Tüntetés Medgyessy Péter ellen

2002-12-06

2002. december elsején száz-kétszáz fős tömeg gyűlt össze a Kempinski Hotel előtt, ahol Románia nemzeti ünnepe alkalmából fogadást tartottak Adrian Nastase román és Medgyessy Péter magyar miniszterelnök részvételével. A magyar és Árpád-sávos zászlók alatt tüntetők elmondták, azért tiltakoznak, mert a magyar miniszterelnök megünnepli Erdély elveszítését, ugyanis 1918. december elsején Gyulafehérváron mondták ki Erdély egyesülését Romániával.
A rendőrségen nem volt bejelentve az utcai demonstráció, ezért a tömeget a Készenléti Rendőrség egysége kiszorította a szálloda előtti térről. A be nem jelentett demonstrációt a Lelkiismeret '88 csoport és vezetője, Budaházy György szervezte meg.

Összefoglalás

Medgyessy Pétert kritizáló vélemények:
- elmehetett volna Medgyessy december 1-jén a Kempinskibe koccintani Erdély elvesztésére, ha elővette volna zsebéből a gyulafehérvári határozatokat, majd a vonatkozó részeket felolvasva udvariasan, de határozottan számon kérte volna azok megvalósulását Nastasétól
- 1918. december 1-jén, a gyulafehérvári 'nemzetgyűlésen', Erdély, Bánság és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői kimondják a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániaival. December 1-je Erdély elvesztésének dátuma; ez a dátum a románok nemzeti ünnepe, a magyarok gyásznapja
- mivel a Magyar Köztársaság kormánya legmagasabb szinten ünnepelte meg Erdély Romániához csatolását, Magyarország újabb s immáron sokadik szimbolikus és diplomáciai vereségét szenvedte el szocialista kormányzatok jóvoltából
- a szimbólumokon túl: ha jövőre a román kormánynak az az ötlete támad, hogy egyenesen a székely anyavárosban, Székelyudvarhelyen, vagy mondjuk Székelyderzsen, netán Csíkkarcfalván kívánja megünnepelni december elsejét, s oda ki akarja hajtani az erdélyi magyarságot, akkor az erdélyi magyarság már tiltakozni sem tud
- a magyar miniszterelnöknek és külügyminiszternek csak és kizárólag akkor lehetne morális alapja együtt ünnepelni a románokkal a magyarok feletti győzelmet, ha meggyőződésük, hogy fordított esetben a románok is velük ünnepelnének Bukarestben
- a Magyar Köztársaság miniszterelnöke és külügyminisztere a Kempinskiben nem egyszerűen a román nemzeti ünnepet ülte, hanem koccintott arra: a románok megünneplik azt, hogy az erdélyi románok önrendelkeztek Magyarország területe és más nemzetiségek, erdélyi magyarok, szászok felett
- soha nem látott aljasságra, hazaárulásra vetemedett a D-209-es kormány, a lehetőség, hogy Románia a magyar forradalom vérbefojtását az erdélyi magyarság elleni előnyszerzésre, magyarellenességre használhatta fel, annak a gyulafehérvári hazugságnak a következménye, amit most Medgyessy és Nastase együtt ünnepelt a Kempinski szállodában, Gyulafehérvárott a románok autonómiát ígértek az együtt élő kisebbségeknek; ígérték, de nem tartották be
- a Medgyessy-kormány azáltal, hogy képes volt együtt ünnepelni az Erdély elszakítására vezető Gyulafehérvári Nyilatkozat román diadalünnepét Nastase román miniszterelnőkkel a Kempinski szállodában, teljes mértékben leleplezte magát: hazaáruló kormány
- Kovács László a gyulafehérvári gyűlésről úgy emlékezett meg, mint ahol a wilsoni elveket valósították meg, de a wilsoni elvek a nemzeti önrendelkezésrol szóltak, a magyarokat azonban 1918 végén meg sem kérdezték - sem akkor, sem később -, saját jövőjükét miként képzelik el

Medgyessy Pétert támogató vélemények:
- Medgyessy Péter bátor ember, mert ilyen gesztust őelőtte magyar miniszterelnök a demokráciában nem tett, továbbá okos is, ha abból indult ki, hogy miközben mi minden szomszédunknál a sérelmi politizálás feladását kérelmezzük, ilyen politizálást mi sem folytathatunk, így a legszárazabb logika szerint helyesen járt el
- kapitális udvariatlanság lett volna a román nagykövetség ünnepi meghívóját visszautasítani, tudva azt, hogy Nastase ott lesz a Kempinskiben, de Medgyessy kitérhetett volna a meghívás elől, ha akar, de nem akart azonban, mert Nastase pár órával korábban a kedvezménytörvény dolgában megtette feléje azt az értelmes és tapintatos gesztust, amit Dzurinda szlovák miniszterelnök nem volt hajlandó megtenni
- a jobboldal ezt 'nemzetárulásnak' nevezi, mert úgy véli, hogy a kormánytábor vezető személyiségei mintegy 'Trianonra koccintottak' a román kormány képviselőivel, de ez félreértés, mert a gyulafehérvári román (és szász!) nemzeti gyűlés nem azonos a trianoni rablóbékével (ezt évekkel később kötötték meg) - határozata egészen más határkijelölést is lehetővé tehetett volna, illetve a gyulafehérvári határozatokat nem azok fogalmazták, akik a képtelen határokat megrajzolták, és akik a királyi Románia igazságtalan társadalmi és nemzetiségi rendjét megtervezték



Bíró Béla aszerint (Utak az empátiához, Magyar Hírlap, 2002. december 3.) "a magyar kedvezménytörvény kemény szlovák elutasítása és Adrian Nastase bukaresti kormányfő kisebb fenntartásai különösen éles megvilágításba helyezték a december 1-jei román nemzeti ünnep eseményeit is. A néző, a szíve mélyén, talán még annyira sem maradhatott tárgyilagos, mint a korábbi esztendőkben. Az elmúlt mintegy száz esztendő ugyanis az egykori trianoni döntést mindkét oldalról olyan élményekkel terhelte meg, amelyekre nem tudhatunk erős érzelmi reakciók nélkül emlékezni. Az, hogy a többségében románok lakta Erdély Romániához csatlakozik, önmagában még a magyarság számára sem föltétlenül lett volna nemzeti tragédia. Sok olyan állama van a világnak, amelyekben a különböző nemzetiségek vagy nemzetek egyazon állam keretein belül békésen megférnek egymással. Közismert, hogy a többségében angol Kanadában, a francia többségű Québec két népszavazáson is elutasította a kiválást, mert a franciák nagy része is úgy érezhette, többet veszítenének, mint amennyit nyerhetnének. A kanadai angol többség pedig (horribile dictu!) maga fogadta el a népszavazást, mert biztos lehetett benne, hogy a québeci angol kisebbség helyzetét az esetleges kiválás nem csak kilátástalanná nem teszi, de azon lényegileg nem is változtat. Nos, 1919-ben sajnos nem ez volt a helyzet. Az erdélyi románok nem érezhették úgy, hogy a magyar államból kiválva többet veszíthetnének mint nyerhetnek, s mi magyarok sem remélhettük, hogy helyzetünk lényegileg változatlan marad. Ráadásul a trianoni döntés is fittyet hányt minden demokratikus alapelvnek. Erdély egy nemzeti gyűlölködésekben fogant háború eredményeként, a nagyhatalmak megfellebbezhetetlen döntése nyomán került Romániához. S a békeszerződésekhez fűzött kisebbségvédelmi normákat a kor nacionalista légkörében minden érintett sietett rögtön sutba is dobni. Így aztán nem is történhetett egyéb, mint hogy a többség és kisebbség egyszerűen helyet cserélt. A román hatalom ugyanazt a nemzeti politikát folytatta - ezúttal a magyarokkal, a németekkel, a zsidókkal szemben és a háborús győztes gátlástalanságával -, amelyet korábban a magyar hatalom próbált az erdélyi románsággal, németséggel, zsidósággal szemben alkalmazni. Az események súlyosan megterhelték a román és a magyar nemzeti tudatot. A román értelmiség és nyomában a kisember csak a tények eltorzításával tudta megemészteni a néhány éve még általa is hevesen elítélt kisebbségellenességet, az antidemokratikus intézkedések sorozatát, mi magyarok pedig csakis a törvénytelenségek indulatos elutasításával, a román törekvésekkel való kemény szembeszegüléssel, az elvesztett területek visszaszerzésének titkos reményével reagálhattunk. Azaz mindkét oldalon a valóságot az irreális álmokkal úgymond összebékítő érzelmek, a nemzeti szenvedélyek, a kölcsönös gyűlölködés uralkodtak el. A túlfűtött nemzeti érzelmeket pedig iszonyatosan nehéz kordában tartani. Így vedlettünk mindannyian - igaz, akkor még nyugati mintára is - szemérmetlenül civakodó barbárokká. A mai Európában azonban a gyűlölködés, a kontrollálatlan nemzeti indulatok számára ugyanúgy nincs már hely, mint ahogyan a jobb társaságokban a legádázabb ellenfelek is gondosan eltitkolják esetleges ellenszenvüket, s eltérő véleményüket csak konkrét ügyek kapcsán, racionális érvekbe csomagolva fogalmazzák meg. Az európai környezet mindinkább bennünket is arra kényszerít, hogy megpróbáljunk kultúremberek gyanánt viselkedni".

Bíró szerint "a román televízió 1-es csatornáján a nemzeti ünnepről sugárzott tévéközvetítés képeit a stúdióból idén egy valódi kultúrember, Constantin C. Giurescu történész kommentálta. S nem véletlenül jutott maga is arra a következtetésre: 'Itt az ideje hogy végre mi, románok is megtanuljunk civilizáltan viselkedni. 'S nem csak mondotta, maga is megpróbált így cselekedni. Az általunk oly sokszor hivatkozott Gyulafehérvári Nyilatkozatot idézte: a kisebbségek nyelvhasználati jogát, az állam intézményeiben való arányos képviseletet, a területi autonómia ígéretét. S az idei nemzeti ünnepen a román hatalom - '89 óta először - hazai magyar politikusokat is kitüntetett. (Miközben a szélsőségesen nacionalista Nagyrománia Párt politikusai - idén már - lemaradtak a listáról.) Budapesten Medgyessy Péter jelent meg Nastase miniszterelnök fogadásán. Egyikük sem tagadta meg az érzelmeit (ezekkel sajnos még hosszú évtizedeken át együtt kell élnünk), csak éppen nem ezekre, hanem az együvé tartozás, a szolidaritás, a kölcsönös megbecsülés érzéseire helyezték a hangsúlyt, s közben talán arra is kísérletet tettek, hogy a másik fejével gondolkodva, a másik szívével érezve elképzeljék, milyen is lenne, ha helyet kellene cserélniük. Ezt hívják úgy, hogy empátia, s ez az, ami nélkül a kulturált együttélés s vele az egyesült Európa is puszta óhaj maradna. Márpedig számunkra, kisebbségek számára létkérdés, hogy ne maradhasson az. Talán ezért is érezhettem úgy, hogy azok, akik Budapesten (bizonnyal jó szándékoktól is vezettetve) úgymond értünk tüntettek, mégis inkább ellenünk hangolták azokat, akik még maguk sem értek meg az empátiára, s akik a magyar kisebbség román államba való asszimilációmentes integrációját értetlenségükkel vagy ellenszenvükkel továbbra is csak akadályozhatják: a környező államok közvéleményét, a nyugati átlagembert, a magyar közvélemény tájékozatlanabb részét".

Bayer Zsolt szerint (Egy nemzetárulásról, Magyar Nemzet, 2002. december 3.) "1918. december 1-jén, a gyulafehérvári 'nemzetgyűlésen', Erdély, Bánság és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői (... ) kimondják a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániaival.' December 1-je Erdély elvesztésének dátuma. A románok nemzeti ünnepe, a magyarok gyásznapja. Ezzel az ünneppel a románok Erdélyben is csínján bántak. A román hatalom például csak tavaly, a forradalom után 12 évvel merészkedett odáig, hogy a december 1-jei központi ünnepséget Csíkszeredában, Hargita megye fővárosában rendezze meg. A románok csak tavaly merészelték felszólítani az erdélyi magyarságot, hogy vegyen részt a csíkszeredai ünnepségen, s csak tavaly merték parancsba adni a magyar oktatási intézmények vezetőinek, hogy vezényeljék ki diákjaikat Csíkszereda főterére. Az erdélyi magyarság válasza egyszerű volt: bojkottálták az ünnepet, aki pedig elment, az fekete gyászszalagot kötött a karjára vagy tűzött kabátja hajtókájára. A román diplomácia egy esztendővel a csíki provokáció után újabb ötlettel állt elő, s újabb győzelmet aratott. A legnagyobb román politikai napilap, az Adevarul november 30-i számában hosszú írás közöl Medgyessy és Nastase targyalásairól, s e cikkben a következőket olvashatjuk: ,A kapcsolatok normalizálásának jegyében a magyar miniszterelnök és a külügyminiszter vasárnap este részt vesz azon a fogadáson, amelyet a román nagykövetség ad a nemzeti ünnep tiszteletére. Ezt a tényt példa nélkülinek minősítették a román illetékesek.' A román illetékeseknek tökéletesen igazuk volt. Olyannyira, hogy az Adevarul híre után megindult itthon a találgatás: 'Az nem lehet, hogy odamennek!' Délután az MTI kiadta Nastase nyilatkozatát, amelyben a következőket olvashattuk: 'Nastase kijelentette: (...) a román nemzeti ünnep egy részét Magyarországon, de román területen, a budapesti román nagykövetségen tölti (...). Az a tény, hogy a magyar miniszterelnök és a magyar ellenzék képviselői jelen lesznek a budapesti román nagykövetség fogadásán, azt jelenti, hogy túllépnek azon a múlton, amely Románia számára az 1918-óan történt újraegyesülés örömét, de Magyarország számára mást jelenthet.' Az ellenzék természetesen nem volt jelen. A nemzetárulás ugyanis kifejezetten pártspecifikus magatartás a mai Magyarországon. De a magyar kormány elment. Medgyessy, Kovács, no és Göncz Árpád".

Bayer: "a közeljövőben indul Loppert Dániel pere. Ellene a tapolcai rendőrség indított eljárást, mert nyáron Kapolcson hazaárulónak nevezte Medgyessyt. (Pedig annál több: nemzetbiztonsági kockázat.) A 'konszenzusos' magyar rendszerváltás (nem tetszettünk forradalmat csinálni) egyik ára az volt, hogy a hazaárulók, nemzetárulók , gyilkosok és rablók megúszták a felelősségre vonást. Ám Loppert Dánielnek 2002, december elseje után nincs más dolga, mint bizonyítási eljárást kérni, és azon bemutatni a románok ünnepén, Erdély elrablásának évfordulóján pezsgővel koccintó Medgyessyt és Nastasét. Azt a Medgyessyt, aki tavaly ilyenkor, Kovács és Horn társaságában még az országot elözönlő 23 millió románról vizionált, s egyben bűnözőknek titulálta a románokat. (Emlékeznek? Közös sajtótájékoztatójukon Horn arról beszélt, hogy a 23 millió román miatt nemcsak a magyar munkaerőpiac fog összeomlani, de kriminalizálódni fog az ország.) Akkor ezt a hazugságot mondatta velük a hatalom megszerzésének vágya. Egy év elteltével pedig ugyanaz a Medgyessy és ugyanaz a Kovács készségesen asszisztál a román diplomáciához, amely oly érzékeny a szimbólumokra. Odamennek, pezsgőznek, és porig aláznak 15 millió magyart. Soha többé nem sértődhet meg Medgyessy, Kovács, soha többé nem sértődhet meg az MSZP és az SZDSZ, ha nemzetárulónak nevezik őket. Mert a szimbólumokon túl: ha jövőre a román kormánynak az az ötlete támad, hogy egyenesen a székely anyavárosban, Székelyudvarhelyen, vagy mondjuk Székelyderzsen, netán Csíkkarcfalván kívánja megünnepelni december elsejét, s oda ki akarja hajtani az erdélyi magyarságot, akkor az erdélyi magyarság már tiltakozni sem tud. Hiszen a románoknak erre csak annyit kell majd mondaniuk: tavaly az anyaországotok miniszterelnöke koccintott Budapesten Erdély elvesztésére".

Bayer szerint "ehhez ért nagyon a román diplomácia. Elhitetni a világgal, hogy Erdélyben minden rendben van. Megoldott a nemzetiségi probléma. Természetesen. Csak felszedik néha az erdélyi magyar falvak utcaköveit, hogy legyen miből ortodox templomot építeni. Ortodox templomot a Gyimesekbe... Erdélyben minden rendben van... Csak nincsen állami magyar egyetem, csak minden módon korlátozzák az anyanyelv használatát, csak éppen eszük ágában sincs betartani még azokat a törvényeket sem, amelyeket Bukarestben látványosan elfogadnak néha; Erdélyben minden rendben, csak éppen 13. éve nem adják vissza a történelmi egyházaknak az elrabolt vagyont; Erdélyben minden rendben van, csak a román alkotmány még ma is kizárólag a román népet tekinti államalkotó nemzetnek ; Erdélyben minden rendben, igaz, hogy ma még a kulturális autonómia puszta említésétől is idegösszeomlást kapnak a román illetékesek... Hogy is jön ez ide? Úgy, hogy az 1918. évi, december 1-jei gyulafehérvári gyűlés határozataiban ezt olvashatjuk: 'Az új román állam szervezésére a nemzetgyűlés a következő alapelveket fekteti le: 1. Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebelébol választott egyének által. (...) 2. Egyenlő jog és teljes autonóm felekezeti szabadság az állam összes felekezetei számára.(...) 4. Korlátlan sajtó-, egyesülési és gyülekezési szabadság; minden emberi gondolat szabad terjesztése.' Így jön mindez ide. Elmehetett volna Medgyessy december 1-jén a Kempinskibe koccintani Erdély elvesztésére, ha elővette volna zsebéből a gyulafehérvári határozatokat, majd a vonatkozó részeket felolvasva udvariasan, de határozottan számon kérte volna azok megvalósulását Nastasétól. De ehhez az kellene, hogy önöknek legyen valami köze ehhez a nemzethez , ehhez az országhoz, ehhez a történelemhez, Medgyessy úr, Kovács úr".

Aczél Endre szerint (Medgyessy Rubiconja, Népszabadság, 2002. december 3.) "a tizenkét pontban Petőfiék uniót követeltek Erdéllyel. Ez a követelés közel húsz év múltán, a kiegyezéskor meg is valósult. Aztán lepergett még öt évtized, s lett egy újabb unió, ezúttal a román ókirályság és a többségében valóban románok lakta Erdély között. Az 1918 december 1-jei egyesülés azóta Románia nemzeti ünnepe. Egyike azoknak a dolgoknak, amiket tudomásul kell vennünk; más választásunk nincsen. De ha már egyszer tudomásul vesszük azt, ami jóvátehetetlen és visszacsinálhatatlan; ha azt mondjuk, hogy az irredentizmus háborút jelent, és ebből nem kérünk; akkor és attól még mások tudomásul vehetik, hogy ami nekik okot ad az ünneplésre, az nekünk nemzeti trauma volt. Ebből következően a magyar miniszterelnökre nem nehezedik olyan, alkotmányos kötelem, hogy ünnepelje azt, amit magyar embernek nem kell ünnepelnie. Medgyessy Péter azonban átlépte azt a vonalat, amely a tudomásulvétel és az ünneplés között húzódik. Vonakodnék ugyan azt mondani, hogy ő december 1-jét 'megünnepelni ment el' tegnapelőtt a Kempinskibe (amely ráadásul nem is román felségterület, mint a nagykövetség, hanem magyar), de volt itt kétségen felül egy Rubicon, s ő átment rajta. Bátor ember. Bátor azért, mert ilyen gesztust őelőtte magyar miniszterelnök a demokráciában nem tett. (Igaz, Gróza Péter óta ő az első kormányfő, aki mindkét nép nyelvét beszéli.) Továbbá, megkockáztatom, okos is. Ha abból indult ki, hogy miközben mi minden szomszédunknál a sérelmi politizálás feladását kérelmezzük, ilyen politizálást mi sem folytathatunk, a legszárazabb logika szerint helyesen járt el. A magyar-román viszony jelene, jövője nem nyugodhat azon, hogy hovatovább egy évszázada Erdélyt 'elcsatolták'".

Aczél szerint "a miniszterelnöknek tisztában kell lennie azzal, hogy gesztusa értetlenséget, rossz érzéseket, föltehetően döbbenetet is keltett imitt-amott. Lehet, hogy számolt ezzel, nem tudom. Mindenesetre magyar embertől ép ésszel nem lehet elvárni azt, hogy pirosló arccal, lobogó zászlók alatt menetelve örüljön 1918. december 1-jének, akár koccintson rá. Magyar ember - pláne a határon túl - másfajta érzelmeket táplál magában, s kétlem, hogy ez az állapota egyhamar változni fog. Nem igaz, hogy szimpla diplomáciai ügyről van szó; nem igaz - vélem én -, hogy egy román miniszterelnök megjelenése a magyar nagykövetség március 15-i ünnepségén 'csereszabatos' a magyar miniszterelnök megjelenésével december 1-jén. Messze nem ugyanarról van szó. Viszont. Tény, hogy december 1-jén Nastase román miniszterelnök Budapest vendége volt, közelebbről kollégájáé, Medgyessyé. Gondolom, ilyen körülmények között kapitális udvariatlanság lett volna a román nagykövetség ünnepi meghívóját visszautasítani, tudva azt, hogy Nastase ott lesz a Kempinskiben. De úgy gondolom, Medgyessy kitérhetett volna a meghívás elől, ha akar. Nem akart azonban, mert Nastase pár órával korábban a kedvezménytörvény dolgában megtette feléje azt az értelmes és tapintatos gesztust, amit Dzurinda szlovák miniszterelnök nem volt hajlandó (miért nem, a Jóisten tudja) megtenni. E gesztust Medgyessy a román nemzeti ünnepen való megjelenése hatalmas, jelképi erejű gesztusával viszonozta. Egy-egy. Vagy több is? Talán. Vélelmezhető, hogy a kedvezménytörvény mostantól számított - elég rövid - élettartamán túl a román-magyar viszonyban ezernyi kisebb-nagyobb probléma fog felmerülni, s ezek kezelése soha nem vonatkoztatható el a két kormány, a két miniszterelnök viszonyától. Sőt valamennyi megoldás, út és kiút ezeknek a függvényében jelenik majd meg. Medgyessy 'rásegíteni' vélhetett arra, hogy a magyarság számára zöld fény gyúljék, ha kell. A kis baj az, hogy nemcsak a románok éhesek a jelképekre, mi is. Én akkora jelképes gesztust Nastasétól, mint Medgyessytől, még nem láttam".

Löffler Tibor szerint (A Kempinski-paktum, Magyar Nemzet, 2002. december 4.) "mivel a Magyar Köztársaság kormánya legmagasabb szinten ünnepelte meg Erdély Romániához csatolását, Magyarország újabb s immáron sokadik szimbolikus és diplomáciai vereségét szenvedte el szocialista kormányzatok jóvoltából. Medgyessy és Nastase igyekezete, hogy a két szomszéd ország kapcsolatára ne nyomják rá bélyegüket a múlt sérelmei, dicséretes. A sérelmi politizálás elutasítása azonban egy vaskos tévedésen alapul. A magyar kormányok a párizsi béke óta soha nem feszegettek politikailag a trianoni rablóbéke miatti sérelmeket, amely sérelmek így soha nem határozták meg az aktuális magyar külpolitika irányvonalát. Közvetve, Trianon következményei miatt azonban kétségtelenül vannak sérelmek, amelyeket viszont a mindenkori román kormányok okoznak a romániai magyar nemzetrésznek. Csak az aktuális sérelmek felsorolása és minimális mértékű tárgyalásából terjedelmes vádirat kerekedne ki. Kezdve a marosvásárhelyi pogrommal és az azt követő magyarüldözéssel, és a román parlamentben elhangzott magyarellenes kirohanásokon át az erdélyei román hadsereg célirányos működtetésével és az elkobzott ingatlanok viszszatartásával bezárólag".

Löffler szerint "Magyar-román viszonylatban a román diplomácia hagyományosan ügyesebb, ravaszabb és - olykor - arcátlanabb. A mindenkori magyar diplomációnak állandó kihívás a rornán külpolitikai sasszék kivédése, ezért örök kérdés, hogy a magyar külpolitika nemcsak képes-e, hanem egyben akarja-e kivédeni a román manővereket. A tapasztalat azt mutatja, hogy a baloldali magyar kormányuk toleranciája szinte határtalan, s csak kritikus esetekben hajlandók elhárítani azt, hogy asszisztáljanak a román diplomáciai fogásgokhoz. A Magyar Köztársaság miniszterelnökének és külügyminiszterének tudnia kellene, hogy december 1. nem egyszerűen román nemzeti ünnep, hanem egyben és főleg a Magyarország és a magyarok feletti történelmi győzelem ünnepe. Nagyon súlyos szimbolikus szerepe van a román államiságban és nemzettudatban ennek az ünnepnek. A Magyar Köztársaság miniszterelnöke és külügyminisztere a Kempinskiben nem egyszerűen a román nemzeti ünnepet ülte, hanem koccintott arra: a románok megünneplik azt, hogy az erdélyi románok önrendelkeztek Magyarország területe és más nemzetiségek, erdélyi magyarok, szászok stb, felett. Ha a román állam hivatalos ünnepe június 4. lenne, mert a románok a trianoni béket ünnepelnék, akkor az a jelek szerint fikarcnyit sem zavarná a Magyar Köztársaság miniszterelnökét és külügyminiszterét. Együtt örömködnének Nastaséval százkétezer négyzetkilométernyi terület és egymillió-hétszázezer magyar elszakításának. A román képlet viszonylag egyszerű: maximálisan learatni a múlt sikereit a magyarok rovására, majd a 'zárjuk le végre a múltat' és a 'legyünk jó szomszédok' filozófiájával mattolni nem csak a magyar kormányokat, hanem lélekben a romániai magyarokat is. A magyarországi szocialista diplomácia talán azért vak ezekben a játszmákban, mert elvakítja őket az, hogy a szocialisták képtelenek normálisan feldolgozni saját múltjukat".

Löffler szerint "a magyar államnak és kormánynak természetesen be kell tartani a diplomáciai játékszabályokat. A budapesti román követségen adott fogadáson képviseltetheti magát, és annak rendje s módja szerint kifejezheti jókívánságait, ahogy az Bukarestben is megtörténhet. De a Magyar Köztársaság kormányának mindamellett szimbolikus kötelességei is vannak Magyarország állampolgáraival és általában a magyarsággal szemben. Semminemű reálpolitika nem ment fel ezen kötelességek alól. Ahogy a román kormányok is maximális energiával gondozzák népük lelkét és nemzettudatát. A magyar miniszterelnöknek és külügyminiszternek csak és kizárólag akkor lehetne morális alapja együtt ünnepelni a románokkal a magyarok feletti győzelmet, ha meggyőződésük, hogy fordított esetben a románok is velük ünnepelnének Bukarestben. Játsszunk el ezért azzal a gondolattal, hogy a magyar Országgyűlés nemzeti gyásznappá nyilvánítja a trianoni béke napját, június 4-ét, vagy nemzeti ünneppé augusztus 30-át, az Észak-Erdélyt tárgyalásos úton visszajuttató második bécsi döntés napját. Ha Medgyessy és Kovács kész nyilvánosan kijelenteni, akár román újságírók előtt: biztosak abban, hogy ezekben a feltételezett -esetekben Nastase is örömmel megjelenne velük a bukaresti magyar nagykövetségen, és ezt Nastase is azzal kommentálná, hogy igen, hogyne, hiszen nem szabad, hogy a múlt sérelmei vezessenek bennünket, akkor a szimbolikus Kempinski-paktummal szemben valóban semmi kifogásunk nem lehet".

Bencsik András: (Van-e még arcunk?, Magyar Demokrata, 2002. december 5.) "az EuroAtlantisz címet viselő cikk egy nappal előzte meg a legújabbkori magyar történelem legszégyenletesebb eseményét, azt a pillanatot, amikor a magyar kormány feje és több tagja, s ami a leggyalázatosabb, az erdélyi RMDSZ több képviselője részt vett azon a fogadáson a budapesti Kempinski szállóban, amit az itt tartózkodó román miniszterelnök adott az alkalomból, hogy 1918. december elsején Gyulafehérvárott a románok elszakították Erdélyt Magyarországtól. December elseje a románoknak nemzeti ünnep. Nekünk gyásznap december elseje. Ezt a gyászt gúnyolta ki pezsgő mellett a miniszterelnöki tisztséget birtokló Medgyessy Péter, Kovács László külügyminiszter, Göncz Árpád nyugdíjas és más balliberális kormánytisztviselő, valamint Adrian Nastase román miniszterelnök. Nem szakadt le az ég, senki nem robbantotta fel a Kempinski szállodát, nem tört ki országos tiltakozás, nem indultak el hosszú menetek, de még a kocsmákban se csapkodtak oda a pultokra keserű magyar öklök, hogy a nemjóját, most aztán betelt a pohár. Van -e még arcunk? Talán még van. Egy maroknyi igaz ember tisszegyűlt a Kempinski előtt és hangosan tiltakozott Medgyessyék árulása ellen. A rohamrendőröket kivezényelték ellenük - állítólag nem volt szabályszerűen bejelentve a tüntetés -, és a rendőrök feloszlatták a tömeget. Ott volt köztük Siklósi Beatrix, Bayer Zsolt, Grespik László, Budaházy György is - a lapok híradása szerint. (...) Elveszítettük önmagunkat. Már játszanak velünk. Mikulás Dzurinda megtagadta a státustörvény alkalmazását Szlovákiában. Az is valami? Adrian Nastase Pesten ünnepli Erdély elrablását. Ez igen! A magyar hadügyminiszter csapatot küld Afganisztánba... itthon nem akar katonákat látni. Ügyes! Ismerős állapot... Mint a megvadult, fékevesztett szekér, rohanunk lefelé a lejtőn, a szakadék irányába. A gyávaságot és a köpönyegforgatást polgári eleganciának, a hazaárulást eurokonformitásnak, a hűséget szélsőségességnek beállító mentalitás ösztökél bennünket a végzetünk felé. Tavasszal összegyűltünk másfél millióan, mert kellett még egy ember, a nyáron az Erzsébet hídnál már csak pár ezren voltunk, most a Kempinskihez csupán néhány száz jutott. Eljött az advent. A bekövetkezés".

Csurka István szerint (Aljasság rekordja, Magyar Fórum, 2002. december 5.) "soha nem látott aljasságra, hazaárulásra vetemedett a D-209-es kormány. Amit egyetlenegy eddig félszabad kormány sem tett meg, oly mértékben lefeküdt a románoknak, hogy az már tűrhetetlen. (...) a lehetőség, hogy Románia a magyar forradalom vérbefojtását az erdélyi magyarság elleni előnyszerzésre, magyarellenességre használhatta fel, annak a gyulafehérvári hazugságnak a következménye, amit most Medgyessy és Nastase együtt ünnepelt a Kempinski szállodában. Gyulafehérvárott, 1918-ban román, pontosabban erdélyi román nemzetgyűlést tartottak, amely kimondta, hogy Erdélynek Romániához kell tartoznia. A románok ebben autonómiát ígértek az együtt élő kisebbségeknek. Ígérték, tehát természetesen nem tartották be. Az erdélyi szászokat, németeket szinte darabszámra kiárusították, a magyarokat pedig következetesen gyötrik úgy, ahogy Gyulafehérvárott elhatározták, csak nem mondták meg".

Csurka szerint "a magyar kormánynak senki és semmi nem adhatott olyan utasítást, hogy a legnagyobb nemzeti tragédiáját jelentő román ünnepet Nastaseval együtt Budapesten, egy nemzetközi szállodában kell megünnepelnie. Ezt az aljasságot, ezt a hazaárulást a Medgyessy-kormány önként és dalolva követte el. Magyarországon a jelképek sorsdöntő fontosságúak. Egy fogadás a gyulafehérvári román győzelem ünnepén az erdélyi magyarság elárulása. Tudják ezt ők is. A liberális lapok félénken tudósítanak az eseményről, vagy sehogy. Még óriási nemzeti felháborodás is lehetne ebből, ha a közvélemény egésze tájékoztatva lenne a körülményekről és a fogadás jelentőségéről. A magyarság tűr, félrenéz, de egyszeregyszer, ha nagyon arcul csapják, megrázza magát és visszaüt. Borzalmasan. Ezt a borzalmas visszaütést kockáztatja a Medgyessy-kormány. (...) Kovács-Medgyessy összejátszott Nastaséval: ez előbb visszament, mintha csak fehérneműt váltani ment volna, elmondott egy ünnepségmegnyitó beszédet Kolozsvárott, aztán már hipp-hopp, itt is volt. Ezt meg kellett beszélni, de ezt nem hozták nyilvánosságra. Féltek. Senki nem tudta, hogy Nastase elment vagy itt maradt. Bezzeg, ha nyilvánosságra hozzák az egész tingli-tanglit és a helyszínt is, lett volna százezer ember is a volt Engels téren".

A MIÉP elnökségének felhívása szerint (Magyar Fórum, 2002. december 5.) "a Medgyessy-kormány azáltal, hogy képes volt együtt ünnepelni az Erdély elszakítására vezető Gyulafehérvári Nyilatkozat román diadalünnepét Nastase román miniszterelnőkkel a Kempinski szállodában, teljes mértékben leleplezte magát: hazaáruló kormány. Ez a kormány nem irányíthatja Magyarországot. (...) Igaz, ez csak egy jelképes tettben, egy fogadásban megnyilvánuló hazaárulás volt, de nemzetünk mindig is a jelképek nemzete volt és most is az: ekkora megalázást saját kormánya részéről talán még soha nem kapott. Nincs több kvaterkázás, mutyizás: aki ezekkel komázik, maga is hazaárulóvá válik".

Megyeri Dávid szerint (Ünnepeljen nálunk!, Magyar Nemzet, 2002. december 5.) mint az a "parlamenti vitából kiviláglott: Kovács László felfokozott toleranciával rendelkezik a románság, s kiváltképpen annak is nagy nemzeti ünnepe iránt. Meglehetősen kevés toleranciával viseltetik viszont a magyarság, s kiváltképpen annak szomorú történelmi évfordulóival szemben. Előbbi lehetne akár jó hír is, utóbbi azonban igen rossz hír, főleg ha a legnagyobb kormányzó párt első emberéről van szó. (...) Iménti gondolatok mintegy összegző jellegűek, ha immáron lehiggadva próbáljuk értékelni a Kempinski hotelbeli sajnálatos eseményeket, az Erdély elcsatolásának évfordulóját ünneplőket , jobban szemügyre vehetjük ezt a toleranciaügyet. Kovács László a keddi plenáris ülésen olyasfélét ecsetelt, hogy példának okáért a mi nemzeti ünnepeink is lehetnek bántóak a környező országok számára. Meg is mondta: az 1848-as forradalomra gondolt. Csakhogy a magyar szabadságharc európai, kiemelkedő világtörténelmi esemény volt, s az erdélyi románság részére is a jobbágyfelszabadítást, a feudalizmus végét jelentette. 1918. december 1-jén Gyulafehérváron az erdélyi románok nemcsak kimondták a Romániával való egyesülést, de az erdélyi-román kormánytanácsot is létrehozták. Elnöke pedig nem volt más, mint Iliu Maniu. (...) A szélsőséges,fasiszta politikus arról vált hírhedtté, hogy 1944 végén emberiségellenes bűntettek egész sorát követte el Erdélyben a Maniu-gárdával, erdélyi magyarokat lemészárolva, mivel úgy vélte: a magyaroknak lakolniuk kell. Tettei oly embertelenek voltak, hogy még a szovjetek is megelégelték, s ideiglenesen átvették a közigazgatást. A kiszolgált tömeggyilkos bizonyára elégedetten nézett föl a pokol kondérjából a boldogan koccintó magyar politikusokat látva. Kovács László a gyulafehérvári gyűlésről úgy emlékezett meg, mint ahol a wilsoni elveket valósították meg. Nos, a wilsoni elvek a nemzeti önrendelkezésrol szóltak, a magyarokat azonban 1918 végén meg sem kérdezték - sem akkor, sem később -, saját jövőjükét miként képzelik el. Ahhoz pedig, hogy ezek az elvek hogyan valósultak meg a térségben, elég egy tragikus adalék: a volt amerikai elnök késobb megőrült, amikor látta, milyen tragikus következményekkel járt elveinek önkényes értelmezése".

Tamás Gáspár Miklós szerint (Mi történt a Kempinski Szállóban?, Népszabadság, 2002. december 5.) "a Kempinski-affér elemzésekor súlyos nehézséget jelent a közönség rendkívüli tájékozatlansága a nemzetiségi kérdésben, kérdésekben. A hiba nem 'az érzelmi megközelítés' - a szokványos bűnbak -, hanem az érzelmek elpazarolása képzelt tárgyakra. A nemzeti érdeket a legnemesebb szándékkal is lehet tévesen beállítani, ha a kulcsfontosságú tények nem köztudomásúak, vagy feledésbe merültek. December 1-jén, az Erdély Romániához csatolását kinyilvánító gyulafehérvári nagygyűlés (1918) évfordulóján a Magyarországon vendégeskedő román miniszterelnök fogadást adott, amelyen megjelent Medgyessy Péter miniszterelnök, Kovács László külügyminiszter és Göncz Árpád volt köztársasági elnök. A jobboldal ezt 'nemzetárulásnak' nevezi, mert úgy véli, hogy a kormánytábor vezető személyiségei mintegy 'Trianonra koccintottak' a román kormány képviselőivel. Szerény nézetem szerint ez félreértés. Először is: a gyulafehérvári román (és szász!) nemzeti gyűlés nem azonos a trianoni rablóbékével (ezt évekkel később kötötték meg) - határozata egészen más határkijelölést is lehetővé tehetett volna. A gyulafehérvári határozatokat nem azok fogalmazták, akik a képtelen határokat megrajzolták, és akik a királyi Románia igazságtalan társadalmi és nemzetiségi rendjét megtervezték".

TGM szerint "a Magyar Nemzet befolyásos és népszerű cikkírója helyesen teszi, hogy idézi a gyulafehérvári határozat kisebbségvédelmi cikkelyeit, amelyeket soha nem tartottak be, s amelyek egyébként az 1914 előtti osztrák szociáldemokrácia és magyar radikalizmus szellemi hatásáról tanúskodnak. A szószegés kétségtelen - nem csoda, hogy a határozat szellemi atyja, az eredetileg szociáldemokrata Goldis László (Vasile Goldis) aztán háttérbe szorult -, de semmiféle nemzeti érzelgés nem teszi lehetővé, hogy kitérjünk a kérdés elől: mi vezetett odáig? Annál is inkább, mert, noha a magyarországi közvélemény nagyjából elfelejtette ezt a históriát, a romániai (román és magyar) közvélemény viszont nem, sőt: ez a história - a szokásos nacionalista túlzásokkal és torzításokkal - a modern román nemzet és nemzetállam középponti alapító mítoszai közé tartozik, s mind a valóság, mind a mítosz teljesen ismeretlen a mai Magyarországon. (Ezt viszont a románok nem tudják, s ezért nem értik: a romániai közvélemény azt képzeli, hogy Magyarországon csak másképpen értelmezik ugyanazt a históriát; azt képtelen elhinni, hogy a számára alapvető történettel Pesten senki se törődik, mert úgyszólván senki se tud már róla.) Magyarországon egy maroknyi szakemberen kívül mindenki elfelejtette, hogy az erdélyi román parasztság vadállati, brutális elnyomása - és minden erdélyi román közrendű volt, főleg jobbágy - már a XVIII. században világbotrány volt. II. József császártól az angol, francia, német, holland röpirat- és hírlapirodalomig mindenki úgy vélekedett az erdélyi magyar nemességről, mint később az amerikai Dél rabszolgatartó ültetvényeseiről".

TGM szerint "Március 15-e a mai magyarországi liberálisok számára a szólásszabadság, a mai magyarországi szociáldemokraták számára a jobbágyfölszabadítás, a mai magyarországi nacionalisták számára az Ausztriától való függetlenség ünnepe - bár mind a három részben legenda -, a románok zömének viszont: románellenes irtóháború kezdete (persze ez is legenda). Tény azonban, hogy a Gyulafehérvár utáni szószegés nem volt az első: az 1848/49-i forradalmárok éppoly kevéssé tudták megtartani a nemzetiségeknek adott szavukat, mint az 1868-i liberális nemzetiségi törvény szerzői. Tisza István, Apponyi Albert és ifj. Andrássy Gyula egyaránt úgy vélte, hogy a törvényt nem szabad alkalmazni. Az 1914 előtti küzdelmek lényegi eleme - az általános választójog - épp azért válhatott a régi Magyarország katasztrófájának fő okává, mert az akkori uralkodó osztály hamis érve szerint a demokratizálás az akkori 'magyar birodalom' (így nevezték!) lakosságának felét, Erdélyben pedig abszolút többségét kitevő nemzetiségek - pláne az addig jogfosztott szocialista munkássággal együtt - szétrombolnák Szent István és Werbőczi országát. Hát bizonyára szét is zúzták volna, de a magyar tragédiát talán meg lehetett volna előzni. (...) A legsúlyosabb fejlemény természetesen a Ceausescu-féle diktatúra volt, amelynek a következményei máig virulensek és mérgezők. Amiként a XIX. századi magyar uralkodó osztály a nemzetiségi kérdést használta arra, hogy letörje az alföldi protestáns parasztság ellenállását és a szakszervezetekre támaszkodó szocializmust, úgy a 'kommunista' román állampárt a magyarellenességben találta meg azt az ideológiát, amellyel 1989-ig elodázhatta a sztálintalanítást. A sovinizmus és a nemzetiségi elnyomás segítségével fogta Ceausescu a saját szekerébe a növekvő társadalmi nyugtalanság energiáit, s mivel 1965 után politikájában egybeesett a szovjetellenesség és a magyarellenesség, maga mellé tudta állítani a korábban a rendszert gyűlölő nemzeti értelmiséget. A maoizmus és a (falangista típusú) fasizmus különös elegye azonban nemcsak bizarr szónoklattani és propagandagyakorlat volt, hanem új hatalmi konstelláció: szovjetellenes szövetség a Nyugattal, Kínával és az el nem kötelezettekkel (sőt a lázadozó eurokommunistákkal...), befelé pedig - fejlődés helyett -, az erdélyi magyarság szociális pozícióinak szétosztása a román etnikumú igénylők között".

TGM szerint "a mai romániai demokraták nem szeretnek bevallani: a Ceausescu-rendszer célpontja és fő áldozata - az ideológiától a gazdaságig - az erdélyi magyarság volt. 'Mindannyian egyformán kínlódtunk' - mondják román demokrata barátaink. Ez nem igaz. És hamisságra csak hamisságot lehet építeni. Minden becsületes ember szívből kívánja a magyar-román kiengesztelődést és kiegyezést. Ám ez a kiengesztelődés nem építhető hazugságokra. A magyar és román uralkodó osztályok és politikai-bürokratikus elitek szörnyű bűnöket követtek el egymás népei - és saját népük - ellen. Néhány, elsősorban Nyugat-Európa által kikényszerített gesztus keveset segít. Medgyessyt támadják, mert Nastase miniszterelnökkel koccint december 1-jén. De Nastase miniszterelnököt is támadják a román soviniszták, mert ezen a 'szent napon' Pesten mer ünnepelni. Szemben avval, amit lapjainkban olvashatni (kivétel - persze - az erdélyi Bíró Béla, Magyar Hírlap, december 3.), Medgyessy nem tett 'nagyobb' gesztust, mint Nastase. De a gesztus - mindkettőjük részéről - nagyszabású. Ez korábban soha nem történhetett volna meg. A gesztus azonban akkor értékes, ha tartalmi változásokat jelent be. A magyar kormány hagyja szépen elaludni a rosszhiszemű, zavaros és végrehajthatatlan státustörvényt (ezt már - igen helyesen - Orbán Viktor elkezdte az 'egyetértési nyilatkozattal', amely sok lényegi rendelkezést kioperált a törvényből, amit a szocialisták őszintétlenül támadtak, légből kapott veszedelmekkel riogatva). A román kormány pedig teljesítse az erdélyi magyaroknak tett ígéreteit, fékezze meg a Funar-féle közveszélyes őrülteket, és - elsősorban - fékezze meg a görögkeleti (ortodox) egyház támadását Erdélyben, amely államköltségen csigázza a magyarok idegeit a maga erőszakos terjeszkedésével, iszonyatos betontemplomaival és szüntelen provokációival. (A Magyar Nemzet erre is igen helyesen hívja föl a figyelmet.) A kelet-európai béke jobban függ a magyar-román jó viszonytól, mint bármi mástól. Az euroatlanti centrum is csöndet és nyugalmat akar, de neki mindegy, milyen áron. (Emlékezzünk csak, mennyire támogatta az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia, Nyugat-Németország és Izrael Ceausescu rendszerét Gorbacsov fölbukkanásáig.) A Magyar Köztársaság őszintén és hátsó gondolatok nélkül lemondott a határrevízióról, de politikája Romániával szemben nem volt mindig egyértelműen baráti. Ez remélhetőleg másképp lesz ezután. De Románia se folytathatja hagyományos taktikáját: a nagyhatalmak árnyékába húzódva folytatni a sovén-etnicista belpolitikát. Az erdélyi magyarok egyenjogúsága európai közérdek.Vissza kell térni Gyulafehérvár - mindkét oldalról megrágalmazott, elhazudott, megcsalt - szelleméhez. Ha már 1918 októberéhez nem lehet. Ha már folyton vörös festékkel locsolják le a Károlyi-szobrot. Pedig 1918 októberében a vörös grófnak - és Adynak és Jászinak és Kunfinak - volt igaza. Késő már, igaz. De mentsük a menthetőt".

Balogh Elemér: (Mi történt a Kempinskiben?, Magyar Hírlap, 2002. december 6.) "értesültem arról, hogy december elsején fogadás lesz a Kempinski hotelben Nastase román miniszterelnök budapesti látogatása alkalmából. Reméltem, hogy mint ez általában szokásos, a találkozónak sajtófogadás jellege is lesz, tehát kérdéseket is lehet majd feltenni a résztvevőkhöz. Ez azért is látszott számomra különösen érdekesnek, mert még sohasem voltam olyan sajtóértekezleten, illetve fogadáson, amelyen politikusok, magas beosztású román személyiségek is szerepeltek. A teremben pult állt, amely sajtóértekezleten megszokott. Várakozás után megérkezett Nastase román és mint később láttam, Medgyessy Péter magyar miniszterelnök is. Megnyitották a büfét, s akkor látszott, hogy üdvözlő beszédek nem lesznek, s így kérdések feltevésére sem lesz lehetőség. Ezért odamentem Nastase román miniszterelnökhöz, s azt a gondolatot vetettem fel neki, az lenne a leghelyesebb, ha a kölcsönösség alapján amit megenged az egyik ország a saját kisebbségeinek, azt a másik ország is lehetővé tenné, mert ez hozzájárulna ahhoz, hogy a kisebbségek jól érezzék magukat. Nastase miniszterelnök előzékenyen és barátságosan válaszolt, helyeselte elképzelésemet. Megjegyezhetem: igen előnyös lenne, ha a valóságban is így lenne. (...). Érdemes megemlíteni, hogy nemcsak nem volt semmiféle nyilatkozat, de dekorációban sem volt semmi utalás a december elsejei gyulafehérvári határozatra. A beszélgetésekben sem esett szó róla, s nem hallottam, hogy valaki is szóba hozta volna, sőt még román partnereim sem tartották témának. A román ortodox egyházi személyek által osztogatott nyomtatott anyagok is csak vallási jellegűek voltak".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695