Magyarország az Eu-csatlakozás előtt (3. rész)

2002-12-20

Magyarország elfogadta az EU pénzügyi ajánlatát. Ezzel véglegessé vált, hogy hazánk - kilenc másik csatlakozni kívánó országgal együtt - az Európai Unió teljes jogú tagja lesz. Medgyessy Péter sikeresnek ítélte a tárgyalásokat és megköszönte az ország népének az uniós felkészülésért tett erőfeszítéseket.
A miniszterelnök szerint nagyon kemény küzdelmekben sikerült elérni az eredményeket, amelyek mindenki számára valamivel jobb feltételeket biztosítanak. A magyar agrárium a tárgyalások nyertese, amely kétszer nagyobb támogatási és fejlesztési forrásokhoz juthat - mondta Németh Imre földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter. Kovács László külügyminiszter a tárgyalások legfontosabb eredményének tartotta, hogy 2004-től az eredetileg ajánlott 25 százalék helyett a magyar gazdák a nemzeti kiegészítéssel együtt az uniós versenytársaiknak jutó támogatások 55 százalékát kaphatják majd kézhez. Ez évente öt százalékkal fog emelkedni, tehát kilenc helyett hat év alatt hozzák be a hátrányokat a magyar mezőgazdaságban dolgozók. Magyarország ezen kívül 2005-re és 2006-ra összesen 56 millió euró költségvetési kompenzációt is kiharcolt magának.

Összefoglalás

Magyarország EU-hoz való csatlakozásával kapcsolatos főbb érvek:
- nincs sok értelme a szerződések konkrét tartalmától függővé tenni, hogy az ember pozitívan álljon-e hozzá az EU-csatlakozáshoz, mert a külföldi beruházások jelentős része - amelynek az 1996 utáni dinamikus növekedés köszönhető volt - nem kis mértékben azért települt meg itt, mert az ország EU-csatlakozását és ezáltal az egységes piacra való automatikus bekerülést anticipálták; ha nem lenne bizonyosság az EU-bővítés, a működő tőke egy jelentős része már rég odébbállt volna
- az EU célja és értelme az országhatárok feloldása és a népek összekapcsolása, sok millió magyar kerülhet majd egyre közelebb és közelebb egymáshoz
- Magyarország mai méretei nem teszik lehetővé, hogy gazdaságilag elzárkózzunk a külvilágtól, a magyar gazdaság fejlodési, növekedési lehetoségét csak a világszintű versenyben való helytállással biztosíthatjuk
- a nemzet érdeke és az európai újraegyesítés egységbe foglalható, az uniós csatlakozással olyan többleterőt nyerhetünk, amely elosegítheti nemzeti fejlodésünket is
- a tízek legnagyobb fegyverténye, hogy a Berlinben a nekik járó támogatások közül kihagyott közvetlen agrártámogatások egyáltalán bekerültek a végső szerződésbe, még ha csak 25 százalékkal is
- nagy eredmény, hogy végül senki sem lesz nettó befizető, sőt mindenki jobban jár 2004-ben, mint 2003-ban, a magyar kormányok két jelentős eredményt értek el, a generikus gyógyszerek, valamint a versenyfejezet adókedvezményei ügyében, összességében a magyar egyezség vállalható kompromisszum
- a nagy többségnek ugyanúgy, mint a már tagországok esetében, semmit sem hoz a csatlakozás, ahogy a portugál gyári munkás nem érez semmi változást az életében, vagy a görög alkalmazott, aki a drága élelmiszerek, zöldségek miatt tüntet, ugyanúgy nem kap a magyar nagyátlag semmit az uniótól
- csak azért kellünk az EU-nak, mert: van még kiaknázható piac; van még elvehető profit, ha más nem, a költségvetésen és adókedvezményen, vagy visszatérítésen keresztül; a világgazdasági potenciál nő, mert a nagyobb lakosságszám mellett a vásárlóerő is összegződik; a szegény országokkal való bővítés módot ad a profitszerzési stratégiák átrendezésére; a világgazdaság többi szereplői felé egyfajta fenyegetést jelent, az unió tovább is terjeszkedhet Ukrajna és Oroszország felé, ami a világ teljes újrafelosztását jelenti
- első alkalommal fordul majd elő az európai integráció történetében, hogy az újonnan belépő országok mindössze negyven százalékát kapják a nekik járó pénzöszszegnek, miközben befizetési kötelezettségük százszázalékos
- eddig még egyetlen olyan szerencsétlen ország sem volt, amelyik olyan diszkriminatív, pocsék feltételekkel csatlakozott volna az EU-hoz, ahogyan Magyarország fog; az ún. centrum-periféria elmélet szerint a szegényebb országokban az EU-csatlakozás gazdasági katasztrófát eredményezhet, mert a csatlakozás hátrányait el kell szenvedniük, de előnyeivel nem tudnak élni
- nem érdeke a jelenlegi EU-s tagországoknak elősegíteni, hogy Magyarország ipara és mezőgazdasága olyan mértékben fejlődjön, hogy valódi versenytársává válhasson az ő iparuknak és mezőgazdaságuknak
- az európai uniós csatlakozás a legkevésbé sem oldja meg azt, amiért érdemes oda csatlakozni, mégpedig azt hogy 1918-ban máig elfogadhatatlanul, szétszaggatták a Kárpát-medencét, részben azért, mert az az Európa szaggatta szét, amelyikhez most csatlakozunk
- Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozása esetén a magyar nép elvesztené a földjét, mert hiába hosszabbították meg három évvel a földvásárlási moratóriumot, a nemzetközi vállalatok és pénzintézetek ügyelnek majd arra, hogy tíz év alatt se érjen annyit a kiváló minoségű magyar termoföld, mint a nyugati
- Orbán Viktor és a Fidesz támogatja a belépést, az EU-kritikus Fidesz-szólamok kevésbé meggyőződésből, mint inkább 'pótcselekvési kényszerből' fakadtak
- a tagjelöltek közötti összehasonlításban egy friss felmérés szerint a magyar lakosság tud majdnem a legkevesebbet az Európai Unióról és ugyanezen vizsgálat arra is rámutat, hogy ott a legnagyobb a tagság támogatása, ahol a legszerényebbek az ismeretek
- a csatlakozás önmagában nem javítja hazánk versenyképességét. és nem eredményezi az életszínvonal emelkedését. Jól, vagyis sikeresen csatlakozni azt jelenti, hogy megragadjuk és elonyünkre fordítjuk az uniós tagság kínálta gazdasági lehetőségeket, rossz, vagyis sikertelen csatlakozás csalatkozást eredményez, s a ma még bizakodó emberek elégedetlenségét, kiábrándulását hozhatja magával, az unió eddigi bovítéseinek történelmében mindkét esetre találhatunk példákat
- a tárgyalások végső eredménye valóban alacsonyabb az eredeti magyar igénynél - de jóval kedvezőbb annál, mint amit az unió a tárgyalásokon kezdetben javasolt, vagyis nyertünk, még ha kevesebbet is, mint sokan szerették volna
- az Európai Uniós csatlakozással jól jár az ország: az infrastruktúra, a környezetvédelem, az elmaradott térségek, a falu, az idegen nyelvet tudó munkavállaló, a közélet tisztasága, a fogyasztó, a közigazgatás; átmenetileg rosszul jár: az állami költségvetés, az idősebb, nyelvet nem tudó, 'rugalmatlan' munkaerő



Andor László szerint (A kapuk előtt, Magyar Hírlap, 2002. december 2.) "Magyarország számára nincs élet az Európai Unión kívül. Csak látszat, hogy most leülhetünk átgondolni, kell-e nekünk ebben az állapotában, ezekkel a feltételekkel az Európai Unió. Mert hogy volt nekünk az EU-átlagot kétszeresen meghaladó gazdasági növekedésünk az elmúlt években - ezt túl lehet élni, kínáljon valami jobbat az EU, ha azt akarja, hogy belépjünk. Nos éppen ez az optikai csalódás. A külföldi beruházások jelentős része ugyanis - amelynek az 1996 utáni dinamikus növekedés köszönhető volt - nem kis mértékben azért települt meg itt, mert az ország EU-csatlakozását és ezáltal az egységes piacra való automatikus bekerülést anticipálták (a számukra előnyös bérköltségek mellett persze). Ha nem lenne bizonyosság az EU-bővítés, a működő tőke egy jelentős része már rég odébbállt volna. Ha nem jött volna havi rendszerességgel valami biztató hír Brüsszelből a bővítés menetrendjével kapcsolatban, már rég kereket oldottak volna azok a pénzügyi befektetők, akik a fiskális politika ellenére finanszírozták az országot 2002 folyamán is. Ha az EU-bővítés valamiért lekerülne a napirendről, úgy Magyarországra is rögtön más szemmel néznének a nemzetközi partnerek, és a leminősítés még akár javuló reálgazdasági trendek mellett is elképzelhető volna (javuló trendek egyébként ma nem léteznek). Egyrészt tehát az európai integráció valami, amibe már sokat befektettünk, másrészt valami, amiből már hosszabb ideje megélünk bizonyos értelemben. Nincs tehát sok értelme a szerződések konkrét tartalmától függővé tenni, hogy az ember pozitívan álljon-e hozzá az EU-csatlakozáshoz".

Csurka Endre szerint (Miért kellünk az EU-nak?, Magyar Fórum, 2002. december 5.) "az EU gazdasága is úgy, mint a világgazdaság, nagyjából konstans. Az elosztható profit a csatlakozással nem nő, mert a csatlakozó országoktól ezt már eddig is elvette az unió, legalábbis annak transznacionális vállalatai. A csatlakozás után az EU GDP-je 6 százalékkal, míg a lakossága 75 millióval nő. A most folyó tárgyalások azt vetítik előre, hogy látszólag az országok csatlakoznak, de ez nem más, mint egy színjáték, ami a politikára fogékony lakosságnak szól. A gazdaságok egyesítése réges-régen megtörtént, már csak az a kérdés, hogy az újak milyen mértékben veszik ki a részüket az intézmények fenntartásában, és a politikusok mekkora egyéni lehetőségeket kapnak. A kormány milliárdokat szavazott meg a csatlakozás propagandájára. Kérdem én: a gyári munkás, a szabolcsi paraszt csatlakozik-e? Mit érez a csatlakozás előnyeiből az a kisnyugdíjas, akinek az ingyenes közlekedés is drága, nemhogy a külföldi utazás. A nagy többségnek ugyanúgy, mint a már tagországok esetében, semmit sem hoz a csatlakozás. Ahogy a portugál gyári munkás nem érez semmi változást az életében, vagy a görög alkalmazott, aki a drága élelmiszerek, zöldségek miatt tüntet, úgy nem kap a magyar nagyátlag semmit az uniótól. (...) A legnagyobb csalódás a rendszerváltást követően az EU-csatlakozás lesz. A költségvetés 1000 milliárdos hiányát, az utófinanszírozás képtelenségét, a pályázati feltételek teljesíthetetlenségét mind a szegény rétegekre fogják hárítani. Miért? Mert az osztható profit nagysága országon belül nem fog nőni. Az unió haszonéhségét pedig ki kell elégíteni. Most jutottunk el a címben feltett kérdés megválaszolásához".

Csurka szerint csak "azért kellünk az EU-nak, mert: 1. Van még kiaknázható piac. 2. Van még elvehető profit, ha más nem, a költségvetésen és adókedvezményen, vagy visszatérítésen keresztül. 3. A világgazdasági potenciál nő, mert a nagyobb lakosságszám mellett a vásárlóerő is összegződik. 4. A szegény országokkal való bővítés módot ad a profitszerzési stratégiák átrendezésére. 5. A világgazdaság többi szereplői felé egyfajta fenyegetést jelent, az unió tovább is terjeszkedhet Ukrajna és Oroszország felé, ami a világ teljes újrafelosztását jelenti. Hogy milyen áron, az nem érdekes!"

Szombathy Pál szerint (Napóleon és a pesti kongresszus, Magyar Hírlap, 2002. december 9.) "fogalmazz röviden és homályosan! - Napóleon ebben az aforizmában foglalta össze a hatékony politizálás lényegét. Szó se róla, a volt magyar kormányfő, Orbán Viktor éveken át előszeretettel alkalmazta a császári tanácsot kétesélyes és zavaros ügyekben, lett légyen szó kisgazdákról, szélsőjobbról, netán választási ígéretekről. És gyakran élt e napóleoni metódussal az Európai Uniót illetően is. Még a múlt héten is, Olaszországban járva, a Rubicon átlépéséről beszélt, melyet Philippi követ majd. De hagyjuk a történelmi példák dekódolását - általában semmi értelme politikusok esetében -, mert szombaton elérkezett az igazság pillanata. Vagyis a Fidesz-kongresszus az uniós csatlakozásról. Párton belüli 'népszavazás' arról, hogy egyetértenek-e Magyarország belépésével. Euroszkeptikus mondatok ide vagy oda, kemény, harcias hangok innen vagy onnan, de az bizonyossá vált: Orbán Viktor és a Fidesz támogatja a belépést. Nem mintha korábban különösebb okunk lett volna a valódi aggodalomra és mély kétkedésre, hiszen az EU-kritikus Fidesz-szólamok kevésbé meggyőződésből, mint inkább 'pótcselekvési kényszerből' fakadtak. És ez érthető is: ellenzékbe szorult párt, amely nehezen képzelte, hogy ez előfordulhat, traumatikus vereség utáni állapotban a helyét keresve gyakran kapkod és csapkod. Ez nem újdonság: hasonlóképpen viselkedtek a szocialisták négy évvel ezelőtt, midőn megtörtént velük az 1998-as kampányban a számukra úgyszintén nagy meglepetés: a hatalom elvesztése".

Szombathy szerint a Fidesz kongresszusa "egyértelmű hangot ütött meg. Még akkor is igaz ez a megállapítás, ha a csatlakozás hátrányait és a várható sérelmeket is hangosan ecsetelte. Miért ne tette volna? Az esetleges akadályokról, nehézségekről tudniuk kell az állampolgároknak, s ez a felvilágosítás a politikusok dolga és felelőssége. Ez szerintem éppenséggel nem az EU elutasítását jelenti, sőt. A Fidesz legmagasabb szintű pártösszejövetele az egyszerű kérdésre rövid, igenlő választ adott. A többi mondanivaló jelentősége ezúttal másodrendű volt, s egyáltalán nem ismeretlen: néhány csipetnyi kommunistázás (moszkoviták helyett brüsszeliták - szólt Orbán tréfája), a gazdasági helyzet ostorozása - az elvesztett választások óta szól ez a nóta, bár egyelőre nem slágergyanús. S hogy miért történt így? Azt gondolom, Orbán alapvetően nem EU-ellenes. Azt is felismerte, hogy uniós ügyekben ellenzékben, a csatlakozás közeli társadalmi várakozás közepette szegényes a fegyvertára. Keménységet, nemzeti elkötelezettséget lehet követelni, de úgy általánosságban ez nem sokat jelent. Hiszen mit ért az egészből a közönség, amely előtt folyamatos szerepcserék zajlanak? A Fidesz a magyar vállalkozásokat védi, az MSZP a Fidesz által jelölt jegybankelnököt támadja a magyar vállalkozók megóvása érdekében: egyszer az egyik félti a pénzügyi egyensúlyt, hogy másnap a másik oldal legyen az infláció őre. Nehéz követni. A 'kezdeti ellenzékiség' szindrómáit eddig egyik párt sem tudta kikerülni. Valószínűleg érdemes kipróbálni a kompromisszumkészséget is".

Stier Gábor szerint (A vágy titokzatos tárgya, Magyar Nemzet, 2002. december 9.) "a tagságra jó évtizede várakozók joggal érezhetik magukat csalódottnak. A rendszerváltás óta úgy tekintettek az unióra, mint a vágy titokzatos tárgyára, ünnepre készültek évek óta, a megérkezés pillanataiban azonban Európa szerencsésebb felének lehetőségeit tekintve - az EU bővítése 2006-ig egy német adófizetőnek például kevesebb mint húsz eurójába kerülne - kicsinyes fiskális viták, piaci alkudozás rontják a hangulatot. A cél közelébe érve, úgy tűnik, mintha Európa mai vezetői kissé terhesnek éreznék a kontinens történelmi újraegyesítését, nincsenek igazi vízióik, s mintha elfogyott volna ehhez a pénz is. Így aztán első alkalommal fordul majd elő az európai integráció történetében, hogy az újonnan belépő országok mindössze negyven százalékát kapják a nekik járó pénzöszszegnek, miközben befizetési kötelezettségük százszázalékos. Az uniós tagságnak azonban mindezek mellett sincs alternatívája. Világosan leszögezte ezt hétvégi kongresszusán a Fidesz is. A jobboldal vezető pártja ezzel méltó választ ad az integrációs elkötelezettségét érintő találgatásokra, óva int egyúttal az EU-hoz kapcsolódó illúzióktól. Nem véletlenül, hiszen látótávolságba érve azért jó lenne már megismerni végre vágyunk titokzatos tárgyát. A tagjelöltek közötti összehasonlításban ugyanis egy friss felmérés szerint a magyar lakosság tud majdnem a legkevesebbet az Európai Unióról. Ugyanezen vizsgálat arra is rámutat, hogy ott a legnagyobb a tagság támogatása, ahol a legszerényebbek az ismeretek. Reálisan kell látnunk, hogy a csatlakozás komoly lehetőség, de nagy kihívás is. Nyertesei a társadalomban éppúgy lesznek, mint vesztesei. Az álmodozások ideje lejárt, a lila-ködös vágyak kergetése helyett az esélyek megragadására, a veszélyek kivédésére kell felkészülni. Most talán még nem késő! Mint a csatlakozás hajráját kísérő alkudozás is ráébreszthetett ugyanis mindenkit, az unió nem nagyestélyiben, táncmulatságra várja az új tagokat, hanem komoly munkára. Az erőfeszítések eredménye egy jól működő Amerika, s a feltörekvő ázsiai hatalom, Kína jövőbeni ellensúlyát jelentő erős Európa lehet. Addig azonban hosszú még az út, bár megéri a fáradozást".

Aczél Endre szerint (Miről szól az üzenet?, Népszabadság, 2002. december 9.) "a jó ég a megmondhatója csak, miért kellett a Fidesznek kongresszust rendeznie Magyarország uniós csatlakozásáról. Ez a párt 1998 és 2002 között hatalmon volt. Soha, egy pillanatnyi időre sem hagyott kétséget afelől, hogy híve a csatlakozásnak, 'harcol' azért, hogy ez a lehető legkorábban, a lehető legkedvezőbb feltételek között perfektuálódjék. Az én emlékezetemben nem él egyetlen olyan pillanat sem, hogy a kormányzó Fidesz és külpolitikai apparátusa egy jottányit is eltért volna ettől a vonaltól. Az én emlékezetem nem őriz egyetlen olyan - mondjuk, önvallomásszerű - mozzanatot sem, hogy célkitűzése megvalósításában a Fidesz sikertelennek tekintette volna önmagát. Akkor tehát: mi változott? Mi mondatta úgy tíz nappal ezelőtt Orbán Viktorral (...), hogy a hazánknak felkínált csatlakozási feltételek nem felelnek meg a 'magyar érdekeknek'? Miért e újsütetű negativizmus? A válasz egyszerű. Pontosabban: a sugalmazás az. 'Ha mi maradunk kormányon, jobb feltételekkel csatlakozunk.' Ez azonban egyszerűen nem igaz. Igaz viszont, hogy a fél éve hatalomra jutott szociálliberális kormány némileg javítani tudott az Orbánék által kialkudott csatlakozási feltételeken. Láthatóan ez zavarja a volt miniszterelnököt. Ő, amióta csak ellenzékbe szorult, euronegativista. Nem euroszkeptikus - ezt nem vállalná -, hanem 'eurorealista'. Mondja ő magáról, mondják ők magukról. Az 'eurorealista' abban különbözik az 'euroszkeptikustól', hogy nem az egész EU-rendszert kárhoztatja a csatlakozással járó negatív következményekért, hanem csakis és kizárólag a saját kormányát. Amely történetesen itt, Magyarországon ma szocialista, illetve szociálliberális".

Aczél szerint "az egész kongreszszusi Fidesz-propaganda, bárki ötölte is ki (...), arra fut ki, hogy van egyfelől nemzeti érdek, másfelől pedig EU-s érdek. Akik elfogadják az EU csatlakozási kondícióit, nem igazán a nemzeti érdek képviselői: 'brüsszeliták'. Elődeik, a 'moszkoviták' testvérei. Németh Zsolt meg is mondta a kongresszuson: 'komplett KGB- és KGST-garnitúrát' örököl Magyarországtól az EU. Szájer József erre még rátett: a mai magyar kormány, amikor aláírja a csatlakozási feltételeket, 'külső érdekeket' érvényesít. A legszebb az egészben az, hogy mindazok az urak, akiknek hónapokon/éveken át nem sikerült az EU-t rábeszélniük a csatlakozási feltételek javítására (Orbánt is ideértve), épp a Medgyessy-kormányt akarják a nemzetietlenség jól ismert, siváran demagóg vádjával a közvélemény szemében eláztatni. Én több szellemességet vártam tőlük, különös tekintettel arra, hogy - amennyire én tudom - az EU-nak soha, semmikor se volt egyetlen olyan tagországa, kormánya, mely önnön nemzeti érdekei ellen küzdött volna. Épp ellenkezőleg. Szocialista vagy konzervatív, mindegyik csökönyösen önérdek-érvényesítő volt. Csak Magyarországon lehet ma olyasmivel előrukkolni, hogy egy kormány - jobb szó híján - 'nemzetrontó'".

Csaba László közgazdász szerint (Korai öröm, Népszava, 2002. december 9.) "az alacsonyabb fejlettség és az EU tagság együttállása csak lehetőséget biztosít az unió tagjává váló ország gyorsabb növekedésére, azaz a fölzárkózásra, azt semmiképp sem szavatolja. Figyelemre méltó az is, hogy a hozzánk leginkább hasonlítható két uniós ország növekedési üteme még kivételképpen sem érte el a magyar kormányzat EU-nak is átadott, 2003-2006 közti időszakra szóló programjában szereplő mértékeket, és nem is az ott vázolt pályaíven haladt. Míg a magyar kormány gyorsuló növekedéssel, méghozzá szakadatlan gyorsuló bővüléssel számol, ami akár 5,5-6 százalékot is elérhetne az időszak végére, a dél-európaiaknál sem ez a mérték, sem ez a gyorsulás nem volt megfigyelhető. Node épp ezt fogják megalapozni az EU-ból hozzánk érkező pénzek, az általuk generált többletjövedelem! - mondhatnák - és mondják is - a közélet szereplői. Ezért kell küzdeni, hogy mi ne legyünk nettó befizetők, hanem a legtöbbet kaszáljuk. Büszkén vállaljuk, hogy - mint mondják - az 'akadékoskodó' országok közé soroltatunk. Ez a várakozás a leginkább jóindulatú értelmezésben is naívnak mondható. Egyfelől az EU költségvetése a tagállami GDP arányában alakul, vagyis lassuló teljesítmény kevesebb közösségi pénzt jelent. Másfelől az EU jelenlegi pénzügyi keretét - az Agenda 2000-et - legföljebb hat, de inkább három tag fölvételére méretezték, azaz ha többen leszünk, az többfelé oszlik majd. Emellett a nettó befizető országok az unió közös alapjainak jövőbeli bővítésétől eleve elzárkóznak. (...) Az előadottakból is belátható, hogy Magyarország uniós tagságához jobb érveket kell találnunk, mint azt, hogy ott teljesítmény nélkül egy kis pénzhez (netán sok pénzhez) lehetne jutni. Másfelől le kell számolni azzal az illúzióval, amire a középtávú költségvetési politika épül. Nevezetesen azzal, hogy az uniós tagság önmaga a magyar gazdaság 3-3,5 százalékot meg nem haladó trendértékű növekedését már rövid távon 5-5,5 százalékra emeli. Enélkül ugyanis beállhat az a helyzet, hogy ha a József nádor téren forintra el is találják az éves túlköltés mértékét, az a kisebb összteljesítmény arányában nagyobb hiányt jelent majd. És akkor kiderülhet, hogy esetleg az euró is messzebb van, mint lehetne".

Weisz Júlia szerint (Előszobai gondolatok, Népszabadság, 2002. december 11.) "eddig még egyetlen olyan szerencsétlen ország sem volt, amelyik olyan diszkriminatív, pocsék feltételekkel csatlakozott volna az EU-hoz, ahogyan Magyarország fog. Az ún. centrum-periféria elmélet szerint a szegényebb országokban az EU-csatlakozás gazdasági katasztrófát eredményezhet, mert a csatlakozás hátrányait el kell szenvedniük, de előnyeivel nem tudnak élni. Még az elképesztő gazdasági fejlődést produkáló Írországban is arra a következtetésre jutottak a hivatalos és a nem hivatalos elemzők egyaránt, hogy az európai egységes piac kiszélesíti a szegényebb és a gazdagabb országok közötti szakadékot, hacsak a szegényebbek nem kapnak igen jelentős támogatásokat (Nagy András, Közgazdasági Szemle, 1999. december)".

Weisz: "vissza csak pár évet az időben. Mit is vártunk akkor az integrációtól? Legtöbbünk emlékezete talán két kecsegtető lehetőséget őrzött meg. Az egyik, hogy sok-sok támogatást kapunk majd a gazdagabb országoktól, hiszen az EU deklarált célja, hogy csökkentse a nagy gazdasági különbségeket a tagállamok között. A másik nagy remény pedig az volt, hogy korlátozás nélkül vállalhatunk munkát bármely EU-országban. Lássuk először a támogatásokat. 1999-ben Losoncz Miklós, a Közgazdasági Szemle novemberi számában ezt írta: '...várhatóan 2,5-3,1 milliárd euró bruttó pénzügyiforrás-beáramlással indokolt számítani. Ami a befizetési oldalt illeti, a többi tagországhoz hasonlóan várhatóan Magyarország is GDP-jének 0,6 százalékát fogja közvetlenül befizetni a közösségi költségvetésbe, ami kiegészül a vámok átutalásával. Ez jelenleg 550 millió euró körüli összeg. Mindez azt jelenti, hogy a belépés első éveiben (2006-ig) a nettó transzfer évi 2,0-2,5 milliárd euróra becsülhető.' Nos, a ma kirajzolódó kép köszönő viszonyban sincs az optimista várakozásokkal. A legbiztatóbb dolog, amit erről hallunk, az, hogy semmiképpen nem leszünk nettó befizetők, azaz mindenképpen ügyelnek majd rá, hogy ne mi támogassuk a gazdagabb országokat. Ki tudja, mi lesz a mezőgazdaságunkkal, ha csak negyedannyi segélyt kap az EU-tól, mint a gazdagabb országok mezőgazdasága, és ugyanakkor a magyar állam is csak az EU által engedélyezett mértékben, a mainál sokkal szűkmarkúbban támogathatja. És akkor a kvótákról még nem beszéltem. Annyi biztos, hogy sok-sok évig nem leszünk gazdaságilag egyenlő jogú tagjai az Európai Uniónak. És hogy mi lesz majd sok-sok év múlva? Azt alighanem az akkori viszonyok fogják meghatározni, nem pedig a mostani ígéretek. Szép álom volt csak a munkaerő szabad áramlása is. Érthető, hogy a közeli gazdag országok nem akarják, hogy az olcsó magyar munkás elvegye az ő munkásaik kenyerét. És a magyar munkás alighanem még évtizedekig olcsóbb lesz. Úgy tűnik, hogy a belátható jövőben könnyebben megy át a teve a tű fokán, mint mi Ausztriába legálisan dolgozni".

Weisz: "miért is törekszünk tehát lélekszakadva az EU-ba? Ugyan mi jót várunk, amit csak EU-tagként kaphatunk meg? Biztosan jól tesszük, ha sorsunkat más, hatalmasabb országok kezébe helyezzük, ha még arról a csekély függetlenségről is lemondunk, ami egy kicsi és elég szegény országnak megadatik? Ha belépünk az EU-ba, az EU vezető országainak minden eszközük meglesz ahhoz, hogy gazdasági fejlődésünket a maguk szája íze szerint alakítsák. Amikor érdekeik nem egyeznek a miénkéivel, nem kérdés, melyikünk álláspontja fog győzni. És én fel nem foghatom, miért lenne érdekük elősegíteni, hogy Magyarország ipara és mezőgazdasága olyan mértékben fejlődjön, hogy valódi versenytársává válhasson az ő iparuknak és mezőgazdaságuknak. Pedig a mi érdekünk éppen ez lenne".

Bencsik András szerint (Az átjáró határok között, Magyar Demokrata, 2002. december 12.) "ne legyenek illúzióink. Az európai uniós csatlakozás a legkevésbé sem oldja meg azt, amiért érdemes oda csatlakozni, hogy 1918-ban máig elfogadhatatlanul, szétszaggatták a Kárpát-medencét. Először is azért, mert az az Európa szaggatta szét, amelyikhez most csatlakozunk. Másodszor meg azért, mert Európa, ha tényleg akar bennünket, akkor azt akarja, hogy azt a nagy belső nyugalmat vigyük magunkkal, amit 80 éve tanúsítunk, amikor tetszőleges irányba átlépve az országhatárt, az anyanyelvünkön kommunikálunk a külföldiekkel. Ez igen, mondja Európa, ezek már szinte nem is magyarok. Már csak a nyelvükről kéne leszoktatni őket. A határ egy ideig még Ausztria felé sem lesz olyan könnyen átjárható, hogy a mesterségesen németté még nem operált maradék burgenlandi magyarok esetleg megérezzék a spirituális újraegyesülés semmihez sem hasonlítható ízét, ami pedig a többi irányt illeti, hát tessék: Ukrajna - ide tartozik Kárpátalja - úgy az elkövetkező hatszáz évben nem nagyon esélyes az uniós csatlakozásra. (...) Az uniós csatlakozás lehetőség a megerősödésre, de messzebb is vihet az önazonosságtól, ha bezárja a határokat a kirekesztett magyarok előtt. Ezt a problémát azonban nem Brüsszelben, hanem Budapesten kell megoldani".

Csurka István: (In: Pál Gábor: Nem Európát utasítjuk el, Magyar Nemzet, 2002. december 13.) "nem Európát utasítjuk el, nem is a mindenkori uniót hárítjuk el, hanem a csatlakozásnak ezt a formáját". Csurka szerint Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozása esetén "a magyar nép elvesztené a földjét. Hiába hosszabbították meg három évvel a földvásárlási moratóriumot, a nemzetközi vállalatok és pénzintézetek ügyelnek majd arra, hogy tíz év alatt se érjen annyit a kiváló minoségű magyar termoföld, mint a nyugati. Már most elkezdodött a magyar parasztság teljes elszegényítése, földönfutóvá tétele. A földek felvásárlásával 500 ezer emBernek szűnne meg a létalapja. Ez már eleBendo lenne arra egy tízmilliG lakosú országban, hogy nemet mondjunk. További rettenetes súlyos tétel, hogy a magyar munkavállalókat a jövoben sem fogadják Nyugaton, mi viszont mindenkit fogadunk. Érvágás lenne a kisiparnak, a kiskereskedelemnek is. Olyan drágulás kezdodne, amely elviselhetetlen lenne a nyugdíjasoknak és a nagycsaládos magyaroknak. A kultúra szerepét pedig egyre inkább átvenné az az erkölcsi alacsonyrendűség, amit a Nagy Testvér és a Való Világ jelképez. (...) Az európai gondolkodás ellen nem tudnám felemelni a szavam. Ezt mindig a sokoldalúság jellemezte, amely mára viszont megszűnt. Éppen ezt nem tudom elfogadni reálisnak. Csak piacnak kellünk az Európai Uniónak, semmi másnak".

Orbán Viktor szerint (Keserédes, Magyar Nemzet, 2002. december 14.) "ha az EU valamennyi támogatási formáját - agrártátnogatásokat, a strukturális és kohéziós alapból érkezo oszszegeket - számba vesszük, a nekünk járó summa talán 40 százalékát kaphatjuk meg az elso években. 2005-tol azonban a bennünket terhelo kötelezettség 100 százalékát kell teljesítenünk. Először fordul elo ilyen bánásmód az EU bovítéseinek történetében. A mezogazdasági támogatások esetében az úgynevezett közvetlen kifizetések nekünk járó összegének 25 százalékát kapjuk meg, s a tervek szerint 10 év alatt érhetnénk el a 100 százalékot, vagyis az egyenlo versenyhelyzetet. Ráadásul az EU nem járul hozzá, hogy a hiányzó összeget a saját költségvetésünkbol kiegészíthessük. Ha mégis, akkor is legfeljebb a teljes támogatási összeg helyett csupán 40 százalékig. Így áll elo majd az a helyzet, hogy az osztrák-magyar határ két oldalán gabonát termelo gazdák esetében az osztrák hetven-egynéhány, míg a magyar gazda húsz-egynéhány ezer forint támogatást kap majd hektáronként, miküzben a határok eltűnnek, s szabadon vihetik terményüket egymás országába. Mindemellett a magyar kormány a héten történelmi hibát vétett. Az elozo, polgári kormány tárgyalási pozíciójából jócskán engedve, olyan alacsony termelési kvótaszintben állapodott meg néhány, a magyar mezőgazdaság számára húsba vágó kérdésben - szarvasmarha-, tej-, gabona-terméshozam -, hogy ezzel hosszú évekre talán lehetetlenítette a fejlodés, a bővülés lehetoségét. Nem hihetjük, hogy a maratoni tárgyalások lezártával a küzdelem is véget ér. Valójában egy másfajta küzdelem korszaka kezdődik majd számunkra, az uniós tagállamok egymással folytatott vitái és küzdelmei".

Orbán szerint "a kérdések kérdése talán így fogalmazható meg: ha a belépés után nyugalom helyett további küzdelmek várnak ránk, ha a belépés gazdasági feltételei rosszabbak, mint azt valaha is gondoltuk volna, ha a belépés teltételei számos ponton keresztezik a fair verseny, a józan ész és a méltányosság elvét, érdemes-e mégis belépnünk az Furópai Unióba? Bár a mérleg mindkét serpenyőjében súlyos érvek találhatók, úgy tűnik, inkább az 'igen' oldali nyom többet. Ha nyugodtan, higgadt fejjel, kellő körültekintéssel mérlegeljük a helyzetet, öt olyan indokot találhatunk, amely a kérdést eldönto súlyt jelenti. Először is a polgári kormányzás négy éve bebizonyította, hogy a nemzet érdeke és az európai újraegyesítés egységbe foglalható. Európa lehet a jövőnk, Magyarország marad a hazánk.természetesen gyakran láthatunk olyanokat, akik a nemzet érdeke fölé helyezik az úgynevezett nemzetközi elvárásokat. Régen 'moszkovitáknak', ma talán 'brüsszelitáknak' nevezhetnénk oket. (...) Másodszor azért mondjunk igent, mert az EU célja és értelme az országhatárok feloldása és a népek összekapcsolása. (...). Sok millió magyar kerülhet majd egyre közelebb és közelebb egymáshoz. Harmadszor: azért mondjunk igent, mert Magyarország mai méretei nem teszik lehetővé, hogy gazdaságilag elzárkózzunk a külvilágtól. A magyar gazdaság fejlodési, növekedési lehetoségét csak a világszintű versenyben való helytállással biztosíthatjuk. Negyedszer: az EU-ban egyre no a számunkra oly fontos nemzeti identitás szerepe. A tagállamok felismerték, hogy a nemzeti karakterek gyengülése egyúttal magának az uniónak a felolvadását, jellegének, értékeinek elvesztését is jelentené az egyre nyitottabbá váló világban. Ötödször: az uniós csatlakozással olyan többleterőt nyerhetünk, amely elosegítheti nemzeti fejlodésünket".

Orbán úgy véli "a csatlakozás önmagában nem javítja hazánk versenyképességét. és nem eredményezi az életszínvonal emelkedését. Jól, vagyis sikeresen csatlakozni azt jelenti, hogy megragadjuk és elonyünkre fordítjuk az uniós tagság kínálta gazdasági lehetőségeket. Rossz, vagyis sikertelen csatlakozás csalatkozást eredményez, s a ma még bizakodó emberek elégedetlenségét, kiábrándulását hozhatja magával. Az unió eddigi bovítéseinek történelmében mindkét esetre találhatunk példákat. (...) Ha a 2003-as költségvetés és a jelenlegi kormányzati gazdaságpolitika nem változik, a csatlakozás után súlyos helyzetbe kerül majd Magyarország. A gazdahitelek leállítítsa, a családi gazdálkodók kiemelt támogatásának megszüntetése, a Széchenyi-terv megfojtása, a hazai vállalkozók háttérbe szorítása lerombolja az eltelt évek eredményét, letéríti az országot az eddigi sikeres felkeszülés útjáról. Egyre csökken annak az esélye, hogy meg tudjuk ragadni az uniós tagság kínálta gazdasági megerosödés esélyét. (...) A gyenge, gazdasági erejükben és nemzeti értékeikben elsorvadt országok egy integrációba lépve még gyengébbek lesznek, és a nagyobb közösség olvasztótégelyében feloldódnak. A nemzeti összetartozásukban, kohéziójukban erős nemzetek az unió közösségébe lépve még erősebbek lesznek, és az összekapcsolódásból új értékeket es gazdasági erot meríthetnek. Ezen a szemüvegen keresztül nézve talán nem tűnik túlzásnak azt állítani, hogy az uniós tagságra való felkészülés egyik dönto mozzanata éppen a magyar millennium méltó megünneplése volt. Ha sikeresek akarunk lenni az unión belül, hinnünk kell Teleki Pál miniszterelnök úrnak, aki szerint 'nincsenek kis nemzetek, csak kishitűek, nincsenek kis emberek, csak kicsinyhitűek'. Ezt kellene megtanulnunk, s nem azt a szocialista leckét, amely szerint eljött az ideje, hogy megtanuljunk kicsik lenni. Az uniós tagság azt kívánja, hogy a mindenkori magyar kormány ne lehessen zsarolható, s hogy eros nemzeti öntudattal és hazaszeretettel rendelkezzen".

Füzes Oszkár szerint (Túl a küszöbön, Népszabadság, 2002. december 14.) "mostantól már az eddigi tizenöt tagállammal tökéletesen egyenjogúként vagyunk részei a bonyolult, de működő politikai, gazdasági, jogi és mindinkább szociális és társadalmi szervezetnek. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy egyenrangú társai, szövetségesei lettünk Európa nagy-, közepes és kishatalmainak, ami a magyar államiság ezer évét tekintve valóban páratlan fejlemény. Minden eddiginél nagyobb esély a békére, a világfejlődés fő tempóját megközelítő gyarapodásra. Magyarán: a magyar államiság és nemzet távlatos megőrzésére. Európa végre nemcsak szellemi, értékrendi értelemben lesz vágyott vagy irigyelt képzetünk, hanem a mindennapok valóságában is más népekkel együtt szűkebb hazánk a nagyvilágban. A nemzethalál, az államcsonkítás, a félgyarmattá süllyedés, a fátumos lemaradás rémálmai történelmileg belátható időre elmúlhatnak. Érezhetjük ehhez képest lényegetlennek, vagy érezhetjük ezzel együtt kissé méltánytalannak, akárhogy is, tény: új szűkebb hazánkban a reméltnél kissé szűkebb az a pénzkeret is, ami járna, ha régebbi tagállamok volnánk. Ám az is igaz, hogy már eddig is eurószázmilliókat kaptunk csak a felkészülésre, és mivel ez még mindig nem teljes mértékű, újabb összegeket is kapunk a teljes beilleszkedésre. Időt is hozzá, számtalan kisebb-nagyobb ügykörben átmeneti felmentést kapva a követelmények alól".

Füzes szerint ha "azt nézzük, hogy a mostani tagállamoknál is kevesebb uniós támogatást kapnak az újak, akkor egyszerre három okból jogos a tagjelöltek kifogása. 1. Miért nem vagyunk ebben is egyenjogúak? 2. Vajon nem az a cél, hogy gyorsabban felzárkózzunk, s ha igen, akkor nem inkább többet kellene adni nekünk? 3. Hogy fér össze a versenyfeltételek egyenlőségének elvével az, ha egy eleve gazdagabb osztrák farmer vagy régió kétszer-háromszor annyi brüsszeli pénzt kap, mint a magyar? E kérdésekre január óta az volt a válasz, hogy a mostaniak ennyi pénzt tudnak adni a bővítésre. Ezt egyik belépni kívánó sem vehette szó nélkül tudomásul. Erre kiderült: ha kevéssel is, de valamicskével több pénz van, csak éppen - eltérő okokból - a közös kassszába többet befizető államok, legfőképpen a bajlódó Németország - attól tart: ha az újoncok minden igénye teljesül, akkor 2007 után elszabadulnak a közös kiadások, amelyek fedezetét persze a gazdag nyugatiak befizetései teremtik meg. Ezt az aggályt viszont már tudomásul kellett venni. Ami a felzárkóztatást illeti, itt az unió joggal vetette fel, hogy a belépők a közösségi pénz jó részét egy ideig nem is képesek ésszerűen felhasználni. Lám, még a tagjelöltek közül legfelkészültebbnek tartott Magyarország is jócskán elmarad az uniós agrárrendszer és térségfejlesztő szerkezet kiépítésében. A közvetlen gazdapénzeknél azzal is lehetett érvelni, hogy miközben a falusiak hirtelen akár évi több százezer forint ingyenjövedelemhez jutnak, mit szólnak ehhez a városiak? Részben ezeket az ellenérveket is meg lehet érteni, ha elfogadni nem is célszerű. Amiben viszont alighanem az uniónak van igaza, az a versenyegyenlőség: logikus, hogy alacsonyabb árak, bérek, termelési költségek mellett a kevesebb uniós dotáció arányosan többet ér, mint a magasabb árszínvonalú mostani tagországokban. (...) Az esélyt sem kapjuk ingyen. A modernizációnak lesznek tartós nyertesei, átmeneti nyertesei, átmeneti vesztesei és tartós vesztesei is. A két utóbbi csoportot aligha vigasztalja, hogy ők lesznek kevesebben. A bővítés igazi árát ők fizetik meg, nem az uniónak, hanem a többi magyarnak. Ha a való világban nem is szokás, ezúttal nekik is járna valami uniós ellentételezés, ha már az ország szintjén sikerült ezt kiharcolnunk".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695