Mádl Ferenc nem írta alá a szociális törvénycsomagot

2003-01-22

Mádl Ferenc köztársasági elnök megfontolásra visszaküldte a Parlamentnek a szociális tárgyú törvények módosításáról szóló jogszabályt. Az államfő szerint a módosítás hátrányosan érintheti azokat, akik a szociális alapellátásokat egyházi intézményekben kívánják igénybe venni. Az Országgyűlésnek 60 napon belül kell újra napirendre tűzni a javaslatot. Harrach Péter fideszes országgyűlési képviselő szerint a törvény korlátozza a vallásszabadságot és az egyházaknak azt a jogát, hogy szociális alapellátási intézményt működtessenek. A kormány változatlan formában terjeszti be a Mádl Ferenc által a Parlamentnek megfontolásra visszaküldött szociális törvénycsomagot. A kormány arra kéri a köztársasági elnököt, hogy az előterjesztés újbóli parlamenti vitáján vegyen részt.

Összefoglalás

Mádl Ferencet támogató vagy a szociális törvénycsomagot kritizáló vélemények:
- a bevezetendő szabályozás hátrányosan érintheti azokat az állampolgárokat, akik a szociális alapellátásokat egyházi intézményben kívánják igénybe venni, vagyis sérül az egyházak szociális munkájának finanszírozása
- a törvénymódosítással sérülne az 1990. évi IV. törvény azon előírása, mely szerint az államnak és az egyházaknak partnerként együtt kell működniük - a szabályozás korlátozza az egyházak szabad intézményalapítási jogát
- nem pénzről, hanem jogról van szó, az egyháznak az állammal kezdettől fogva volt megállapodása arról, hogy szociális otthont indíthat, és azt megfelelő szerződéssel a költségvetésből finanszírozzák, most pedig arról van szó, hogy az önkormányzat engedélyezése és finanszírozása kell hozzá, tehát azokon a helyeken, ahol bár az önkormányzat nagyon gyengén áll, és mégis volna esetleg igény, ott ha az önkormányzatnak nem tetszik, vagy nincs elegendő pénze hozzá, akkor nem lehet indítani; ez nem így szerepel a vatikáni megállapodásban
- az egyház az önkormányzatnak mindenképpen kiszolgáltatottjává válna mind jogilag, mind anyagilag - természetesnek kell venni, hogy az egyházaknak is intézményalapítási joguk van e területen, amint hogy ezt nem is vitatja senki, de ugyanilyen magától értetődőnek kellene lennie, hogy a köz javaihoz való hozzáférés tekintetében is egyenlő legyen minden szervezet, amely e területen tevékenykedik, márpedig sérti ezt az elvet a szociális törvénycsomag egyik rendelkezése
- egyfelől az egyházakkal kötött különféle kétoldalú megállapodások, illetve a Vatikánnal kötött nemzetközi szerződés egyértelműen leszögezik, hogy az állam és az egyházak egy sor területen, így a szociális ellátásban is partnerként működnek együtt; e dokumentumok nevesítik az intézményalapítás szabadságát és az anyagi ellátás tekintetében élvezett egyenlő bánásmódot, ami jogi értelemben alanyi jogosultságot jelent
- látható, hogy összehangolt támadássorozat zajlik az egyházak ellen, ami Szalai István államtitkár fenyegetőzésével kezdődött, majd az egyszázalékos egyház-támogatási rendszer felrúgásával, a szociális törvénynek a köztársasági elnök szerint is a vallásos emberek alkotmányos jogait sértó módosításával folytatódott, és egészen odáig ment, hogy megakadályozták a katolikus egyház országos rádiófrekvenciáját
- a törvény módosításával azonban a legsúlyosabb baj az, hogy az önkormányzatok pillanatnyi politikai hangulatának kiszolgáltatná az egyházi intézményeket, megszüntetve ezzel az egyház alanyi intéztnényalapítási jogát, így azok az egyesületi intézmények kategóriájába kerülnének, ezen törekvés mögött, tudva vagy tudatlanul az, a szabadkőműves hagyomány áll, amelyik az egyházat úgy próbálta beállítani, hogy az nem más, mint egy a civil szervezetek közül
- ha nem csomagolták volna egybe sebtében - egyébként indokolatlanul - e négy törvény módosítását, akkor most már az a bizonyos 'egymillió ember' élvezhetné a családok támogatásáról szóló törvény módosításának áldásait, függetlenül a többi törvény módosítását övező vitáktól; a szociális szakma nagy része eleve nem értett egyet azzal, hogy a szociális ellátásokról szóló törvény ismételt és kiforratlan módosítását oktalanul hozzákapcsolják e csomaghoz

Mádl Ferencet kritizáló vagy a vagy a szociális törvénycsomagot támogató vélemények:
- senki sem vett el egy fillért sem az egyházak költségvetési támogatásából, ellenkezőleg, a törvény azt fogalmazza meg, hogy még az önkormányzatok is adhatnak nekik, sőt kell adniuk, ha az egyébként az önkormányzatok kötelességét jelentő szociális feladatokat helyettük elvégzik, tehát a finanszírozás feltételei csak kedvezőbbek lettek
- azok az intézmények, amelyek az önkormányzatokkal karöltve már szerződéses formában végeztek ilyen jellegű tevékenységet, azoknál eddig a törvény nem szabta meg, hogy az önkormányzatnak mennyit kell fizetniük, és hogy kell-e egyáltalán; az új törvényben gavalléros megállapodás jött létre: az önkormányzat fizesse ki azt a különbözetet, ami az egyház tényleges költségei és az általa biztosított esetleges térítési díj között van, egy szóval: állja az egész cehhet
- a köztársasági elnök olyan politikai csatározásba szállt be, amelyben az egyházak és az ellenzék politikai akciójának közös, legfelső szintű szimpátia-kinyilvánításáról van szó
- tévedés, hogy a szociális alapellátást biztosító intézmény alapítása önkormányzati belegyezéshez lenne kötve, valamennyi egyházi szervezet által működtetni kívánt ellátó, segítő szervezet alapítása alanyi joga bárkinek
- a módosítás ellenzői egy olyan megállapodásra hivatkoznak, amit az előző kormány kötött az egyházzal, s amelynek a szövegét nem hozta nyilvánosságra senki; még a szociálpolitikában járatos érdeklődő sincs tisztában e megállapodás jogi státusával, csak annyit lehet tudni róla, hogy bizonyosan nem léptette hatályba az előző kormány sem, de az sem tudható, hogy csak azért, mert nem volt rá ideje, vagy netán mert jogi aggályok merültek fel



Mádl Ferenc köztársasági elnök indoklásában az új törvényt három ponton ítéli aggályosnak. (In: Szobota István: Egymillió cserbenhagyott, Hetek, 2003. január 4.) "Az első szerint a bevezetendő szabályozás hátrányosan érintheti azokat az állampolgárokat, akik a szociális alapellátásokat egyházi intézményben kívánják igénybe venni, vagyis sérül az egyházak szociális munkájának finanszírozása".

Lendvai Ildikó ezt a felvetést nem látja megalapozottnak (u.o.), "hiszen (...) itt egy plusz pénz lehetőségéről van szó. 'Senki sem vett el egy fillért sem az egyházak költségvetési támogatásából, ellenkezőleg, a törvény azt fogalmazza meg, hogy még az önkormányzatok is adhatnak nekik, sőt kell adniuk, ha az egyébként az önkormányzatok kötelességét jelentő szociális feladatokat helyettük elvégzik. Magyarán: a finanszírozás feltételei csak kedvezőbbek lettek'".

Mádl Ferenc második észrevétele szerint (u.o.) "sérülne az 1990. évi IV. törvény azon előírása, mely szerint az államnak és az egyházaknak partnerként együtt kell működniük".

Lendvai Ildikó szerint ennek éppen az ellenkezője igaz (u.o.), "hiszen helyi szinten szorosabb lesz az együttműködés. 'Azok az intézmények, amelyek az önkormányzatokkal karöltve már szerződéses formában végeztek ilyen jellegű tevékenységet, azoknál eddig a törvény nem szabta meg, hogy az önkormányzatnak mennyit kell fizetniük, és hogy kell-e egyáltalán. Az új törvényben (...) gavalléros megállapodás jött létre: az önkormányzat fizesse ki azt a különbözetet, ami az egyház tényleges költségei és az általa biztosított esetleges térítési díj között van, egy szóval: állja az egész cehhet'".

Mádl Ferenc harmadik aggálya szerint (u.o.) "a szabályozás korlátozza az egyházak szabad intézményalapítási jogát".

Gyulay Endre római katolikus püspök szerint (u.o.) "'nem pénzről, hanem jogról van szó. Az állammal volt kezdettől fogva megállapodásunk, hogy szociális otthont indíthatunk, és azt megfelelő szerződéssel a költségvetésből finanszírozzák. Most pedig arról van szó, hogy az önkormányzat engedélyezése és finanszírozása kell hozzá. Tehát azokon a helyeken, ahol bár az önkormányzat nagyon gyengén áll, és mégis volna esetleg igény, hogy katolikusok a saját vallásuk szerinti szociális otthont indítsanak, ha az önkormányzatnak nem tetszik, vagy nincs elegendő pénze hozzá, akkor nem lehet indítani. Ez nem így van a vatikáni megállapodásban. Ezentúl azonban az egyház az önkormányzatnak mindenképpen kiszolgáltatottjává válik úgy jogilag, mind anyagilag'".

Harrach Péter, az Orbán-kormány szociális és családügyi minisztere szerint (u.o.) "'a szociális alapellátó intézmények működtetése az egyházak alanyi joga, amelyet három törvény is biztosít, és a működtetéshez nemcsak az alapítás, hanem a finanszírozás is hozzátartozik.' A módosítás Harrach szerint egy másik szintre vitte az intézmények finanszírozását és bizonytalanná tette azt, és ezzel az érintett intézmények működtetési szabadsága sérült. A politikus úgy vélte, hogy a módosítással az alapfeladatokat ellátó egyházi intézmények az önkormányzatok 'kénye-kedve' szerint kapnának a működésükhöz finanszírozást".

A törvénymódosító csomagot beterjesztő Csehák Judit szerint (u.o.) "tévedés, hogy a szociális alapellátást biztosító intézmény alapítása önkormányzati belegyezéshez lenne kötve, valamennyi egyházi szervezet által működtetni kívánt ellátó, segítő szervezet alapítása alanyi joga bárkinek".

Szalay István, a Miniszterelnöki Hivatal egyházügyekért felelős államtitkára úgy látja (u.o.) "a köztársasági elnök olyan politikai csatározásba szállt be, amelyben 'az egyházak és az ellenzék politikai akciójának közös, legfelső szintű szimpátia-kinyilvánításáról van szó'. (...) egy köztársasági elnöknek akkor kell egy ilyen helyzetben beavatkoznia, 'ha igazi kárveszély van: akár az egyházaknak, akár bárki másnak a jogai csorbulóban lennének, de én ilyent tényleg nem látok'".

Mádl Ferenc szerint (In: Nagy N. Péter: Elnöki megfontolások az aláírásról, Népszabadság, 2003. január 8.) "az ügy érdemét (...) egy alapértékünk felől lehet megközelíteni. E szerint a társadalom gondoskodni köteles azokról, akik koruk vagy egészségi állapotuk miatt ellátásra szorulnak, ehhez saját anyagi erő híján vannak, és ezt a családjuktól teljes egészében nem kaphatják meg. Ezt a rászorulók iránti kötelezettséget a társadalom állami, önkormányzati, gazdasági, civil és - tradicionálisan - egyházi szervezeteken keresztül teljesíti. Sőt a történelem során először az egyházak folytatták ezt a karitatív tevékenységet. Belső meggyőződésük, küldetésük szerint ma is készek és képesek erre. E tevékenységi körben az összes érdekelt között természetes az együttműködési kötelezettség, állami monopólium viszont (...) nem lehet. Az öregek, a betegek, a fogyatékosok érdekében örömmel kell fogadni, ha bárki e területen tenni kíván. Természetesnek kell venni, hogy az egyházaknak is intézményalapítási joguk van e területen, amint hogy ezt nem is vitatja senki, de ugyanilyen magától értetődőnek kellene lennie, hogy a köz javaihoz való hozzáférés tekintetében is egyenlő legyen minden szervezet, amely e területen tevékenykedik. Márpedig (...) sérti ezt az elvet a szociális törvénycsomagnak az a rendelkezése, amely csak abban az esetben nyitja meg az egyházak számára az állami forrásokat, ha az adott területen illetékes önkormányzat nem tud eleget tenni szociális alapellátási kötelezettségének, ha erre szerződést köt az ellátó tevékenységre kész egyházi intézménnyel. A megoldás (...) nem volna se több, se kevesebb, mint hogy alanyi, el nem vitatható jogot kellene adni erre az egyházaknak is".

Mádl szerint "egyfelől az egyházakkal kötött különféle kétoldalú megállapodások, illetve a Vatikánnal kötött nemzetközi szerződés egyértelműen leszögezik, hogy az állam és az egyházak egy sor területen, így a szociális ellátásban is partnerként működnek együtt. E dokumentumok nevesítik az intézményalapítás szabadságát és az anyagi ellátás tekintetében élvezett egyenlő bánásmódot. Jogi értelemben ez mindenképpen alanyi jogosultságot jelent".

Babus Endre szerint (Keresztúton, HVG, 2003. január 9.) "Mádl Ferenc köztársasági elnöki szerepfelfogásának változása állhat egyes politológusok értékelése szerint az államfő karácsonyi vétójának hátterében. Kétségkívül hosszú idő óta először utasította el az elnök egy megszavazott törvény aláírását és kihirdetését. Tény ugyanakkor az is, hogy az államfői vétó korábban egyáltalán nem hiányzott Mádl közjogi arzenáljából. Megbízatása első esztendejében három alkalommal is előfordult, hogy az államfő az akkor még jobboldali többségű Ház által elfogadott jogszabályokat szentesítés helyett - előzetes normakontrollt kérve - az Alkotmánybírósághoz (AB) továbbította. Ezúttal azonban nem alkotmányos, hanem úgynevezett politikai vétót emelt a jogászprofesszor-államelnök. Éspedig egy olyan jogszabály, a 194:1 arányban elfogadott szociális 'salátatörvény' ellen (a Fidesz- és az MDF-frakció kollektíve nem voksolt), amelynek sürgős, öt napon belüli kihirdetésére külön szavazással kérte fel az államfőt még december 17-én a koalíció. December 23-án a jogszabálynak az Országgyűlésnek megfontolásra visszaküldésével Mádl valóban új vizekre evezett. A Köztársasági Elnöki Hivatalnak az államfői vétó kapcsán kiadott közleménye is 'csupán' a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi törvény szellemének a megsértését kifogásolta - az alkotmány vagy más jogszabályok tételes megszegésével Mádl egy szóval sem vádolta a kormánytöbbséget".

Babus szerint "a Göncz Árpád által még 1990 és 1993 között megteremtett aktivista államfői modell (amely alapján az elnök szuverén hatalmi tényezőként - s a kormánykoalíció egyfajta ellensúlyaként - őrködik az államszervezet demokratikus működése fölött) voltaképpen bármikor feltámasztható, a karakteresebb elnöki politikacsinálás jogi feltételei ugyanis alig változtak itthon az elmúlt évtizedekben. Az eddiginél jóval erőteljesebb elnöki politizálás legfőbb akadálya így ma valójában nem más, mint az Orbán Viktor által egy alkalommal 'mérhetetlenül szelídnek' nevezett jelenlegi államfő sajátos személyisége. Mádl Ferenc szobatudós alkata, szürkesége kétségkívül megnehezítheti, hogy az elnök a jobboldal egyik kulcsfigurájaként ezentúl esetleg folyamatosan a politika frontvonalában tartózkodjék. A nemzeti-konzervatív tábor azonban aligha engedi meg magának a jövőben azt a luxust, hogy kizárólag egy pusztán ceremoniális feladat betöltésére 'használja fel' a birtokában lévő legjelentősebb közjogi hatalmat".

Babus szerint "megbízatása első két esztendejében Mádl Ferenc olyan 'egydimenziós elnökként' működött, aki megelégszik azzal, hogy időnként minuciózus gondossággal vizsgálja egyes törvények esetleges alkotmányellenességét. Az akadémikus-jogászprofesszor hivatali ideje kezdetén kereken elutasította, hogy állást foglaljon a jobb- és baloldalt élesen megosztó vitákban, még ha azok történetesen a demokrácia alapkérdéseit érintették is. Egykori tanítványainak kormányzása idején - múlt év tavaszáig - az elnök érezhetően le kívánta szoktatni az ellenzéket arról, hogy időről időre hozzá 'fellebbezzen' a koalíciós többséggel hozott parlamenti döntések ellen (például a heti ülésezés megszüntetése ügyében). A december 23-ai vétó azonban arra is utalhat, hogy a választások után kialakult új politikai szituációban ez az államfői szerepfelfogás esetleg alapjaiban megváltozik. Ennek feltételei éppenséggel adottak: az államfő az alaptörvény értelmében továbbra is egy sor olyan jogosítvánnyal rendelkezik (például törvényt, népszavazást kezdeményezhet, parlamenti ülést hívhat össze, elnapolhatja az Országgyűlést), amilyen eszközök általában csak a félprezidenciális rendszerekben illetik meg a köztársasági elnököt. Kormánypárti spekulációk szerint az elnök azonban már a közeli jövőben is okozhat újabb meglepetéseket, például a jobboldal által hevesen bírált drogtörvény megvétózásával".

Babus szerint A"az elnöki vétóhoz vezető vita azonban mindenekelőtt finanszírozási kérdések körül folyik. A három nagy egyház képviselői ugyanis voltaképpen arra tartanának igényt, hogy intézményeik - az Orbán-kormány idején követett gyakorlatnak megfelelően, 'szerzett jog' alapján - automatikusan ugyanolyan mértékű költségvetési támogatásban részesüljenek, mint az állami vagy önkormányzati intézmények. A parlamentnek visszaküldött törvény azonban csak a lakossággal szemben ellátási kötelezettséggel tartozó önkormányzatoknak rendelné folyósítani ezentúl a központi normatívát, rájuk bízva, hogy kötnek-e megállapodást a szociális alapellátás garantálása érdekében egyházi vagy más nem állami intézménnyel. A polémia praktikusan tehát körülbelül arról folyik, hogy ha például egy szociális melegedőt egy településen minimum húszfős kapacitással lehet csak rentábilisan üzemeltetni, akkor vajon indokolt-e, hogy a büdzsé esetleg két egymással konkuráló intézményt (egy önkormányzatit és egyházit) is finanszírozzon, mondjuk tíz-tíz fővel a vallásszabadság intézményes garantálása érdekében".

Babus szerint "Mádl Ferenc - egykori miniszteri, majd államfői - megnyilatkozásaiban az egyházak ilyen értelemben vett pozitív diszkriminálása mint ideológia és program mindeddig nem jelent meg. Az elmúlt tízegynéhány évben az Antall József-féle konzervatív-liberális tradíciót követő államfő a karácsony előtt bejelentett elnöki vétóval azonban óhatatlanul a fenti, a szekularizációt bizonyos mértékig elutasító értékrend felé mozdult el. Elképzelhető, hogy az elnökre, akinek stábjában az utóbbi hónapokban Balogh Zoltán református lelkész, az exkormányfő egyházügyi főtanácsadója is helyet kapott, az elmúlt hetekben közvetve vagy közvetlenül ismét a 'fizikai törvény erejével' hatottak - miként az államfői tisztségre felkérés idején - egykori diákja, Orbán Viktor érvei".

Szebik Imre, a magyar evangélikus egyház püspöke szerint (In: R. Papp Ágnes: A gondoskodás joga, Magyar Demokrata, 2003. január 9.) "az egyházi intézmények finanszírozását az önkormányzatok alá kívánják besorolni, magyarán az egyházak szocális ellátására az önkonnányzatok utalnák a pénzt, ezzel megnehezítve az anyagi támogatást, hiszen ha az adott helyszínen valamilyen egyéb okból feszültség vagy emberi különbség mutatkozik, akkor az egyházi szociális otthonok munkájában is feszültség támadhat. Ezért tartottuk jónak az eddigi gyakorlatot, amely ezeknek az otthonoknak az anyagi függetlenségét az egyes egyházi központokon keresztül biztostosította, közben a szakmai és egészségügyi előírásokat szem előtt tartva. Az önkormányzati alávetettség azonban az egyház eddigi tapasztalata szerint egyfajta beosztást jelentene, amely az egyházakat hátrányosan érintené. Bízunk abban, hogy erre a törvényben megoldást találnak".

N. Nagy Péter szerint (Csendtörés, Népszabadság, 2003. január 9.) "tiszteletet parancsoló vita bontakozik ki a kormányzat és a köztársasági elnök között. Végre esély van rá ugyanis, hogy a tények vívhatnak ki nagyobb tekintélyt, akkor is, ha módosítja a parlament a Mádl Ferenc által visszaküldött szociális törvénycsomagot, akkor is, ha nem. E jogszabály szerint az önkormányzatok kötelesek területükön a szociális alapellátást biztosítani, s ha erre önerejükből nem képesek, a feladatot pénzzel együtt át kell adniuk az erre jelentkező egyházi vagy civil szervezeteknek. Ebből támadt a megfigyelő számára érthetetlen erejű politikai vita. Ennek során eddig visszásan alakultak a dolgok. A köztársasági elnök visszaküldött a parlamentnek egy törvényt azzal, hogy az sérti azon állampolgárok jogait, akik egyházi intézményekben érvényesítenék a szociális alapellátásokhoz való jogukat. (Civil nyelven: egyházi intézménytől szeretnék megkapni a mondjuk egy öregek napközi otthonában járó szolgáltatást.) Az elnök érzékeltette, hogy szerinte az egyházakat is valamiféle veszteség érte az új szabályozással. Biztosat azonban senki nem mondhatott arról, mi az elnök gondja. A kormányzat és a szocialista politikusok kiváltképpen nem értették ezt, mondván, semmit nem vettek el az egyházaktól, sőt adtak nekik. Ráadásként felsorakoztattak viszont a köztársasági elnökkel szemben egymillió rászorult embert, mondván, ők, szegények, Mádl aláírásának elmaradása miatt nem kaphatnak meg járandóságokat. Az egyik oldal híveinek könnybe lábadhatott a szemük a megcsúfolt egyházak miatt, a másik oldalon szakadt a szív a januárban kisemmizett szegényekért".

N. Nagy szerint nem könnyű eldönteni, hogy elvettek-e valamit az egyházaktól, vagy nem, mert "az államfő biztos meggyőződése szerint ugyanis, ha a Medgyessy-kormány nem módosít törvényt, az egyházaknak a szociális munkára elvitathatatlanul járna az állami támogatás. Ő elvileg is így gondolja, ráadásul értelmezése szerint egy az Orbán-kabinet által hozott, de csak nemrég életbe lépett szabály ezt jogilag biztosítaná is. Ezt vonná vissza az új módosítás. Kormányzati oldalon viszont úgy vélik, hogy a hivatkozott törvény csak deklarálja a jogot, de nem véletlen, hogy nincs végrehajtási utasítása, mert technikailag kivihetetlen. Talán kevesebb, de biztosabb az egyházak számára, amit a Medgyessy-kormány ad. Ebben a vitában így nyoma nincs a rosszindulatnak. Ám, kívülről úgy tűnik fel, hogy a felek nem voltak egészen tisztában egymás álláspontjával, s kevés jóindulatot feltételeztek a másikról".

N. Nagy szerint "a konfliktus mögötti elvi kérdésekről viszont nem szóltak, itt ezért még termékeny konfliktus is keletkezhet. Ez ugyanis arról szól, meddig terjedjen az egyházaknak az állam által kötelezően finanszírozott társadalmi szerepe. Ha iskolát alapítanak, ma az állam biztosítja számukra a fenntartáshoz szükséges összeget. Ezt terjesztette volna ki az Orbán-kormány, még ha csak elvileg is, a szociális alapellátásra. Nem volt ez akkor sem kibeszélve. Ahogy az sem, hogy meddig lehet vagy kell itt elmenni. Például az egészségügyi, a kulturális területekig? És egyáltalán: az egyház és az állam közötti viszonyról, a belső arányok százféle lehetséges változatáról a feleknek a társadalom minden erre fogékony részével együtt lassan meg kellene találnia a sajátosan ránk jellemző megoldásokat. Különös a helyzet: az egyházak visszakapták, ami korábban az övék volt. Még a Bokros-csomag sem vett el tőlük, az Orbán-kormány az árvízi megszorításokat nem terjesztette ki rájuk, 1998-tól 12 milliárdról 33 milliárdra nőtt az állami támogatásuk, s az új költségvetésben sincs visszalépés. Az állam megbecsüli az egyházakat. Mégis, a lényeges kérdésekben a lelkifurdalásos hallgatás és a folyvást félreértett jelbeszéd keveredik. Így a köztársasági elnök keddi nyilatkozatáról, amely nyíltan alanyi jogú támogatást követelt a szociális szférában az egyházaknak, ha egyetért vele valaki, ha nem, elmondható: legalább megtörte a hallgatást".

Semjén Zsolt szerint (In: Jezsó Ákos: A szociális törvény mint faló, Magyar Nemzet, 2003. január 14.) "látható, hogy összehangolt támadássorozat zajlik az egyházak ellen, ami Szalai István államtitkár fenyegetőzésével kezdődött, majd az egyszázalékos egyház-támogatási rendszer felrúgásával, a szociális törvénynek a köztársasági elnök szerint is a vallásos emberek alkotmányos jogait sértó módosításával folytatódott, és egészen odáig ment, hogy megakadályozták a katolikus egyház országos rádiófrekvenciáját. A szellemi holdudvar támadásának tartom azt is, hogy az egyházat az emberek előtt olyan intézménynek akarják beállítani, amelyet csak a pénzügyek érdekelnek. (...) Nézzük a szociális törvény módosítását, amely klasszikus bolsevik szemléletet idéz, hiszen visszaállítja a 'bajszos püspök' intézményét, aki az Állami Egyházügyi Hivatal alkalmazottja volt, de a püspökségen dolgozott, és onnan machinált az egyház ellen. A szociális törvény módosítása szerint az 'ellátottjogi képviselő' az egyházi intézményekben is - annak ellenére, hogy az egyházaknak is vannak olyan intézményei, ahol állami akkreditációval ilyen munkatársakat képeznek - a minisztérium által odaültetett ember lesz. A törvény módosításával azonban a legsúlyosabb baj az, hogy az önkormányzatok pillanatnyi politikai hangulatának kiszolgáltatná az egyházi intézményeket, megszüntetve ezzel az egyház alanyi intéztnényalapítási jogát, így azok az egyesületi intézmények kategóriájába kerülnének. Ezen törekvés mögött - tudva vagy tudatlanul az, a szabadkőműves hagyomány áll, amelyik az egyházat úgy próbálta beállítani, hogy az nem más, mint egy a civil szervezetek közül. Vagyis van aki horgászik, van aki bélyeget gyűjt, és van, aki katolikus... A törvényjavaslat pontosan rámutat a két kormánypárt közös szellemi gyökereire. Mi segíteni szeretnénk azokon az embertársainkon, akik destruktív szekták hálójába gabalyodtak. Ők azonban valójában megvetik és politikai céljaikra használják fel ezeket az embereket. Nehezen hihető, hogy a vallásszabadság magasztos gondolata foglalkoztatná azokat a figurákat, akik nem is olyan régen még veretes tagjai voltak annak a pártnak, amelyiknek deklarált ideológiai célja a vallás és az egyház likviditása volt. Most sern a vallásszabadság érdekli őket, hanem az: minél nagyobb számú és minél abszurdabb szekták tömegével relativizálják a történelmi egyházak társadalmi súlyát".

Semjén szerint "a kormány javaslata nyilvánvalóan és tételesen ütközik az 1997-ben megkőtött magyar-vatikáni megállapodással, illetve a protestáns és izraelita szerződéssel. Szerintem elképesztő modortalansággal és arroganciával reagált a kormány és a hozzá közel álló média a köztársasági elnöknek arra a tettére, hogy az alkotmányos jogok nyilvánvaló csorbítása miatt a szöveget visszaküldte a Ház elé. Nem pénzügyi kérdésekről, hanem elvi aggályokról van szó. Ha ugyanis ezt most meg lehet tenni, akkor semmi nem akadályozza meg, hogy holnap a kormánytöbbség hasonló döntést hozzon az önkormányzati és az egyházi iskolák vonatkozásában. Attól félek, hogy trójai falóként dobták be a törvénymódosítást".

Krémer Balázs szociológus szerint (A történet a pénzről szól, Népszabadság, 2003. január 15.) "a Magyar Köztársaság elnöke az ellenzék és az egyházak nyomására visszaküldte a szociális törvény módosítását a parlamentnek. A jogtudós elnök szerint sérül az egyházak alanyi joga, hogy részt vegyenek a szociális alapellátásban. Egészében nem akarnám védeni sem a szociális törvényt, ami mára sok tekintetben időszerűtlenné vált, sem a legutóbbi módosítását. (...) Az, hogy a szociális törvény túlélte önmagát, jórészt annak köszönhető, hogy az állami berendezkedés bizonyos alapelveit minden módosítás ellenére is folyamatosan tiszteletben tartották. Legfőképpen azt, hogy a szociális feladatok meghatározásában és ellátásában az önkormányzatok autonómiát élveznek, és rendelkezésükre áll az a normatíva, amely ehhez a pénzt is biztosítja. A megszorítás mindössze annyi, hogy e pénzből az önkormányzatok kötelesek bizonyos segélyezési feladatokat ellátni, és az úgynevezett alapellátási körbe tartozó szociális szolgáltatásokat (a szociális étkeztetést, a házi gondozást, a gyermekek napközbeni felügyeletét és a családsegítést) biztosítani. Az önkormányzatok mindebben nagy szabadságot élveznek. A szociális étkeztetést például megszervezhetik saját intézményeiken keresztül, de szerződésben is megbízhatnak ezzel bárkit (az óvoda vagy a tsz konyháját, civil vagy egyházi szervezetet, vagy akár a Mari nénit). A köztársasági elnök által kifogásolt passzus pusztán annyit mond ki, hogy ezentúl ha az önkormányzat nem a saját intézményével, hanem valaki mással akarja elláttatni a feladatát, akkor fizesse is meg neki ennek költségeit. Hogy miért sérelmes ez az egyházakra nézve, azt sem az egyházak, sem az ellenzék, sem az elnök érveléséből nem tudhatjuk meg. Két dologra hivatkoznak. Egyrészt egy megállapodásra, amit az előző kormány kötött az egyházzal, s amelynek a szövegét nem hozta nyilvánosságra senki. Még a szociálpolitikában járatos érdeklődő sincs tisztában e megállapodás jogi státusával, csak annyit lehet tudni róla, hogy bizonyosan nem léptette hatályba az előző kormány sem. Csak azért, mert nem volt rá ideje, vagy netán jogi aggályok merültek fel. Ez se tudható. A másik hivatkozás úgy szól, hogy az egyházaknak az alapellátásban való részvételét nem lehet függővé tenni attól, hogy hajlandó-e velük az önkormányzat ellátási szerződést kötni, avagy sem. Ezt jelenti az elnök megjegyzése, miszerint az egyházaknak alanyi joguk, hogy részt vegyenek a szociális alapellátásban. Nos, eddig is az volt, és ezután sem akadályozza őket ebben semmi. Egyetlen kérdés van: jár-e nekik ezért állami pénz, és ha igen, akkor kitől, mennyi és hogyan?"

Krémer szerint "nehéz vitatni, hogy az állami pénzek felhasználásában léteznek korlátok. Ha elfogadjuk, hogy különböző igazgatási szinteken vannak különféle közszolgálatok ellátásáért felelős állami szervek, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy ezek szabályozással és szerződésekkel, tehát különböző megszorításokkal érvényesítik felelősségüket. A szociális alapellátások körében a települési önkormányzatok a felelős állami szervek. Csak ők rendelkeznek olyan közpénzek felett, amelyekből ilyen feladatok ellátását finanszírozni lehet. Másnak nincs erre se felhatalmazása, se közpénze. A központi kormányzatnak sincs. Lehetne persze rendkívüli és kivételes eljárásban bizonyos (például egyházi) szervezetekkel különutas megállapodásokat kötni, ez azonban nagy baj lenne. Végképp felelőtlenné tenné ugyanis a szociális alapellátások működtetésében azokat az önkormányzatokat, amelyek amúgy is hajlamosak megfeledkezni ilyen irányú kötelezettségeikről. A különutas pénzelosztás lehetőségének megnyitása esetén minden önkormányzat arra törekedne, hogy saját pénztárcáját kímélve csak akkor lásson el szociális alapellátási feladatokat, ha azért neki is külön utakon 'tejel' a központi költségvetés. Ha az egyházi szolgáltatókat a központi költségvetés automatikusan finanszírozná, a világiakat meg a helyi önkormányzat a megkötött szerződés szerint, akkor ez alapjaiban sértené az állam és az egyház szétválasztásának s az állam világnézetileg semleges működésének alkotmányos elveit".

Krémer szerint "elvileg persze, az alapellátás felelősségét el is lehetne venni az önkormányzatoktól. Ezt akár központosítani is lehetne. A szakosított, bentlakásos szociális intézmények esetében ez meg is történt. Ha a központi állam megyei szerve működési engedélyt ad egy ilyen (önkormányzati, civil, egyházi vagy bármilyen) intézménynek, akkor ezzel egyszersmind kötelezi is magát a megfelelő intézményi normatíva kifizetésére. Lehet az alapellátást is átállítani erre a rendszerre, de ez nem egy módosítás visszavonását jelentené, hanem a mai igazgatási és finanszírozási rendszer teljes újjáépítését. Rosszabbra. A központi állam szükségszerűen buta és rossz vásárlója lenne a szociális alapellátásoknak. Gondoljuk csak meg, ki tudná a helyi önkormányzatnál jobban eldönteni azt, hogy melyik konyhán főznek jobban és olcsóbban a szociális étkeztetéshez: az óvodáéban, az Árvácska Egyesületében vagy esetleg a plébánián? Milyen központi állami szerv tudhatná jobban mérlegelni, hogy hideg-e a krumplileves, mire kiszállítják, és nem borul-e túl gyakran a mákos tésztára? Ha az egyház hitéleti érdemei nem adnak kellő garanciát a leves hőfokára, akkor nem tarthatjuk jogosnak, hogy az egyházak a központi állam pivilégiumait élvezzék a szociális alapellátások működtetésében és finanszírozásában. Ha van olyan területe a közszolgálatoknak, ahol a decentralizáció, a helybeniség, a közeliség, a közösségi felelősségvállalás előnyökkel járhat, akkor az épp a szociális alapellátásoké. Mindez evidencia. Ezzel az egyházak, az ellenzék és a Magyar Köztársaság elnöke is tisztában van. Miért hát, hogy mégis minden befolyásukat és hatalmukat latba vetik valami nonszensz kiküzdéséért? Óhatatlanul felmerül a gyanú: azért, mert az egyház pénzt szimatol. Mert úgy véli minden felszólamló, hogy az egyház garantált pénzhez juthat tökéletesen ellenőrizhetetlen feladatellátás ellenértékeként, ha a központi költségvetés és nem a helyi önkormányzat állja a cechet. Sőt. Ha az alapellátási körbe tartozó feladatokat sikerülne beszuszakolni egy ilyen finanszírozási konstrukcióba, megnyílhatna egy másik csap is: a bentlakásos intézmények körében ugyanis az egyházak minden más civil, nem állami szervezetnél 47 százalékkal több pénzt kapnak (kiegészítő normatívaként). Esély nyílhat az eddig nem létezett, újabb állami pénz 47 százalékos megfejeltetésére is".

Krémer szerint "a történet tehát - mily meglepő - a pénzről szól. Arról a pénzről, amelynek ellenértéke a remélt pénzosztó által nem ellenőrizhető, annak ez nem is feladata, nem is felelőssége, de a pénz tuti. Ne csak az legyen az egyház elidegeníthetetlen joga, hogy a hit morális parancsait követve a hívek korlátok nélkül segíthessék a rászorultakat, hanem 'alanyi jogon' költhessék a költségvetés, az adófizető polgár pénzét is a hívekre. Az ellenzék és a Magyar Köztársaság elnöke számára megérné az egyházaknak kijárandó pénzért felrúgni felelősségi rendszereket, államháztartási kereteket és általánosan elfogadott alkotmányos elveket. Szerintem ez az ár kicsit túlzott lenne".

Győri Péter szociálpolitikus szerint (Fejetlen saláta, Népszabadság, 2003. január 15.) "nem árt tudnunk, hogy itt egy ún. 'salátatörvényről' van szó, vagyis több, egymással nem, vagy alig összefüggő törvény módosításának egy csomagban való beterjesztéséről. A csomag része a gyermekek védelméről, a családok támogatásáról, a fogyatékos személyekről és a szociális ellátásokról szóló törvény módosítása. Ezek közül az első kettő szorosabban kapcsolódik a kormány ún. második száznapos programjának végrehajtásához - ez indokolta magát az előterjesztést -, a harmadik csak részben kapcsolható ehhez, a szociális törvény módosításának pedig semmilyen köze nincs hozzá. Vagyis: ha nem csomagolták volna egybe sebtében - egyébként indokolatlanul - e négy törvény módosítását, akkor most már az a bizonyos 'egymillió ember' élvezhetné a családok támogatásáról szóló törvény módosításának áldásait, függetlenül a többi törvény módosítását övező vitáktól. A szociális szakma nagy része eleve nem értett egyet azzal, hogy a szociális ellátásokról szóló törvény ismételt és kiforratlan módosítását oktalanul hozzákapcsolják e csomaghoz".

Győri szerint "a szociális törvény módosítása kísérlet arra, hogy az önkormányzatok általános szociális alapellátási kötelezettségét némileg konkretizálja. Tudniillik kimondja, hogy a közigazgatási hivatal időről időre hívja fel az önkormányzat figyelmét - határidő kitűzésével - alapellátási feladatainak teljesítésére, s ha az önkormányzat nem (egészen) teljesíti e kötelezettségeit, akkor köteles 'kiszerződni' a feladatot ellátó nem állami, például egyházi szervezettel, ráadásul úgy, hogy a szerződés fedezze az ellátás lényegében teljes költségét. A módosításban szereplő számos megfogalmazás félreérthető. Ezen túl az egyik probléma az, hogy az önkormányzatoknak 2008. december 31-ig szab határidőt a törvény, vagyis valójában hat év 'türelmi időt' kaptak - egyébként kötelező - alapfeladataik tényleges teljesítésére. Ehhez tudnunk kell, hogy jelenleg a 3100 hazai településből mintegy kétezerben nincs, vagy nem teljes körű a kötelező szociális alapellátás. Ennek egyik oka minden bizonnyal a pénzhiány. A pénz pedig többek között azért hiányzik, mert az Országgyűlés által megszavazott központi források nem fedezik a kötelező ellátások teljes költségét. Igencsak kérdéses, hogy ezek az önkormányzatok miért is sietnének szerződést kötni nem önkormányzati ellátó szervezetekkel akkor, amikor az ellátás tényleges költségei meghaladják a központi normatív támogatás összegét. Az egyházak vagy bármilyen más, nem állami intézmény 'ellátási szabadságát' a törvénymódosítás önmagában nem érinti, hiszen kimondja, hogy ezeket a feladatokat 'az önkormányzattal kötött szerződés alapján, vagy anélkül a nem állami, illetve egyházi fenntartó is elláthatja'. Ráadásul a jóváhagyott költségvetési törvényben az is benne van, hogy a szociális és gyermekvédelmi közfeladatok ellátásához az egyházak (és csak az egyházak!) automatikusan 47,7 százalékos központi normatívakiegészítést kapnak. Arról sajátos módon mindeddig nem esett szó, hogy sem a forráshiányos önkormányzatok, sem a civil szervezetek nem részesülnek ilyen kiegészítésben (melynek mértéke egyébként jelzi, hogy mekkora a szakadék az általános normatíva és a tényleges költségek között). Az valóban bizonytalan, hogy alapellátás esetén ha szerződést kötnek az önkormányzattal, akkor csak a szerződés szerinti összeg jár, vagy még ez a kiegészítés is. És jár-e a kiegészítés, ha nincs szerződés az önkormányzattal? (Az egyházi gyermek- vagy idősotthonok, hajléktalanszállók esetében eddig is járt a kiegészítés, s ez változatlan.)"

Győri szerint "a szociális törvény szerencsétlen toldozgatása-foldozgatása nem új keletű jelenség. Talán nincs még egy 'ágazati' törvény, melyet olyan gyakran módosítottak volna az elmúlt évek során, mint ezt. Az előző kormányzati periódus legvégére is jutott a módosításokból, akkor is átgondolatlan ötlethalmazok kerültek be szakmai szűrők és egyeztetések nélkül a törvénybe, akárcsak most. (Jellemző, hogy az utolsó előtti módosítás egyes elemeit az utolsó módosítás során még hatálybalépésük előtt tovább módosították.) Minden ilyen lépés természetesen az összes kapcsolódó kormány-, miniszteri és önkormányzati rendelet, valamint intézményi szabályzat folytonos módosítását vonja maga után, ami egyrészt elképesztő mértékű bürokratikus kapacitásokat von el a tartalmi munkától, másrészt számos jogi ellentmondás, eltérő értelmezés forrása. Ez már önmagában is jelentősen csökkenti az ellátók és a szociális szolgáltatásokat igénybe vevők jogbiztonságát. (...) A szociális szakma képviselői a mostani törvénymódosítás előtt is elmondták az illetékeseknek, hogy e törvény felett, mely a 90-es évek elején született, már eljárt az idő. A kialakult viszonyokhoz igazodó és a meghirdetett ún. jóléti fordulatot legalábbis nem akadályozó, új szociális törvényre volna szükség. A 'jogszabályalkotó gyárrá' változtatott szakminisztérium vezetőinek be kellene látniuk, hogy a szabályok újabb és újabb módosítgatásaival csak egyre jobban összekuszálódnak a felelősségi viszonyok, a szervezeti és finanszírozási kapcsolatok. Egyre kevésbé lehet tudni, hogy igazából mit mikor és hogyan akar elérni az Országgyűlés a szociális törvényen keresztül".

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695