Magyarország az Eu-csatlakozás előtt (4. rész)

2003-01-03

Magyarország elfogadta az EU pénzügyi ajánlatát. Ezzel véglegessé vált, hogy hazánk - kilenc másik csatlakozni kívánó országgal együtt - az Európai Unió teljes jogú tagja lesz. Medgyessy Péter sikeresnek ítélte a tárgyalásokat és megköszönte az ország népének az uniós felkészülésért tett erőfeszítéseket. A miniszterelnök szerint nagyon kemény küzdelmekben sikerült elérni az eredményeket, amelyek mindenki számára valamivel jobb feltételeket biztosítanak. A magyar agrárium a tárgyalások nyertese, amely kétszer nagyobb támogatási és fejlesztési forrásokhoz juthat - mondta Németh Imre földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter. Kovács László külügyminiszter a tárgyalások legfontosabb eredményének tartotta, hogy 2004-től az eredetileg ajánlott 25 százalék helyett a magyar gazdák a nemzeti kiegészítéssel együtt az uniós versenytársaiknak jutó támogatások 55 százalékát kaphatják majd kézhez. Ez évente öt százalékkal fog emelkedni, tehát kilenc helyett hat év alatt hozzák be a hátrányokat a magyar mezőgazdaságban dolgozók. Magyarország ezen kívül 2005-re és 2006-ra összesen 56 millió euró költségvetési kompenzációt is kiharcolt magának.

Összefoglalás

Magyarország EU-hoz való csatlakozásával kapcsolatos főbb érvek és vélemények:
- az uniós eurokraták a visegrádi országok eltérő érdekeinek felismerésével sikerült megosztaniuk a négyek delegációit, amelyek közös jellemzője, hogy fővárosaikba visszatérve hatalmas sikerként értékelték az elért eredményeket, ellenzékeik pedig egységesen szapulták az EU-kapituláns kormányküldöttségek szánalmas részsikereit
- az egyik legfontosabb ok, ami miatt Magyarországnak az uniós csatlakozásra kell szavazni, az az, hogy a trianoni határok problémájára nem lézetik más megoldás, mint az EU-hoz történő csatlakozás
- a magyar kormány elfogadja azt a számunkra megalázó helyzetet, hogy az esetleges 2004. évi csatlakozás után a magyar gazdák csak az EU-s gazdáknak járó támogatás 25 százalékát kapják meg, amiből egyenes út vezet majd többségük tönkremeneteléhez és a magyar mezőgazdaság teljes leépüléséhez, viszont minden erejét latba veti azért, hogy a hazánkban működő külföldi cégek a csatlakozás után is tovább kaphassák - a magyar életszínvonal rovására - a különböző kedvezményeket
- a lakosság többsége valószínűleg a csatlakozásnak éppen úgy a vesztese lesz, mint ahogy a rendszerváltás is a többség kárára és a kevesek hasznára történt, a legdrámaibb események a mezőgazdaságban fognak lezajlani, hiszen a magyar gazdák többsége munkanélkülivé és egyre szegényebbé válik a csatlakozást követő években
- a csatlakozás lényege nem a pénz, hanem, hogy esélyt kaptunk arra, hogy alakítsuk Európa jövőjét az európai nemzetek demokratikus közösségének tagjaként
- nem rossz eredmény, hogy 25 százalékról 55 százalékra sikerült növelni a gazdáknak járó támogatások induló szintjét, hiszen a magyar cél az 50 százalékos bűvös határ elérése volt, tudniillik ebben az esetben még a legmostohább adottságok között tevékenykedő dohánytermelők fennmaradása is biztosított
- gazdasági szempontból kifejezetten rossz időszakban csatlakozunk az EU-hoz, amikor olyan kulcsországok, mint Németország gazdasági nehézségekkel küszködnek, másfelöl az uniós alapok gyakorlatilag már 2004-tól hatnak, ami azért kedvező fejlemény
- a közvetlen agrárkifizetéseket leszámítva, nincs 'ingyen pénz', minden egyes euró elérése érdekében pályázatot kell benyújtani, a közösségi forrásokhoz pedig a hazai büdzséből társfinanszírozó forrást kell találni
- a tíz ország számára jóval nagyobb keret állt rendelkezésre, mint amennyit ki tudott harcolni magának
- lengyelek és a csehek jobban képviselték nemzeti érdekeiket, Magyarország kedvezőtlen feltételekkel állapodott meg, és ennek következményeit több millió magyar fogja nyögni
- az EU-csatlakozás támogatottsága Magyarországon hatvan százalék feletti, de a magyarok kirívóan tudatlanok az EU-val kapcsolatban
- minél fejlettebb egy ország, annál kedvezőtlenebb a csatlakozás egyenlege, az Európai Unióban ugyanis alapelv a kiegyenlítésre törekvés
- a EU-csatlakozás sikerével kapcsolatban Medgyessy Péter nem az elmúlt tizenkét év, hanem az elmúlt tizennégy év folytonosságát emlegeti, azaz beemeli az uniós narratívába a kommunista rendszer utolsó kormányát is; az akkori kormány 'beemelése' a demokratikusan választott kormányok sorába nem más, mint a szocialista rendszer és a demokrácia összemosásának kísérlete
- az EU nem jött volna létre, ha minden tag azt várja el, hogy többet kapjon, mint amennyit befizet és szó sem esik mostanság arról a tényről, hogy a tagországok közül a nettó befizetők gyorsabban fejlődnek, mint a kasszából hasznot élvezők



Seres László: (Magyarország-szkeptikusok, Népszabadság, 2002. december 18.) "ennyi lett volna? A Nagy Történelmi Nap? Amely mindig megbízhatóan öt év távolságra volt, hogy aztán hirtelen eljöjjön, de csak azért, hogy kisstílű, hazai fogyasztásra szánt kvóta-, húsmarha- és számháborúba torkolljon? Szó se róla, az uniós eurokraták is kitettek azért, hogy megérjék a pénzüket: a visegrádi országok eltérő érdekeinek felismerésével sikerült megosztaniuk a négyek delegációit, amelyek közös jellemzője, hogy fővárosaikba visszatérve hatalmas sikerként értékelték az elért eredményeket, ellenzékeik pedig egységesen szapulták az EU-kapituláns kormányküldöttségek szánalmas részsikereit. Varsó, Prága és Pozsony mellett ez történt Budapesten is, és jó, ha tudjuk, hogy a vita nem másról, mint a 2006-os választásról, a már most becélzandó potenciális szavazórétegeknek szól. A magyar kormányzó pártok, főleg a nagyobbik, már hónapok óta mérlegeli, milyen hatással lehet a 2004-es csatlakozás a hazai politikai hangulatra - erről szól az előre hozott választások közelmúltbeli ötlete éppúgy, mint az elkölthető 56 millió euróról való legfrissebb tudás. A Fidesz, amely más aspektusból pontosan azt a kicsinyes méricskélést folytatja, amit az eurokratáknál joggal kifogásol, egyenesen azt állítja, hogy a kormány az 56 milliós támogatással 'a semmit' hozta haza Koppenhágából, az agrártámogatások ügyében pedig csak arra kaptunk engedélyt, hogy a saját pénzünket elköltsük. Ez nemcsak azért érdekes kifogás, mert néhány napja, a Fidesz EU-kongresszusán Orbán Viktor éppen azt sérelmezte, hogy az EU 'nem járul hozzá, hogy a hiányzó összeget a saját költségvetésünkből kiegészíthessük', hanem azért is, mert azt még az unió iránt jótékony közönnyel viseltető polgár is tudja: az EU nem szereti engedélyezni a termelők nemzeti támogatását".

Seres szerint "Orbán Viktor kongresszusi beszéde és annak Magyar Nemzetben közölt szerkesztett változata koncepció nélküli, helyenként képzavaros, felemás 'igen' az unióra, aminek egyetlen vezérmotívuma a nemzeti-gazdasági protekcionizmus, az állam szeretete és a nemzetre való állandó hivatkozás. A brit konzervatív-liberális példa nyomán 'eurorealistának' nevezi a polgári oldal mostani szkepszisét. Rosszul teszi. A Fidesz mostani EU-realizmusa olyan sajátos, kishitű nacionalizmus, amely nem bízik eléggé abban, hogy az ország, a piaci viszonyok, az itt élő emberek helytállhatnak az európai versenyben, ezért ezek nemzetállami védelemre szorulnak. Egyetlen példa: Orbán szerint azért kell igent mondani az EU-ra, mert ott 'egyre nő a számunkra oly fontos nemzeti identitás szerepe'. Igen. Valamint az európai identitás szerepe, a regionális öntudat szerepe, a multikulturális társadalom szerepe, a tájékozott fogyasztó szerepe is. Nem utolsósorban az autonóm egyén szerepe, aki nem szereti, ha bárki nemzeti identitására hivatkozva akar neki bármit előírni".

Horn Gyula exminiszterelnök (1994-1998) szerint (In: Álom és valóság, HVG, 2002. december 19.) "a magyar nemzet mindig nyert, amikor Európához igazodott, s mindig veszített, amikor elfordult tőle. Magyarország csatlakozása nyomán visszafordíthatatlanná válik az ország felzárkózása: nem lesz olyan politikai erő, amely ezt képes lenne meghiúsítani. Nálunk még soha nem volt jólét, az uniós tagság lehetőséget teremt a jólét alapjainak megerősítéséhez. Magyarország sokszor volt nagyhatalmi alkuk áldozata, most először vehet részt egyenjogúként a saját és Európa sorsát meghatározó döntésekben".

Szent-Iványi István, az Országgyűlés európai integrációs bizottságának elnöke szerint (u.o.) "a csatlakozás lényege nem a pénz: esélyt kaptunk arra, hogy alakítsuk Európa jövőjét az európai nemzetek demokratikus közösségének tagjaként".

Juhász Endre nagykövet, EU-főtárgyaló (u.o.): "abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már a társulási szerződés megkötésére irányuló tárgyalásokat is én vezettem a kilencvenes évek elején. A csatlakozási feltételek nem térnek el jelentősen a várakozásaimtól, ezeket Magyarország szempontjából jónak vagy legalábbis elfogadhatónak tartom".

Németh Zsolt az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szerint (In: Zsebők Csaba: Az EU feloldhatja Trianont, Magyar Demokrata, 2002. december 19.) "az egyik legfontosabb ok, ami miatt Magyarországnak az uniós csatlakozásra kell szavazni, az az, hogy a trianoni határok problémájára nem lézetik más megoldás, mint az EU-hoz történő csatlakozás".

Dr. Csath Magdolna szerint ( Kinek az érdekeit képviseli a kormány? És az ellenzék?, Magyar Fórum, 2002. december 19.) "napokban hallhattuk a hírekben Kovács László külügyminiszter nyilatkozatát, amelyben elmondta, hogy az agrártámogatások ügyében a kormány nem tud semmit tenni, mert az Európai Unió 'szűkmarkú' ezen a területen. Viszont a versenytörvények esetén lesz előrelépés, ugyanis a magyar kormány itt 'hajthatatlan'. Mit is jelent mindez magyarul? Azt, hogy a magyar kormány elfogadja azt a számunkra megalázó helyzetet, hogy az esetleges 2004. évi csatlakozás után a magyar gazdák csak az EU-s gazdáknak járó támogatás 25 százalékát kapják meg, amiből egyenes út vezet majd többségük tönkremeneteléhez és a magyar mezőgazdaság teljes leépüléséhez. Viszont minden erejét latba veti azért, hogy a hazánkban működő külföldi cégek a csatlakozás után is tovább kaphassák - a magyar életszínvonal rovására - a különböző kedvezményeket. Ez ugyanis az EU-ban tilos, mivel a piac egyes szereplőinek támogatása torzítja a versenyt, mivel előnytelen helyzetbe hozza a kedvezményben nem részesülő szereplőket. Ha pedig EU-s tagok leszünk, akkor a verseny tisztaságát szolgáló versenytörvényeket nekünk is be kellene tartanunk. A jelenlegi kormánynak azonban annyira fontos a külföldi cégek érdekeinek képviselete, hogy addig kíván tárgyalni az EU-val, amíg a külföldi cégek számára 'megnyugtató eredményre' nem jut. Persze ne feledjük, hogy ez a harc azért nem lehet olyan nagyon ellenszenves az EU-s tárgyalópartnerek számára, és biztosra vehetjük, hugy engedni is fognak. Miért? Azért, mert a saját cégeik érdekeiről is szó van. A magyar gazdák versenyhátrányba hozását viszont az EU természetes dolognak tekinti, és ezen a területen - mint hallhattuk - nem kíván engedni".

Csath szerint "a lakosság többsége valószínűleg a csatlakozásnak éppen úgy a vesztese lesz, mint ahogy a rendszerváltás is a többség kárára és a kevesek hasznára történt. A legdrámaibb események a mezőgazdaságban fognak lezajlani. Ennek igazolására a továbbiakban ismertetem azt az EU-s tanulmányt, amely ezt bizonyítja, és amelyről mind a mai napig sem az országot mielőbb az EU-ba behajtani akaró politikusok, sem pedig a magát objektívnak tartó média nem beszélt. A tanulmány címe: 'Bővítés és mezőgazdaság:' A megjelenés helye és dátuma: Brüsszel, 2002. január 30. A tanulmány 26 oldalon, angol nyelven mutatja be az EU álláspontját a közvetlen mezőgazdasági támogatásokkal, a termelési kvótákkal, a különböző szabályokkal és a faluk helyzetével kapcsolatban. A mezőgazdaság helyzetére vonatkozó általános tárgyalások már 2000 júniusában megindultak, de a konkrétumokkal, vagyis a ténylegesen várható támogatásokkal kapcsolatos EU-s ajánlatokat csak ebben az évben ismerhették meg a jelölt országok. Nézzük ezeket az ajánlatokat! Az ajánlatok abból indulnak ki, hogy túl sok a jelölt országokban a kis családi gazdaság és az olyan alapvetően saját fogyasztásra és csak kis mértékben piacra termelő gazdaság, amelyek a csatlakozás után versenyképtelenné, és ezáltal életképtelenekké válnak majd. Ezért jelentős problémák várhatók, amelyek akár politikai feszültségekké is fajulhatnak. Majd - szó szerint - ezt írja a tanulmány: 'Óriási a kockázata annak, hogy a csatlakozást követő években az EU-rendelkezések és a mezőgazdaságban lezajló átalakulások növekvő falusi munkanélküliséget és szegénységet okoznak majd anélkül, hogy egyéb jövedelemforrások keletkeznének a problémák megoldásához.' Ez világos beszéd. Eszerint a magyar gazdák többsége munkanélkülivé és így egyre szegényebbé válik a csatlakozást követő években. Az anyag azután úgy folytatódik, hogy ezeket a problémákat a csatlakozó országoknak maguknak kell megoldaniuk. Például úgy, hogy a csődbe jutó gazdák részére lehetővé teszik a korai nyugdíjba menést, vagy más - nem mezőgazdasági munkahelyet teremtenek a számukra. Az EU a támogatási rendszerét pedig úgy építette fel, hogy az járuljon hozzá a mezogazdaság 'gyors, strukturális átalakulásához': magyarul: a kisgazdaságok leépüléséhez, megszűnéséhez2.

Csath: "nézzük először a közvetlen mezőgazdasági támogatással kapcsolatos ajánlatot. Jelenleg az EU-ban a gazdák a mezőgazdasági és állattenyésztési tevékenységeik után jelentős támogatásban reszesülnek. Ugyanezt a támogatást azonban az EU a csatlakozó országok gazdáinak nem akarja megadni. Nézzük, mivel indokolja ezt az álláspontot az EU tanulmánya! Ha a közvetlen támogatást a csatlakozó országok teljes egészében és azonnal megkapnák, akkor ez hátráltatná a 'szükséges átalakulásokat'. (Vagyis nem mennének elég gyorsan tönkre a kisgazdaságok, mert a jelentős támogatás életben tartaná azokat!) Különösen káros lenne a támogatás a többségében saját fogyasztásra termelő kisgazdaságok esetén, ugyanis bizonyos jólétet biztosítana az embereknek, és ezáltal nem ösztönözné őket arra, hogy beruházzanak, és piacra termelő gazdaságokká váljanak. (Vagyis ilyen gazdaságokra az EU szerint nincsen szükség!) A gazdálkodók számára nyújtott jelentős támogatások egyenlőtlenségeket teremtenének a társadalomban. Mindezek miatt csak az EU-s gazdáknak járó támogatás kis hányadát szabad a csatlakozó országok gazdáinak adni - vonja le az első következtetést a tanulmány".

Csath: "természetesen azonnal eszünkbe juthat, hogy ha az EU nem adja meg ugyanazt a támogatást a magyar gazdáknak, mint amit mondjuk a franciáknak ad, akkor megoldás lehet az, hogy a különbséget a magyar állam kipótolja. Azonban, ha tovább olvassuk az anyagot, akkor megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy erre viszont nem lesz lehetoség. Így ír erről az anyag: (...) 'Bármilyen nemzetállam által nyújtott segély olyan kedvezményt jelentene, amely torzítaná a versenyt, és ezért ellentétes lenne a közös piaci szabályokkal.' Micsoda képmutatás, tehetnénk hozzá! Az, hogy az EU csak a saját gazdáinak adott támogatás 25 százalékát hajlandó a magyar gazdáknak adni, nem 'torzítja a versenyt', de az, ha ezt a hátrányt a nemzeti kormány támogatással csökkenteni akarná, az már 'torzítaná a versenyt'. Tisztességtelen és cinikus érvelés! Hiszen a nemzeti segítség talán hozzájárulna ahhoz, hogy a belépés után ne következzék be azonnal az a tömeges munkanélküliség és elszegényedés, amit maga az EU-s anyag is valószínűnek tart. A nemzeti segítség megtiltása viszont azt bizonyítja hogy a kis és közepes parasztgazdaságok tönkremenetele érdeke és ezért célja is az EU-nak, illetve az EU jól élő és agyontámogatott gazdáinak!"

Balázs Péter a Külügyminisztéium Integrációs és Külgazdasági Államtitkárságának vezetője szerint (In: Gyévai Zoltán: Együtt ennyit, Figyelő, 2002. december 20.) nem rossz eredmény, hogy "25 százalékról 55 százalékra sikerült növelni a gazdáknak járó támogatások induló szintjét. A magyar cél az 50 százalékos bűvös határ elérése volt, tudniillik ebben az esetben még a legmostohább adottságok között tevékenykedő dohánytermelők fennmaradása is biztosított. Ami a költségvetési kompenzációt illeti, a 2004-es szint egyáltalán nem volt rossz. A külső határok megerősítésére szánt schengeni pénzt ajándékba kaptuk és 2005-2006-ra vonatkozóan is javttottunk a mérlegen. (...) Látni kell, hogy gazdasági szempontból kifejezetten rossz időszakban csatlakozunk az EU-hoz, amikor olyan kulcsországok, mint Németország gazdasági nehézségekkel küszködnek. Másfelöl az uniós alapok gyakorlatilag már 2004-tól hatnak, ami azért kedvező fejlemény".

A Figyelő szerkesztősége szerint (Kompország révbe ér, Figyelő, 2002. december 20.) "nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozással Magyarországon véglegesen gyökeret ereszt a többpárti demokrácia és a versenyelvű piacgazdaság, meghonosodhatnak azok a civil gyakorlatok és értékek, amelyek Európa gazdagabb felén az emberek mindennapjait élhetőbbé teszik. (...) Mindehhez képest a koppenhágai pénzügyi alku jelentősége csak másodlagos. (...) A felvételi tárgyalások mérlegét magyar szempontból nyilvánvalóan a csaknem ötéves csatlakozási tárgyalássorozat áttekintésével érdemes megvonni, nem pedig az utolsó nap eredménye alapján. A tíz rövidesen belépő ország közösen vallott kudarcot - ha egyáltalán annak lehet nevezni - Koppenhágában, amikor nem tudta elérni az Európai Uniónál, hogy az sokkal méltányosabb pénzügyi feltételeket kínáljon. A dán fővárosban végig egyértelmű volt, hogy a három éve Berlinben meghatározott uniós kiadási plafon áttörhetetlen; a tét valójában az volt, hogy az októberi brüsszeli csúcson 'elvett' 2,5 milliárd euróból mennyit 'adnak vissza' a tizenötök. A mezőgazdasági kvóták többségénél a tagságra pályázó országok irreális igényekkel léptek fel, az EU néhány esetben a valós és dokumentálható termelési szintnél magasabb kvótákat fogadott el. Nyilván alapos elemzést igényel, hogy az egyes szektorokra milyen hatással lesznek a kialkudott termelési szintek. Más területeken, legyen szó a külföldiek földvásárlásáról, a versenyjogról, vagy adózási kérdésekről, a magyar fél el tudta fogadtatni az álláspontját, amiben az is közrejátszott, hogy az EU a tárgyalások hajrájában nagyobb rugalmasságot tanúsított. A kérdés a koppenhágai megegyezés után most már 'csak' az, hogy a-különösen az ellenzéki Fidesz által- nagy hanggal mindvégig kevesellt támogatást Magyarország miként tudja majd felhasználni. A közvetlen agrárkifizetéseket leszámítva ugyanis nincs 'ingyen pénz', minden egyes euró elérése érdekében pályázatot kell benyújtani, a közösségi forrásokhoz pedig a hazai büdzséből társfinanszírozó forrást kell találni".

Hack Péter szerint (Elértük a csatlakozást, Hetek, 2002. december 20.) "a bővítés a kétségtelen kockázatok ellenére számos előnyt ígér. Az előnyök nagymértékben éreztetik hatásukat a jelenlegi EU-tagok számára. A csatlakozás mellett voksoló tagállamok abban bíznak, hogy a bővítés következtében az egész európai kontinensre kiterjed a stabilitás és a béke, és így elkerülhetők lesznek azok a konfliktusok, amelyek a huszadik században Európából kiindulva két ízben is világégést okoztak, és a balkáni háborúkban a század végén is tíz-ezrek halálát eredményezték. (...) A csatlakozás legnagyobb előnyének az unió infrastruktúra-fejlesztési programjaiban való részvételt, a közlekedés és a hírközlés fejlesztését, valamint a különféle pénzügyi alapok segítségével történő felzárkóztatási programokban való részvételt tartják. Ebben a vonatkozásban az előzetes várakozásokat némileg hűti az a tény, hogy az egyidejűleg csatlakozó tíz ország között több is fejletlenebb hazánknál, így a fejlettségünkből származó relatív előny a felzárkóztatási pénzekhez való hozzájutásnál relatív hátránnyá válhat.(...) nem szabad azt várni, hogy az EU-csatlakozás után egyik napról a másikra megnő az életszínvonal, és azonnal svéd vagy holland fizetések lesznek Magyarországon is. Látni kell, hogy az előnyök többsége hosszabb távon érvényesül, és azokért cserébe bizonyos kötelezettségeket, illetve hátrányokat is vállalnunk kell".

Hack szerint "miközben a kormánypártok alapvetően arra számítanak, hogy a csatlakozás nyertesei lesznek nagyobb számban, mint a vesztesek, a Fidesz inkább az ellenkező eredményre épít. A volt kormányzópártnak a közvetve az EU-t támadó retorikája rövid távon nem sok előnyt hozhat, hiszen a lakosságnak több mint 70 százaléka uniópárti, vagyis egyértelműen támogatja a csatlakozást. A csatlakozás előnyei azonban lehet, hogy csak hosszabb távon jelentkeznek. A jelek szerint a Fidesz arra számít, hogy legalábbis a 2006-os választások idején - két évvel a csatlakozás után - még nagyobb számban lesznek a vesztesek, mint a nyertesek, az ő támogatásuk megnyerésére pedig jó befektetésnek tűnik a csatlakozással kapcsolatos kritikus hangvétel, azoknak a kifogásoknak a felsorolása, amelyekhez hasonlókat korábban csak Csurka és a szélsőjobboldal fogalmazott meg. Bár a következő választásokig több mint három év van hátra, aligha tévedünk, ha leszögezzük, hogy az európai csatlakozás eredményei, sikere vagy esetleges kudarca döntő mértékben fogja befolyásolni a választás kimenetelét".

Dezséri Kálmán az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa szerint (In: Kovács Klára: Olcsón megúsztak minket, Hetek, 2002. december 20.) "a tíz ország számára jóval nagyobb keret állt rendelkezésre, mint amennyit ki tudott harcolni magának. A tárgyalás-sorozat akkor lehetett volna igazából sikeres, ha a tíz ország egységesen képviselte volna az érdekeit, de nem tudtak együtt tárgyalni. Ennek belső és külső okai egyaránt voltak. A politikai bizalmatlanság hátterét többek között az Orbán-kormány által beiktatott státusz- törvény és az abból fakadó feszültség okozta, de ide kell számítani még a Benes-törvények felemlegetését is, amelyek révén megtört a visegrádi négyek együttműködése. A visegrádi országok 'intézménye' gyakorlatilag nem működött a tárgyalás kritikus szakaszában. Természetesen ebben előző kormányoknak is nagy felelősége van. Az országok közötti vetekedés most megbosszulta magát. Így aztán a finisben mindenki egyénileg küzdött, a dán elnökség pedig nagyon jól kihasználta ezt a helyzetet. Sikeresen alkalmazta az úgynevezett szalámi elvet. Az utolsó napokban például izolálták a résztvevőket, nem tudtak egyeztetni. Egy átható bizonytalanság légkörében teltek az utolsó napok. Ennek a taktikának 'köszönhetően' másfél milliárd euró maradt a kasszában, ennyitől estek el a tízek. Günter Verheugen bővítésért felelős biztos azt nyilatkozta: olcsóbb lett a bővítés, mint ahogy terveztük. Hozzá kell tennem, hogy ezt a bizonyos keretet hat országra osztották le, és a tíz nem tudta kihasználni. De ez a tíz ország közös felelőssége".

Dezséri úgy véli "lesz sokkhatás, de nem azonnal, hanem folyamatában. A politika most nem beszél arról, hogy emelkedni fognak az élelmiszerek, a föld ára, egyes ágazatokat kellemetlenül érint majd a csatlakozás. De a termelékenység javulásával a bérek is fokozatosan emelkednek majd. Nem valószínű, hogy már 2004-től elindul az áremelkedés, ezt inkább egy 5 éves folyamatként kell elképzelni. A béremelkedés hamarabb is elkezdődhet azokban a szektorokban, ahol gyors a termelékenység javulása. A jelentős változást elsősorban a verseny erősödése jelenti majd, ez érintheti érzékenyen a hazai kis- és közép-vállalatokat. Ők érzik majd meg jobban a külföldi vállalatok újabb hullámát. Ezekre a kihívásokra jó előre fel kell készülni. (...) A csatlakozás azonban még nem hoz azonnali pörgést. A tíz ország együttes GDP-je ugyanis az unió GDP-jének az 5 százalékát teszi ki, s az alacsonyabb életszínvonal miatt ezek az országok nem tudnak nagy keresletet indukálni. Hosszabb távon viszont, 10-20 év alatt megtörténhet a felzárkózás. A nagykörös csatlakozás valójában tehát hosszú távú befektetést, piacszerzést jelent, rövid távon inkább piacbiztosításról beszélhetünk. Mindez sokat számíthat az EU-nak a globális verseny szempontjából, hiszen Kelet-Európában olcsó a munkaerő, ha ehhez hozzáadódik a nyugati technológia, versenyképes termék születik. Én ezt látom elsődleges érdeknek, motívumnak, mert így Európa potenciális versenytársa lehet az USA-nak".

Orbán Viktor szerint (In: Élő Anita: Piros betűs ünnep kérdőjelekkel, Heti Válasz, 2002. december 20.) Koppenhágában " lengyelek és a csehek jobban képviselték nemzeti érdekeiket. Mi kedvezőtlen feltételekkel állapodtunk meg, és ennek következményeit több millió magyar fogja nyögni. Koppenhágának piros betűkkel kellene bekerülnie a közép-európai országok történelmébe, de sokan - még az is lehet, hogy ők lesznek többen Magyarországon - egy-két év múlva legszívesebben feketére írnák át ezeket, sőt talán még a dátumot is kitépnék a naptárból. Mindezt akkor kerülhetjük el, ha gyökeresen megváltozik a kormány gazdaságpolitikája. Nemcsak a magyar kormány gyenge - a moszkovita szóra hajazó kifejezéssel élve -, brüsszelita lelkületű tárgyalásai okozták mindezt, de kétségtelenül ez is kellett hozzá. Az EU jelentősen megváltozott az elmúlt fél évben, egyre rosszabb és rosszabb pozíciókat kínált. Az volt a kérdés, hogyan tudják a csatlakozó országok elhárítani a lépésről lépésre romló brüsszeli ajánlatokat, diktátumokat. Magyarországnak ez kevéssé sikerült, Lengyelországnak sokkal nagyobb mértékben, és a cseheknek is jobban, mint nekünk".

Orbán szerint "ma a higgadt, az uniós csatlakozás hátrányait is mérlegelő mondatokat alig lehet átvinni a nyilvánosság közegébe. Ehelyett állandóan azt a kérdést teszik fel - szerintem félreértve az EU belső természetét -, hogy van-e más lehetőségünk, mint a csatlakozás. Attól tartok, ha a magyarok is szembesülnek a bővítés számunkra sok szempontból kedvezőtlen következményeivel, áteshetünk a ló túlsó oldalára. Az inga kilenghet a pesszimista, negatív tartományba, ahelyett, hogy egy kétségeket is magába foglaló, realista pozícióban, de az igen tartományban jutna nyugvópontra. (...) Ahogy nő a tudásunk az unióról, úgy illan el a lelkesedés. Láttam már ötvenhat százalékos eredményt is. Az EU felmérései hatvan százalék felettiek, azzal a megjegyzéssel, hogy a magyarok kirívóan tudatlanok az EU-val kapcsolatban".

Áder János, a Fidesz frakcióvezetője és ügyvezető elnöke szerint (In: Kis Ferenc: Kormányzás helyett pótcselekvés, Magyar Nemzet, 2002. december 21.) "egyvalamit biztosan tudunk: az Orbán-kormány 24 tárgyalási fejezetet zárt le, és ez semmilyen belpolitikai vihart nem váltott ki. Azt is tudjuk, hogy az Európai Unió januárban fogalmazta meg a mezőgazdasági és a költségvetési politikával kapcsolatos álláspontját, tehát az Orbán-kormánynak nem volt lehetősége arra, hogy érdemi tárgyalásokba bocsátkozzék. Amikor az unió nyilvánosságra hozta az első adatokat az agrártámogatásokról, Medgyessy Péter, Kovács László és Horn Gyula is azt mondta: az unió ajánlata méltánytalan, sérti az egyenlő elbánás elvét. Sőt a száznapos programban is szerepelt, hogy újra kell tárgyalni bizonyos kérdéseket az agráriummal kapcsolatban. Az is tény, hogy a Medgyessy-kormány a februári állapotokhoz képest Koppenhágában nem tudott érdemi eredményt elérni. Most mégis pezsgőt bontanak, ünnepi felvonulásokat rendeznek, és arra, aki fel meri idézni az év elején tett nyilatkozataikat, rögtön ráfogják: elrontja a magyar emberek örömét. Érdekes összehasonlítani konkrét példákkal Magyarország és Lengyelország eredményét. A lengyeleknek sikerült elérniük, hogy a pályázati keretből a szabadon felhasználható pénzösszegekhez csoportosítsanak át egymilliárd eurót, azaz körülbelül 245 milliárd forintot. Az első esetben pályázni kellett volna, amelyhez önrészt is biztosítani kell, így sokkal nehezebb hozzáférni ehhez a pénzhez, mint ahhoz, ami a költségvetésbe kerül, és amit arra használnak fel, amire akarnak. Az átcsoportosítás lehetőségét Magyarországnak is felajánlották, ám a magyar delegáció nem kívánt vele élni. Ez teljesen érthetetlen, hiszen már kilencszázalékos az államháztartási hiány; és többek között azon vitatkoztunk a parlamentben, hogy jut-e plusz ötmilliárd forint a rendőrség működési költségeinek fedezésére. Egy másik példa az összevetéshez: a lengyelek tejkvótája ötszázezer tonnával nőtt, míg a miénk százezerrel csökkent. Ebből látszik, hogy aki keményen, harcosan tárgyalt Koppenhágában, az még az utolsó pillanatban is el tudott érni eredményeket. A következményeket tekintve nem nevezhetem jó megállapodásnak azt, amelynek eredményeként egy magyar gabonatermelő gazda harmadannyi támogatást kap, mint egy francia paraszt".

Kovács László külügyminiszter szerint (A csatlakozás mérlege, Magyar Hírlap, 2002. december 23.) "sokakat foglalkoztat a kérdés: végül is hogyan csatlakoztunk az Európai Unióhoz? Jól vagy rosszul? Korábban elhangzott, hogy lehet jól és rosszul csatlakozni. Meggyőződésem, hogy rosszul csatlakozni nem lehet. Nincs arra példa, hogy bármelyik ország rosszabb helyzetbe került volna a csatlakozás után, mint előtte volt. Akkor hát hogyan lehet csatlakozni? Lehet jól, jobban és legjobban. Jól akkor csatlakozik egy ország, ha már a csatlakozás évében legalább annyi pénzt kap az Európai Uniótól, amennyi eléri az előcsatlakozási program keretében kapott pénz és a tagsággal járó befizetési kötelezettség összegét. Ha ezt egy ország megkapja, akkor jól csatlakozott; mert az EU-tagságnak van egy sor további előnye is. Persze jobb, ha a pénzügyi mérleg pozitív. A magyar csatlakozás ilyen. Jövőre, a csatlakozás előtti utolsó évben kb. 200 millió eurót kapunk az uniótól. A 2004-es mérlegünk 270 millió, a 2005-ös már 500 millió, a 2006-os pedig 620 millió euró lesz. Magyarország tehát a 'jól'-nál jobban csatlakozott. Ez persze elmarad a megálmodható legjobbtól. Olyan csatlakozás viszont nincs, amellyel a mindenkori ellenzék elégedett. Ha a Magyar Szocialista Párt ellenzékben volna, biztosan megtalálnánk azokat a pontokat, ahol azt mondanánk, többet lehetett volna elérni. Vannak, akik azt mondják, hogy 'bezzeg Lengyelország!, bezzeg Csehország!'; a lengyel meg a cseh kormány viszont azt hallgathatja, hogy ők milyen rosszul csatlakoztak, 'bezzeg a magyarok!'. Ha megnézzük, hogy a nettó pozíció hogyan néz ki egy főre vetítve, azt látjuk, hogy a 'legrosszabbul' Csehország csatlakozott: a három év alatt 78 euró/fő a nettó pozíció. Kicsit jobban csatlakozott Szlovénia, 125 euró/fő nettó mérleggel. Ezt követi Magyarország 138 euró/fő egyenleggel; és utánunk jön a többi. Ez egyben a fejlettségi sorrend is. Tehát minél fejlettebb egy ország, annál kedvezőtlenebb a csatlakozás egyenlege. Az Európai Unióban ugyanis alapelv a kiegyenlítésre törekvés. Ezért nettó befizető például Svédország; és ezért nettó kedvezményezett Portugália. Ezt az Európai Unió fejlettebb, gazdagabb országai tudomásul veszik. Nekünk is tudomásul kell vennünk, hogy nem a tárgyalók ügyességén múlik, ki mit tud kiharcolni költségvetési kompenzációban, hanem azon, hogy az ország fejlettsége milyen fokú támogatást tesz indokolttá".

Kovács úgy véli "az elmúlt közel hét hónap alatt a speciálisan magyar vonatkozású ügyekben elértük az elérhetőt, javítottuk Magyarország pozícióit: -A külföldiek magyarországi földvásárlásának tilalmát az előző kormány által elért 7 évről 10 évre emeltük. -A mezőgazdasági kvótákban született megállapodások közelebb vannak a reális magyar igényekhez, mint az Európai Unió eredeti ajánlatához. Az igaz, hogy az előző kormány által kért számokat nem tudtuk elérni, de ezek nem is voltak reálisak. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy úgymond erélyes tárgyalással el lehet érni olyan kvótát, amit a magyar mezőgazdaság soha meg sem közelített. -A külföldi nagyvállalatoknak korábban nyújtott adókedvezmények kérdésében két tűz között volt a magyar kormány. Az egyik oldalról a 15 EU-tagállam kormánya azt követelte, hogy az adókedvezményeket vonjuk vissza; a másik oldalról ugyanezen országok nagyvállalatai viszont azzal fenyegettek, hogy ha ezt megtesszük, összecsomagolnak és elmennek. Ez a beszállító és kiszolgáló cégek alkalmazottaival együtt negyedmillió munkahelyet sodort volna veszélybe. Végül a koppenhágai csúcs előtti napokban sikerült ezt az ügyet úgy lezárni, hogy nem visszamenőleges hatállyal, hanem csak 2003. január 1-jétől kell az EU-ban elfogadott számítási mód szerint eljárnunk. -A 2000. decemberi nizzai EU-csúcstalálkozón olyan döntés született, hogy Magyarország csak 20 helyet kap az Európai Parlamentben, míg az ugyanakkora lakossággal rendelkező Belgium, Portugália és Görögország 22 helyet. Az előző kormány nem tudott ezen változtatni. Nekünk az utolsó pillanatban sikerült kiharcolnunk, hogy ugyanannyi helyünk legyen, mint a velünk azonos nagyságú országoknak".

Kovács szerint "a koppenhágai csúcsra végül csak két, ám mind a tíz országot érintő kérdés rendezése maradt. Az egyik a mezőgazdasági támogatások, a közvetlen kifizetések ügye. Az Európai Unió még az év elején tett egy méltánytalan ajánlatot, miszerint a csatlakozó országok csak 25 százalékát kapják annak a pénznek, ami a jelenlegi tagállamok mezőgazdasági termelőinek jár. Nincs több pénz - mondták. Sem az előző, sem a mostani magyar kormány nem tudott ebben előrelépni, de a másik kilenc ország próbálkozásai is sikertelenek maradtak. Az unió attól is elzárkózott, hogy legalább saját költségvetésünkből egészíthessük ki az összeget. Koppenhága előtt sikerült ezen áttörnünk, előbb 15, majd 20 százalékos nemzeti kiegészítést voltak hajlandók elfogadni. A 30 százalékot csak a tárgyalások lezárása előtti órában fogadták el. Ebben a magyar delegáció szinte egyedül küzdött, de a magyar gazdák versenyhelyzete szempontjából nagyon jelentős eredmény, hogy 2004-ben nem 25, hanem 55 százalékát kapják annak, amit az EU jelenlegi tagállamainak mezőgazdasági termelői. Az előző kormány miniszterelnöke szerint minden kommentárnál többet mond, hogy saját költségvetési pénzünk költéséhez kértük az EU engedélyét. Inkább az mond többet minden kommentárnál, ha egy volt miniszterelnök nem tudja, hogy az EU közös agrárpolitikája így működik. Vagy ha tudja, de megpróbálja félrevezetni a közvéleményt. Ami a költségvetési kompenzációt illeti, közvetlenül a koppenhágai csúcs előtt sikerült megállapodni 2004-re egy 155 millió eurós összegről, ezt a tárgyalások lezárása előtti percekben további 56 millióval növeltük. 147 millió euró támogatást kapunk a schengeni határőrizeti rendszer kiépítéséhez és hétmillió euró könnyítést kapunk az Európai Beruházási Bankhoz történő hozzájárulásunkból. Amit tehát a korábbi miniszterelnök 'semmi'-nek minősített, az a csupán részben felsorolt eredmények mellett 2004-2006 között 1,4 milliárd eurót, azaz kb. 340 milliárd forint összegű nettó pozíciót jelent".

Kovács úgy véli "a csatlakozás előnyei persze nem csupán a támogatásként kapott euróban vagy forintban mérhetők. A világ egyik legerősebb közösségének tagjaként növekszik érdekérvényesítő képességünk, meggyorsul fejlődésünk. A magyar állampolgárok az unió egész területén korlátozás nélkül utazhatnak, a hazaiakkal azonos feltételekkel tanulhatnak, munkát vállalhatnak, vállalkozást alapíthatnak vagy akár le is telepedhetnek. S ahogy a bővítés a Kárpát-medence mind nagyobb részére terjed ki, úgy szűnnek meg az eddigi határok hazánk és szomszédai között, úgy szűnik meg a magyar nemzet több mint nyolc évtizedes megosztottsága".

Gerő András szerint (2002. december vége, Magyar Hírlap, 2002. december 24.) "a hatalmat vesztettek némi tanácstalanság után az eurokritikai alapállást választották. Szidják az uniót, szidják a - szerintük - eredménytelenül tárgyaló magyar kormányt, megpödrik a kuruc bajuszvéget. Ha az unión kívül is van élet, akkor lehet, hogy az a magyar élet (vagy Balkán-élet, esetleg FÁK-élet. A FÁK nem más, mint a volt Szovjetunió helyett létrejött úgynevezett Független Államok Közössége). Az eurokriticizmus igen primitív számításra épül: azokat kell képviselni, akik majd elégedetlenek. Ez persze egy klerikális agrárpárt irányába is mutathat, s persze innentől az is érdektelen, hogy az unió a polgári létforma garantálásán nyugszik. Természetesen az sem fontos, hogy az eurokritika hazai hangadója - a bukott miniszterelnök - 1994 és 1998 között a magyar parlament integrációs bizottságát vezette, majd négy évig a végrehajtó hatalom élén vezérelte a csatlakozási folyamat jó néhány fejezetének lezárását. A politikai tőkeképzés fontosabb a reális számvetésnél, fontosabb az ország, a nemzet stratégiai érdekeinél, fontosabb a tényeknél, sőt még saját régi munkája megbecsülésénél is".

Gerő szerint "a mostani miniszterelnök narratívája is rejt érdekességeket. Kiemeli az esemény történelmi súlyát, jelentőségét, az ország sorsában betöltött szerepét. Szól arról, hogy Magyarország a történelem győzteseinek oldalára kerül, s az uniós csatlakozással mintegy 'hazaér'. Ugyancsak joggal - és helyesen - szót ejt az elődök erőfeszítéseiről is. Itt azonban megjelenik egy páratlanul érdekes mozzanat. A mostani kormányfő nem az elmúlt tizenkét év, hanem az elmúlt tizennégy év folytonosságát emlegeti. Azaz beemeli az uniós narratívába a kommunista rendszer utolsó kormányát is. Azt a kormányzatot, amely a Varsói Szerződés és a KGST-tagság keretei között fejtette ki tevékenységét. Pedig hát az Európai Unió történetileg is, meg aktuálisan is, meg alapelveit tekintve is tagadása a szocialista világrendszer szovjet fenyegetésen, megszálláson alapuló kényszervilágának. A szocialista rendszer utolsó kormánya kétségkívül az utolsó volt, de azért annak a birtokos szerkezetnek volt a nyelvi - és tényleges - eleme, amellyel szemben a demokratikus Magyarország létrejött. Az akkori kormány 'beemelése' a demokratikusan választott kormányok sorába nem más, mint a szocialista rendszer és a demokrácia összemosásának kísérlete".

Schöpflin György politológus, történész szerint (EU: mit nyerünk és mit veszítünk, Magyar Nemzet, 2002. december 24.) az EU-hoz való csatlakozásssal "hosszú távon nyerünk, rövid távon veszítünk. Tény, hogy az agrártámogatások tekintetében nem lehet túl nagyvonalúnak nevezni az Európai Uniót. Sok gazdasági vonatkozásban Magyarország egyenlőtlen helyzetbe került az EU-csatlakozás révén. A mezőgazdasági támogatások óriási előnybe helyezik a német, holland, francia mezőgazdaságot a magyarral szemben. Versenypolitika tekintetében ugyancsak fennáll a veszélye annak, hogy Magyarország a rövidebbet húzza. Ugyanis azt, hogy a magyarok a kilencvenes években különféle előnyöket nyújtottak a külföldi befektetőknek, nem lehet összeegyeztetni az EU-versenypolitikával. Mindemellett Magyarország kihasználhatja azokat az alapokat, amelyekből utóbb sok mindent finanszírozhat az országban. Csakhogy azokat a támogatásokat nem olyan alapon fogja adni az EU, hogy az jár Magyarországnak, hanem folyamatosan pályázni kell érte. Annak idején az írek ezt nagyon ügyesen csinálták, s az alapok 90 százalékát megnyerték. Szerintem a magyar államapparátus, illetve a magyar elit még nem nézett szembe azzal, hogy az Európai Unió nem egy szovjet típusú rendszer, ahol automatikus az elosztás, hanem a szigorú pályáztatást a felhasználás után szigorú ellenőrzés követ. Ha a magyar elit ezt nem érti meg, akkor Magyarországnak nem fogja megérni az EU-csatlakozás, az, hogy a kötelességeket ugyan már elfogadta, de a jogaival nem tud élni. Meg kell tanulni, hogyan kell 'európai uniós módon' gondolkodni, ami egészen más tudási formákat igényel, mint az eddigi magyar politizálás. Az EU-tagság mindenképpen védettséget fog jelenteni. Magyarország huszonnégy új partnert szerez magának. Olyan hálózatba, kommunikációs rendszerbe kerül be, amely során sokféle új információhoz juthat hozzá az ország. Alapvető változást jelent majd, hogy ez a tagság nem olyan hierarchikus módon fog működni, mint hajdanán a KGST-ben, ahol Moszkva útmutatásait kellett követni. Az EU-tagság egy félig piaci, félig bürokratikus rendszer, ahol folyamodni, tolakodni, lobbizni, politizálni kell. Ennek a módját pedig meg kell tanulni. Az a benyomásom, hogy a lengyelek ezt már sokkal jobban tudják, mint a magyarok, s ők már nagyon-nagyon kemény vitákat folytattak Brüsszellel".

Kopátsy Sándor szerint (Ne csak pénzzel mérjünk, Magyar Hírlap, 2002. december 28.) szégyelnivaló, "hogy mind a kormány, mind a sajtó, mind a közvélemény azon az alapon tálalja az EU-csatlakozásunkat, hogy mennyi pénzt hoz. Szent István nem azért teremtette meg a kereszténység szervezeti feltételeit, mert ettől pénzt remélhetett. Sőt, tudta, hogy az új vallással együtt jár majd Róma jelentős anyagi támogatása is. De szembeállította a keresztény Európába való beilleszkedés előnyeit és költségeit, és úgy találta, sokkal nagyobb a nyereség. (...) Az EU-tagságnak sem azért legyünk hívei, mert ez javítja anyagi mérlegünket, mert kevesebbet kell a közös kasszába fizetnünk, mint amennyit onnan kapunk, hanem mert a magyar társadalmi-gazdasági jövő szempontjából akkor is jól járunk, ha a tagsággal a költségvetésünk néhány százalékos megcsapolása járna. Az EU nem jött volna létre, ha minden tag azt várja el, hogy többet kapjon, mint amennyit befizet. Szó sem esik arról a tényről, hogy a tagországok közül a nettó befizetők gyorsabban fejlődnek, mint a kasszából hasznot élvezők. (...) Az EU eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy az igazán puritán kultúrához tartozó népek akkor is sikeresek, ha nettó befizetők, a dél-mediterrán kultúrához tartozóknak pedig nem lehet annyi pénzt adni, ami biztosítaná a sikerüket. Ezért nekünk sem azzal kellene törődnünk, hogy minél több pénzt kapjunk, hanem azzal, hogy minél inkább nyugat-európaiak legyünk. Azért kell elsősorban tagoknak lennünk, hogy viselkedési normákat tanuljunk Nyugat-Európától. (...) Minden pénznél értékesebb nyereménynek tartom, hogy országunk számára Nyugaton és Északon gyakorlatilag megszűnik a trianoni határ. Burgenland esetében már csak formai kérdés, hogy nem kell útlevél. De a Szlovákiával való közös tagságban Trianon első igazi revízióját látom. Az ott élő magyarok úgy jöhetnek ide, mi úgy mehetünk oda, hogy nem is vesszük észre, hol a határ".

Kopátsy szerint "azt sem lehet pénzzel mérni, hogy szabadon utazgathatunk, vállalhatunk munkát az egész demokratikus Európában. Még ma is a mi legnagyobb átkunk a hiedelmünk: Magyarországon kívül nincs élet. Ennek az ellenkezőjét hiába tanítják, ezt meg kell élni. Aki csak egyszer is járt Prágában, az tudja, hogy a csehek sok tekintetben inkább európaiak voltak és maradtak. Aki csak egyszer is járt Hollandiában, az tudja, hogy mi az igazi polgárosodás. Azt nem lehet azzal etetni, hogy nálunk a miniszterelnök akaratától függ, ki a polgár. Aki látta a németalföldi mezőgazdaságot, tudja, mit kellene kert-Magyarország alatt érteni. Van másik példám is. Száz éve a korabeli Magyarország volt Svájc után az olyan európai térség, ahol a lakosság legnagyobb aránya egynél több nyelven beszélt. Ma ezen a területen csupa egynyelvű ország van, a nyugati nyelvek ismerete elszomorítóan csekély. Márpedig a többnyelvűség sokkal fontosabb forrása a gazdagodásnak, mint a legnagyobb EU-támogatás".

Németh Imre földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter szerint (In: Tamás Gábor: Az áthangolás éve következik, Népszabadság, 2002. december 30.) "az unióval folytatott agráralku a vártnál lényegesen kedvezőbb eredményt hozott. Az eredetileg a csatlakozó országoknak megajánlott huszonöt százalékos közvetlen kifizetési arányon csak akkor javíthattunk volna, ha az összes ország egységesen lépett volna fel ennek érdekében. Tudni kell, hogy a belépésre váró országok közül hazánk agrártermelési mutatói - amelyek e kifizetések alapjául szolgálnak - jóval kedvezőbbek, mint a többi kilenc államé. Ezért érthető, hogy a követelésünkkel végül egyedül maradtunk. A többieknek inkább az általános költségvetési engedmények voltak fontosabbak, így esély sem maradt arra, hogy az unió e tekintetben kedvezőbb ajánlatot tegyen. Utólag úgy tűnik, a mezőgazdaság és a vidék támogatását igazából csak a magyar tárgyalódelegáció viselte az utolsó pillanatig a szívén. A kialakult kompromisszum kedvező számunkra. (...) A jelenlegi kalkuláció szerint az uniótól összességében az első évben 153 milliárd forint érkezhet, ezt az egyezség szerint kiegészítheti a magyar költségvetés 106 milliárd forinttal. Ez utóbbi tételből 90 milliárd a közvetlen támogatásokat egészíti ki, 16 milliárd pedig az egyéb társfinanszírozású programokhoz kell. Mi úgy kalkulálunk tehát, hogy 2004-ben legkevesebb 260 milliárd forint agrártámogatással számolhatunk. A 2003-as költségvetésben - ami, mint köztudomású, meglehetősen takarékos büdzsé - az ideinél húsz százalékkal nagyobb összegű, 235 milliárd forintos agrártámogatási keret szerepel. A belépés utáni hatodik évben - tehát 2010-ben - a teljes EU-támogatási rendszer megnyílása viszont számunkra már mai árfolyamon számolva mintegy 460 milliárd forintos keretet jelent. Azt hiszem ez a jelenlegi viszonyok ismeretében több mint elfogadható".

Németh szerint "a termelési kvóták miatt egyetlen magyar termelőnek sem kell feladnia eddigi tevékenységét. Állítom, az uniós csatlakozás után is valamennyi most főhivatásszerűen mezőgazdaságból élő vállalkozó, gazdálkodó, kistermelő 'versenyben maradhat' az új körülmények között is. A szántóföldi termelésben egyértelműen kedvező lesz a helyzet már 2004-ben is, hiszen akkortól az eddigi közvetlen támogatás több mint dupláját, csaknem negyvenezer forintot kaphatnak meg az ágazatban érdekelt termelők. Hasonló a helyzet a húsmarhatermelés esetében is, ahol az elért kvóta a jelenlegi dupláját teszi ki".

Hegyi Gyula szerint (Orbán nélkül is van unió, Népszava, 2002. december 30.) "Orbán Viktor 1994 és 1998 között, négy éven át vezette az integrációs ügyek bizottságát a parlamentben. A bizottság tagjaként egy ideig együtt dolgoztam vele, s utólag sincs okom letagadni felkészültségét és éles eszét. Ezt követően négy évig egy olyan kormányt irányított, amely gyakorlati munkájával sokat tett az uniós csatlakozás tető alá hozásáért. A politikusok locsogó szavain túl a tárgyalóasztalok racionális világában a brüsszeli és a budapesti magyar diplomaták kellően rugalmasan hangolták össze a magyar és az uniós érdekeket. Nehéz lett volna elképzelni, hogy mindez az akkori miniszterelnök tudta és akarata nélkül történt így. E nyolcesztendős intenzív uniózás után elég meglepő volt látni, hogy a siker kapujában Orbán Viktor zavaros és ellentmondásos akciókkal igyekszik megnehezíteni a csatlakozás befejezését. A magyar politikai életet alaposan felkavarva a volt miniszterelnök három olyan feltételt támasztott az alkotmánymódosítás feltételéül, amelyekről tudta, hogy a felelős kormány számára elfogadhatatlanok. Külön bájt adott a zsarolásnak, hogy miközben Orbán Viktor jelentős béremelést követelt a Medgyessy-kormánytól, addig az általa protezsált jegybankelnök a béremelések lényegi befagyasztását kérte számon ugyanezen a kabineten. A Fidesz ezzel olyan zsákutcába manőverezte magát, amelyből sokak szemében már nem is látszott kiút. A rendkívüli választások ötletének felvetésével Kovács László világossá tette, hogy a kormány nem enged a zsarolásnak, s ha kell, a parlament felosztását és az újabb megmérettetést is vállalja az uniós csatlakozás érdekében. Némi habozás után a Fidesz feladta az orbáni feltételeket, s szép lassan kihátrált a zsákutcából. A kihátrálás szégyenének mérséklésére három újabb feltételt követelt a kormánypártoktól és a Medgyessy-kabinettől. Ezek huszadrangúak voltak az eredeti követelésekhez képest, de a kormány részéről kétségkívül bizonyos viszszavonulást igényeltek".

Hegyi szerint "a december 13-i, koppenhágai csúcs sikerén felbuzdulva az MSZP úgy döntött, hogy a zsákutcából kihátráló Fidesz számára megkönnyíti az utolsó métereket, s a biztos kétharmados többséget választja az alkotmánymódosításhoz a bizonytalan kimenetelű összeütközés helyett. Az MDF jó szándékát jelezve félreállt az óriások csatájában, s nyilvánvalóvá tette, hogy a maga részéről mindenképp megszavazza az alkotmánymódosítást. A szabad demokraták ugyanakkor a házszabályra és korrekt jogi érvekre hivatkozva elítélték az alkut. Elvileg kétségtelenül nekik volt igazuk. A jogállam eszméjéhez méltóbb lett volna, ha az MSZP nem enged a Fidesz egyetlen követelésének sem, s ha kell, az alkotmánymódosítás csődjét is vállalja a tiszta helyzet érdekében".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695