Az EU-csatlakozás: az udvartól a küszöbig

2002-11-20

Az Európai Unió olyan tagfelvételt képzel el, amely a kötelezettségek tekintetében teljes, a jogok részéről viszont korlátozott belépést jelent. A tízek a csatlakozást követő években tanulóidőszakba lépnek. Megpróbálnak éretté válni az uniós munkavállalásra, az euróra, a támogatási pénzek lehívására és felhasználására. Tagjaivá válnak a schengeni információs rendszernek. Komoly kihívások elé néznek, miközben gazdaságaiknak továbbra is növekedést kell produkálniuk. Magyarországnak, bő egy évtized felkészülés után az EU tagjaként már olyan kihívásokkal kell megküzdenie, amelyek realizálásának elmaradása esetén szankciókat vonnak maguk után. A felkészülés után a teljesítés lép elő első számú feladattá.

HÍR: Miután a laekeni csúcson kinyilvánította az EU, hogy 2004-ben képzeli el az Unió bővítését, mégpedig 10 új belépővel, 2002. november 18-án a konkrét időpont is nyilvánvalóvá vált. A tagállamok külügyminiszterei nyilvánosságra hozták, hogy Magyarország, valamint Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Málta, Szlovákia és Szlovénia 2004. május 1-jén válik az Európai Közösség tagjává. A csatlakozási tárgyalásoknak 2002. december 12-ig le kell zárulniuk, az új belépők pénzügyi kondícióit is eddig a dátumig kell rendezniük a tárgyalófeleknek.

ELEMZÉS: Magyarország 10 éves csatlakozási procedúrát fejez majd be másfél év múlva, amikor hivatalosan az EU tagjává válik. A végéhez közeledő folyamatot érdemes végigtekinteni történeti szempontból, a jövőbeni tagságot tekintve, illetve összehasonlítva az eddigi bővítésekkel.

Magyarország 1993-től van intézményesen is kapcsolatban az akkor még Európai Közösségnek nevezett egyesülő Európával, ám a csatlakozási szándék kinyilvánítása a rendszerváltozással járt együtt. A csatlakozás a rendszert változtató ország számára egyetlen fejlődési perspektívát mutató alternatívaként jelent meg a kilencvenes évek elején. Magyarország 1990. decemberében kezdett tárgyalásokat az EK-val a társulási szerződésről, amelynek szövege 1991 decemberében vált véglegessé. Életbe azonban csak 1993 első félévében lépett, a szerződést az EK-nak és az akkor még 12 tagállam törvényhozásának is ratifikálnia kellett - a mostani csatlakozási szerződéshez hasonlóan. Hivatalosan 1994. január 1-jével lett társult tag Magyarország.

A társulási szerződés életbe lépése után kereskedelmi, illetve vámkedvezményeket kapott hazánk, illetve másik öt, szintén társult ország: Csehország és Szlovákia, Lengyelország, Románia, valamint Bulgária. A társulási szerződés elengedhetetlen a teljes jogú tagság elnyeréséhez, nem jelent azonban egyenes utat az európai integrációba. Az EK a hatvanas évek elején kötött hasonló szerződést Görögországgal és Törökországgal. A görögök 1981-ben, csaknem húsz évvel később csatlakoztak, míg Törökország még 2002-ben sem kapott meghívást a "klubba".

Az 1993-tól Európai Uniónak nevezett közösség és a belépni kívánó országok viszonya egy évtized alatt sokat változott. Diplomáciai szinten a közép-európai átmenetek idején a tagországok politikusai közeli csatlakozásról beszéltek (elég csak Kohl német kancellár biztató nyilatkozataira gondolni egy esetleges 1995-ös, vagy még korábbi belépést illetően), míg az EK-ba igyekvő országok vezetői és társadalmai többé-kevésbé tisztában voltak a csatlakozás távoliságával. A csatlakozás előtt a lelkesedés az EU részéről csökkent, míg a tagországok egyre "türelmetlenebbek" lettek. A magyar kormányokról elmondható, hogy míg az első években általában megfelelni kívántak az EU-nak a tárgyalások során, addig a csatlakozás közeledtével előtérbe került a nemzeti érdekek fokozottabb védelme. Ez a tendencia az Orbán-kormány alatt kezdődött, ám folytatja a Medgyessy-kabinet is. A csatlakozást egyik kormányzat sem hátráltatta. Orbán Viktor "az Európai Unión kívül is van élet" kijelentése inkább a belpolitikának szólt, a tárgyalásokat nem hátráltatta.

Magyarország és a többi állam belépése, sőt, a konkrét csatlakozási tárgyalások megkezdése évről évre tolódott. Hamar biztossá vált, hogy a keleti bővítés csak 2000 után valósulhat meg. Ennek oka azonban nem kizárólag a belépni kívánók fejletlensége volt. Az EK, majd a Maastrichti Szerződéssel 1993-ban létrejövő EU maga is komoly változásokon ment keresztül. Az integráció egyetlen pillére (az Európai Közösség) Maastricht után két újabb pillérrel egészült ki: a kül- és biztonságpolitikával és a bel- és igazságügyi együttműködéssel. A gyökeres intézményi átalakulás, a schengeni rendszer kiépítése elsőbbséget kapott.

1997-98 körül elérhetőnek tűnt a 2002. január 1-jei kibővülés. A konkrétabb időpont az EU 1997-es amszterdami csúcstalálkozóján vetődhetett fel. A közösség ekkor nevezte meg azokat az országokat, amelyekkel megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat. Ekkor az EU még kis mértékű első körös bővítéssel számolt, a NATO-hoz hasonlóan. Az Észak-atlanti Szervezet 1999-ben Csehországgal, Lengyelországgal és Magyarországgal bővült ki, és sokáig az EU-t illetően is ez látszott a legvalószínűbb forgatókönyvnek.

A csatlakozási tárgyalások részben az Unió miatt húzódtak el.
Az EU-t megosztotta a bővítés és a mélyítés problémája. A prioritások mások voltak az egyes tagállamokban. Az integráció több területre történő megvalósítását ellenző országok (Nagy-Britannia, Dánia) elsősorban a bővítést támogatták. Azok az országok, amelyek az EU legfőbb haszonélvezői voltak (Spanyolország, Írország) inkább egy mélyebb integrációt pártoltak és pártolnak, félvén attól, hogy az új belépők tőlük vonnak majd el forrásokat. A bővítést akadályozta az intézményi reform hiánya is. Erre azért volt szükség, mert az EK szervezetileg máig az 1957-es Római Szerződések alapján működik. Az 1957-es, hat országra szabott intézményrendszer már működésképtelen egy húsz, vagy annál is több országot magába foglaló Unióban. Mindezt a 2000-es Nizzai Szerződés rendezte, biztossá téve a kibővülést.

Problémát okozott a kis-, illetve a nagyarányú kiszélesítés kérdése is. A 3-4 országgal megvalósuló kibővülés gazdaságilag finanszírozhatóbb, számolni kellene azonban az újabb és újabb belépések során jelentkező ismételt költségvetési, intézményi stb. vitákkal. A nagycsoportos belépés, az ún. "big bang" sokáig a legfejlettebbek - többek között Magyarország - számára rémképként, a belépést lassító körülményként jelent meg. Ehhez képest a tízek 2004-es, gyakorlatilag már biztosnak mondható tagsága a jelek szerint azoknak jelent előnyt, akik nem lettek volna benne az első körben (Lettország, Litvánia, Szlovákia).

Lassította a csatlakozási folyamatot - a belépni kívánók fejletlenségén, jogharmonizációján kívül - néhány egyéb probléma is. Ezek közé tartozott a Nizzai Szerződés ír jóváhagyása és a német-francia agrárvita. Jelenleg is probléma Ciprus megosztottsága. A kérdés továbbra is megoldásra vár.

A Koppenhágától Koppenhágáig megvalósuló bővítési folyamat közel egy évtized alatt ment végbe. 1993. májusában a koppenhágai csúcson szentesítették a társulási szerződéseket, s 2002. decemberében feltehetőleg szintén a dán fővárosban fejeződnek be a csatlakozási tárgyalások.

A tízek jövőbeni tagsága kapcsán szót kell ejteni a kondíciókról. A tagság első évében a csatlakozók az agrártámogatásoknak csupán 25 százalékát kaphatnák meg, amely 10 év alatt nőne a teljes összegre. Ezzel szemben az EU javaslata alapján a befizetési kötelezettségek már a belépés napjától 100 százalékra rúgnának. Ez nem csupán a tagdíjat, hanem az ún. brit visszatérítést is magában foglalja (Magyarország esetében ez 2004-ben mintegy 70 millió eurót jelentetne). A határok átjárhatósága sem lesz teljes 2004-től, a schengeni rendszerbe csak később lépnek be a tízek.

A jelenlegi EU egyik leglényegesebb eleme az Európai Monetáris Unió. Ez gyakorlatilag az euróövezethez való tartozást jelenti. Az ehhez való tartozás egyik feltétele a tagság szándéka (amely Nagy-Britannia, Svédország, illetve Dánia esetében jelenleg még hiányzik), illetve a konvergencia-kritériumok teljesítése. Ebbe beletartozik az infláció alacsony szinten tartása, meghatározott jegybanki kamatláb, a GDP 60 százalékát nem meghaladó államadósság és a költségvetés hiányának 3 százalék alatt tartása. Mind a négy feltétel teljesítése nem csak a csatlakozóknál, hanem a jelenlegi egyes tagoknál is gondokat okoz. A belépőknek a financiális megkötéseken túl jogi garanciáknak is meg kell felelniük. Esetleges problémák esetén a védzáradékok révén szankciókat alkalmazhat az Unió.

A mostani bővítés számos ponton különbözik a korábbi tagfelvételektől.
1973-ban a fejlett Nagy-Britannia és Dánia mellett az ő gazdasági övezetükhöz tartozó Írország lépett be az EK-ba. A 3 ország csatlakozásával az integráció kiterjedt az atlanti térségre is. 1981-ben Görögország már mint "gyenge láncszem" lett tag. Ehhez hasonló volt az 1986-os ibériai (Spanyolország, Portugália) bővítés, ám a három ország felvétele korántsem állította a mostanihoz hasonló kihívások elé a közösséget. 1995-ben három, az EU átlagánál fejlettebb ország lett "klubtag", növelve ezzel az Unió gazdasági teljesítményét. Ez a mostani kibővülésről nem mondható el.

KOMMENTÁR: Az Európai Unió olyan tagfelvételt képzel el, amely a kötelezettségek tekintetében teljes, a jogok részéről viszont korlátozott belépést jelent. A tízek a csatlakozást követő években tanulóidőszakba lépnek. Megpróbálnak éretté válni az uniós munkavállalásra, az euróra, a támogatási pénzek lehívására és felhasználására. Tagjaivá válnak a schengeni információs rendszernek. Komoly kihívások elé néznek, miközben gazdaságaiknak továbbra is növekedést kell produkálniuk. Magyarországnak, bő egy évtized felkészülés után az EU tagjaként már olyan kihívásokkal kell megküzdenie, amelyek realizálásának elmaradása esetén szankciókat vonnak maguk után. A felkészülés után a teljesítés lép elő első számú feladattá.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695