s ezáltal kissé hűvösebben nézik, azok számára nagyjából kirajzolódott a sokféleségből is a lényeg. 1956 szabadságharc volt, elsősorban a függetlenségért, másodsorban egy megreformált, 'demokratikus szocializmusért', melynek még az utópiáját sem dolgozta ki senki, nemhogy a praktikumát. A nagy többség vágya nem terjedt tovább egy megreformált, 'emberarcú', személyi kultusztól mentes szocializmusnál, még akkor is, ha ilyen nem létezik. 1956 másfajta, 'polgári forradalomként' való beállítása, az utóbbi tizenkét évben mindig aktuálpolitikai célokat szolgált. A Horthy-korszak rekvizítumainak, szellemiségének belevetítése akkor is történelemhamisítás, ha akadtak, akik hajdan csakugyan ezt várták tőle. De hogy az akkor fiatal nemzedék nagy többsége nem ezt várta, azt - sok egyéb közt - megmutatták a rendszerváltás utáni választások. A legutóbbi éppen tegnapelőtt".

Márton László szerint (Kinek a nevében?, Magyar Hírlap, 2002. október 22.) "a jobboldal hamar felismerte az ötvenhatos csoportokban rejlő lehetőségeket. A legkézenfekvőbb a legitimitás megszerzése volt, ami egyúttal az ellenfél delegitimálását jelentette. Az a kilencvenes évek elején és akkor nem teljesen indokolatlanul - elsősorban a szocialisták ellen irányult. (...) Különösen fájdalmas, de egyszersmind jellegzetes magyar abszurd is volt, amikor a szélsőjobb - a jobboldal cinkos hallgatása mellett '56-ért olyan súlyos árat fizető hiteles személyiségeket támadott meg, mint Göncz Árpád vagy Mécs Imre. Ez már előjele volt annak a később szinte hivatatossá vált nézetnek, amely szerint, akik a forradalom idején kockázatot vállaltak, gyanúsak; szeplőtlennek csak az számít, aki semmit sem csinált. Még ennél is tisztábbnak, aki meg sem született... Az időközben jobboldalivá lényegült Fidesz ennél még radikálisabb lépésre szánta el magát: akié a múlt, azé a jövő alapon hatalmas történelemi körkép készítésébe fogott. Az alapozáskor el kellett tüntetni persze az esetleges nyomokat. Ezért volt olyan sürgős a Fidesz halalomra kerülése után ellehetetleníteni az '56-os Intézetet, majd kliensekké tenni a szervezetek többségét, ellenfélnek kikiáltani másokat. Ezekre az új alapokra lehetett festeni 1956-ot mint polgári forradalmat. Akik a forradalmat megélték, vagy vették a fáradtságot, hogy dokumentumait tanulmányozzák, tudják, hogy a nagyon sok címke között ez az, amely a legkevésbé illik a történetre, de mert a Fidesz PR-kampányában erre volt szükség, ez maradt. Más kérdés, hogy e hitvány hamisítványra hány vevőt találtak. A legújabb ötletük '56 kettéosztása. Ha két Magyarország van-jobb és baloldali-, két televízió mellett nyilvándalóan két '56-ra is szükség van. Ki képzeli, hogy a kettő egymás mellett, netán együtt ünnepelne?"

Márton: "senki jogát nem tagadom, hogy felvonuljon, zászlót lengessen és torka szakadtából kiabáljon, ahol csak akar, noha polgári ízlésem visszatart attól, hogy magam is így tegyek. Arra ellenben senkit sem jogosítottam fel, hogy az én nevemben kommunistázza le a mártír Angyal Istvánt, a szocialista képvisclóként meghalt Nagy Attilát seprűvel ágáljon a köztársasági elnök hivatala előtt, vagy kötelet ajánljon Mécs Imrének. Arra sem emlékszem, hogy Pongrátzot felhatalmaztam volna bocsánatkérés behajtására. Egy szó mint száz, alapos okom van kételkedni az úgynevezett ölvenhatos szervezetek reprezentatív jellegében. Elsősorban azért, mert ha elfogadnám, hogy minden tagjuk valóban tett valamit a forradalom idején, akkor is nyílt kérdés maradna hány valódi tagjuk van, és milyen felhalalmazás alapján működnek. Másodsorban azért, mert ha- és ez több, mint valószínűtlen - bebizonyosodna, hogy '56 résztvevőinek tényleges többségét képviselik, akkor sem állíthatnák, hogy az a nagyon sok, elsősorban hajdani diák, most jeles értelmiségi is mögöttük áll, aki sohasem állt velük szóba, vagy eltávolodott tőlük. Miért volna kevesebb joga a cambridge-i egyelemi tanárnak vagy a budapesti akadémikusnak '56 szellemiségét képviselni, mint annak, aki az utolsó négy évtizedet disznóhízlatállal töltötte? Harmadszor végül, senki sem beszélhet a halottak nevében, és senkinek sincs joga arra, hogy a történelmet a napi divathoz igazítsa. ötvenhat öröksége azoké, akik tisztességesen gazdálkodnak vele. Azoké, akik mindannyiunk számára élhető, békés és művelt ország építésére szövetkeznek. A tanúk pedig ne tévesszék össze szeregüket a bíróéval vagy az ügyészével. A történelem törvényszéke akkor fog végleges ítéletet hozni '56 ügyében, amikor mi már nem leszünk".

Patkó Edina szerint (1956 emléke a morális relativizmus áldozata lett, Magyar Nemzet, 2002. október 22.) "olyanok akarják megmondani nekünk, hogy mit is kell gondolnunk 1956 -ró1 - kit is kell kollaboránsnak és hazaárulónak tartanunk és ki a hős -, akik talán már maguk is úgy gondolják, hogy nem a megfelelő oldalon álltak, de saját bűnük megvallása helyett inkább azt akarják bebizonyítani, hogy bizony azok védték és szolgálták igazán a hazát és a szabadságot, akik behívták az idegen csapatokat, akik a sortüzekre adtak parancsot, s akik azt végre is hajtották? A jelenlegi miniszterelnök szerint már kevesen élnek azok közül, akik megélték az 1956 -os forradalmat, így hamarosan nem lesz probléma október 23. megítélése. Szerintem éppen addig kellene a bocsánatkérésnek megtörténnie, amíg van kitől. A miniszterelnök tévhitben él, ha azt hiszi, hogy a szocializmusban megnyomorított nemzedék kihalása után magától helyreállhat a társadalmi béke. Téved, ha azt hiszi, hogy nagyapáinkkal és nagyanyáinkkal együtt a ma már magát szocdemnek mondó posztkommunista párt összes bűne a sírgödörbe kerülhet. Ha eltávoznak mindazok, akiktől bocsánatot kérhetnének, nos akkor lesz csak igazán megoldhatatlannak tűnő feladat a társadalmi béke helyreállítása. A társadalmi béke megteremtésének ugyanis egyetlen útja van. Ha mindazok, akiknek meg kell tenniük, kiállnak a nyilvánosság elé, és bevallják mindazt, amit a tízmilliós Magyarország és a tizenötmilliós magyar nemzet ellen vétettek. Bevallják, és bocsánatot kérnek - nem követelnek -, csak kérnek: Tizenkét évvel ezelőtt még sokan éltek az áldozatok közül, de sajnos ma már sokan nincsenek velünk. Az oly áhított társadalmi békéhez pedig nemhogy közelebb kerültünk volna, hanem egyre inkább távolodunk tőle. Egy korosztály kihalása nem szükségszerűen hozza el a megbékélést. Sem nekem, sem utódaimnak nincs jogunk megbocsátani, a megbocsátás joga a sértetté, és bizony a megalázottak és megszomorítottak közül sokan megbocsátottak volna. De nem volt kinek. Halogathatjuk a múlttal való szembenézést. Maszatolhatunk. De az igazság kimondását nem kerülhetjük el".

Révész Sándor szerint (Az '56-konformizmus, Népszabadság, 2002. október 22.) 1989. október 23-a óta a "forradalomról való megemlékezés azóta nem becsület és dicsőség, hanem illem és konformizmus dolga. Azóta együtt ünneplik '56-ot hívei, ellenségei és közömbösei. S az ünneplő seregletet nem a régi forradalomhoz való viszony, hanem az új politikai frontvonalak osztják meg. Aki a Kádár-korszakban nem érezte úgy, hogy diktatúrában él, akit nem fojtogatott a szabadságvágy, akinek nem hiányzott a felszabadulás, és aki ma nem tudja értékelni és kevesellni a szabadságot, amelyben élünk, annak nincs köze '56-hoz. Akinek pedig nincs köze '56-hoz, az bárhol, bárhogy, bárkivel ünnepel, konformizmusból és számításból ünnepel. Számításból és kiszámítottan beszél vagy hallgat, van jelen vagy távol. Számításból és kiszámítottan ünnepelni persze az is tud, akinek egykoron még fontos volt a forradalom. S talán még ma is. Csak van, ami fontosabb. A mostani helyzet és a mostani helyzete. S mivel ez fontosabb, az ünneplésének mai imázsa és hatása is fontosabb, mint az ünnepre okot adó régi történet. Fontosabb, amit róla, az ünneplőről gondolnak, mint amit ő gondol a forradalomról. És így van ezzel szinte mindenki, aki politikusként vagy aktivistaként érdekelt a politikai versenyekben. Így vannak vele, mert nem lehetnek másként. Nem engedi a politikai teljesítménykényszer. (...) 1956-ot mindenki úgy aktualizálja, ahogy akarja, mert '56 - fogalmilag! - nem aktuális már. Csak érzelmileg. Mint minden forradalom és minden szabadságharc, amely ma már nem létező rendszerek ellen folyt. (...) Kortalanok és egyetemesek azok a történelmi pillanatok, amelyek a gyarló, bizonytalan, tehetetlen, kétségbeesett egyéneket forradalmi közösséggé préselik össze. A szenvedésből, a hazugságból, a kiszolgáltatottságból, a testi és lelki nyomorból kitörő közösséggé. A kitörés célját és irányát meghatározó fogalmak viszont helyhez és időhöz kötöttek, a jelenben való eligazodásra nem használhatók".

Révész szerint "1956 felemelő egysége a felszabadulás élményének, a szabadságvágynak az egysége volt, de nem politikai, nem taktikai és nem fogalmi egység. Nem a jövőről szóló közmegegyezés. Aki arról akar beszélni, és persze gyakorló politikus mindig arról akar, hogy a mai rendszer vagy a mostani kurzus mennyiben felel meg '56-nak és mennyiben nem, semmiképp sem tud igazat mondani. Ha úgy tesz, mint ha '56 domináns jövőképe a polgári demokrácia lett volna, akkor hazudik. Ha pedig úgy tesz, mint ha a demokratikus szocializmus lett volna, akkor csal. Az igazság az, hogy az '56-os válaszok egészen más információk birtokában és hiányában születtek, mint a harminc-negyven évvel későbbiek. 1956 Magyarországán még nem lehetett tudni, hogy hosszabb távon nemcsak az aberrált és terrorisztikus, hanem a mérsékelt és konszolidált szocializmus is működésképtelen, és azt sem lehetett tudni, hogy a jólét és a szabadság milyen magas fokát érheti el a liberális kapitalizmus. Aki a jelen kérdéseire keresi a választ 1956-ban, az tudatlan marad".

Mécs Imre szerint (Elvették a forradalmunkat, Népszava, 2002. október 22.) "a meginduló többpárti politikai rendszer kezdte használni 56-ot. S megkezdődtek a kisajátítási manipulációk, 56 hozzáidomítása az aktuális pártelvárásokhoz. Megkezdődött a történelemhamisítás, eleinte csak szerény mértékben, de 1998 után igencsak megerősödtek és a kormányzat hatalmi céljainak szolgálatába állította és eltorzította 56 emlékét, megosztván nemcsak az ötvenhatosokat, de a történészeket is. A hatalom kívánta megmondani, mi volt 56, kik voltak igazi, jó forradalmárok és kik a rosszak, melyik a jó kutatóintézet, melyik a rossz. Mindez előrevetítette a társadalom durva és sarkos megosztásának tendenciáját. A jó és a gonosz sémájába kívánnak szorítani egy olyan csodálatos jelenséget, mint a mi forradalmunk, amely a hihetetlen egység létrejöttével született és amely példátlan együttállásról volt híres. Aki megosztja a magyar társadalmat, aki gyűlöletet kelt, aki meghamisítja a történelmet és aki elveszi az egész magyar néptől a közös történelmet és a közös 56-ot, az hihetetlen bűnt követ el és kárt okoz mindannyiunknak. Mindig fel lehet heccelni pauperizált, szerencsétlen sorsú embereket a kifütyülésekre, az utcai randalirozásokra, de ők vannak a kevesebben. A csöndes ötvenhatosok sokkalta többen vannak, akik viszolyognak ezektől a mesterséges szélsőségektől. Ők vannak többen, de valamennyien öregszünk, egyre kevesebben vagyunk. Bűn minket így megosztani, közös és nemes eszményeinket hatalmi célokba befogni, lealacsonyítani. Kérjük vissza a forradalmunkat, amely sokkal több lapú, színesebb, ugyanakkor egységesebb, mint ahogy megpróbálják átszabni, a mai Prokrusztész-ágyakba préselni. A forradalom nem hagyja magát, mint ahogyan 48-at sem tudta egyik rezsim sem a maga képére formálni. Segítsük a fiatal generációkat, hogy torzítás nélkül megismerhessék a forradalmat, a szabadságharcot, amely az ő múltjuk és amelynek lelkiségéből, értékeiből, példamutatásából a modern nemzeti tudat táplálkozhat. Mert erre bizony nagy szükség van. Remélem, hogy ők fogják visszaadni az elvett forradalmunkat".

Király Béla, a Nemzetőrség volt főparancsnoka szerint (In: Szabó Iréne, Simon Zoltán: A forradalomban nem azt kérdezték: honnan jössz, hanem azt, hová mész, pajtás, Népszava, 2002. október 22.) "Horn Gyula határeset, tényleg tagja volt a pufajkásoknak, de nem tudtak rábizonyítani semmi olyat, hogy részt vett volna kegyetlenkedésekben. De Horn később mit csinált? Ő volt az, aki a vasfüggöny lebontásánál a külügyi tárcát vezette. Ő volt az, aki a magyar nevet ugyanolyan csillogásúvá tette, mint 56-ban volt. Neki van a legmagasabb német állami kitüntetése a német egység alapjainak megteremtése miatt. A berlini falat a Németh Miklós vezette kormány döntötte le, nem azok, akik azt kalapálták. Ha kisülne Hornról, hogy lelőtt valakit, akkor elítélném, de ő becsületet szerzett a magyar névnek.

Király úgy véli "pártpolitikai ügyet csinálni 1956-ból: az bűn. A forradalom egyik legnagyobb vívmánya a nemzet egységének megteremtése volt. A forradalomban nem kérdezték: honnan jössz, pajtás, azt kérdezték: hová mész, pajtás. Most is ezt kell kérdezni. Kétségbe vonni valakinek a hazafiságát, eltökéltségét a magyar nemzet mellett, helytelen. Senki nem vindikálhatja magának azt a jogot, hogy megmondja, ki a hazafi és ki nem".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Keskeny pallón, Magyar Hírlap, 2002. október 24.) "Herényi Károly, az MDF szóvivője szerint pártja hagyományainak teljesen megfelelő, hogy az 56-os parlamenti emlékülésen a frakcióból csak heten vettek részt, mert a többiek más megemlékezéseken, a Corvin közben, a Széna téren, illetve vidéken jártak. E magyarázat logikailag kikezdhetetlen. A külső szemlélő azonban nemcsak résztvevőket számol, hanem odafigyel a szónoklatokra is. Jelen esetben arra a két, egymástól élesen elütő hangnemre, amely az elnöknő és a frakcióvezető beszédeit jellemezte. Balsai konfrontatív, számon kérő, fölényes szavai a Széna téren ugyanis megállták volna helyüket egy fideszes, polgári körös, sőt akár MIÉP-es rendezvényen. Még akkor is, ha a gyűlölködés kendőzetlen, primitív szó-köveit ('kétéltűek, kancsalok, golyófejűek, disznófejű nagyurak, boszorkányok') szónoktársa, Balázs-Piri László dobálta a politikai túloldalra. (...) Dávid végképp szakított az ország kettéosztását célzó, fideszes politikával. Az elnöknő egyelőre keskeny pallón jár, ám ez a nap is megmutatta, hogy megingás nélkül képes végigmenni rajta. Hozzájárulni ahhoz, amiről annyi politikustársa csak beszél: a politikai (sőt már társadalmi) árkok betemetéséhez. E feladathoz kétségkívül hozzásegítette Orbán Viktorék mohó közeledése, akiknek ölelő karjaiból az MDF aligha bújhatna elő többé önálló pártként, ám több is kellett hozzá. Ész, karakter, bátorság. Az a bátorság, amely Balsaiékban már korábban sem volt meg, hiszen belső vitáikból annyi kiszivárgott, hogy a Balsai-szárny régóta jobban félt a teljes politikai eltűnéstől, mint hogy egy nagyobb, erősebb párt bendőjében találja magát. Dávid Ibolya úgy tudott tegnap is érvelni a nemzeti 'együttes gondolkodás, az egyeztetés' kötelező feladata mellett, hogy közben az maradt, aki volt. Egy józan, konzervatív, nemzeti reálpolitikus".

Göllner András, politológus, kommunikációs tanácsadó szerint (Ötvenhat közszelleme, Magyar Hírlap, 2002. október 24.) "1956. október 23-án az Országház előtt ez a nép, vezérszónokok győzködése nélkül, megbocsátotta a kommunista párt egyik vezető személyiségének, Nagy Imrének azt a vétkét, hogy korábban hűségesen szolgálta a diktatúrát, a Szovjetuniót, amely hihetetlen károkat okozott országunknak, amely embertelen kegyetlenséggel tízmilliókat kergetett a halálba világszerte, és még több embernek tönkretette az életét. Ez a nép, minden felső irányítás nélkül képes volt megbocsátani Nagy Imrének, hogy a Magyar Kommunista Párt legfelső vezetőségéhez tartozott abban az időben, amikor szégyenletes módon leszalámizták serdülő demokráciánkat. Ennek az országnak a népe 1956. október 23-án megbocsátotta Sztálin titkos ügynökének, Nagy Imrének, hogy a Parlament balkonjáról elvtársnak szólítsa őt. Kérdezem: akkor miért képtelen a Fidesz vezetője és az általa létrehozott - cinikusan elnevezett - polgári oldal megbocsátani azoknak, akik 2002-ben demokratikus módszerekkel, szabad választások útján kormányt alakítottak ebben az országban, és békésen, zaklatás nélkül szeretnének fejet hajtani 56 mártírjai előtt? Kerényi Imre, aki Orbán Viktor és az általa létrehozott polgári körök nagy rendezvényszervezője, a következő szavakkal tanúsította, hova távolodott 1956 közszellemétől, amikor a vele egyet nem értő 56-osokat s a miniszterelnököt fölszólította: 'Mécs Imre, Göncz Árpád és Darvas Iván urak október 23-án maradjanak otthon. Medgyessy miniszterelnök úr se mutatkozzon nyilvánosan. E napon a parlamenti vadászterem legyen az övé. A vadászterem jó meleg. A vadászterem jó biztonságos'".

Göllner szerint "Wittner Mária, tagadhatatlan 56-os megmutatta, hova távolodott 1956 közszellemétől, amikor felkérte a két ellenzéki pártot, hogy ne vegyenek részt az idei közös parlamenti megemlékezésen. Szerinte a két szabadon választott kormánypártnak semmi köze 1956-hoz. Sajnálatos módon, a Fidesz vezetői hallgattak ezekre, az 1956-os szabadságharcunk közszellemével ellentétes felszólításokra, és a rendszerváltás óta először távol tartják magukat az ország házából ezen a napon. Érdekes, miért nem tették ezt egyszer sem az elmúlt 12 évben? Miért nem tették, amikor Horn Gyula volt a miniszterelnök? Miért 12 évvel a rendszerváltás után jut eszükbe, hogy ezen a napon vonuljon viszsza az MSZP és az SZDSZ? (...) Hová tűnt az a közszellem, amely még 1989-ben is képes volt arra, hogy összefogjon bennünket, hogy képesek legyünk közösen emlékezni múltunk nagyjaira, hogy legalább akkor legyünk képesek félretenni gyűlöleteinket, indulatainkat, amikor azokra emlékezünk, akik életüket áldozták a szabadságért, az emberi méltóságért".

Göllner űgy véli "Bibó István szavaira mindannyiunknak érdemes lenne odafigyelni az idei megosztott megemlékezések alkalmával. Bibó István volt az az ember, Nagy Imre kormányának az a minisztere, aki utolsónak hagyta el az ország házát 1956 novemberében, napokkal azután, hogy orosz tankok és katonák körbevették az épületet. Először halálra ítélték, később életfogytiglant kapott. A hatvanas években engedték szabadon, és élete végéig se kapta meg azt a hivatalos elismerést, tiszteletet, amit tagadhatatlanul megérdemelt. Mindannyian tudjuk, hogy nem bolsevik, hanem szabad gondolkodású demokrata volt. Felhívnám a bukott fideszes miniszterelnök és polgári köreinek figyelmét, mit mondott Bibó arról a világnézetről, amelyet a mai fideszes vezetők az irigység, a rossz hajlamainkra építő, a szabadságunkat veszélyeztető világnézetnek aposztrofálnak. (ti. e szavakkal jellemezte Orbán Viktor is a szocialista világnézetet a Szabadság téri polgári tüntetésen augusztus végén). A szocializmust, mondja Bibó, '...közönségesen az egyenlőség gondolatának a jegyében szokták összefoglalni, holott a szocializmusban a szabadság programja legalább olyan lényeges, mint az egyenlőség ... a szocializmus, taktikai okoknál mélyebben fekvő okokból a demokrácia programjával kapcsolódik össze ... a szocialisztikus fejlődés a merev és mechanisztikus formák (magántulajdon, szabadságvesztés stb.) helyett a feloldott és variált, szabad formák felé mutat'. (...). Amikor Orbán Viktor a szocialista világnézetet a szabadság ellenfeleként állítja be, egyértelműen megmutatja, hová távolodott mentorának szellemiségétől. Tehát Bibó szerint igenis van köze a mai szabadon választott szocialistáknak, a szocialista világnézetnek, a szabadon választott SZDSZ-nek 1956-hoz. Ezt soha senki sem tagadhatja meg tőlük. És aki ezt megtagadja, az 56 közszellemiségét tagadja".

Várkonyi Tibor szerint (Szétszaggatott szimbólum, Magyar Hírlap, 2002. október 24.) "megrendítő és egyúttal kiábrándító volt az Országgyűlés szerdai ünnepi ülése. Megrendítő, ahogyan Donáth Ferencnek, Nagy Imre társának a fia, szocialista képviselő emlékezett vissza a történelmi napokra, olvasta föl édesapjának félbemaradt sorait. Megrendítő volt, ahogyan Dávid Ibolya 56-os veteránokat idézett, akiknek szavaiból kiderült - Pongrátz Gergelyéiből is -, hogy belőlük jobbára a keserűség szól, kevésbé az indulat. És noha az aktuális politikához kötődött, megrendítő volt Szili Katalin gondolata, hogy október 23-a lyukas lobogója mára inkább a pártokká szaggatottság szimbóluma, önös érdekek jelképe lett. Mindezek mellett volt különösen kiábrándító a félig üres parlamenti ülésterem látványa. Aligha bocsátható meg az 56-ot kisajátítani óhajtó Fidesznek, hogy provokatívan távol maradt a megemlékezéstől. Hogy Orbán Viktor külön tüntetést rendezett, bizonyítandó, hogy ők a 'kizárólagos' letéteményesei a múltnak. Ha a parlamenti képek a külvilágba jutnak, újfent arról tanúskodhatnak, éppen Európába lépésünk pillanatában, hogy nemzeti egység nincs. De arra már alkalmatlanok, hogy számot adjanak róla, milyen önző érdekek miatt nincs. Holott éppen ez a tegnapi parlamenti ülés, talán rendkívüli körülményei miatt is, arról tanúskodott, hogy talán vége az üresen kongó protokoll szemléletnek. A formaságokon túl kezd meghonosodni a szívnek és léleknek szóló megemlékezés. Göncz Árpád tette szóvá a minap a Bibó Társaságban, mennyire feszélyezték őt mindig az ünnepségek 'kötelező' külsőségei, az emberi tartalom hiánya. Nos ezúttal minden elhangzott beszéd igyekezett ezt az emberi tartalmat közvetíteni, és ezáltal lett még szembetűnőbb a Fidesz külön útjának kihívó jellege".

Várkonyi szerint "ünneprontásért azonban kár volna csak a Fideszt kárhoztatni. Medgyessy Péter és csapata is az indulatok hatása alá került, amikor nem igyekezett teljesebb kompromisszumot keresni az 56-osokkal. Tett ugyan tétova kísérletet azzal, hogy a kormányfő találkozott 1956-ról a veteránokkal és végül meghívta képviselőiket a parlamenti ünnepségre, de lehetett volna méltányosabb. Nyugodtan szót adhatott volna azoknak is, akik szemben állnak vele, hiszen demokráciában úgysem lehet elhallgattatni semmit. Megtehette volna, annál is inkább, mert a Dávid Ibolya idézte szavak mindenről tanúskodtak, csak ünneprontási szándékról nem. Nem volt bölcs az sem, hogy a korábbi kifütyülések, barátságtalan tüntetések elkerülésére a kormány mintegy 'magánüggyé' tette a megemlékezést. Medgyessy Péter azt tervezte, hogy csupán magányos főhajtással tiszteleg a 301-es parcellánál. Mit változtatott volna ez a fölheccelt, hivatásos provokátorok szándékán? Azonban ha néhány forrófejű összegyűlik is, hogy botrány szereplője lehessen, az még nem a világ, nem csorbul általa a miniszterelnöki tekintély. Különösen azután nem, hogy a múlt vasárnapi önkormányzati választás fölényesen bizonyította a koalíció elfogadottságát az ország többsége által. Félreérthetetlenül igazolódott, hogy a semmibe hullanak az olyan minősítések, mint hogy ez a csapat a 'hálózat kormánya', sőt az ügynökvádaskodás terjesztőire szállnak vissza. Ilyen helyzetben még inkább mérlegelendő, érdemes-e jelentőséget tulajdonítani alkalmi füttykoncerteknek. Nincs a földkerekségen demokrácia, amelyben ne fütyülnének ki kormányfőt, minisztereket. Egyébként is, a demokráciának egyik alaptörvénye a jus murmurandi, a zsémbelés joga; aki úgy érzi, hogy a köztől nem kapja meg azt, ami hite szerint járna neki, annak módot kell adni, hogy kifejezze elégedetlenségét. Ha ez vezérelné a jövőben a kormány tevékenységét, előbb-utóbb talán száműzni is lehetne az ellenségeskedés szellemét. Már ha valóban csupán a kormányon múlnék".

Orbán Viktor az Erzsébet téren tartott emlékgyűlésen (In: 'Mi mindennap újrakezdjük' , Magyar Nemzet, 2002. október 24.) Hamvas Bélát idézve azt mondta: "'1945 tabula rasa volt, a múltat a tábláról letörölték, ám ahelyett, hogy elkezdtük volna építeni az Isten országát, megidéztük az Antikrisztust.' S bejött hazánkba a másik szocializmus, a nemzeti unokatestvére, a nemzetközi, a bolsevik. S a világ megtudhatta, hogy annyi közöttük a különbség, mint a Déli- és az Északisark között. Elfoglaltak mindent, üldözték a gondolkodó embereket, megnyomorították a falusi gazdákat, papok és hívők tízezreit börtönbe zárták. Hiába gyűjtötték be terrorral, államosítással, téeszesítéssel a nagytőkét meg a kicsit, a gyárakat és a suszterájokat, a nagybirtokot és a földosztásban juttatott parcellákat, hiába gyűjtötték be az éhbér, a túlórák, a munkaversenyek vérérverejtékét, nem jött ki belőle semmi. Semmi, csak szegénység és elmaradottság. A második világháború előtt Magyarország, minden gondjával s bajával együtt, önbecsülésében, szellemi, tudományos és anyagi fejlettségében egy rendes, közepes, európai ország volt. Tíz év szocialista kormányzás után Magyarország kimaradt Európából. A sok százezer mégalázott, kirabolt, fogságra vetett embert hazugságra, lelkes éljenzésre kényszerítették. A hazugság kiterjedt az egész világra".

Orbán szerint 1956-ban "Haynau vérengzését meghaladó megtorlást rendeztek. Évtizedeken át olyan országban éltünk, ahol halottainkat sem elsiratni, sem eltemetni, sem meggyászolni nem volt szabad; ahol a hősökre emlékezni bűnnek számított. Ahol a gyilkosok emlékműveit kellett koszorúzni. (...) A kommunizmus áldozatainak számbavételére sehol a világon nem rendeztek nürnbergi pert - de mi, józan magyarok az áldozatokat ma is áldozatoknak, és a megtorlást ma is megtorIásnak nevezzük. Mi, józan magyarok jól tudjuk: ez itt a hóhér, ez pedig az áldozat. Ez itt a védtelen polgár, ez pedig a fölfegyverzett megtorló. Ez itt a fogoly, ez pedig a foglár. Ez itt Nagy Imre, ez pedig az őt eláruló pártfőtitkár. Egyik a jövőért, a másik a múltért harcolt. Egyik a szabad, független, európai Magyarországért küzdött, a másik a Szovjetunióért. Mi, józan magyarok tudjuk, nem lehet vállalni mindkettőjüket. Mert egyik a másiknak gyilkosa. Szép, hosszú utat jártunk be, 1956 hőseit követtük".

Orbán szerint "a Gondviselés úgy alakította, hogy bár többen járjuk az új honfoglalás útját, mint korábban bármikor, a magyarországi magyarok nagyobb része más utat választott. Mi ugyan nem lettünk kevesebben, de ők egyre többen lettek. Mi nem bántjuk azokat, akik más úton járnak, csak aggódva figyeljük őket. Hadd járja mindenki a saját útját. Mi, akik most itt megálltunk egy rövid számvetésre, úgy döntöttünk, hogy ezen az úton maradunk, az új honfoglalás útját folytatjuk. Ezen az úton maradunk, mert itt 1956 hősei mennek elöl. Ezen az úton maradunk, mert itt érezzük jól magunkat. Ezen az úton maradunk, mert itt tudjuk megtartani, ami nekünk igazán fontos: az emberi méltóságot, történelmünket és kultúránkat, a magyar termőföldet, az ország még meglevő vagyonát, családjaink jövőjét; a fiatalok tehetségét, az időskor tisztességét, a határon túli magyarokat. Ma mindenki szabadon dönt, melyik úton jár. Vannak átvezető utak is. Lehet máshonnan is hozzánk csatlakozni, innen is el lehet menni. A miénk nem a rövid távú nyertesek útja. De járt már ezen többség, és jár is majd még. Erre az útra nem lehet csak úgy rátévedni. Ezt választani kell, tiszta fejjel és igaz szívvel. Tiszta fejjel és igaz szívvel kell választani, mert nincs olyan nap, hogy ne kiabálnának át valami csúfságot a más utakon járók. Nap mint nap sárba rántanak valamit, ami nekünk fontos, tiszta és szent. Nincs olyan nap, hogy ne ütköznénk hazugságokba. Mégis azt mondom: továbbra is járjuk a magunk útját!"

Orbán szerint "hinnünk kell abban, hogy mások is meglátják: ez a néha göröngyös és gyalogosösvény szebb és gazdagabb, mint a rövid nyereséggel csábító, széles sugárút. Hinnünk, kell abban, ha fényesebbek leszünk, nagyobb lesz a világosság,. Hinnünk kell abban, hogy eleget nyom majd a latban a nemzetért végzett szolgálat, s egyre többen hisznek majd a saját szemüknek. 1956 októberében Mindszenty József hercegprímás nyolcévnyi börtön után ezt mondta: 'Most a magyar szívekben szeretetre és összefogásra van szükség.' 2002 októberében mi is ugyanezt mondjuk: 'Most a magyar szívekben szeretetre és összefogásra van szükség.' A mi szívünkben nem lehet gyűlölet. Mert a mi utunkon járók közössége a barátság, a bizalom és a szeretet köré épül. Ha mi együtt maradunk, akkor a megfelelő időben, a döntő pillanatban majd csatlakozni fognak hozzánk. Velük együtt majd megint meglesz a nemzeti többség. Ne féljetek, mert amíg ennyien leszünk ezen az úton, Magyarországot soha nem fogják legyőzni! Mert mi mindennap újrakezdjük ! Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!"

Nagy N. Péter szerint (Hagyományaink harcban állnak, Népszabadság, 2002. október 24.) "ötvenhatnak két hagyománya van. Az egyik a forradalomé, majd fél évszázados és szép, a másik az ünnepléséé. A két hagyomány ezúttal sem talált egymásra, de mintha változnának az erőviszonyok. A jobboldal az antikommunizmus köré szerveződött 56-os szervezetekkel ezen a napon a történelmi igazság nevében ezúttal is megpróbálta porig alázni aktuális politikai ellenfeleit. Paradox módon éppen a szabad demokraták - soraikban sok jelentős ötvenhatos személyiséggel - kénytelenek évről évre személyesen is tűrni ezt a gyalázkodást. Ez nem változott. A baloldal pártja és szimpatizánsai általában némi nehezen artikulálható zavarral, félszavakkal, óvatos gesztusokkal reagálnak a sértésekre. Most sem volt ez igazán másként. A miniszterelnök ígérte, hogy elmegy a 301-es parcellába, de csak koszorút küldött oda. Nem tette ki magát annak, ami ott már mindenkire vár, aki nem jobbról érkezik. Ez az ünneplés hagyománya. A kölcsönösen örömtelen ünneplésé".

Nagy szerint "önmagában beszédes volt, hogy az MDF elnöke a parlamenti eseményt bojkottáló Fidesszel dacolva részt vett a megemlékezésen, ahogyan az is, hogy ott tolmácsolta az 56-os szervezetek üzenetét, ami azonban nem hadüzenet volt. Az MDF elnöke beszédében idézte Wittner Máriát és Pongrátz Gergelyt is, annak az 56-nak a szimbolikus személyiségeit, amely máig harcban áll. Igaz, nem a legádázabb szövegrészeket, de idézett tőlük. Mégis, hamisság nélkül foghatta egybe az övékét a saját üzenetével, ami szerint 'sorsot vállaló időkben kötelező az együttes gondolkodás, az egyeztetés a választási cikluson túlmutató nemzeti érdek mentén'. Hogy ezek mennyire nem súlytalan szavak, azt jelzi, hogy az MDF parlamenti frakcióvezetője, Balsai István éppen ezzel ellentétes szellemben beszélt a Széna téren".

Miklós Gábor: (Süvöltözők, Népszabadság, 2002. október 25.) "egy korosodó férfit, a siralomház egykori lakóját pár tucat kiabáló szidalmazza. Gyilkosnak nevezi azt az embert, aki éppen csak hogy megúszta az egykori hatalom bosszúhadjáratát. Vajon mit érzett Mécs Imre, amikor este az ünnepi rendezvények után hazament? Kapott-e választ a 301-es parcellában süvöltözőktől a kérdésére: hol voltatok 1989 előtt? Furcsa eset ez. Mécs Imre október 23-án képtelen volt kapcsolatot teremteni a temetői huhogókkal. Azok nem akarták meghallgatni a megemlékezését, és nem akarták megmagyarázni, mit is akarnak. Tudják-e egyáltalában? A felvonult csoportból valaki odasüvöltött neki: azért, mert megalkudott a kommunistákkal! Ez lett volna az oka, hogy belefojtották a szót az SZDSZ-es képviselőbe. Politikai indulatokról van ám itt szó, a legtisztább pártpolitikáról. A képletet az elemzők - és érintettek - úgy látják, hogy a temetői randalírozás egyértelműen a választásokon vereséget szenvedett politikai erő műve volt. A hatalomtechnikusok, akiket egy éven belül immár másodszor szavazott ki a hivatalokból a társadalom, elvesztették maradék gátlásaikat is. (...) Tavaly, amikor szintén Mécset érte hasonló inzultus a Kerepesi temetőben, összerezzentünk. Különösen, mert immár egyértelművé lett: nem politikailag elszigetelt fellépésről van szó. Az akkor hatalmon volt erők gyakorlatilag egyetértettek a gyalázkodókkal. Az oly népszerű Dávid Ibolya megengedett magának egy olyan kitételt, miszerint Mécsnek az a hibája, hogy 'rossz pártban' van. Az idei temetői öklendezés újdonsága viszont a végrehajtók összetétele. Már nem sérelmektől csapzott veteránok szitkozódnak az emlékhelyen, hanem tiszta arcú fiatalok. Sőt a rendezők még egy zsenge gyermekekből álló kórust is betanítottak hazaárulózásra a 301-esben. Nem biztos, hogy ez is az az akciógárda volna, amely az ellenfél választási plakátjait mocskolta össze az elmúlt hetekben. De nem sokban különbözhettek tőlük. Ugyanaz a felheccelt, megzavart, olcsó sablonokban gondolkodó társaság. Rajongók, akik bedőltek egy ócska sztárkultusznak, s bálványuknak azzal hódoltak, hogy másokat mocskolnak. (...) A hatalomból kiszavazottak az októberi emléknap szinte valamennyi alkalmát arra használták fel, hogy hallgatóikat gyűlöletre, agresszióra serkentsék. A tavaszi kampány alatt beért Orbán Viktor politikai termése: sikerült a társadalmat kettéosztania, s elhitetnie tömegeivel, hogy a politika élethalálharc, hogy a 'mi' kibékíthetetlen ellentétben van 'ővelük'. A választási vereség óta a helyzet csak romlott. A radikálissá lett jobboldal még szélsőségesebb eszközökhöz nyúl. Ez a helyzet továbbra sem változik: az Orbán-csapat ugyanis még csak kísérletet sem tesz arra, hogy felmérje, hová vezet a politizálása, mi az oka annak, hogy egyre többen fordítanak hátat nekik? A kudarcos politika képtelen magát reálisan elemezni. Csak a felhecceltek kiabálásában, az utcára csődülők sokasága által felkínált tükör homályos képére tekint. Ez a helyzet".

Simon Zoltán szerint (Orbán Viktor tíz éve: demokrata politikusok között a szolidaritás kötelező, Népszava, 2002. október 25.) "1991-ben Orbán még emlékezett arra, hogy 1956-ban a forradalmárok többsége egyfajta szocialista rendszerben látta Magyarország számára a kiutat. Parlamenti képviselőként az Antall-kormány egyik javaslatáról - amely 1956-ot gazdaságpolitikai példaként állította be - a következőket mondta: Én mindig is tiszteletben tartottam a kormánynak azt az álláspontját, hogy 56-os politikai gyökereit előtérbe helyezze. (...) Elvétettnek, elhibázottnak érzem azonban azt a pillanatot, amikor 1956-ra gazdaságpolitikai forrásként próbálunk visszamutatni és hivatkozni, mert ha valamiben nem volt 1956-ban egység ebben az országban, akkor az a gazdaságpolitikai kérdések területén állott fenn vagy ha egység volt, akkor az legkevésbé sem egy polgári demokrácia irányában létezett, hanem valami egészen más irányban. Egy 10 évvel ezelőtti történetből pedig az is kiderül, hogyan gondolkodott a jelenleg a MIÉP-es szavazók iránt érdeklődő Orbán a szélsőjobbal összefonódó politikai erőkről. 1992. október 23-án, máig sem tisztázott módon a Kossuth téren szélsőjobboldali tüntetők fütyülték ki Göncz Árpád akkori államfőt. Mindehhez a kormány jelenlévő tagjai - köztük Boross Péter belügyminiszter - szó nélkül asszisztáltak. Orbán Viktor, amint értesült az eseményekről, otthagyta az operaházbéli, hivatalos állami ünnepséget. Néhány nappal később a parlamentben, napirend előtt idézte fel a történteket. (...) 'úgy ítéljük meg, hogy a szóban forgó üggyel kapcsolatos felelősséget egyértelműen szét kell választani jogi és politikai felelősségre. (...) Ami pedig a politikai felelősséget illeti, a helyzet - megítélésünk szerint - még inkább egyértelmű, mert a Kossuth téren tartózkodó miniszterek nem vállaltak szolidaritást, nem álltak ki Göncz Árpád mellett, pedig ez - megítélésünk szerint - kötelességük lett volna. Ugyanis nem egyszerűen kifütyülték Göncz Árpádot. Ha csak ennyi történt volna, az ügy szóra sem lenne érdemes. Megesett ez már mással is, legutóbb éppen a miniszterelnököt fütyülték és nevették ki a Sportcsarnokban a sportrajongók és a sportolók. Ez a foglalkozási ártalom előbb-utóbb minden politikust elér, önmagában említésre sem lenne méltó. Most azonban Göncz Árpádot a kormányt éltető, skinheadek fütyülték ki, és a Fidesz megítélése szerint ilyen esetben demokrata politikusok között a szolidaritás kötelező. A jelen lévő kormánytagok, a péntek este a Kossuth téren jelen lévő kormánytagok nehéz helyzetét megértjük: választaniuk kellett saját - egyébként náci viseletbe öltözött - híveik és az ország elnöke között. S önök, uraim nem az elnököt választották'".

Simon: "a volt kormányfő - mint az idézetekből is kiderül - tíz éve még mást gondolt szolidaritásról és a szélsőségekről, mint ma. Már tavaly sem volt egy szava sem, nemcsak neki, hanem minisztertársainak sem, amikor a 301-es parcellánál megzavarták az SZDSZ-es megemlékezőket, köztük az 56-os halálraítélt Mécs Imrét. Orbán ma már Kövér Lászlóval ért egyet, aki szerint 1956-nak két egymással össze nem békíthető hagyománya van: október 23., amely a szabadságot és az életet, illetve november 4., amely a rabságot és a halált jelenti. A volt kormányfő szerdai, október 23-i beszédében áldozatokra és hóhérokra, védtelen polgárokra és fegyveres megtorlókra osztotta fel az 56-ról emlékezőket. A Fidesz nem vett részt a parlament ünnepi ülésén sem, inkább az utcán ünnepelt. Orbán Viktor véleménye az utóbbi tíz évben jelentősen átalakult. Göncz Árpád akkori államfő 1992. október 23-i kifütyülése után például a kormány és a szélsőjobboldal együttműködését tartotta a legnagyobb veszélynek".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695