Magyarország az Eu-csatlakozás előtt (5. rész)

2003-01-08

Magyarország elfogadta az EU pénzügyi ajánlatát. Ezzel véglegessé vált, hogy hazánk - kilenc másik csatlakozni kívánó országgal együtt - az Európai Unió teljes jogú tagja lesz. Medgyessy Péter sikeresnek ítélte a tárgyalásokat és megköszönte az ország népének az uniós felkészülésért tett erőfeszítéseket. A miniszterelnök szerint nagyon kemény küzdelmekben sikerült elérni az eredményeket, amelyek mindenki számára valamivel jobb feltételeket biztosítanak. A magyar agrárium a tárgyalások nyertese, amely kétszer nagyobb támogatási és fejlesztési forrásokhoz juthat - mondta Németh Imre földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter. Kovács László külügyminiszter a tárgyalások legfontosabb eredményének tartotta, hogy 2004-től az eredetileg ajánlott 25 százalék helyett a magyar gazdák a nemzeti kiegészítéssel együtt az uniós versenytársaiknak jutó támogatások 55 százalékát kaphatják majd kézhez. Ez évente öt százalékkal fog emelkedni, tehát kilenc helyett hat év alatt hozzák be a hátrányokat a magyar mezőgazdaságban dolgozók. Magyarország ezen kívül 2005-re és 2006-ra összesen 56 millió euró költségvetési kompenzációt is kiharcolt magának.


Összefoglalás

Magyarország EU-hoz való csatlakozásával kapcsolatos főbb érvek és vélemények:
- a brüsszeli támogatások többsége nem attól 'bizonytalan' és 'lassan elérhető', mert az eurokraták így akarnak kibabrálni velünk, hanem azért, mert feltételekhez kötik a folyósításukat, s e feltételeket mi nem tudjuk vagy nemigen akarjuk teljesíteni
- az EU napi valósága bizony fényévnyi távolságra van az alapító atyák távlatos, idealista, történelmi megbékélést és európai békerendszert tartalmazó víziójától
- minden olyan magyarázat, amely szembe állítja az EU-t és hazánkat, és e kapcsolatot egymást legyőzni igyekvő, versengő felekként mutatja - a legfinomabb megfogalmazással élve is - rosszhiszemű vagy tudatlanságot tükröző
- lehet azon busongani, hogy az említett végeredmény nem biztosítja az egyenlő elbánást, legalábbis átmenetileg, 2007-ig, ekkorra az EU-nak új pénzügyi keretei lesznek, amelyeket már nem lehet a keleti tagtársak egyetértése nélkül elfogadni, vagyis az egyetlen esélyt a 'másodosztályú tagság' leküzdésére az jelenti, ha már belül vagyunk a kapun és belülről alakíthatjuk a folyamatokat
- biztos, hogy hosszú távon Magyarországnak több lehetősége van az unión belül, mint kívül, sokkal jobban lehet majd lobbizni, vitatkozni és ellenkezni is, ha már tagállam lesz
- a csatlakozási tárgyalások végeredményének jó vagy rossz voltát nem szabad csak magyar szemszögből nézni, lévén, hogy az nem egy-, hanem kétoldalú tárgyalási folyamat volt



Tanács István szerint (Projektfinanszírozás, Népszabadság, 2003. január 3.) "a jobboldalon azt mondják, Medgyessyék rendkívül rossz üzletet kötöttek Koppenhágában, nem úgy, mint például a lengyelek, akiknek sikerült egymilliárd eurót a bizonytalan feliratú kosárból a biztosba áthelyezniük. Más helyütt úgy fogalmaznak, milyen sokkal jobb a szabad rendelkezésű pénz, mint a kötött célokra kapható támogatás, amelynek a felhasználását ráadásul még ellenőrzi is a brüsszeli bürokrácia. A polgári politikusok láthatólag úgy ítélik meg, az Európai Unió pénzét is sokkal jobb volna minden kontroll nélkül arra költeni, amire a döntéshozók akarják - pontosan úgy, ahogyan az előző ciklusban ők tették a magyar adófizetők pénzével. Csakhogy a brüsszeli támogatások többsége nem attól 'bizonytalan' és 'lassan elérhető', mert az eurokraták így akarnak kibabrálni velünk, hanem azért, mert feltételekhez kötik a folyósításukat, s e feltételeket mi nem tudjuk vagy nemigen akarjuk teljesíteni. Emlékszünk még arra, amikor Boros Imre kezdő Phare-miniszter volt, és visszafelé mutogatott, mellesleg teljes joggal, hogy hány éves lemaradás van a Phare-támogatásokban amiatt, hogy a magyar projektek vagy nem készültek el, vagy szemfényvesztés volt, amit leírtak bennük, vagy a hazai forrásokból nem óhajtották letenni a megkövetelt önerőt. A nemzeti fejlesztési tervhez, amit mostanában az EU-csatlakozáshoz készítenek gőzerővel Baráth Etele vezetésével a Miniszterelnöki Hivatalban, íródott egy szakvélemény. Abban egyebek közt megkísérlik számba venni az addigi európai támogatások magyarországi felhasználásának tapasztalatait. A Phare-t már említettük. A Sapard-ról tudja mindenki, Torgyánék évekig a pályázatokat intéző hivatalt sem tudták fölállítani. Ispa-ügyben sincs még számottevő tapasztalat, mert az meg nemrég óta elérhető. Nincs azonban kizárva, hogy a helyzet változik, amikor mindenki rájön, hogy nem lehet az Európai Bizottság apparátusából oly mértékben majmot csinálni, amilyen mértékben ezt a magyar politikusok szeretnék. Vagyis az uniós pénzek egyáltalán nem lennének bizonytalanok és lassúk, ha betartanánk a folyósításuk feltételeit".

Csaba László szerint (Miért szeressük Európát?, Népszava, 2003. január 3.) "a koppenhágai csúcstalálkozón született pénzügyi alku már rádöbbentette mindazokat, akik amúgy nem tudták, hogy az EU napi valósága bizony fényévnyi távolságra van az alapító atyák távlatos, idealista, történelmi megbékélést és európai békerendszert tartalmazó víziójától. Ma az EU, mint sokoldalú kormányközi alkufórum gazdasági ügyekben a 'kaparj kurta, neked is jut' elven működik. Ezért mindazok, akik az uniót összetévesztették a Máltai Szeretetszolgálattal, a szolidaritásról és a szociális Európáról szóló kegyes szónoklatokat a mai realitásokkal, súlyosan csalódtak (és a jövőben még inkább csalódni fognak). Az unió - a 70-es és 80-as évektől eltérően - nem vállalja magára a kevésbé fejlett tagállamok tőkehiányának pótlását. Még kevésbé képes és hajlandó a történelmi mulasztások rendbehozására, legalábbis a nemzeti kormányok helyett nem, a nemzeti költségvetés kiadásait pótló, helyettesítő értelemben nem".

Csaba szerint "amikor a keleti kibővülés belátható közelségbe került 2002 elején, a szociáldemokrata német kancellár már jelezte: a maga részéről a keleti tartományok folytatódó - legalább 2014-ig folytatódó - megerősitésével veszi ki a részét a volt kommunista tömb gazdasági talpraállításából. A holland, az angol és a svéd kormány - a legnagyobb nettó befizetők a németek mellett - jelezte: a közvetlen mezőgazdasági jövedelempótlást nem fogadja el a 2006 utáni időszakra. Az olasz, a spanyol és a portugál kormány világossá tette, egyetlen centről se hajlandó lemondani a keleti új tagtársak szép szeméért. Mint Aznar spanyol miniszterelnök megfogalmazta, Lengyelország belépésétől Andalúzia nem lett semmivel se gazdagabb. Márpedig azáltal, hogy a keleti tagok szegényebbek, az uniós átlagjövedelem csökkent. Így számos eddig támogatott terület kiesik a szabályok szerint közös pénzből teljesíthető körből, Lisszabontól Stockholmon át bizony Kelet-Berlinig. Ha utóbbit a mai uniós kormányok nem vállalják, az újakra jut kevesebb. Nos, lehet azon busongani, hogy az említett végeredmény nem biztosítja az egyenlő elbánást, legalábbis átmenetileg, 2007-ig. Ekkorra az EU-nak új pénzügyi keretei lesznek, amelyeket már nem lehet a keleti tagtársak egyetértése nélkül elfogadni. Vagyis az egyetlen esélyt a 'másodosztályú tagság' leküzdésére az jelenti, ha már belül vagyunk a kapun és belülről alakíthatjuk a folyamatokat. Kívülről csak szitkozódni lehet (akkor is, ha igazunk van)".

Schöpflin György, Londonban élő politológus-történész szerint (Veress Kata: Kiállni az érdekeinkért, Magyar Nemzet, 2003. január 4.) "igaz, hogy sok tekintetben kevesebbet kapott Magyarország, mint remélte, de a csatlakozás ennél bonyolultabb kérdés. Ami a mezőgazdaságot illeti: a lengyeleknek azért volt még fontosabb a nagyobb támogatás elérése, mert ott a lakosság 30 százaléka él a vidékből. Ugyanakkor ma már illúzió, hogy a mezőgazdaság döntő szerepet játszana Európában. A pénzügyé a főszerep. Alapvető változás lesz, hogy Magyarország huszonnégy új partnert szerez az unióba történő belépésével. Igaz, ebből akad egy-két - elsősorban szomszédos - ország, amellyel nem igazán felhőtlen a partneri viszony. A magyarok többsége szereti a lengyeleket, de nem veszi komolyan a szlovákokat, s keveset tudnak az észtekről. Pedig ők ugyanolyan partnerek lesznek, mint a hollandok vagy az angolok".

Schöpflin elmondta nem hisz "a visegrádi négyek jövőjében, bár lehet, hogy időnként összeállnak majd. Az biztos, hogy élni fog a kisállamok szolidaritása a nagyállamokkal szemben. Elképzelhető, hogy Magyarország a jövőben több dologban közös nevezőre jut a portugálokkal. De mit tudunk a portugálokról? Nagyon keveset. Brüsszelben mégis ki fog derülni, hogy közösek az érdekeink. Az is biztos, hogy hosszú távon Magyarországnak több lehetősége van az unión belül, mint kívül. Sokkal jobban lehet majd lobbizni, vitatkozni és ellenkezni is, ha már tagállam lesz".

Schöpflin szerint "tény, hogy az Európai Unió egyes dolgokkal nem szeret foglalkozni, pusztán mert így kényelmesebb a számára. De az EU általában felvállalja a kisebbségek kérdését. Ne felejtsük el: a Szlovákiában és Romániában élő magyar közösségek úgy kerültek ezekbe az államokba, hogy - egyszerűen fogalmazva - nem kérték hozzá a beleegyezésüket. Nem közmegegyezéses, demokratikus döntést követően kerültek kisebbségbe. Ennek következményeként Magyarországnak mindig lesz valamilyen viszonya ezekhez a kisebbségekhez, lévén, hogy ők is részei a magyar kultúrának, s nem lehet őket leválasztani róla. (...) A szlovákiai vagy romániai magyarok jelenleg nem kapják meg azokat a jogokat és lehetőségeket a kultúrájuk ápolására, mint amiket a svájci és belga francia ajkúák vagy a finnországi svédek".

Schöpflin szerint "most még nem lehet megítélni, hogy a magyar kormány jól vagy rosszul képviselte-e az ország érdekeit. Londonból nézve azt mondhatom, hogy nem nagyon lehetett lavírozni. Régóta világos volt, hogy az EU nemigen fog engedményeket tenni, mondván: ennyit kaphattok, mert ha többet adunk, akkor felrobban az Európai Unió. Sok hátrányos dolog van a megegyezésben, de véleményem szerint egyetlen magyar kormány sem tudott volna mást elérni. Ugyanez a lengyelek, a szlovákok vagy a csehek problémája. A csatlakozási tárgyalások végeredményének jó vagy rossz voltát nem szabad csak magyar szemszögből nézni. Lévén, hogy az nem egy-, hanem kétoldalú tárgyalási folyamat volt".

Losoncz Miklós, a GKI Gazdaságkutató Rt. kutatásvezetője szerint (A csatlakozás mérlege, Népszava, 2003. január 7.) "a belépési feltételek hoszszabb időszakban alakítják a magyar gazdaság fejlődését, ezért a rendelkezésre álló információk alapján nem érdektelen megvonni a magyar EU-tagság várható mérlegét. Más szavakkal: jól vagy rosszul csatlakozott-e Magyarország az EU-hoz. A mérlegben nem kizárólag gazdasági tényezők, azon belül költségvetési tételek szerepelnek. Az EU, illetve elődei korábbi három kibővülési hullámában csatlakozó országok számára nettó előnyöket eredményezett a belépés, azaz gazdasági helyzetük javult a korábbihoz képest. Ez nem feltétlenül tükröződött a közösségi költségvetéssel szembeni pozíciójukban. Ebből még nem következik automatikusan az, hogy az Európai Unióba csak előnyösen lehet belépni. Az előnyök és hátrányok kérdése a legélesebben a közösségi pénzügyi transzferek kapcsán vetődik fel. A magyar kormány álláspontja az volt, hogy Magyarország számára akkor jelent kézzelfogható előnyt az EU-taggá válás, ha egyrészt több pénzügyi forrást kap, mint amennyit befizet a közös költségvetésbe, másrészt ez a nettó transzfer nagyobb, mint az ún. előcsatlakozási támogatás (a PHARE, a SAPARD és az ISPA forrásai), azaz az az összeg, amelyet még tagjelöltként kapott. Ez a követelmény teljesült, mert Magyarország a 2003-ra előirányzott 197 millió euró előcsatlakozási támogatással szemben 2004-ben 271 millió euró, 2005-ben 494 millió euró, 2006-ban 618 millió euró, következésképpen az EU-tagság első három évében összesen közel 1,4 milliárd euró nettó közösségi forráshoz jut".

Losoncz szerint "az előnyök és a hátrányok mérlegelésének további szempontja lehet a Magyarország helyzetének összehasonlítása a korábban csatlakozott országokkal, a többi új közép- és kelet-európai tagországgal, valamint a jelenlegi EU-tagállamokkal. A korábban csatlakozott országokkal való összehasonlítás több vonatkozásban is félrevezető. Az első csatlakozási hullám azért nem releváns, mert éppen az Egyesült Királyság, Dánia és Írország 1973. évi belépése után került sor a közösségi regionális politika reformjára. A harmadik, 1995. évi kibővülés során az EU-ba fejlett országok kerültek be, amelyek nem jogosultak nagyobb közösségi transzferekre. Svédország és Ausztria többet fizetett be a közös költségvetésbe 2000-ben, mint amennyit kapott onnan, míg Finnország mindössze 200 millió euró nettó forrástranszferhez jutott. A déli kibővülés során a mostaniakhoz hasonló gazdasági fejlettségi szintű és szerkezetű országok léptek be az akkori Európai Közösségekbe (Görögország 1981-ben, Spanyolország és Portugália 1986-ban). Ezek az országok jóval több támogatást kaptak, mint amennyihez a most csatlakozott új közép- és kelet-európai tagok fognak jutni. Egy főre vetítve Magyarország még 2006-ban is az ún. kohéziós országok (Görögország, Portugália és Spanyolország mellett Írország) 46 százalékának megfelelő összeget fog kapni a felzárkóztatási alapokból (strukturális alapok és Kohéziós Alap). Az EU-ba most bekerült új tagállamok bizonyos vonatkozásban a déli kibővülés áldozatai. Elsősorban Görögországban hasznosították rendkívül alacsony hatásfokkal a közösségi forrásokat, amelyek nagyságrendje egyes években elérte a GDP 8-12 százalékát. Éppen a görög tapasztalatok alapján korlátozta a Bizottság az új tagállamok GDP-jének 4 százalékában a közösségi források nagyságrendjét. E mögött az a feltételezés húzódott meg, hogy a nem túlzottan kedvező tőkefelszívó képesség miatt ezek az országok egyébként sem lennének képesek GDP-jük 4 százalékánál több közösségi forrást hasznosítani".

Losoncz úgy véli "a csatlakozás mérlegéhez az is hozzátartozik, hogy az Európai Unió nemcsak gazdasági, hanem politikai, sőt értékközösség is. Az EU-csatlakozás ezért érték-, sőt sorsválasztás is. A csatlakozási tárgyalásokon az érdekközösség elemei domborodtak ki. Magyarország mozgástere csekély volt a tagállamok egységes tömbjével szemben. Az Európai Unión, azon belül a legfőbb jogalkotó szerven, az Európai Unió Tanácsán belül viszont már sokkal kedvezőbbek lesznek a feltételek a nemzeti érdekek érvényesítésére. Ráadásul tagként Magyarország a többi közép- és kelet-európai országgal együtt részt vehet az Európai Unió reformjának munkáiban. A csatlakozási tárgyalások befejeződésével a kormányzati tevékenység súlypontja a külgazdasági diplomáciáról a tagságra való felkészülés szervezésére tevődik át, ami belgazdasági feladat. Az EU-csatlakozás ugyanis csak lehetőségeket nyújt Magyarországnak, önálló cselekvés nélkül nem garantál semmilyen előnyt. Az EU-csatlakozásból adódó lehetőségek kihasználása a kormányon és az érintett gazdasági szereplőkön múlik".

Kéri László szerint (Témát váltottunk, Népszava, 2003. január 8.) kérdés sikeresek volt-e a tárgyalások, "azt kaptuk-e amit előre várhattunk, avagy kudarcként jellemezhető a magyar tárgyalódelegáció kinti ténykedése. A válaszok során mintha csak a tavaszi kampánysajtót olvastuk volna. Akik a kormányzó pártokat kedvelik, azok fölöttébb elégedettek voltak, s még az utolsó pillanatok alkui során is meglepő sikereket fedeztek fel. A Fideszhez közelebb lévők s az azon túli orgánumok pedig - pontosan megfelelve a politikai színképnek - kudarcnak, illetve hazaárulásnak látták a Koppenhágában történteket. Magyarán így magáról az alkuról kevesebbet tudunk meg, mint a megnyilatkozók párthovatartozásairól. Szép kezdet, sokat ígérő. A másik fontos probléma, a visegrádiak egységének gyors felbomlása. Minderről elsősorban azoktól értesülhettünk, akik személyesen is részt vettek a tárgyalásokon. (...) A napnál világosabban kiderült, hogy Lengyelország súlya, tárgyalási pozíciója - örökölt helyzetének különlegessége okán - nem vethető egybe a többi kilenc országéval. Továbbá az is, hogy a visegrádi országok nem voltak képesek egységes, egymás érdekeit szem előtt tartó és figyelembe vévő csoportként fellépni".

Kéri: "mi a helyzet a szuverenitásunkkal? Alighogy kikászálódtunk az egyik birodalom romjai alól, meggondolatlanul egy másik szárnyai alá menekülünk és az Unióban a nemzeti önrendelkezés becses ékszereit óvatlanul helyezzük letétbe. Mások meg türelemmel magyarázzák, szó sincs a nemzeti érdekekről való lemondásról, éppen ellenkezőleg. Azért mondunk le valamiről, mert cserébe részesei lehetünk a Nagy Egészről kialakítandó döntéseknek. Tekintsünk el ezúttal annak a megvitatásától, milyen mértékű, szabadságfokú szuverenitást nyertünk vissza, amikor Silov tábornok, az utolsó szovjet katona elhagyta hazánkat. Merengjünk inkább azon el, hogy a szuverenitás legádázabb védelmezőinek világképében a nemzeti kormány, mint intézmény jelenti az adu-ászt, mint legfontosabb tényezőt. S ha a kormányt korlátozzák, akkor azt törvényszerűen a nemzet egésze sínyli meg. Végigtekintve az elmúlt száz év tanulságain azt is észre kéne venni, hogy a magyar nép nem feltétlenül járt jól mindig szuverén kormánya kevéssé korlátozott cselekvési szabadságával. Sőt, az ellenkezőjére több példát találhatunk. Az eddig felsorolt vitakérdések közül e téren olvashatjuk a legtöbb megtévesztő és lényeget meghamisító fejtegetést. Minden olyan magyarázat, amely szembe állítja az EU-t és hazánkat, és e kapcsolatot egymást legyőzni igyekvő, versengő felekként mutatja - a legfinomabb megfogalmazással élve is - rosszhiszemű vagy tudatlanságot tükröző. Eltökélten dédelgetjük politikai kultúránk egyik sehova nem vezető örökségét, a rosszul megformált és hosszú távon semmire sem alkalmas, ám de egymást kölcsönösen kizáró szerepeket: rendes magyar ember nemzetéért, kultúrájáért aggódó hazafi nem ugrik be az uniós blöffnek, hanem érzékenyen észreveszi az integrációs trójai faló nemzetet /fel/faló lényegét. A kozmopolita, gyönge közösségi kötődésű individualista pedig hadd örüljön az Európai Uniónak, neki úgy sincs igazi hazája, neki mindegy, honnét dirigálnak, csak a saját jóléte számít".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695