Az afganisztáni misszió

2002-12-17

A német katonai vezetés az afganisztáni ENSZ-misszió potsdami értekezletén elfogadta, hogy negyvenfős magyar egészségügyi alakulat utazzon Afganisztánba. A kormány ugyanakkor továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarország negyvenfős őrszakaszt küldjön az ázsiai országba.
Juhász Ferenc honvédelmi miniszter elmondta: mivel az ellenzék csak az egészségügyi alakulat kiküldését támogatja, a kormány mindkét javaslatot a Parlament elé terjeszti. Az Országgyűlés várhatóan december 17-én kedden dönt a kérdésben. Az afgán misszióban való részvételhez a képviselők kétharmadának kell igennel szavaznia. A Fidesz úgy látja, hogy Magyarország akkor is részt vesz a terrorizmus elleni harcban, ha csak egészségügyi alakulatot küld az afgán válságövezetbe. Áder János közölte, hogy a pártja által megrendelt közvéleménykutatás szerint az állampolgárok 85 százaléka elutasítja, hogy harcoló magyar alakulatok menjenek Afganisztánba. A honvédelmi miniszter elmondta, hogy egy orvoscsoport kiutazásának költsége várhatóan nem lesz több az eredeti őrzési feladatokat ellátó kontingensénél. A honvédség egészségügyi csoportfőnöke szerint három-négy hét alatt felkészíthető az orvoscsoport a kiküldetésre.

Összefoglalás

Az afganisztáni misszióval kapcsolatban elhangzott főbb vélemények:
- még ha az a negyven katona nem oszt, nem soroz is a végeredményt tekintve, Magyarországnak meg kell mutatnia, hogy a demokratikus világ mellett a helye, más tisztes országokkal együtt közösen próbál részt venni a rendteremtésben, még ha momentán csak ennyi telik is tőle
- a NATO-tag és perceken belül EU-tag Magyarország nem teheti meg, hogy csak a jó dolgokból próbál részesülni, a veszélyekből, a nehézségekből kivonja magát
- egyáltalán nem biztos, hogy az orvosok nagyobb biztonságban vannak, mint mondjuk az őrkatonák, hiszen a sokat emlegetett novemberi támadásnál sem a kerítésbe csapódtak be a rakéták, hanem annak a tábornak a belsejébe, amelyet a magyar katonák őriztek volna
- az egészségügyi vagy műszaki alakulat többe kerül, mint negyven őrkatona kiküldése
- a legnagyobb ellentmondás az, hogy a lakosság ösztönös félelméből és ellenérzéseiből az a párt igyekszik Magyarország - és a saját - külpolitikai érdekeire ügyet sem vetve népszerűséget kovácsolni, amelynek a kormányzása alatt Magyarország - nagyon helyesen - részt vett a Jugoszlávia elleni NATO-akcióban, és őrkatonákat küldött Koszovóba
- a feltétel, miszerint egészségügyi vagy műszaki alakulat kiküldését a Fidesz nem ellenezné meglepő, ugyanis lehet tudni, hogy egészségügyi katonákra nincs szüksége az afganisztáni koalíciónak, a műszaki csapat kiküldése pedig a sokszorosába kerülne a tervezettnek
- a nemleges döntés egyértelműen megerősítette a Fidesszel kapcsolatban mindazt, amit eddig a hazai liberálisok és szocialisták, valamint a külföldi média állított róluk, vagyis, hogy a Fidesz és személyesen Orbán csak látszólag atlantista, csak felületesen híve az Európához való kötődésnek
- miközben Magyarország szövetségeseitől reméli saját békéjét és biztonságát - hiszen önmaga képtelen annak megóvására -, aközben a parlamenti ellenzék finnyáskodva viszolyog attól - és várja el bármely más ország tevőleges részvételét - , hogy a 45 ezer magyar katonájából negyvenen önként belekóstoljanak a háborúba
- eltérve a szokásos diplomáciai illemtől, az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége nyilvánosan kifogásolta a döntést, hogy katonaorvosokat küldünk, a mi amerikai barátainknak kezd végképp elegük lenni abból, hogy volt egy kormányunk, amelyik az afganisztáni béketeremtés és békefenntartás minden formájából ki tudott maradni (egyetlen NATO-tagországként), majd lett egy másik, amelyik korrigálni akarta ezt a deficitet, de nem tudta, gyorsan meghátrált



Szerető Szabolcs szerint (Felelős döntés, Magyar Nemzet, 2002. december 11.) "tipikusan az olyan kérdések közé tartozik a magyar harcoló alakulat afganisztáni missziójára vonatkozó javaslat, amelyekre korántsem magától értetődő a támogató vagy elutasító válasz. Nyilvánvaló, hogy Magyarországnak NATO-tagként és az Egyesült Államok szövetségeseként a szép szavakon túl a gyakorlatban is ki kell vennie a részét az erejét nap mint nap demonstráló nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemből. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy egy konkrét felkérés esetén hazánknak ne lenne mozgástere, s az ésszerű döntés meghozatala előtt ne mérlegelhetné saját, olykor a szövetségesek által hangoztatottaktól eltérő szempontjait. A honvédelmi miniszter azzal érvelt a felkérés elfogadása mellett, hogy nem lehet kibújni a NATO-tagsággal vállalt kötelezettségek alól. Ez természetesen igaz, csakhogy a mostani felkérés elutasítása nem egyenlő e kötelezettségek megszegésével. 2001. szeptember 11. után Orbán Viktor az elsők között nyilvánította ki, hogy az Amerikát ért borzalmas terrortámadás a NATO egészét érő agressziónak tekinthető, így, elsőként a történelemben, alkalmazható a washingtoni szerződés híres ötödik cikkelye. Amerika azonban nem vette igénybe a NATO segítségét, az Afganisztán ellen indított háború nem a szövetség akciója, ráadásul a magyarok által felajánlott egészségügyi alakulat térségbe küldésétől is eltekintettek. Hazánk tehát a napirenden lévő, rendkívül költségigényes javaslattól eltérő módon is kinyilváníthatja szövetségesi elkötelezettségét, így például nem harcoló alakulat újbóli felajánlásával vagy a balkáni szerepvállalás erősítésével".

Szerető szerint "az optimális megoldást e kényes terepen azonban csak egy olyan kormány találhatja meg, amelynek világos elképzelése van a nemzeti érdekekről, s nincs kompenzációs kényszerrel megverve. Hagyjuk most a kommunistázást: ha a kompenzációs kényszer okát keressük, elég az 1999-es koszovói NATO-akcióra visszaemlékezni. Akkor az MSZP megkezdte a kihátrálást az Orbán-kormány mögül, Brüsszelben és Washingtonban néhányan még biztosan emlékeznek a jelenlegi honvédelmi és külügyminiszter akkori nyilatkozataira. Az előző ciklusban a bizalom hiányára hivatkozva utasította el a baloldali ellenzék a NATO által sürgetett, a csapatmozgások engedélyezésekor a kormánynak nagyobb mozgásteret biztosító alkotmánymódosítást. Vajon milyen gesztusokat tett a Medgyessy-kormány az ellenzéknek, hogy megteremtse az ilyen horderejú döntések támogatásához szükséges bizalmat? Talán ennek jegyében igyekezett a kormány lejáratni elődjét és a magyar honvédséget bel- és külföldön egyaránt, ezért antiszemitázott Juhász Ferenc, ezért olyan botrányos a kormányzati kommunikáció az afganisztáni misszió és a taszári 'nyelviskola' ügyében?"

Dési János szerint (Háry János Afganisztánban, Népszava, 2002. december 11.) "az országgyűlési vita lényege, kimondva, kimondatlanul, az az, hogy Magyarországra hárulnak nemzetközi kötelezettségek, még akkor is, ha hadipotenciálja a zérus felé tendál (vagy éppen kicsit alatta van.) Ami pedig a vitát illeti: Igaza van a kormánypártoknak, amikor ama álláspont mellett kardoskodnak, hogy még ha az a negyven katona nem oszt, nem soroz is a végeredményt tekintve, Magyarországnak meg kell mutatnia, hogy a demokratikos világ mellett a helye, más tisztes országokkal együtt közösen próbál részt venni a rendteremtésben, még ha momentán csak ennyi telik is tőle. Igaza van az ellenzéknek is. Hiszen politikai okokból honfitársaink életét kockára tenni nagyon is megfontolandó dolog. Könnyű a parlamenti kényelemben megnyomni a gombot, majd egy tisztes ebédet elfogyasztani a Vadász-terem finom eleganciájában, miközben mások próbálnak majd, még ha önkéntesként is, túlélni a meglehetősen zord Afganisztánban. És igaza van annak is, aki azt mondja, azért a jó fizetés, a megfontolt kényelmet azért kapják a képviselők, hogy közben merjenek nehéz döntéseket hozni. Mert aki politikusként az igen gombot nyomja, kockáztatja, hogy ha ne adja Isten, nem ér mindenki a csapatból épségben haza, ami bizony a legnagyobb elővigyázatosság mellett is előfordulhat, akkor ezt politikai ellenfelei felhasználják ellene. (És most szót se a lelkiismereti és egyéb ilyen nehezen megfogható ügyekről.) Első pillanatra tehát úgy tűnik, kényelmesebb kimaradni az egészből. Csak az a kérdés, hogy lehet-e? A NATO-tag és perceken belül EU-tag Magyarország megteheti-e, hogy csak a jó dolgokból próbál részesülni, a veszélyekből, a nehézségekből kivonja magát'? A kérdés költői, hát persze hogy nem. Ugyanakkor meggondolatlan kockázatot sem szabad vállalni. Ezért kell tehát mindkét oldalnak a másik érveit mérlegelve olyan döntést hozni, amelyet a művelt világ is elfogad, és amit mi sem érzünk felesleges hősködésnek".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Orvosok határokkal, Magyar Hírlap, 2002. december 12.) "még a mostaninál is érdekesebb hely lenne Afganisztán, ha más országok vezetői is osztanák a Fidesz álláspontját. Elit utászcsapatok megtévesztő útelterelésekkel próbálnák megakadályozni, hogy a hadurak legyilkolják a lakosságot, miközben az orvosok lejárt szavatosságú oltásokkal fenyegetőzve tartanák sakkban az al-Keida és a tálib rendszer szimpatizánsait. De ne tréfálkozzunk mások nyomorúságán. Afganisztán szerencséjére ugyanis a legtöbb országban nem így gondolkodnak. Orvosokból és útépítőkből tehát csak annyit kell küldeni, amennyire szükség van (...). Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy az orvosok nagyobb biztonságban vannak, mint mondjuk az őrkatonák. A sokat emlegetett novemberi támadásnál sem a kerítésbe csapódtak be a rakéták, hanem annak a tábornak a belsejébe, amelyet a magyar katonák őriztek volna. Végül az egészségügyi vagy műszaki alakulat többe is kerül, mint negyven önkéntes(!) őrkatona kiküldése. Persze azt is lehet mondani, hogy akkor ne menjen orvos vagy utász se, mi közünk hozzá, mi folyik Afganisztánban. Magyarország azonban már több mint egy évtizede része annak a fejlett világnak, amelynek nem mindegy. Ráadásul részei vagyunk egy szövetségesi rendszernek, amelynek tagjai joggal várhatják el, hogy ne csak kérjünk, hanem adjunk is. De a távoli Afganisztánnak van ennél közvetlenebb hatása is: a szeptember 11-e által elmélyített gazdasági válság, a turizmus visszaesésének hatásai többszörösen meghaladják azt a bizonyos 1,2 milliárd forintot, amennyibe a magyar részvétel kerülne. A legnagyobb ellentmondás azonban az, hogy a lakosság ösztönös félelméből és ellenérzéseiből az a párt igyekszik Magyarország - és a saját - külpolitikai érdekeire ügyet sem vetve népszerűséget kovácsolni, amelynek a kormányzása alatt Magyarország - nagyon helyesen - részt vett a Jugoszlávia elleni NATO-akcióban, és őrkatonákat küldött Koszovóba".

Miklós Gábor szerint (A kabuli buli, Népszabadság, 2002. december 12.) "a Fidesz nemet mondott az afganisztáni akcióra. Ez volt a hazai politika főeseménye e héten. Az ellenzéki párt most ezt a közvélemény-kutatások elutasító eredményével indokolta. A párt eddigi története, különösen kormányzásának négy éve bizonyította, hogy szinte vakbuzgón követi a társadalmi vélemény minden rezdülését, s azt azonnal politikai döntéssé alakítja. Így tettek most is. Mivel a közvélemény 47:47 arányban támogatja, illetve elutasítja műszaki vagy egészségügyi segédcsapat Afganisztánba küldését, ezt a Fidesz is elfogadhatónak tartaná. Az őrkatonák Kabulba küldéséről viszont szó sem lehet. Az ügyet nyilván alaposan megfontolták a konzervatív képviselők. A Fidesz-frakció négy óra hosszát vitatkozott, míg megszületetett a ?nem?. A tudósítások szerint a külpolitikával foglalkozó frakciótagok, az 'atlantisták' rá akarták bírni elvbarátaikat az akció támogatására. Sikertelenül. Nem volt ott ugyanis a párt vezérszemélyisége. Vajon meggondolta-e Orbán ezt a mulasztást? A mostani döntés ugyanis egyértelműen megerősítette a Fidesszel kapcsolatban mindazt, amit eddig a hazai liberálisok és szocialisták, valamint a külföldi média állított róluk. Az egyik ilyen tézis az volt, hogy a Fidesz és személyesen Orbán csak látszólag atlantista, csak felületesen híve az Európához való kötődésnek. A mostani ?nem? erről szól. Az USA és más NATO-szövetségeseink felkérték az országot, hogy erejéhez mérten vegyen részt az afganisztáni békefenntartásban. A Fidesz megakadályozta ezt. A kitétel, miszerint egészségügyi vagy műszaki alakulat kiküldését nem elleneznék - az igazi politikai buli. Egészségügyi katonákra ugyanis tudottan nincs szüksége az afganisztáni koalíciónak, a műszaki csapat kiküldése pedig a sokszorosába kerülne a tervezettnek. Negyven őrkatonához nem kellenek súlyos gépek, berendezések, amelyekre az utász-, hidászmunkákra elengedhetetlenül szükség lenne odaszállítani. Tehát erről sem lehet szó".

Miklós szerint "azok a közvélemény-kutatási adatok, amelyekre a Fidesz-frakció hivatkozott, úgy szólnak, hogy a magyar társadalom ellenezné az esetleges amerikai átrepüléseket is Irak felé. Tehát feltehetően ezt is elleneznék. Az elmúlt száz évben Magyarország több katonai koalícióhoz csatlakozott - vonakodó csatlósként. Az atlanti elkötelezettséget viszont támogatta valamennyi rendszerváltás utáni kormány és ellenzéke is. Népszavazás is megerősítette. Cserébe az ország biztonsági garanciákat kapott. Most viszont a biztonságért valamit várnak, valami jelképeset. Az amerikaiak ugyanis felettébb jól ismerik a magyar haderő lehetőségeit, felkészültségét. Azt viszont elvárnák, hogy az újdonsült szövetségesek legalább szimbolikusan, jelenlétükkel igazolják, hogy részei a nagy terrorellenes koalíciónak. Az USA társadalma 2001. szeptember 11-e óta úgy érzi, hogy egyedül áll ellen a nemzetközi terrornak. Elvárják, hogy szövetségeseik szolidárisak legyenek velük. A Fidesz erre az igényre azzal válaszolt, hogy demonstrálta: jelentős tettekre képtelen a hatalomban, de képes megakadályozni a baráti gesztusokat is".

Szabó Iréne: (Negyven gesuztuskatona, Népszava, 2002. december 13.) "afféle laikus civilként úgy fogtam fel a negyven magyar őrkatona kabuli küldetését, hogy ez részünkről afféle gesztus, amivel nyomatékosítjuk: Magyarország saját súlyának megfelelően, ám a szolidaritás íratlan parancsára és az elméleti síkon kimondott igenek után gyakorlatilag is beáll a nemzetek egyenruhásainak sokféleségéből formálódó sorba egy korántsem veszélytelen békeművelet végrehajtójaként. Pillanatnyilag úgy tűnik, a humanista-pacifista parlamenti ellenzék megakadályozza a negyven magyar gesztuskatona afganisztáni küldetését. Mert hogy az az ország veszélyes. Ott bármi megtörténhet a mi fiainkkal. Lelőhetik őket, meghalhatnak. A kabuli misszió valódi háborús terepen zajlik, kiszámíthatatlan elemekkel, a 'hadviselés' egyedi, sajátos mozgatóival. A fideszesek megtalálták 'szarva közt a tőgyét'. A politikailag jól hangzó, emberbaráti gesztusként tálalt aggodalom enyhén szólva életellenes illetőleg álságos. Megmondom, miért. Miközben a világon a konfliktusok megoldásának globalizációja is zajlik és Magyarország szövetségeseitől reméli saját békéjét és biztonságát - hiszen önmaga képtelen annak megóvására -, aközben a parlamenti ellenzék finnyáskodva viszolyog attól - és várja el bármely más ország tevőleges részvételét - , hogy a 45 ezer magyar katonából negyvenen önként belekóstoljanak a háborúba. Különös skizofréniának tartom azt, ha egy ország, amely évente 300 milliárd forintért fenntart egy hadsereget, az bizonyos helyzetekbon úgy gyárt ideológiát, mintha nem is volna honvédsége. Vagy ami még rosszabb, úgy, mintha ennek a haderőnek a katonái olyan tehetségtelenek, képzetlenek lennének, hogy isten ments őket éles helyzetbe hozni, nehogy kiderüljön: mennyire önveszélyesek. Ez utóbbi persze annak ellenére nem igaz, hogy a Magyar Honvédség 12 éve tartó reformja nem csak megtizedelte a legjobb képességű katonákat, hanem önbizalmukban is jelentős károkat okozott. Mégis, és ezt pártállásától függetlenül minden politikus tudja, az a világ 21 pontján szolgálatot teljesítő, mintegy 500 NATO-misszióban és valamivel több mint 700 békefenntartó tevékenységi kötelékben szolgáló magyar katona az elképzelhető legjobb minősítéssel tér majd haza. Megjegyzem, ha képesek lennénk az ellenzék által elfogadhatónak tartott műszaki alakulat kiküldésére, avagy a német-holland vezetésű kabuli misszió mégis szükségesnek látja egy magyar egészségügyi csoport kinti munkáját, a körülmények akkor sem lesznek békésebbek. Mert ha egy katona háborúba megy, az ha utat épít, ha objektumot őriz, ha lőtt sebet operál, az akár meg is halhat".

Aczél Endre szerint (Óvatoskodunk, Népszabadság, 2002. december 16.) "ami Magyarországnak az afganisztáni békefenntartásban vállalandó szerepét illeti, nos ebben a Fidesznek (és az MDF-nek) a véleménye vált mérvadóvá. Katonaorvosokat küldünk, nem pedig őrszakaszt, ahogyan a kormányoldal szándékolta. Eltérve a szokásos diplomáciai illemtől, az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége nyilvánosan kifogásolta ezt a döntést. A történet summája az, hogy a mi amerikai barátainknak kezd végképp elegük lenni abból, hogy volt egy kormányunk, amelyik az afganisztáni béketeremtés és békefenntartás minden formájából ki tudott maradni (egyetlen NATO-tagországként), majd lett egy másik, amelyik korrigálni akarta ezt a deficitet, de nem tudta, gyorsan meghátrált. Sajnálatos módon ebben az egyben kénytelen vagyok az amerikaiakkal egyetérteni, de nem őmiattuk. Tudniillik a kérés, hogy küldjünk egy szakasz jó katonát egy olyan afganisztáni objektum védelmére, amely német-holland parancsnokság alatt áll, történetesen a németektől jött. Ezen a 'vonalon' haladnék tovább. Mind a németek, mind a hollandok - akik átveszik az amerikaiaktól a táliboktól és az al-Kaidától lerongyolódott ország demokratikus újraéledésének védelmét - a mi NATO-szövetségeseink. Hogy miért teszik azt, amit tesznek, nem a mi dolgunk mérlegelni. A mi dolgunk az, hogy őket mint NATO-szövetségeseket, ha kérik, megvédjük, illetve a védelmükhöz hozzájáruljunk. Nem kértek sokat. Csak annyit, amennyit Magyarország előállítani képes. Egy szakasznyi kiváló katonát, jó fegyverzettel, megfelelő védőfelszereléssel. Ennek a kérésnek a teljesítését torpedózta meg a magyar ellenzék. Vajon miért? A jóisten a megmondhatója. A kockázatok miatt? A katonaság veszélyes üzem. Aki hivatásának választja, tisztában van azzal, hogy olykor az élete veszélyben foroghat. Az őrkatonáé meg kiváltképp. A 'kockázatokra' való hivatkozás szánalmas, civil dolog, ráadásul képmutató. Aki ilyet mond, annak fogalma sincs arról vagy titkolja, mit jelent egyenruhát viselni, békefenntartásban, vagy akár általában is".

Aczél: "az én ideálképem egy olyan magyar politikai és katonai vezetés volna, amelyik - különösen, ha a minden külföldi katonai szerepvállalástól évtizedeken át húzódozó németek kérik - önként és dalolva vállalná el szövetségeseinek a védelmét, bárhol és bármikor kérik erre. Az én ideálképemben továbbá egy olyan magyar ellenzék él, amelyik csatlakozik ehhez. Ámde mi, lássuk be, mások vagyunk. A lelkesedés helyére a kicsinyes méricskélés lép, mintha 40-50 magyar őrkatona kiküldése vagy ki nem küldése a szuverén magyar akarat mércéje lenne. Nem az. A magyar szuverenitást jobb helyeken kéne gyakorolni, ott, ahol érdemes, ahol kifizetődő, ahol nemcsak szégyent tud 'termelni'. Általában is azt tapasztalom, hogy integrációs ügyekben a magyar a legkevésbé lelkes, mintha komolyan hinne abban, hogy neki tartoznak, és neki egy dolga van: kegyesen elfogadni e tartozás törlesztését. Ilyen volt az EU-csatlakozás fogadtatása is. A hozzánk - lelkileg legalábbis - legközelebb álló lengyelek fanfárözönnel ünnepelték a koppenhágai csúcs döntéseit, mi a kínlódásra és az izzadtságra tettük a hangsúlyt, nem arra, hogy: végre bent vagyunk. Gondolják, ez azért van, mert ők jobban jöttek ki? Ugyan. Ellentétben azzal, amit Orbán állít, a lengyel tárgyalóküldöttségnek mindösszesen mogyorónyit, 100 millió eurót sikerült javítania pénzügyi pozícióján".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695