Lemondásra szólították fel a MNB elnökét (2. rész)

2002-12-30

Lemondásra szólította fel Járai Zsigmond jegybankelnököt a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége, és az Országos Érdekegyeztető Tanács munkaadói oldalának öt szervezete. Ezt azzal indokolták, hogy a forint magas árfolyama miatt látványosan romlik az exportáló cégek versenyképessége.
A munkaadókat aggasztja, hogy a forint egy év alatt tizenöt százalékkal erősödött. A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke szerint az árfolyam-politika szerepet játszik abban is, hogy egyre több nemzetközi vállalat vonul ki Magyarországról. A külföldön tartózkodó Járai Zsigmond komolytalannak tartja a fölvetést. A jegybankelnök a hét végéig külföldön tárgyal, szóvivőjén keresztül közölte, hogy a magyar pénzpolitikát az Európai Unió, és a nemzetközi szervezetek is elismerik. Missura Gábor szóvivő szerint a Magyar Nemzeti Bank nem ezeknek a szervezeteknek tartozik felelősséggel, hanem a társadalom egészének. A szóvivő hozzátette, hogy a Jegybankban látják, hogy egyes csoportoknak előnyösebb lenne a nagyobb infláció és a gyengébb forint, de ez ellentétes volna az ország hosszú távú érdekeivel. Kiss Elemér kancelláriaminiszter egyetért a munkaadók véleményével a túl erős forint negatív hatásáról. A politikus hangsúlyozta, hogy a kormány osztja azt a komoly aggodalmat, ami a vállalkozói körökből származik. A Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter elmondta, hogy Járai Zsigmond jegybankelnök esetleges lemondásáról nem esett szó, azonban szerinte Járainak át kellene gondolnia az általa képviselt árfolyam-politikát.

Összefoglalás

Az MNB monetáris politikáját vagy Járai Zsigmondot kritizáló vélemények:
- Járait pénzügyminiszterként kevésbé zavarta a tervezettnél nagyobb infláció: 2000-ben és 2001-ben is 2-3 százalékponttal haladta meg az éves átlagos áremelkedés a költségvetésben rögzített mértéket, és ez a túllépés a kormánynak többletköltekezésre adott lehetőséget; idén tavasszal, amikor az előző kormány szórta a pénzt, terebélyesedett a költségvetési deficit, és a bérkiáramlás is megállíthatatlannak tűnt, akkor a jegybank kamatot csökkentett, noha nem ez volt a logikus, inflációt visszafogó lépés
- indokolatlanul korlátozza a kormány növekedésorientált gazdaságpolitikáját a jegybank ezzel szembeszegülő monetáris politikája, az MNB az infláció letörésére fókuszál, és ennek alárendelten olyan kamat- és árfolyam-politikát követ, amely aláássa a növekedés alapjait, miközben az antiinflációs politika nem éri el a célját: a forintmegtakarítások növelésével mérsékelni az inflációs nyomást, illetve az import olcsóbbítását, nehezen helyrehozható károsodást eredményez a hosszabb távú növekedés alapjaiban

Az MNB monetáris politikáját vagy Járai Zsigmondot támogató vélemények:
- a mai elnök lemondatási kísérlete mögött pedig egy újabb megszorító csomag szándéka áll, 1994 őszén is azért kellett lemondatni az elnököt, mert az infláció felpörgetésével akarták elvenni az emberek pénzét, amit ebben az évben mindkét kormány - helyesen - a keresetek, nyugdíjak és juttatások megemelésével adott; a jegybank elnökének azonban kötelessége védeni a forint vásárlóerejét, tehát ellenfele az inflációs politikának, és a rendelkezésére álló összes eszközzel az áremelkedések leszorítására törekszik
- a jelenlegi helyzetet önmagában az MNB elnökváltása nem oldaná meg, egyetlen komoly jegybankelnök sem térhetne el ugyanis a kitűzött inflációs céltól - bármilyen kemény is az -, anélkül, hogy fel ne pörgetné az inflációs várakozásokat
- a közelgő uniós csatlakozás elkerülhetetlenül felértékeli a forintot, az elmúlt években ezt próbálta az Orbán-kormány elviselhetővé tenni az exportáló cégeknél, beruházási adókedvezménnyel, a Széchenyi Terv vállalkozási programjaival, exporttámogatással, de az összhang a nyár óta megbomlott a kormány és az MNB között, hiszen miközben a jegybank teszi továbbra is a dolgát, a kormány megszüntette a gazdaságfejlesztő, exporttámogató programokat, így hiba a jegybankon számon kérni azt a gazdaságpolitikát, amiért a kormány a felelős: költekező államháztartásnál, növekvő inflációnál a jegybank kényszerpályán van
- Széles Gábor szeretné, hogy Járai Zsigmond azonnal gyengítse le a forintot azért, hogy a multinacionális cégek még több profitot zsebelhessenek be; hogy a követelés gátlástalansága ne legyen az átlagemberek számára nyilvánvaló, 'álközgazdasági' érvelésbe burkolva adja elő
- a forint gyengítése inflációt gerjeszthet, márpedig a nemzeti bank - kiegyezve a kormánnyal - ragaszkodik ahhoz, hogy a jövő év végére a fogyasztói árak emelkedése ne lépje túl a 4,5 százalékot; ha a költségvetési deficit 2002-ben nem lenne olyan hatalmas, és a bérek is lassabban nőttek volna, akkor a jegybank mozgástere is nagyobb lenne, így azonban semmit sem tehet az MNB, azaz marad a kamat és az erős forint
- a magyar gazdaságban strukturális infláció van, a rossz, elavult gazdaságszerkezet a pénzromlás és az egyensúlyi zavarok alapvető oka, márpedig a mai napig késlekedő, de legalábbis vontatottan haladó szerkezetváltást, tulajdonképpen a világgazdasági korszakváltást csakis az erős forint által képzett kemény hatékonysági korlát tudja kikényszeríteni
- az infláció letörésének az egész társadalom csak a hasznát érzékelheti, az erős pénz megőrzi a kisember jövedelmének vásárlóértékét, az adófizető polgár pénzét, a magyar munka, nyersanyag értékét, amely így nem kerül kótyavetyélésre, tulajdonképpen a külföldi fogyasztók zsebébe



Matolcsy György volt gazdasági miniszter szerint (Útelágazáshoz ért a gazdaságpolitika, Magyar Nemzet, 2002. december 11.) a magyar jegybank elnöke "nem egy élénkítő programnak van útjában, hanem egy költségvetési megszorító programnak. 1994 őszén a jegybank akkori elnökének, Bod Péter Ákosnak a lemondatása egyenesen vezetett el az 1995 tavaszán bevezetett Bokros-csomagig. A mai elnök lemondatási kísérlete mögött pedig egy újabb megszorító csomag szándéka áll. Akkor azért kellett lemondatni az elnököt, mert az infláció felpörgetésével akarták elvenni az emberek pénzét. A Bokros-csomag mögött hibás gondolkodás és téves diagnózis állt, ezekből szükségtelen és káros politika lett. A jegybank elnöke útban volt, távoznia kellett. Most is az infláció felpörgetésével szeretnék visszavenni az emberektől azt a pénzt, amit ebben az évben mindkét kormány - helyesen - a keresetek, nyugdíjak és juttatások megemelésével adott. A jegybank elnökének azonban kötelessége védeni a forint vásárlóerejét, tehát ellenfele az inflációs politikának, és a rendelkezésére álló összes eszközzel az áremelkedések leszorítására törekszik. A jegybank elnökének lemondásra való felszólítása egyenesen vezet majd el egy újabb megszorító csomagig. Ezt kiigazítási csomagnak fogják hívni, ami nem fedi el a lényeget: az államnak az emberek pénzére fáj a foga, és szeretné visszavenni azt, amit korábban adott".

Matolcsy szerint "1994 és 2002 kísértetiesen hasonlítanak abban, hogy a választási év miatt a korábbi kormányok is többet adtak az embereknek, és az új kormányok is nagy ígéretekkel kerültek hatalomra, melyek beváltását is megkezdték. Ahogy akkor, ma is viharos képet mutat a világgazdaság: 1994-ben a mexikói pénzügyi válság, most az európai recesszió teszi nehézzé a magyar gazdaság helyzetét. Ahogy akkor, ma is több út közül választhat a magyar gazdaságpolitika. Akkor is voltak, akik nem akartak megszorító csomagot, de ahogy akkor, úgy ma is rákényszeríthetik a kormányt egy megszorító program bevezetésére. Ahogy akkor, ma is egy érzelmileg baloldali, de gazdasági gondolkodásában liberális kormány van hatalmon. Érzelmileg inkább adni szeretne az embereknek, de gazdasági gondolkodása ezt ellenzi, nem ebben hisz, hanem a liberális közgazdasági tételekben. Azok szerint teljesen helytelen mindaz, amit eddig tett, ezért zavarban van. A korábbi kormány sikerei és a mai ellenzék ereje eddig saját érzelmei felé billentették a mérleget: adott, pedig úgy gondolta, hogy nem kellene, ilyen sokat biztosan nem. 2003-ban azonban már a liberális ész kerekedik felül: nem ad majd, sőt azt is visszaveszi, amit eddig adott. Miért lép majd erre az útra a mostani kormány? Először is azért, mert csak politikai számításból lépett a keresletet ösztönző gazdaságpolitika útjára, nem ebben hisz, hanem egy ellentétes gazdaságpolitikában. A mostani kormány több tagja titkos bűntudattal szemléli azt, hogy emelik a nyugdíjakat és a béreket. Sokan morognak, hogy folytatják az előző kormány néhány programját, ahelyett, hogy látványosan visszavonták volna az otthonteremtési támogatásokat vagy pedig a turisztikai beruházások állami támogatását. Különösen sokan zúgolódnak a kormány liberális szakértői holdudvarában: szerintük a mai kormány teljesen hibás úton jár, bűnösen folytatja elődje hibás politikáját. Látványos és nyilvános leszámolást követelnek a korábbi kormány programjaival (Széchenyi-terv, státustörvény, a nemzeti öntudatot emelő kezdeményezések) és vezető személyiségeivel".

Matolcsy: "másodszor, azért lép majd a mostani kormány a megszorító politika útjára, mert azt mondják neki a bölcs tanácsadók, hogy ezt politikai kockázat nélkül megteheti. Vállalhatja majd a népszerűtlen intézkedéseket, mert párhuzamosan a korábbi kormányt lejárató kampányt lehet folytatni. Ma a jogi és pénzügyi vizsgálatok keretében, több esetben az eredmények előzetes megrendelésével, terhelő anyagot próbálnak gyűjteni a korábbi kormány népszerű lépéseinek lejáratására. Ezek, ahogy a jegybank elnöke elleni fellépés is, nyílegyenesen vezetnek el a megszorításokig. Aki népszerűtlen intézkedéseket akar hozni, az megkísérli elődje népszerűségét és tisztaságát megkérdőjelezni. Az ellenfél erkölcsi lejáratásával próbál meg akkor is felszínen maradni, amikor majd szakít korábbi politikájával, és visszavonja saját korábbi ígéreteit. Erre az útra már akkor rálépett a mostani kormány, amikor megengedte farkasainak, hogy a törvényes út szélén, sőt azon időnként átlépve végezzék el a személycseréket és folytassák le a vizsgálatokat. Harmadszor, azért léphet bele a mai kormány a megszorítások csapdájába, mert azt gondolja, hogy még időben kijavíthatja bizonyítványát. Jól kezdett, mert teljesítette ígéreteit, majd liberális nyomásra beadta a derekát, és bevezette a megszorításokat 2003-2004-ben, de ezeket még időben, tehát 2005-2006-ban kijavította, mert újból adott az embereknek. Ez azonban tévedés: ha a korábbi Bokros-csomaghoz hasonló mértékű megszorításokat vezetnek be, akkor nem lesz a gazdaságban annyi jövedelem, amit a választás előtt a győzelem reményében ki lehet majd osztani. Ekkor jön az újabb jó tanács a liberális pénzügyi szakértők és a választási kampánystáb részéről: ha nem lehet pénzt osztani, akkor osszatok ígéreteket. Az emberek majd elhiszik az újabb ígéreteket, mert a korábbi választási ígéretek zömét teljesítettétek: igaz, hogy később visszavettétek, de az emberek majd a jóra emlékeznek. Nos nem, ha politikáról van szó, akkor az emberek csak a rosszra emlékeznek".

Matolcsy: "negyedik ok a koalíción belüli hatalmi harc. Sokan nem nézik jó szemmel, hogy a mostani miniszterelnök megerősítette helyzetét a vezető kormánypárton belül, valamint a pártelnökökkel szemben, illetve azt sem, hogy a kisebbik koalíciós párttal szemben érvényesíti a nagyobb kormányzó párt erejét. Kormányzási rutinja révén kezében tartja a kormányt, ezen keresztül pedig a politikát. Nem erről volt szó, sokan nem erre számítottak. Jó lenne meggyengíteni, ezt pedig főként a gazdaság területén lehet megkísérelni: legerősebb területén, azaz a gazdaságban kell elveszítenie a népszerűségét, akkor meggyengül és legyőzhető, vagy újból kézben tartható. Egy megszorító csomag minden bizonnyal aláássa majd a miniszterelnök népszerűségét, akinek ez az egyetlen politikai bázisa".

Matolcsy szerint "Magyarország ebben az évben éri el az egy főre eső fogyasztásban az 1989-es szintet: ép erkölcsi érzékkel ezt senki nem tarthatja túlzásnak. Ép észszel sem, mert helyes dolog volt akkor a belföldi kereslet élénkítése, amikor a világgazdaság külső húzóereje megtorpant. Szükséges és eredményes volt az export helyett a belföldi fogyasztást a gazdasági növekedés középpontjába állítani. Ma a magyar gazdaság az Európai Unió 1,2 százalékos átlagos növekedésének háromszorosával, a harmadik negyedévben 3,4 százalékkal fejlődik: óriási siker ez, ami a külső motorok helyett beindított belső motorok eredménye. Ebben a Széchenyi-terv beruházásainak és a magasabb fogyasztásnak van döntő szerepe, és mindkettőt meg kell őrizni ahhoz, hogy a lendület fennmaradjon. A 2003 közepére tervezett újabb megszorítások helyett folytatni kell az élénkítést, de nem csupán a fogyasztásban, tehát a keresleti oldalon, hanem a beruházásoknál, tehát a kínálati oldalon is. Példát kell venni a Bush-kormányzat gazdaságpolitikájáról: ha baj van a világban, akkor belül élénkítenek. De nem lesz-e baj az egyensúllyal? A belső élénkítés idején nem romlott, hanem javult 2002-ben a magyar külkereskedelmi mérleg. Ez olyan teljesítmény és érv, amely önmagában is eldönti a mai gazdaságpolitikai vitát. Élénkíteni kell, de lehet is, mert ez nem veszélyezteti a külső egyensúlyt. A folyó fizetési mérleg romlik, a hiány háromszorosa a múlt évinek: ennek azonban a turizmus halvány teljesítménye, valamint a választási évben és világgazdasági recesszióban visszaeső külföldi befektetések a két döntő oka. Nem az emberek magasabb fogyasztása, nem a kétszeresére emelkedő lakásépítés és nem a Széchenyi-tervből támogatott beruházások a ludasak a fizetési mérleg romlásában, hanem egészen más okok. Mi nem vagyunk bűnösök és nem vagyunk bűnös ország azért, mert merünk jobban élni. A gazdaságpolitika rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyekkel rendbe lehet tenni a fizetési mérleg és a költségvetés egyensúlyi romlását úgy, hogy közben nem kell egy újabb Bokros-csomag. Ezeket azonban csak az látja meg, aki el meri hinni, hogy eddig jártunk jó úton, és a másik út lenne bűn, sőt hiba".

Andor László a BKÁE gazdaságpolitikai tanszékének docense szerint (Aggodók és megszállottak, Figyelő, 2002. december 12.) "bizonyára csodálkoznak a kívülállók, ha azt hallják: a nemzeti banknak inflációs célkitűzése van. A kifejezés valóban nem szerencsés, hiszen a jegybank célja nem az, hogy gyorsuló ütemben emelkedjenek az árak, hanem az, hogy közeledjünk az árstabilitás felé - és ez így van jól. Az inflációs célkitűzéssel kapcsolatos problémák persze elsődlegesen nem nyelvészeti jellegűek, hanem közgazdaságiak. Amennyiben ugyanis a szigorú monetáris politika számít az antiinflációs stratégia egyetlen eszközének, úgy a kezdeti időszakban az árak nem csökkenni, hanem emelkedni fognak. Ugyanis a magas kamat rögtön megjelenik magasabb költségként, miközben a monetáris restrikció által a piacról kivezetett eladók csődje rövid távon szűkíti a kínálatot. Ebben az átmeneti helyzetben pedig egyensúlyt csak az emelkedő árak tudnak teremteni (vagy a növekvő import, vagy mindkettő). A későbbiekben pedig lassuló növekedéssel, vagy kifejezetten recesszióval kell fizetni a várva várt árstabilitásért. A fő kérdés tehát az, hogy az inflációcsökkentő lépések ütemezése és az eszközök megválasztása összhangban áll-e a gazdaságpolitika további céljaival. Azt, hogy ilyen összhangnak lennie kell, meggyőzően magyarázta el a néhai Rudi Dornbusch, a bostoni Massachusetts Institute of Technology idén elhunyt professzora, aki összegyűjtve kiadta gazdaságpolitikai tanulmányait és publicisztikáit a kilencvenes évek második feléből (a könyv címe: Keys to Prosperity). Dornbusch szerint az infláció iránti aggodalom helyénvaló, de a megszállottság nem. Ahol az infláció havi 15 százalék, ott semmi sem lehet annyira fontos, mint az áremelkedés megfékezése. Évi 15 százalékos vagy az alatti inflációnál azonban az inflációcsökkentés csak egy hosszabb folyamat részeként és más fontos célokkal egyeztetve valósítható meg. Egyébként 'az eredmény nem az inflációs fronton elért drámai siker lehet, hanem súlyos recesszió, szupermagas reálkamatok, ezzel összefüggő problémák a bankrendszerben, valamint a valuta túlértékelődése, az összeomlás kockázatával együtt'. A formális logika szerint inflációs célkitűzése olyankor van a nemzeti banknak, amikor nem a rögzített valutaárfolyam védelmét tekinti fő feladatának. A központi bank a nemzeti valutának vagy a külföldi, vagy a belföldi értékét tudja stabilizálni, ennél bonyolultabb tevékenységhez ugyanis nincs elegendő eszköze. A valóság ennél bonyolultabb, hiszen az inflációt csökkentő célkitűzése 2001-et megelőzően is volt az MNB-nek, és például 1996 és 1999 között a magyar gazdaság a csúszó leértékelés mellett haladt az árstabilitás felé. Az összefüggést megfordítva: a bank olyankor is tekintettel lehetne a valutaárfolyam alakulására, amikor egyébként fő célja a zéró infláció elérése az 'ötéves terv' végére. A Dornbusch által is bírált egyoldalú szemlélet dominanciájának jele nálunk, hogy a monetáris és fiskális politika viszonyát illetően ma mindenki úgy teszi fel a kérdést: miként kell a szigorú monetáris politikának ellensúlyoznia a fellazult fiskális politikát".

Andor: "a könnyű válaszok elkerülése végett induljunk ki abból, hogy az elmúlt három évben három jelentős, politika által generált pénzügyi sokk követte egymást a magyar gazdaságban. Sorrendben: a kétszeri minimálbér-emelés, a forint sávszélesítése, majd a költségvetés hiányának felfúvódása. A nagyra nőtt deficit szerepe az előzményeket is tekintetbe véve ellentmondásosnak ítélhető. Egyrészt súlyosbította az előző két sokk következményeit, másrészt viszont ellensúlyozta is azokat: pótlólagos keresletet támasztott egy olyan időszakban, amikor a gazdaság a növekvő bérköltségek és a leértékelődő exportbevételek harapófogójába került. A jelenlegi pénzügy-politikai 'mix' tehát távolról sem ideális. A korrekcióban azonban részt kell vállalnia minden érintett félnek, amely a legutóbbi évek sokkjai közül valamelyiknek előidézője vagy haszonélvezője volt. Figyelemre méltó: a munkavállalók november végén szó nélkül elfogadták, hogy a minimálbér ne emelkedjen 2003-ban - ők tehát megtették a tőlük elvárható korrekciót a fenntartható viszonyok kialakítása érdekében. A költségvetés is betervezte a hiány ütemes lefaragását. Kérdés, milyen korrekciót vállal a jegybank, amely a következetesség látszatát próbálja kelteni, holott politikája már most inkonzisztens. Vajon mivel magyarázható utólag a fél évvel korábbi, kétszeri kamatemelés annak ismeretében, hogy novemberben az MNB a deficitrekord ellenére kamatot csökkentett? A jegybanknak el kellene döntenie, hogy az inflációs célkitűzés hangoztatása mögött tartalmilag deflációs vagy dezinflációs célkitűzést akar követni. A baj az, hogy az MNB jelenlegi politikáján nem látszik még az sem, hogy átlátnák a két kategória közötti különbséget".

A Figyelő szerkesztősége szerint (Természetes jelenség, Figyelő, 2002. december 12.) "természetes jelenség az a feszültség, amely a makrogazdasági egyensúly megbomlása miatt alakult ki a fiskális és a monetáris politika irányítói, valamint az exportőr vállalatok vezetői között. Természetes velejárója az öt-hat évente megismétlődő egyensúlybomlásnak, továbbá az azt kísérő 'stop-go' gazdaságpolitikának. Hozzáadódik még az a természetesnek nem mondható sajnálatosan alacsony bizalmi szint is, amely ismét megterheli a kormányzat és a jegybank viszonyát. A meglévő feszültséget azonban nem enyhítené a jegybankelnök lemondása, lemondatása sem. Eltekintve attól a nehezen elhanyagolható körülménytől, hogy a jegybankelnököket éppen azért nevezik ki hat esztendőre, hogy kellő magabiztossággal tudjanak ellenállni a rájuk nehezedő különféle nyomásnak, a jelenlegi helyzetet önmagában az MNB elnökváltása nem oldaná meg. Egyetlen komoly jegybankelnök sem térhetne el ugyanis a kitűzött inflációs céltól - bármilyen kemény is az -, anélkül, hogy fel ne pörgetné az inflációs várakozásokat. Egyetlen jegybankelnök sem csökkenthetné egy lépésben annyira a kamatlábakat, hogy a forint egy csapásra érzékelhetően gyengüljön. Miként egyetlen kormány sem képes egyetlen költségvetési törvénnyel helyrebillenteni az államháztartás megroggyant egyensúlyát. A tervezett költségvetési kiigazítás - amennyiben megvalósul - legkorábban 2003 kora nyarára fordíthatja meg a trendeket, akkor sem radikálisan. A jelenlegi makrogazdasági feszültségre tehát - bármilyen szomorú is - nincs egyetlen, általánosan ható gyógyír. A megoldás egy meglehetősen sokváltozós függvény eredője, amelyben az árszínvonaltól kezdve a bér- és adópolitikán át a termelékenység alakulásáig nagyon sok tényező játszik közre, s a közhiedelemmel ellentétben ezek egy részére a gazdaságpolitikának csak kevés közvetlen ráhatása van. Ilyen körülmények között fokozott felelősség terheli a fiskális és monetáris politika irányítóit, akiknek alkotmányos kötelezettségük az egyeztetés, társadalmi felelősségük pedig a közgazdasági orthodoxia kerülése és a kölcsönös kompromisszum keresése".

Varga Mihály volt pénzügyminiszter szerint (In: Eörsi János. Rossz pályán a rendszer, Figyelő, 2002. december 12.) "a közelgő uniós csatlakozás elkerülhetetlenül felértékeli a forintot. Az elmúlt években ezt próbáltuk elviselhetővé tenni az exportáló cégeknél, beruházási adókedvezménnyel, a Széchenyi Terv vállalkozási programjaival, exporttámogatással. Az összhang a nyár óta megbomlott a kormány és az MNB között, hiszen miközben a jegybank teszi továbbra is a dolgát, a kormány megszüntette a gazdaságfejlesztő, exporttámogató programokat. Hiba a jegybankon számon kérni azt a gazdaságpolitikát, amiért a kormány a felelős. Költekező államháztartásnál, növekvő inflációnál a jegybank kényszerpályán van. A kormány nem tehet úgy, mintha az egészhez semmi köze sem lenne".

Széles Gábor, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke elmondta (Bánhidai Károly: Bizonyos tervek bizonyos pénzekről, Magyar Demokrata, 2002. december 12.) sajnálatosnak tartja, "hogy úgy tűnik, mintha Járai Zsigmond személyére lenne kihegyezve a dolog. Nem ez volt a célunk, hanem az, hogy változást érjünk el a jelenlegi monetáris politikában. Pontosabban, hogy kialakuljon egy párbeszéd a monetáris politika és a reálszférát képviseld munkaadói szervezetek között. Remélem, hogy Járai Zsigmond várható parlamenti gazdasági bizottsági meghallgatása megalapozhatja egy jó megoldás létrejöttét".

Dr. Csath Magdolna szerint (Globális gátlástalanság, Magyar Fórum, 2002. december 12.) Széles Gábor azért szólította fel az MNB elnökét, hogy mondjon le, mert az erős forint "nem szolgálja elég határozottan a globális cégek érdekeit. Mit is követel Széles Gábor, aki a valamikori Videoton telephelyeinek többségét a globális cégeknek adja bérbe, globális barátai számára? Azt, hogy Járai Zsigmond azonnal gyengítse le a forintot azért, hogy ezek a cégek még több profitot zsebelhessenek be. Hogy a követelés gátlástalansága ne legyen az átlagemberek számára nyilvánvaló, 'álközgazdasági' érvelésbe burkolva adja elő. Mit is állít? Azt üzeni fenyegetően a bankelnöknek, és rajta keresztül a magyar lakosságnak, hogy ha nem segítik hozzá a külföldi cégeket profitjuk további emelkedéséhez, akkor azok ki fognak vonulni az országból. A külföldi cégek, mint tudjuk, máris tömegesen hagyják el az országot. Szinte nincs olyan nap, amikor ne hallhatnánk elbocsátásokról. Pedig ezek a cégek 5-10 évig nem fizettek nyereségadót, és további jelentős kedvezményeket is élveztek. Most ennek ellenére szűkül profitjuk, mert a világban gazdasági válság van, és ezért egyre nehezebb eladni. Főleg csökken a kereslet azon termékek iránt, amelyek gyártására ezek a cégek nálunk berendezkedtek. (...) Mit is akarnak most ezek a cégek? Azt, hogy saját rossz döntéseik, sikertelen stratégiájuk kárát a magyar lakosság terhére csökkentse az állam. Ugyanis mit jelentene a forint követelt gyengítése? Azt, hogy a csökkenő eladások ellenére több bevételre tehetnének szert az exportból. Hiszen - gyengébb forint miatt - külföldi pénzben kapott bevételeiket több forintra tudnák átváltani".

Csath úgy véli a forint gyengülése több dolgot hozna magával: "először is az infláció felpörgését. Márpedig, mint uralkodó kormányunktól hallottuk, a következő években nem sok béremelésre számíthatunk. A visszafogott béremelés növekvő infláció mellett pedig egyértelműen életszínvonal-csökkenéssel járna. A magyar vállalkozók döntő többsége nem exportál, hanem a hazai piacra dolgozik. Alapanyagait, gépeit, eszközeit viszont - lévén, hogy a magyar ipar szinte teljesen megszűnt - külföldről szerzi be. A gyenge forint viszont drágítja az importot, vagyis növeli ezeknek a cégeknek a költségeit. Ez pedig - előbbutóbb - arra kényszeríti őket, hogy növeljék áraikat: ami szintén az infláció emelkedéséhez vezet. Széles Gábor feltételezhetően ismeri ezeket a közgazdasági összéfüggéseket. Ennek ellenére álságos, szakmailag nevetséges érvekkel próbálja elfedni a valódi okot: a mindenen és mindenkin keresztülgázoló profitéhséget".

Emőd Pál szerint (Járai csapdája, Magyar Hírlap, 2002. december 13.) "megmerevedtek a frontok az árfolyam-politikai háborúban. A munkaadók, karöltve a munkavállalók képviselőivel, mind hangosabban követelik a kamatcsökkentést, amely gyengíthetné a forintot. A múlt héten már távozásra szólították fel a jegybankelnököt. Persze Járai Zsigmond sem volt rest, s 'csípőből tüzelt', amikor közgazdasági analfabétákhoz hasonlította azokat, akik kamatcsökkentésre és így a forint gyengítésére ösztökélik a jegybankot. Érvelése szerint ezek a lépések inflációt gerjeszthetnek, márpedig a nemzeti bank - kiegyezve a kormánnyal - ragaszkodik ahhoz, hogy a jövő év végére a fogyasztói árak emelkedése ne lépje túl a 4,5 százalékot. Ha a költségvetési deficit 2002-ben nem lenne olyan hatalmas, és a bérek is lassabban nőttek volna, akkor a jegybank mozgástere is nagyobb lenne, így azonban semmit sem tehet az MNB, azaz marad a kamat és az erős forint - indokolt a gazdasági bizottságban tegnap is Járai. Mielőtt arra próbálnánk választ adni, vajon politikai támadás kereszttüzébe került-e az MNB elnöke, nézzük a tényeket. A forint árfolyamsávját tavaly május 4-én szélesítette ki 15-15 százalékkal mindkét irányba a jegybank. Azóta a forint 13-14 százalékkal erősödött, tehát az exportőrök ennyivel kevesebb forintot kapnak minden euróért, s az importőrök ennyivel olcsóbban tudják eladni belföldön a külföldi árukat. S ha ehhez hozzávesszük a tíz százalék feletti idei béremeléseket, akkor adódik a nyilvánvaló következtetés: romlott a magyar cégek versenyhelyzete külföldi konkurenseikkel szemben. A magyar fogyasztó két területen is nyertese ennek a folyamatnak. Ha külföldre utazik, akkor a forintjáért több eurót és dollárt kap, másrészt az importőrök olcsóbb beszerzéseik nyomán jelentős árengedményeket adhatnak. A másik oldalon viszont mint munkavállalót elbocsáthatják cége romló helyzete miatt, vagy ugyanezért jövőre búcsút inthet béremelésének".

Emőd úgy véli "Járait pénzügyminiszterként kevésbé zavarta a tervezettnél nagyobb infláció: 2000-ben és 2001-ben is 2-3 százalékponttal haladta meg az éves átlagos áremelkedés a költségvetésben rögzített mértéket. (Ez a túllépés a kormánynak többletköltekezésre adott lehetőséget.) S azt is érdemes felidézni, hogy idén tavasszal, amikor az előző kormány szórta a pénzt, terebélyesedett a költségvetési deficit, és a bérkiáramlás is megállíthatatlannak tűnt, akkor a jegybank kamatot csökkentett. Noha nem ez volt a logikus, inflációt visszafogó lépés. Így érkeztünk el a késő őszhöz, és kitört az árfolyamháború. Mégpedig azért, mert a külföldi spekulánsok mind több devizát váltottak át forintra, hiszen a magyar államkötvények 4-5 százalékkal nagyobb hozamot kínáltak számukra, mint a dollár- vagy eurókötvények. Ezzel párhuzamosan a világgazdasági és a belföldi konjunktúra is romlott. S a magyar gazdasági szereplők számára egyértelművé vált: a recesszió már nem a kapu előtt áll, hanem beférkőzött a spájzba is. Ez a logikus magyarázata a munkaadók és munkavállalók Járai elleni támadásának, tehát politikát kár belemagyarázni. Az említett gazdasági folyamatok következménye: lassul a gazdasági fejlődés, nő a külkereskedelmi és a folyó fizetés mérleg hiánya, s emelkedik munkanélküliség. Mit tehet ebben a helyzetben a jegybank elnöke? Kitart a jelenlegi kilencszázalékos kamat mellett, s akkor a forint árfolyama aligha fog gyengülni. A másik lehetőség: egy lépésben legalább két-három százalékkal csökkenti a kamatot, ami előbb-utóbb elvezet a sokak számára (talán Járainak is) megfelelő 245-250 forintos euróárfolyamhoz, és nem mellesleg felpörög a gazdaság lelassult motorja is. Ha az előbbi megoldást választja, akkor az ellene indított háború bizonyára folytatódik. Ha az utóbbit, akkor jövőre maximum egy százalékkal magasabb lesz az infláció, viszont fel kell adnia eddig hangoztatott érveit. Csapdahelyzetben van".

Gazdag László közgazdász, a Pécsi Egyetem egyetemi tanára szerint (Járai Zsigmond igazsága, Népszabadság, 2002. december 13.) "ha Járai Zsigmond lemondana vagy engedne a követelésnek, az súlyosan veszélyeztetné a gazdaságot és a társadalmat. Semmivé válhatna az a (nem kis) eredmény, amit a Medgyessy-kormány eddig elért, s az is, amit az előző kabinet négy évig épített. A közalkalmazotti bérek ötvenszázalékos emelése az Orbán-kabinet idején, a minimálbér drasztikus megemelése bebizonyította, hogy Magyarországon nincs bérinfláció. Strukturális infláció van, a rossz, elavult gazdaságszerkezet a pénzromlás és az egyensúlyi zavarok alapvető oka! Márpedig a mai napig késlekedő, de legalábbis vontatottan haladó szerkezetváltást, tulajdonképpen a világgazdasági korszakváltást csakis az erős forint által képzett kemény hatékonysági korlát tudja kikényszeríteni. Persze csak akkor, ha a kormány nem tartja életben dotációkkal a veszteséges, alacsony hatékonyságú ágazatokat, vállalatokat. Nem tudom, hogy Széles Gábor érdekeltségei, a Videoton, az Ikarus hány milliárd forintot nyeltek el az adófizetők pénzéből az elmúlt 5-10 évben, de attól tartok, hogy sokat!"

Gazdag szerint "az elmúlt három évtized legnagyobb tanulsága az, hogy csak azok az országok tudtak megfelelni a kihívásoknak, amelyek a nemzeti valuta külső és belső megerősítésével kezdték, és amíg ezt el nem érték, mindent ennek rendeltek alá. Az erős nemzeti valuta megnehezíti az exportőrök helyzetét. De ez csak azt jelenti, hogy a valóban hatékony, jövedelmező exporttevékenység tud életben maradni, az alacsony hatékonyságú megszűnik, és nem köti le továbbra is a társadalom erőforrásait. A forint még ma is leértékelt valuta, ha valós (belső) vásárlóértékét viszonyítjuk a külföldi devizákkal szembeni árfolyamához. Egy nyugati turistának itt enni, inni, lakni még mindig olcsóbb, mint saját hazájában. A külföldi tőke nagy része is a gyenge forint, az olcsó munkaerő és az adókedvezmények miatt jött ide, sajnos. Most, hogy lejárnak az adókedvezmények, már nem annyira olcsó a munkaerő és végre erősödik a forint, csomagolnak és mennek. Hadd menjenek! Ezt a fajta 'higanymozgású' tőkét hamarosan föl fogja váltani a valóban high-techet hozó, stratégiai gondolkodású tőke, amely ténylegesen a magasan kvalifikált magyar munkaerőre, a szürkeállományra fog alapozni, és ide telepíti fejlesztőrészlegeit is. Ehhez persze megfelelő kormányzati stratégia és propaganda szükséges, s kedvező tapasztalatok. A nemzeti valuta meggyengítése 'exportösztönzés' céljából életveszélyes játék. Beindíthatja az újabb inflációs spirált, pedig iszonyúan nehéz volt 5 százalék körülire levinni a pénzromlás ütemét".

Gazdag szerint "a magyar gazdaság rendkívül importigényes! Ha leértékeljük a forintot, az import megdrágul, de nem csökken a menynyisége! A drágulást a hazai termelők át fogják hárítani a fogyasztóra. Az exportőr vállalatok elvesztik a vámon, amit nyernek a réven. Nem lesznek 'versenyképesebbek'. Az infláció és a torz árfolyam egyáltalán nem 'demokratikus'. Haszonélvezői az elavult vállalatok, kárvallottja pedig a kisember, akinek elolvad a jövedelme. Az 1973-as olajválság után azok az országok tudtak sikeresen kilábalni a súlyos strukturális válságból, amelyekben a 'teher alatt nő a pálma' elve érvényesült. Ez volt a 'konzervatív' monetarista gazdaságfilozófia lényege, ezt alkalmazta sikerrel a Thacher-kormány elsőként Nagy-Britanniában (1979 áprilisától), a Reagan-kormány az USA-ban (1981-től), a Kohl-kormány az NSZK-ban (1983-tól), a svéd szociáldemokrata kormány (!) Olof Palme vezetésével ugyancsak 1983-tól, a szocialista Felipe González Spanyolországban 1982-től és a francia szocialisták (négy kommunista miniszterrel!) 1984-1985-től. Nem a nadrágszíjat húzták meg, nem volt Bokros-csomag, pedig súlyos egyensúlyi zavarok jellemezték például a brit gazdaságot, deficites volt a külkereskedelmi és a fizetési mérleg, az államháztartás. Az Európa 'beteg oroszlánjának' tartott brit gazdaság hamarosan Európa egyik legütőképesebb gazdasága lett! A közgazdák által 'vészesnek' ítélt külkereskedelmi hiány ellenére a Thacher-kormány nem nyúlt a fontleértékelés eszközéhez, ellenkezőleg, kamatlábemeléssel, a font fölértékelésével menetelt szemben az árral".

Gazdag szerint "az infláció letörésének az egész társadalom csak a hasznát érzékelheti! Az erős pénz megőrzi a kisember jövedelmének vásárlóértékét, az adófizető polgár pénzét, a magyar munka, nyersanyag értékét, amely így nem kerül kótyavetyélésre, tulajdonképpen a külföldi fogyasztók zsebébe! Igaz, először törvényszerűen növekedni fog a munkanélküliség, vállalatokat kell bezárni. De olyanokat, amelyek csak a társadalom erőforrásait pazarolták! Jobb, ha ezek a vállalatok, munkahelyek még az unióba való belépésünk előtt csődbe mennek, kiszelektálódnak. Természetesen a munkanélküliség ilyen átmeneti, lökésszerű, egyszeri növekedése esetén alapos szociálpolitikával, átképzési stratégiával kell irányítani a folyamatot, nem szabad magukra hagyni az embereket. (...) Az infláció letörése regenerálja majd a piacot, és szívóhatást gyakorol majd a termelőszférára. Ha lesz fizetőképes kereslet élelmiszerre, lakásra, tartós fogyasztási cikkekre, akkor ez önmagában föl fogja lendíteni a gazdaságot. (...) Bízzunk benne, hogy a Nemzeti Bank meg tudja őrizni függetlenségét, s Járai Zsigmond kitart elvei mellett. Annak is örülnék, ha ebben a kormány partnere és nem ellenfele lenne. Medgyessy Péter eddig sikeres politikusi és gazdaságpolitikusi pályafutásának legsúlyosabb tévedését követné el, ha szembefordulna a jegybank elnökével. Az ő politikai karrierje és kormányának stabilitása függ most a döntéstől! Az erős forintot meg kell teremteni, s a forint még most sem eléggé erős! Ha Medgyessy most rossz döntést hoz, akkor 2006-ban a kormány meg fog bukni! És a magyar társadalom nagyon értékes éveket fog elveszíteni. Végre olyan elnöke van a jegybanknak, aki megértette, hogy mi a feladata és felelőssége".

Petschnig Mária Zita szerint (Takarékos költekezés, Népszabadság, 2002. december 14.) "indokolatlanul korlátozza (...) a kormány növekedésorientált gazdaságpolitikáját a jegybank ezzel szembeszegülő monetáris politikája. Az MNB az infláció letörésére fókuszál, és ennek alárendelten olyan kamat- és árfolyam-politikát követ, amely aláássa a növekedés alapjait. Miközben az antiinflációs politika nem éri el a célját: a forintmegtakarítások növelésével mérsékelni az inflációs nyomást, illetve az import olcsóbbítását, nehezen helyrehozható károsodást eredményez a hosszabb távú növekedés alapjaiban. Megdrágítja az államadósság finanszírozását, és a nagyobb kamategyenleg - csökkenő deficitkövetelmény mellett - a szükségesnél erősebb megszorítást kényszerít ki a reálkiadásokban. A magas reál-hitelkamatláb visszatartja a beruházásokat, az egyébként is zsugorodó profitot sokkal érdemesebb kockázatmentesen pénz formájában lekötni. A vállalati megtakarítások ösztönzése abnormális, különösen, ha a gazdaságpolitika növekedésorientált akar lenni. Arról nem is szólva, milyen veszélyes egy ország valutáját a spekulatív tőke szabad prédájává tenni".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Kevés lehet a kamatcsökkentés, Magyar Hírlap, 2002. december 17.) "a jegybank tegnap fél százalékponttal csökkentette irányadó kamatát, amely most 8,5 százalékon áll. A piac alig vett tudomást a döntésről, mivel egy euróért késő délután is pontosan annyit adtak (235,7 forintot), mint a kamatvágás előtti órákban. Az alaphelyzet - miszerint az erős forint miatt jelentős bevételektől esnek el az exportőrök, és rosszabb helyzetbe kerültek az importtal versenyző hazai cégek - így pillanatnyilag alig változott. Márpedig emiatt támadták a Magyar Nemzeti Bank elnökét a munkaadók és munkavállalók képviselői. Járai Zsigmond ugyanakkor az elszabaduló infláció veszélyét hangoztatva tartott ki a 9 százalékos kamat mellett. Eddig. A tegnapi kamatcsökkentést az Európai Központi Bank (EKB) hasonló lépésével, illetve a koppenhágai csúcs eredményeivel magyarázta. Mindkét érve helytálló. Legfeljebb annyi a bökkenő, hogy az EKB tíz napja 3,25 százalékról ment fél százalékponttal lejjebb, míg az MNB 9 százalékról. Micsoda különbség! Ráadásul a magyar ipar termelése az elmúlt egy évben gyakorlatilag zéró növekedést mutat, s a GKI Gazdaságkutató szerint az üzleti szférán úrrá lett a pesszimizmus. Ebben a helyzetben a jegybankok általában gyors kamatcsökkentéssel segítik a beruházásokat. A lassuló gazdaság és a munkahelyek elvesztése ugyanis költségvetési bevételektől fosztja meg az államkasszát, amely így végső soron növekvő deficithez és magasabb inflációhoz vezethet. Ehhez járul a már említett erős forint, amely az említett hatást megkettőzi. Nem véletlen, hogy Járai is pártolná a 240 forint feletti euróárfolyamot, de ezt erőteljesebb szóbeli intervencióval kellene megtámogatnia. Léphetett volna merészebben, azaz csökkenthette volna 1,5-2 százalékponttal az alapkamatot a jegybank? Nos, piaci szakértők éppúgy elképzelhetőnek tartottak ekkora kamatvágást, mint a gyáriparosok vagy a kamara vezetése. Már csak azért is, mert ebben az esetben elejét lehetett volna venni az árfolyam-politikai állóháború folytatásának. Amire a tegnapi döntés után kevés esély van".

Dr. Mocsáry József szerint ('Járai igazsága' vagy az ország igazsága, Népszabadság, 2002. december 23.) "Járai azzal érvel, hogy az MNB-nek az a dolga, hogy az antiinflációval foglalkozzék, ne a gazdaság teljesítményével, versenyképességével. Hozzáteszi, hogy az infláció elértékteleníti a nyugdíjasok és a bérből, fizetésből élők jövedelmét, amit az automatizmusok és/vagy a bérharc csak késve, esetleg részlegesen ad vissza. Ugyanakkor pótlólagos bevételt, amolyan nem hivatalos adót jelent a költségvetési hiánnyal küzdő kormánynak. Végül az európai uniós csatlakozás is megkívánja az infláció leszorítását. Az inflációt Járai magas kamatokkal kívánja csökkenteni. Ez szerinte élénkíti a lakosság megtakarítását, fékezi a lakossági és társasági hitelfelvételt, ellensúlyozza a kormány költekezését és mindenekelőtt a béremelések okozta többlet-vásárlóerőt. Az MNB nem változtat a kamatpolitikán, amíg a kormány nem szigorítja meg a költségvetési politikát. Ezt akarja Járai kikényszeríteni és pótolni. Megjegyzem, a fenti folyamatok megvalósulása és a kamatpolitika döntő szerepe az infláció 2002-es csökkenésében nem bizonyított tény".

Mocsáry szerint "érdekes nézeteket vall Gazdag László az importról: 'Ha leértékeljük a forintot, az import megdrágul, de nem csökken a mennyisége!' Ebben téved. Ha az importőr több dollárt kap áruja forint- áráért, akkor van miből és miért kiszorítania a piacról a hazai termelőket. Gazdag életidegen elemzéseinek gyöngyszeme: az 1973-as olajválságból azok az országok tudtak sikeresen kilábalni, amelyekben a 'teher alatt nő a pálma' elve érvényesült. Ez volt a 'konzervatív, monetarista gazdaságfilozófia lényege'. Azután felsorolja Thacher Angliáját, Reagent és az USA-t, Kohl NSZK-ját stb. Nem érzékeli a különbséget a legfejlettebb centrumországok és hazánk között. Azok a magas kamattal racionalizálásra kényszerítették a hosszú fellendülésben ellustult, de fejlett és szinte versenytárs nélküli iparukat, másrészt pénzt vonzottak a fejlesztésre meg a megnövekedett olajszámlára. Tőlünk azonban el tudnak menni a beruházni akaró multik. Gazdag ezt nem is bánja: 'Hadd menjenek! (...) hamarosan föl fogja váltani a valóban high-techet hozó, stratégiai gondolkodású tőke'. Tapasztalataink szerint azonban éppen az itt sikeres multik hoznak ide egyre színvonalasabb tevékenységeket, ha elmennek, nehéz lesz helyettük a semmiből újakat elővarázsolni".

Mocsáry: "arról pedig, hogy a magas kamat élénkíti a lakosság megtakarításait és fékezi a hitelfelvételt, csak annyit, hogy a megtakarítási ráta a GDP 3,1 százalékáról 1,8 százalékára esett, és az 1000 milliárd felettire nőtt lakossági hitelállomány most először magasabb a betétállománynál. És a még súlyosabb következmények: A magas magyar kamatok miatt bejövő és forintra váltott dollárt, eurót 'sterilizálni' kell. Többletállamkötvénnyel vagy más módon ki kell vonni, másképp a többletforint jelentős inflációt okozna. Az így felvásárolt valutát azonban tartalékolni kell, mert a portfóliótőke igen mozgékony, könnyen megriad és menekül, felidézve az államcsőd veszélyét, ha nincs elegendő valutatartalék az államkötvények beváltására. Emlékezzünk a kelet-ázsiai kis tigrisek válságára és Mexikóra, Argentínára. Az államkötvények beváltására tartalékolt valutát 0,5-1 százalékos kamatra lehet elhelyezni, miközben 8,5 százalékos kamatot fizet az állam. Az 1591 milliárdnyi külföldi tulajdonban lévő államkötvény esetében ez a különbözet évente 119-127 milliárd forint, ami a költségvetést terheli. A magas kamatszínvonal általánosan növeli az egész államadóságnak a költségvetést terhelő kamatát. 1 százalék kamatcsökkentés kb. 75 milliárd megtakarítást jelentene, a 4,5 százalékos jövő évi infláció mellett lehetséges 3-4 százalékos kamatcsökkentés 225 milliárdot. Így lesz az okozatból ok. Ennyit arról, hogy a pazarló költségvetés magas hiánya kényszeríti ki az inflációt fékező magas kamatot..."

Mocsáry szerint az MNB által folytatott kamatpolitika a pénztőkéseknek áll érdekében, "akik magas kamatot kapnak a mintegy 4-6 ezermilliárd, államkötvényben fekvő pénzükért. Az importőröknek, mert - szemben Járai állításával - az importcikkek zömének az ára csak lassan és alig csökken. Az igazi ok azonban - félek - inkább politikai. Láthatjuk, a Fidesz teljes mellszélességgel védi Járai antiinflációs politikáját, jóllehet a költségvetési vitában rengeteg többletkiadást követeltek, és a 2002. évi államháztartási hiányban is vastagon benne volt a kezük. Az Országházban így, az MNB-ben pedig, Járai kezével amúgy próbálnak mindent megtenni az általuk jósolt új Bokros-csomagért. Járai minisztersége előtt - 1996-tól folyamatosan négy éven át - évente 4-5 százalékkal csökkent az infláció. Járai pénzügyminisztersége idején két év alatt mindössze 0,8-1 százalékkal volt képes csökkenteni az inflációt, és az ellen a nagy pazarlás ellen se emelte fel a szavát, amit az Orbán-kormány 2002 tavaszán véghez vitt. Reméljük, hogy a hazai és külföldi munkaadói szövetségek egybehangzó vészjelzései és a jelentős közgazdászok figyelmeztetései végre hatnak. Megérti Járai is, hogy ha nem tudja áttekinteni tevékenységének következményeit, akkor azért, ha át tudja, és mégis teszi, akkor azért terheli súlyos felelősség. És talán azt is megérti, hogy az MNB-nek nemcsak a kormánytól, hanem az ellenzéktől is függetlennek kellene lennie".

Andor László szerint (Árfolyam és politika, Népszabadság, 2002. december 23.) "a Magyar Nemzeti Bank és ellenfelei között kialakult 'kamatháború' a december 16-án bejelentett kamatcsökkentés ellenére aggasztó jelenséggé vált. A jegybank igyekezett elkerülni annak látszatát, hogy a kormány nyomására cselekszik, miközben a kormánynak is igyekeznie kellett volna legalább a látszatát megőrizni annak, hogy nem gyakorol nyomást a bankra. Az MNB az általa meghirdetett stratégia mellett a maga hitelességét is féltette. Közben azonban a kormány és az ország hitelessége is veszélybe került. Az MSZP-SZDSZ koalícióra igen rossz fényt vetne, ha második kormányzása alatt is idő előtt kényszerülne távozni egy törvényesen működő jegybankelnök. Az ország külgazdasági megítélésének pedig végképp nem tesz jót, ha a tájkép meghatározó motívuma a jegybank körüli állóháború. (...) A kamatokat és a valuta-árfolyamot érintő közgazdasági kérdésekből igen kevés szüremlik be a hétköznapi műveltségbe. Holott ezek szabályozásával a jegybank nem egyszerűen az általános árszínvonalat alakítja (amelynek emelkedésében mindannyian ellenérdekeltek vagyunk), de közvetve befolyásolja a beruházások és a munkalehetőségek alakulását, és még közvetettebb módon az országon belüli jövedelemarányokat is. Ezért szükségszerű és érthető, hogy a monetáris politika időnként a politikai viták viharába kerül. Hangsúlyozni kell, hogy ez mindenütt így van, bár minden országban a helyi sajátosságok formálják az efféle viták kereteit. A mostani vitában számos példát látunk a felemás tájékozottságra és a jelenségek egyoldalú megítélésére - különösen akkor, ha a magyar példát külföldi tapasztalatok fényében kell megítélni. Az is előfordul, hogy valaki sokat tud ugyan a nemzetközi pénzügyekről, de azt mind rosszul tudja. Erre szolgáltatott példát Gazdag László írása, a Járai Zsigmond igazsága, mely - talán az időzítés (péntek 13.) - miatt sikerült annyira balszerencsésre. A pécsi kolléga külföldi példákat próbál hozni véleménye alátámasztására, de szinte mindegyik téves. Egyebek mellett azt próbálja bizonyítani, hogy a brit gazdaság az erős font által lett Európa egyik legütőképesebb gazdasága. Ennek - amennyiben az erősség jelének tekintjük az elmúlt tíz év kiemelkedő GDP-növekedési ütemét - éppen az ellenkezője az igaz. Nem hagyható ki ugyanis a történetből, hogy az Egyesült Királyság csak azután tudott Európa egyik leggyorsabban növekvő gazdaságává válni, hogy 1992 szeptemberében - kilépve az európai árfolyamrendszerből (ERM) - a fontot hagyták leértékelődni (kb. 15 százalékkal). A nyolcvanas évek elején az angolok éppen hogy fiskális megszorító politikát alkalmaztak, amit Gazdag László cáfolni próbál. Ezzel a politikával csak egyre mélyebbre nyomták magukat a recesszióba, s így a nyolcvanas évek közepére már 3,5 millió volt a munkanélküliek száma. A konzervatívokat nem ők tartották hatalomban!"

Andor szerint "attól, hogy Gazdag László külföldi hivatkozásai tévesek és a nyugati megoldások átvétele korlátokba ütközne, még mindig igaza lehetne abban, hogy a mai magyar helyzetet illetően az MNB-nek az elmúlt másfél évben folytatott monetáris politikája nem kifogásolható. Van azonban annak egy sor vitatható eleme és néhány olyan, amely egyértelműen melléfogásnak tűnik. Vitatható, hogy 2001-ben, egy új nemzetközi recesszió kezdetén kellett-e végrehajtani a forint felértékelődésével járó sávszélesítést; hogy rögtön plusz/mínusz 15 százalékra kellett-e nyitni; és hogy mindezt egybe kellett-e kötni további liberalizációs lépésekkel. Vitatható e művelet ésszerűsége egy olyan időszakban, amikor a bérszínvonalat fölfelé kezdte hajtani a kétszeri drasztikus minimálbér-emelés, amelyről egyébként Járai pénzügyminiszterségének ideje alatt döntött az előző kormány. Közgazdaságilag nehezen indokolható az, hogy az MNB a csökkenő infláció ellenére kamatot emelt május-június folyamán. (...) E lépés csak akkor lett volna 'racionális', ha fegyelmező eszközként működve rá tudta volna bírni a kormányt költekezéssel járó választási ígéretei megszegésére. Miután azonban ez az elgondolás már a nyár közepén irreálisnak bizonyult, a jegybanknak látnia kellett volna, hogy az első dakota közmondás vonatkozik rá. A döglött lovon történő tovább lovaglás ugyanis elsősorban a külföldi érdekeltségű, rövid távú pénzügyi befektetőket jutalmazta, a hazai gazdasági szereplők nagy része számára viszont inkább károkat okozott (...) Ezért nincs igaza véleményem szerint sem Gazdag Lászlónak, sem Járai Zsigmondnak. Ez a kritika nem jelenti azt, hogy az infláció 'felpörgetését' vagy a jelenlegi árfolyamrendszer módosítását kívánatosnak tartanám. Éppen arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mind az árstabilitást, mind a versenyképességet egyszerre több kormányzati eszközzel, összehangolt módon kell szolgálni. A bevethető eszközöket kézben tartó kormányzati intézmények között pedig a bizalom, a partnerség, az együttműködés légkörét kell megteremteni".

Gazdag László úgy véli (Első a karosszéria, Népszabadság, 2002. december 30.) ",hogy egy jegybankelnöknek igenis a legfőbb kötelessége az infláció elleni kérlelhetetlen küzdelem, minden mást hátrább sorolva. Hogy a multik mennyiben modernizálták a magyar gazdaságot? Szerintem csupán segítettek megőrizni az elavult, konzervatív szerkezetet. Én a (nehéz)gépipart nem tartom csúcságazatnak, sem húzóágazatnak a maga tonnákban mért termékeivel. Én alkatrész-összeszerelést látok, futószalag-robotmunkát alacsony bérekért, adókedvezmények mellett. És persze iszonyú nyersanyag- és energiaimport mellett. Ez egy tipikusan gyarmati jellegű munkamegosztás. Az IBM székesfehérvári gyára kapcsán is kiderül: csak az olcsó munkaerő volt a vonzerő. Nagyon kevés a kivétel, bár van. Érdekesek az exportadatok! Azért, mert sohasem teszik melléjük az importadatokat. Az export az 1972. évi közel tízmilliárd dollárról 30 milliárd dollárra nőtt 2000-re. De közben az import meg 11 milliárd dollárról 33,4 milliárd dollárra nőtt.(...) Hasonlítsuk a gazdaságot egy teherautóhoz! A karosszéria a monetáris politika, a motor a gazdaságpolitika, a teher a bérek, jövedelmek, amiket el kell bírnia, a sebesség a növekedés. Ha rossz a karosszéria (gyenge a forint), akkor hiába növeljük a sebességet, hiába teszünk bele erős motort, hiába terheljük, szétesik. Először az erős karosszériát kell megalkotni, az erős nemzeti valutát. Nincs más sorrend! Az erős nemzeti valuta adja azt a keretet, amelyen belül a gazdaságpolitika sikerrel mozoghat. Lehet nagyobb a gazdaságpolitika mozgástere, ha puhítjuk a hatékonysági korlátokat a valuta gyengítésével, de akkor szétesik az egész szerkezet, jönnek az egyensúlyi zavarok. Amíg nem csökkentjük le az inflációt 1-2 százalékra, addig nem szabad kamatot csökkenteni, forintot leértékelni, növekedést erőltetni, erőfeszítéseket tenni a munkanélküliség csökkentésére. Kifejezetten álhumánus megoldás, ha az elavult ágazatok, vállalatok munkahelyeit mentjük meg. Az más kérdés, hogy a munkanélküliekről gondoskodni kell, de lehetőleg átképzéssel és nem segéllyel".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695