Túl erős forint?

2003-01-28

Újabb kamatcsökkentésre kényszerült a jegybank, így az alapkamat 6,5 százalékra csökkent. Többszáz millió eurót kellett felvásárolni a bankközi devizapiacon, mert a forint ismét az ingadozási sáv erős szélére került. Járai Zsigmond jegybankelnök kijelentette, hogy a kamatcsökkentések mindaddig folytatódnak, amíg a kívántnál erősebb a forint.
A bankelnök megerősítette: az MNB elsődleges célja továbbra is az, hogy az év végén az infláció ne haladja meg a 4,5 százalékot, ehhez viszonylag erős forintra van szükség. Ugyanakkor az árfolyamsáv eltolását a jegybank és a kormány nem tervezi. Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke szerint érdemesebb lett volna egy jelentősebb (akár 2-3 százalékos) kamatvágást eszközölni, ahogyan ezt a szervezet már korábban javasolta a jegybankelnöknek. Széles Gábor, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke Járai Zsigmondot teszi felelőssé a történtekért. Úgy nyilatkozott: a Nemzeti Bank elnöke hibázott, amikor egy bécsi lapnak tegnap (január 15-én) a kamatcsökkentés szükségtelenségéről beszélt. Széles Gábor úgy véli: a jegybankelnök kijelentése miatt árasztotta el az országot a felesleges deviza, és ha nem változik ez a folyamat, akkor az előbb-utóbb súlyos tehertételt jelent majd a költségvetés számára. Medgyessy Péter miniszterelnök, László Csaba pénzügyminiszter és a jegybank elnöke egyetért abban, hogy a tegnapi és a mai kamatcsökkentés nem veszélyezteti az inflációs célokat. László Csaba szerint nem fogják szélesíteni azt a sávot, amelyen belül a forint árfolyama mozoghat. A pénzügyi tárca vezetője mindazonáltal szerencsésebbnek tartotta volna, ha a jegybank már korábban csökkenti az alapkamatot.

Összefoglalás

Az MNB monetáris politikájával kapcsolatban elhangzott főbb vélemények:
- a jelenleginél lazább monetáris kondíciókat csak akkor tud érvényesíteni az MNB, ha 2003-ban a mostaninál lényegesen szigorúbb fiskális és jövedelempolitika lesz az országban
- az infláció elleni harc következetes folytatása, az árstabilitás elérése a jegybanktörvény által előírt kötelezettsége, mi több, ezt az alkotmány is rögzíti
- érthetetlen, hogy a közelmúltban a reálszféra szereplői nyilvános vitát indítottak arról, hogy a forint árfolyama mennyiben gátolja a magyar gazdaság fejlődését, hiszen az erős forint nagymértékben hozzájárult az infláció mérsékléséhez
- nem a forintárfolyam további erősítésével kellene harcolni az infláció ellen, hanem a költségvetési deficit és a bérkiáramlás kordában tartásával, és ha ez be fog következni, az alacsonyabb infláció eléréséhez nincs is szükség erősebb forintra
- az erős forint előnyei az olcsóbb a külföldi áru Magyarországon, illetve, hogy felértékelődnek a magyarországi befektetések. Az erős forint hátrányai pedig, hogy drágul a magyar áru külföldön, romlik a magyar cégek versenyképessége illetve romlik a külgazdasági és a fizetési mérleg. A magas kamat előnyei: a magas reálkamathoz jut a takarékoskodó és a befektető, az emiatt beáramló tőke csökkenti a fizetési mérleg hiányát, gyorsabban csökken az infláció. A magas kamat hátrányai: magas kamatot fizet a hitelfelvevő, lassabban fejlődik a gazdaság, magasabb a munkanélküliség, alacsonyabb a cégek és az alkalmazottak jövedelme, hirtelen kamatcsökkenés esetén gyorsan kiáramlik a tőke az országból
- a Járai vezette jegybank egyetlen mutatóra, az inflációra, pontosabban annak leszorítására koncentrált, így háttérbe szorult a kormány gazdaságpolitikájának támogatása (ami törvényes kötelezettsége) és az exportőrök érdekeltségén keresztül a gazdasági növekedés segítése
- a jegybankelnök által erőltetett 'erős forint-magas kamat'-trend keményen visszaütött; igaz, az infláció relatíve alacsony szinten maradt, de a magyar gazdaság igen jelentős károkat szenvedett; kétségtelen, ennek nem egyedül a nemzeti bank politikája ágyazott meg, hanem részes benne az Orbán-kormány belpolitikai kampánycélok vezérelte voluntarista 'magyar modellje', a kétéves költségvetés - amelyet még pénzügyminiszterként éppen Járai dolgozott ki -, aztán a választások előtti osztogatás, majd az új kormány bérpolitikája és - természetesen - a világgazdasági dekonjunktúra
- költségvetési túlköltekezés, vagyis laza (expanzív) fiskális politika esetén nincsen jó monetáris politika: ha ugyanis a pénzpolitika is laza, akkor az csak tovább fűti az inflációt, és ez tudatosan semmiképpen sem vállalható egy önmagára valamit is adó jegybank számára, ha viszont a pénzpolitika szigorú, akkor az csak tovább növeli az államadósság finanszírozásának terheit, tovább fokozza a költségvetés hiányát, nehezíti a vállalkozók hitelfelvételét, fékezi a termelő beruházásokat, azaz végső soron a gazdasági növekedést
- a laza költségvetési politika és szigorú pénzpolitika együttes alkalmazása kifejezetten növekedésellenes, minél hosszabb ideig tartják fenn, annál jobban lelassítja a gazdasági növekedést, fokozza a munkanélküliséget
- a kormányzat által Járai Zsigmondnak felrótt problémák jelentős részét maga a kabinet idézte elő: az államháztartás hiánya László Csaba munkásságának eredményeként csúszott bőven kilenc százalék fölé, ami nem támogathatta a jegybankot kamatcsökkentési terveinek megvalósításában, persze a legkönnyebb dolog az erős forintra, mint valami mumusra fogni azt, hogy a külföldi cégek egymásután zárják be honi üzemeiket; arról viszont megfeledkezik a kormányzat, hogy a 13 százalékos reálbér-növekedés - amellett, hogy köszönő viszonyban sincs a bruttó hazai termék valamivel több mint háromszázalékos növekedésével - szintén nem túl nagy vonzerő a multicégek számára



Járai Zsigmond, az MNB elnöke szerint (In: Kormány-jegybank: közös a gazdaságpolitika?, Magyar Hírlap, 2003. január 2.) "a 2002-es esztendő makrogazdasági szempontból rossznak mondható annak ellenére, hogy a GDP 3,2-3,4 százalékos éves szintű bővülése meghaladja az Európai Unió növekedési rátáját, és világviszonylatban is igen jó teljesítmény. (...) Ez azonban nem mondható el sem az államháztartási hiányról, sem a bérkiáramlás üteméről. A költségvetési hiány a GDP-hez viszonyítva a 2001. évi négy százalék körüli szintről 2002-ben kilenc százalék körüli mértékre emelkedett, ami példátlan Európában. A fiskális költekezés gyors béremeléssel járt együtt nemcsak a költségvetési, hanem a versenyszférában is, és ez negatívan hatott a makrogazdasági folyamatokra. 1996 óta nem volt ilyen magas a folyó fizetési mérleg deficitje, ami részben abból ered, hogy megugrott a fogyasztási cikkek importja (...). Emiatt majdnem csoda, hogy az MNB által folytatott árfolyam-, illetve kamatpolitika révén sikerült a gyorsan romló makrogazdasági adatok mellett mérsékelni az inflációt. (...) a jelenleginél lazább monetáris kondíciókat csak akkor tud érvényesíteni az MNB, ha 2003-ban a mostaninál lényegesen szigorúbb fiskális és jövedelempolitika lesz az országban. A jegybank abból indul ki, hogy a kormány elkötelezett a tekintetben, miszerint jövőre az államháztartási deficit a GDP-hez viszonyítva 4,5 százalékra mérséklődik, és a béremelkedés összhangban lesz a termelékenység növekedésével (...). Az inflációs cél módosítása értelmetlen, mert a kormánnyal együtt tűzte ki a jegybank, és nem elérhetetlen az, hogy 2003 decemberében 4,5 százalék alatt legyen a pénzromlás üteme (...). A 2001 decemberi 6,8 százalékról 2002 végéig öt százalékra sikerült leszorítani a pénzromlást, és a fogyasztói árak növekedési üteme 2002-ben éves átlagban 5,2-5,3 százalék lesz (...). Az infláció elleni harc következetes folytatása, az árstabilitás elérése a jegybanktörvény által előírt kötelezettsége, mi több, ezt az alkotmány is rögzíti - nyomatékosította az elnök. A modern gazdaság egyik alappillére az alacsony inflációs ráta, ezért minden társadalmi és gazdasági szereplőnek be kell látnia, hogy ez az egész ország érdeke (...). Ezért némileg érthetetlen, hogy a közelmúltban a reálszféra szereplői nyilvános vitát indítottak arról, hogy a forint árfolyama mennyiben gátolja a magyar gazdaság fejlődését, hiszen az erős forint nagymértékben hozzájárult az infláció mérsékléséhez - érvelt a jegybank elnöke. A piacok az uniós csatlakozási dátum hatására továbbra is vonzó befektetési területnek tekintik térségünket. Nagy kockázati tényező azonban, hogy a gyenge makrogazdasági adatok miatt megváltozik a Magyarországról alkotott kép".

László Csaba pénzügyminiszter szerint "felemás évet zárt a magyar gazdaság 2002-ben (...) az idei kilátások jók, ám gazdasági növekedésünket a nemzetközi feltételek kedvezőtlen alakulása visszavetheti. Továbbra is reálisnak tartja, hogy a GDP 2003-ban 4-4,5 százalék között bővüljön, feltételezve az eurózóna gazdaságának 1,5 százalékos növekedését. A magyar gazdaság továbbra is erős és versenyképes, az elmúlt másfél-két év gazdaságpolitikája által beindított néhány kedvezőtlen folyamatot remélhetően sikerül idejében megfordítani, és ezzel a gazdaság tartósan fenntartható növekedési pályára állhat (...). A miniszter a kételkedő elemzői véleményekkel szemben reális célnak tartja, hogy a tavalyi 9,2 százalékról 2003-ban a GDP 4,5 százalékára mérséklődjön a deficit (...) A Magyar Nemzeti Bankkal közösen kialakított gazdaságpolitika, az ennek megfelelően elfogadott költségvetés és jövedelempolitika hatására a jövőben nagyobb mozgástere lehet a monetáris politikának (...). A pénzügyminiszter nem titkolta, hogy szakmai vita alakult ki a jegybank és a tárca között a jövedelempolitikáról. Ez véleménye szerint az adótörvények módosítása következtében előállt új helyzet miatt következett be. A pénzügyminiszter megerősítette, hogy a 4,5 százalékos reálbér-növekedés az adószabályok változása miatt több területen már 2-3 százalékos bruttó bérnövekedés mellett is megvalósulhat. Az igazi vállalkozók látják, hogy az eddigi, a termelékenység növekedésétől elszakadó bérkiáramlás nem tartható fenn, ezért konzervatív béremelési döntéseket várunk. Az év végén László Csaba szerint teljesülhet a jegybank és a kormány közös, 4,5 százalékos inflációs célja 0,5 százalékos hibahatárral. Az inflációs cél módosítását a gazdasági folyamatok nem indokolják, bár az iraki válság és az olajárak alakulása kétségtelenül kockázatot jelent - mondta. A forint árfolyamával kapcsolatban László Csaba ismét leszögezte, hogy a 2001. májusi árfolyam-kiszélesítés módszerét elhibázottnak tartja, de a kialakult helyzetet elfogadja, és azon belül igyekszik olyan fiskális politikát kialakítani, ami visszavezeti az országot a fenntartható növekedés pályájára. A miniszter megerősítette, hogy a következő másfél-két éven belül nem tartja elképzelhetőnek az árfolyamsáv kiszélesítését, illetve a sávközép eltolását".

Járai Zsigmond szerint (Barát Mihály: Sikeres esztendő után az MNB, Magyar Nemzet, 2003. január 4.) "a jegybank számára rendkívül sikeres év volt 2002. Az infláció jelentősen csökkent: 2001 év végén 6,8 százalék volt, a múlt évi adat viszont 5,5 alatt lesz, valahol az 5,2-5,3 százalék környékén. Ennek megfelelően elértük a múlt évre meghatározott inflációs célt, így a tevékenységünk mindenképpen sikeresnek tekinthető, hiszen a Magyar Nemzeti Bank legfontosabb feladata az infláció elleni küzdelem. (...) Ami a lemondásomra való felszólítást illeti, azt komolytalannak tartom. Azt megértem, hogy vannak olyan érdekcsoportok, akiknek a magasabb infláció kedvezne, és az is kétségtelen, hogy a vállalatok jelentős részének a versenyképessége nagymértékben romlott 2002-ben. Ennek egyrészt az az oka, hogy a nemzetközi környezet sokkal rosszabb volt, mint 2001-ben: az Európai Unió importja három százalékkal visszaesett, ami azt jelenti, hogy a magyar vállalatok sokkal nehezebben tudják eladni a termékeiket. Másik oka a versenyképesség romlásának a rendkívül gyors bérkiáramlás: a KSH legfrissebb - a november végi állapotokat tükröző - számai szerint a reálbérek 13 százalékkal növekedtek, ami figyelembe véve az inflációt, 18 százalék feletti bruttó bérnövekedést feltételez. Ehhez jön még a dollár gyengülése: az USA fizetőeszköze 20 százalékot gyengült az euróhoz képest. A forint is tovább erősödött az euróhoz viszonyítva, bár nem jelentős mértékben: év elején 242 volt az árfolyam, most 236 körül alakul. Ennek alapján nem mondható, hogy könnyű helyzetbe kerültek volna a vállalkozók, és vannak olyanok, akik ehhez a megváltozott feltételrendszerhez nem tudnak vagy nem akarnak alkalmazkodni: így az ebből fakadó problémáikat megpróbálják a Nemzeti Bank nyakába zúdítani. (...) Azt azért leszögezném, hogy nem a Magyar Nemzeti Bank csinálja az erős forintot, hanem a piac. Azt, hogy az Európai Unióhoz közeledve a forint egyre erősebb lesz, tudtuk régebben is: ugyanez a folyamat zajlik le több, csatlakozásra váró országban, így Lengyelországban, a cseheknél vagy Észtországban is. A piac egyre jobban bízik a forintban, egyre több forintkötvényt akarnak venni, ami nyomja felfelé az árfolyamot. Az kétségtelen, hogy az év első felében az MNB - az inflációs cél elérése érdekében - támogatta azt, hogy a forint erős legyen. Most viszont már eljutott egy olyan szintre a nemzeti valuta, aminél már gyengébb árfolyam is elegendő lenne az inflációs cél eléréséhez. A jegybank elleni támadások tehát nem megalapozottak, részben félreértéseken vagy félremagyarázásokon alapulnak, és nem is tudom igazán, milyen motívumok állhatnak mögöttük. Lehetséges ok a jegybank feladatának a meg nem értése, vagy az, hogy az MNB hitelességét próbálják egyesek rontani. Ez utóbbi amúgy nem hiszem, hogy jót tenne akár a kormányzatnak is, hiszen ez nem Járai Zsigmond jegybankja, hanem a Magyar Köztársaságé, így nem hiszem, hogy a lejáratása az ország hosszabb távú érdekét szolgálná. A jegybank nem egyes érdekcsoportokért tevékenykedik, hanem az egész ország érdekében, és úgy gondolom, hogy az infláció leszorítása az egész magyar társadalom érdekét szolgálja".

Járai szerint az erős forinthoz "alkalmazkodni fognak a vállalatok, bár lehet, hogy nem mindenki: aki olcsó bérmunkára építette a vállalkozását, valószínűleg nehezebb helyzetbe kerül. Ahogy egyre jobban fejlődik az ország, úgy lesz egyre drágább a munkaerő, és egyre jobban visszaszorul az olcsó bérmunka. De Kínával, Vietnammal nem akarunk olcsó bérekben versenyezni, úgy tudom, hogy inkább az unióval szeretnénk rivalizálni: ez csak szakképzett és jól megfizetett munkaerővel lehetséges. (...) Az erős forint kedvező az inflációs cél elérése szempontjából. Azokkal a feltételekkel, amiket elmondtam, és a sáv széle közelében lévő forinttal elérhető a 4,5 százalék alatti infláció. (...) Úgy gondolom, hogy nem a forintárfolyam további erősítésével kellene harcolni az infláció ellen, hanem a költségvetési deficit és a bérkiáramlás kordában tartásával, és ha ez be fog következni, az alacsonyabb infláció eléréséhez nincs is szükség erősebb forintra. Az tehát a véleményem, hogy nem kell változtatni az árfolyamrendszeren ahhoz, hogy a sáv fölső szélén lévő forinttal el tudjuk érni az inflációs célt, még a 2004-re kitűzött 3,5 százalékot is. Inkább a költségvetési deficitet kellene lényegesen csökkenteni, és a termelékenységgel összhangban alakítani a béremelések mértékét".

Antal László közgazdász szerint (In: Barotányi Zoltán: 'A cirkáló lassan fordul, de gyorsan süllyed', Magyar Narancs, 2003. január 9.) "ha már egyszer nő az állam eladósodottságának mértéke, akkor újra fel kell tenni a kérdést: érdemes-e ilyen magasan tartani a kamatszintet? Nyilvánvalóan nem jó dolog, hogy ilyen mértékben eladósodik a magyar gazdaság, és azon sem érdemes vitatkozni, hogy az erős forint rontja a versenyképességet. De ha már egyszer ez a helyzet, akkor jogos a kérdés: érdemes-e rátenni még egy lapáttal? Erre Járai azt mondja, hogy itt nem is erről van szó: általában ha expanzív a költségvetés, ha pluszkeresletet teremt, akkor a jegybank úgy reagál, hogy emeli a kamatot, és ezzel védi a forintot. Pillanatnyilag szerintem nincs mit védeni a forinton, az így is, úgy is erős, viszont a magas kamat többletköltségeket okoz. Ha a fent jellemzett önerősítő folyamat, a portfóliótőke beáramlása még tovább tart, akkor a jegybank arra is rákényszerülhet, hogy sterilizáljon, magyarán a beáramló pénz egy részét kivonja a forgalomból, ami költséges attrakció, arról nem is szólva, hogy ez óhatatlanul maga után vonja a forint árfolyamsáv-közepének magasabbra helyezését: könnyen bekerülhetünk egy lefelé menő spirálba úgy, hogy nem tudunk kikerülni a dugóhúzóból. A kamatkülönbözet társadalmi szinten már magában is költséges, az emiatt beáramló portfóliótőke semlegesítése úgyszintén. Ezzel szemben a jegybank szeretné teljesíteni az inflációs célkitűzését - kérdés, hogy ez sikerülhet-e, hiszen a gáz-, a villany-, a gyógyszerárak mesterséges visszafogása sokáig nem tartható, arról nem is szólva, hogy mindez milyen költséges az államháztartás számára. Ugyanez a helyzet a magas kamatokkal, elvégre az állampapírok magasabb hozamát is ki kell gazdálkodni valahogy. Én úgy vélem, eltúlzott, amit a jegybank csinál, és csak azért nem beszélek róla szívesen, mert az egész téma már rég politikai kérdéssé vált. Azzal nincs semmi baj, hogy az MNB védeni próbálja saját hitelességét, viszont a gazdaság bizonyos szegmenseiből már most vonul ki a külföldi tőke, és nem lehet azt mondani, hogy ebben nincs szerepük a magas kamatoknak".

Barát Mihály szerint (Mint a foci, Magyar Nemzet, 2003. január 15.) "a monetáris politika olyan ma Magyarországon, mint a foci: mindenki ért hozzá. Ezt a velős megállapítást magától a jegybankelnöktől voltam kénytelen kölcsönözni, egyszerűen azért, mert a jelenlegi helyzet körülírására ez illik a legjobban. Eljutottunk odáig, hogy ma már politikai napilapok publicistái siratják az exportőröket, pártpolitikusok kamatcsökkentést követelnek, és egy kereskedelmi tévé múlt heti tudósítása szerint még a bonyhádi Salamander-üzem bezárásáért is kizárólag a túlértékelt nemzeti valuta a felelős. Ami azért különösen érdekes, mert a martfűi gyáruk működik tovább. Pedig ott is forintban számolnak. (...) Az erős forint - mint annak idején a kapitalizmus - mindennek a mételye, minden kárnak okozója. Elismerem: a sávszélesítéssel nehezebb helyzetbe kerültek az exportőrök, egyszerűen azért, mert a forint erősödésével párhuzamosan egyre kevesebb forintot kapnak a kiszállított áruért. (Itt meg kell jegyeznem: a forint árfolyamát a közhiedelemmel ellentétben a piac alakítja, nem pedig a Magyar Nemzeti Bank, vagy annak elnöke. Másik észrevétel: az aggodalom fokozódása idején a forint már alig erősödött.) A forinterősödés hátrányainak az ürügyén ugyanakkor nem kellene a többi problémát is annak nyakába varrni: nem árt figyelembe venni például azt a körülményt, hogy az Európai Unió - ahová kivitelünk nagyjából négyötöde irányul - három százalékkal csökkentette a behozatalt 2002-ben, ami igencsak rontotta a hazai cégek esélyeit. Emellett tavaly 13 százalékos reálkereset-növekedést sikerült elérni a versenyszektorban, ami - figyelembe véve a 3,3-3,4 százalékos GDP-növekedést - finoman szólva sem áll összhangban a gazdaság teljesítményével, és derekasan rombolja a hazai vállalatok versenyképességét. Ezekért a problémákért pedig hiba lenne akár az erős forintot, akár a monetáris politikát okolni".

Barát szerint "gyakori érv a jegybanki politikával szemben, hogy feleslegesen szigorú, visszafogja a növekedést, a beruházási kedvet. Kedves közgazdász és egyéb foglalkozású barátaim: 9,4 százalékos államháztartási hiány és még mindig egészségtelenül nagy kereslet-, illetve bérnövekedés mellett milyen alapon lehet a monetáris enyhítés szükségességéről beszélni? Persze az erős nemzeti valuta könnyen mumussá válhat egy olyan országban, ahol elismert közgazdászok - köztük az előző jegybankelnök, Surányi György - is az infláció erőltetett csökkentéséről, netán növelésének szükségességéről beszélnek. Teszik ezt annak ellenére, hogy ma már szinte minden európai országban - és a 2001-ben elfogadott jegybanktörvény révén hazánkban is - alapvető jegybanki cél az árstabilitás elérése, az infláció elleni küzdelem. Nem tudom, mennyire lehet erőltetett célkitűzés egy év alatt nem egész fél százalékponttal csökkenteni az inflációt: véleményem szerint 2003-ban inkább a stagnálás, mint az erőltetett csökkentés veszélye fenyeget e téren. Tudom, hogy ezek az érvek nem feltétlenül meggyőzőek, ezért idebiggyesztenék még egy figyelemre méltó passzust: tavaly - szinte egyedülálló módon - másodszor sikerült eltalálni az MNB-nek az inflációs célt, magyarul: a tervnek megfelelő ütemben csökkenteni az inflációt. Ennek tükrében, bármennyire furcsának is tűnik, csak azt tudom javasolni, hogy mindenki maradjon a kaptafánál. Még Magyarországon is".

Várkonyi Iván szerint (Don Quijote, Népszabadság, 2003. január 15.) "Járai Zsigmondot már nem érti senki. És nem csak azért, mert az, amiről beszél bonyolult. A nép sokszor hajlandó megtanulni a hétköznapi életben használhatatlan elméleteket is, mint a foci szabályait, vagy a valóságshowk törvényeit. (...) Járai a legnagyobb értetlenségre leginkább az értő fülek között talál. Mert ma, itt és most nem lehet igazán tudni, mit, miért tesz a jegybank. Csak találgatni lehet. Eddig a kép viszonylag tiszta volt. A helyzet az, hogy a kormány költekezett egy keveset, ezért aztán veszélybe került a korábban kitervelt infláció csökkentés. A jegybank erre a szokásos rend szerint válaszolt: kamatot emelt (illetve nem csökkentette azt), hogy pénzt vonjon ki a gazdaságból a magtakarításokba, és így a béremelések és az állami költekezés keltette keresletnövelés hatását ellensúlyozza. Ezzel persze a forintot is erősítette - a nagyobb hozam (kamatnyereség) ígéretére beáramló külföldi pénztőke ugyanis a hazai valuta iránt támasztott keresletet, vagyis emelte annak árfolyamát. Ettől az, aki mostanában járt külföldön nem lehet túl bánatos, és még nemzeti büszkeség is feszíti a keblét, ha azt látja, hogy a dollár másfél év alatt 26 százalékot gyengült a forinthoz képest. (Ebben persze az is szerepet játszik, hogy a dollár is gyengült az euróhoz képest.) Az exportálók viszont nem kifejezetten örülnek a helyzetnek, hiszen az egy dollárért eladott bizgentyű ma 222 forintot ér csupán, míg másfél éve háromszázat kaptak érte. Ez már gazdasági bajokat is okoz. Abban egyetértés volt, hogy ez így nem jó. A vita azon alakult ki, hogyan kellene a helyzetet rendezni. Az MNB azt mondta, hogy a költségvetési költekezést kell visszafogni. Nyilvánosan a kormány is ugyanezt hangoztatta, és azt, hogy ezen dolgozik minden erejével. Kicsit rejtve, kicsit hátulról a kabinet már pedzegette viszont, hogy lehetne magasabbra is emelni az inflációs célkitűzést is. A vitapontok tisztázása után viszont ahelyett, hogy leültek volna egymással, és megbeszélték volna a helyzetet, elemezték volna a megoldások előnyeit és hátrányait, elkezdtek politizálni. A jegybank elnökét lemondásra szólították fel a kormánytól némi támogatást váró gyáriparosok. Járai védte önmagát és az álláspontját, majd juszt se csökkentett kamatot (csak egy icipicit)".

Várkonyi szerint "az MNB akkor (...) sem mérsékelte a kamatait, amikor már a forint árfolyama olyan erős lett, hogy majdnem be kellett avatkoznia a gyengítése érdekében. Most azt találgatják az elemzők, mi baja van a gazdasági folyamatokkal a jegybanknak, úgy gondolja-e, hogy a lefelé menő inflációt sejtető adatok rosszak, vagy még nagyobb államháztartási hiányra, a korábban jelzettnél is gyorsabb bérkiáramlásra számít? És a jegybank most már nem is ad magyarázatot. Járai Zsigmond érvei nem változtak a korábbiakhoz képest - (...) lapunkban közölt írásában nincs új elem, ugyanazt mondja el, amit egy vagy két hónapja mondott. Járai egyedül maradt, és nem érti senki. Vagy sokat tud, vagy túl keveset. Vagy csak makacs. Ő az infláció elleni harc Don Quijotéja - és szereti ezt a szerepet. A lovag, aki azért nem hallgat a többiek szavára, mert nem értik. Azok sem, akik - szakmailag - közel állnak hozzá".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (A piac lenyomta Járait, Magyar Hírlap, 2003. január 16.) 2003. január 13-án, " hétfőn nemet mondott a monetáris tanács a kamatcsökkentésre és a forint gyengülésére spekulálóknak. Járai Zsigmond tegnap reggel még azt nyilatkozta Bécsben, hogy a jegybank pillanatnyilag nem lát lehetőséget a kamatcsökkentésre. Nos, a pillanatnyilag kifejezés most szó szerint értendő, hiszen bár pillanatokkal nem, de néhány órával később, immár Budapesten a Járai vezette Magyar Nemzeti Bank, pontosabban a monetáris tanács egy százalékkal, 7,5 százalékra csökkentette az alapkamatot. Mi késztette a nyolc bölcset álláspontjuk megváltoztatására? Az inflációról szóló tegnap megjelent hír biztosan nem, hiszen az megfelelt a várakozásnak. Ráadásul ezeket a számokat - a 2001. decemberihez képest a tavaly decemberi 4,8 százalékos inflációs mutatót, illetve az 5,2 százalékos éves fogyasztói áremelkedést - feltehetően már ismerték a monetáris tanács tagjai. A választ a forint árfolyamának alakulásában kell keresni. Azt már hétfőn is tudni lehetett, hogy a jegybanknak közbe kell avatkoznia. Azaz 234,69 forintos euróárfolyamon meg áll állítania a forintot, vagyis ha ennél is erősebb lesz, akkor kötelező vásárolnia. De talán arra nem számított Járai, hogy tegnap - a becslések szerint - 500 millió eurónak megfelelő, 120 milliárd forintnyi intervencióra kényszerül. A spekulánsok ugyanis az eurókamatoknál és a dollárkamatoknál jóval magasabb magyar kamatok miatt 'vígan és dalolva' váltják át több százmilliónyi eurójukat forintra, hogy aztán zsebre vágják a kamatprémiumot. Sőt a tegnap késő délutáni fejlemények, amikor is a kamatcsökkentés ellenére kereskedtek 243,69 forintos árfolyamnál olcsóbban a forinttal, arra utalnak, hogy a spekulánsok az árfolyamsáv eltolására akarják rákényszeríteni a jegybankot. Járai a várt kamatcsökkentést tegnap délig azzal hárította el, hogy az alacsony infláció védelme mindennél fontosabb. A tegnapi fejlemények, amelynek szükségességére László Csaba pénzügyminiszter már hétfőn utalt, azt bizonyítják, hogy a nemzeti bankot meghátrálásra kényszerítették a devizakereskedők. Minden jel szerint nem utoljára".

Emőd Pál, a Magyar Hírlap gazdasági rovatvezetője úgy véli (Járai ismét csapdában, Magyar Hírlap, 2003. január 17.) "a spekuláció kétszer egyszázalékos kamatvágásra kényszerítette a hétfőn még változtatni nem akaró Magyar Nemzeti Bankot. Az árfolyam-politikai háború tehát a decemberi - gyáriparosok kontra MNB - frontról immár a spekuláció kontra jegybank hadszíntérre került át. S amint azt a szerdai és csütörtöki események mutatják, itt nem elég érveket bevetnie Járai Zsigmondnak: több százmilliárd forintot kellett bedobnia. A jegybank ugyanis kötelezettséget vállalt arra, hogy 234,69 forintért megveszi a kereskedelmi bankok által felajánlott eurót, hogy ne engedje ki a forintot a neki kijelölt 15-15 százalékos sávból. Tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy az MNB tulajdonképpen nem a forint elleni spekuláció miatt kénytelen közbeavatkozni, azaz interveniálni, hanem az általa kijelölt euró-forint-árfolyam érdekében. A forintot akkor kellene védenie, ha az a sáv másik határán, tehát a 315 forintos euróárfolyamnál rosszabbul állna. De most éppen az ellenkezőjéről van szó. Hogyan állhatott elő ez a helyzet? Úgy, hogy a Járai vezette jegybank egyetlen mutatóra, az inflációra, pontosabban annak leszorítására koncentrált. Így háttérbe szorult a kormány gazdaságpolitikájának támogatása (ami törvényes kötelezettsége) és az exportőrök érdekeltségén keresztül a gazdasági növekedés segítése. Az elérendő inflációs cél érdekében aztán a jegybank tavaly májusban kamatot emelt, majd később lassan csökkentette azt. Járai magyarázatát - hogy az elhatalmasodó államháztartási hiány és a növekvő bérek miatt nem lehet nagyobb ütemben mérsékelni a kamatot - sokan vitatták. Mégpedig azért, mert az egyre erősebb forint egyre nehezebb helyzetbe sodorta az exportőröket, a magas kamatok elriasztották a beruházókat, s a versenyképesség terén folyamatosan romlottak a magyar, illetve a Magyarországot választó cégek esélyei. A következményeket mindenki láthatta. Kivonult az IBM, leépített a Salamander és a Philips, a Pegueot pedig Szlovákiában épít autógyárat és nem Tatabányán. S közben a folyó fizetési mérleg hiánya a tavalyinak több mint háromszorosára duzzadt. Igaz, közben az inflációt decemberben sikerült öt százalék alá szorítani, s ezt mindenki örömmel fogadta. (...) nagy baj, hogy az erős forint miatt Magyarország jövőbeni tőkevonzó képessége is romlott. Márpedig ha az említett két tényező, a viszonylag magas kamat és az ezzel együtt járó erős forint miatt a gazdasági növekedés lassul, akkor további gondok adódnak. Egyre nagyobb lesz a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérleg deficitje, ennek nyomán a költségvetés hiánya. A folyamat végén pedig fel kell gyorsulnia az inflációnak, ezt a törvényszerűséget nem lehet megkerülni. Éppen egy hónapja írtuk ezeken a hasábokon, hogy Járai két dolgot tehet. Vagy kitart az akkori 9 százalékos kamat mellett, és akkor a forint árfolyama aligha fog gyengülni. A másik lehetőség: egy lépésben legalább két-három százalékkal csökkenti a kamatot, ami elvezet a sokak számára (talán Járainak is) megfelelő 245-250 forintos euró-forint-árfolyamhoz. A tegnapi egyszázalékos kamatcsökkentéssel az MNB 6,5 százalékos kamatra állt be. (Ha ezt decemberben teszi, megőrizhette volna hitelét, és elkerülhette volna a költséges intervenciót.) A piac pedig ismét fordított, és 244 forintra tornászta fel az euró árfolyamát. Így most minden kiszámíthatatlanná válhat. Ha ma 260 forintra szalad fel az euró, akkor kamatot fog emelni a jegybank?"

A Népszava összeállítása alapján (Újabb egyszázalékos alapkamat-csökkentés, Népszava, 2003. január 17.) az erős forint előnyei az olcsóbb a külföldi áru Magyarországon, illetve, hogy felértékelődnek a magyarországi befektetések. Az erős forint hátrányai pedig, hogy drágul a magyar áru külföldön, romlik a magyar cégek versenyképessége illetve romlik a külgazdasági és a fizetési mérleg. A magas kamat előnyei: a magas reálkamathoz jut a takarékoskodó és a befektető, az emiatt beáramló tőke csökkenti a fizetési mérleg hiányát, gyorsabban csökken az infláció. A magas kamat hátrányai: magas kamatot fizet a hitelfelvevő, lassabban fejlődik a gazdaság, magasabb a munkanélküliség, alacsonyabb a cégek és az alkalmazottak jövedelme, hirtelen kamatcsökkenés esetén gyorsan kiáramlik a tőke az országból.

Binder István véleménye szerint Csoportkép miniszterrel, Magyar Nemzet, 2003. január 20.) "nem a kormány, hanem az állami oldalról teljesen magára hagyott Magyar Nemzeti Bank és annak szakembergárdája verte vissza a forint elleni támadást a múlt héten. A pénzügyi tárca vezetőjének az eset kapcsán mégis a pénteki kormányszóvivői tájékoztatón sikerült megtalálnia magának először a magyar nyelv többes szám első személyű igeragozását. Az elmúlt fél évben miért nem tudta soha megvédeni a jegybankot a politikai lejáratás ellen? Már régóta elmondhatta volna országnak-világnak (de legalább a helyette, nevében a Járai Zsigmond MNB-elnök ellen buzgólkodó vállalati exportőröknek): a jegybank nem passzióból tartja a kamatszintet, hanem azért, mert a róla szóló törvényben legfőbb kötelességeként az infláció elleni fellépést szabták meg. Ha másnak nem, legalább a monetáris politika őrének kell harcolnia a kormány elképesztően pazarló költekezése, laza fiskális politikája, s az így összehozott, kétségbeejtően magas államháztartási deficit miatt. Hogy ne álljon fejre az ország gazdasága. Ismeretes: a multinacionális cégek tucatjai nem azért menekülnek el Magyarországról, mert rosszak az exportlehetőségek, hanem mert a kormány - számukra is - teljesíthetetlen bérterheket vállalt magára. Az infláció felpörgetése - amely a megtakarítási kamatok esésének, nyomában a fogyasztás megugrásának egyenes következménye - így most azért lett állami akarat, hogy az állampolgárok közé kiszórt százmilliárdok utólag visszafolyhassanak a drágulás nyomán megnövekedd áfa és egyéb adóbevételek formájában. Csakhogy a jegybanki kamatcsökkentés nyomán gyengülő forint azt is jelenti: az eddiginél drágábban lehet majd importárukat beszerezni külföldről (magyarul: drágul a benzin). Milyen sajátságos, hogy a kormányzati kommunikáció még abból is csak az MNB 'nyereségét' veszi észre, hogy a jegybank pénteken szép csöndben elkezdte visszavásárolni a piacon kint lévő szédítő mennyiségű felesleges forintot. Azt nem tették hozzá: ha a jegybank felelősségteljes módon nem így tenne, ez a bő ezermilliárdos országban keringő forinttöbblet is a pénzromlás erősödéséhez járulna hozzá. A miniszteriális embereknek azt is el kellett volna valamikor mondani az országnak: a száznaponkénti adakozási rohamoknak, feltornászott népszerűségi mutatóénak ára van. A hiányt valahonnét finanszírozni kell. A magas jegybanki kamat és az erős forint azt is szolgálta, hogy Magyarországra áramoljon a külföldi tőke és vásároljon a magas kamatú állampapírokból. A pénzügyi tárca vezetője azért akar felkerülni mindenáron a közös jegybanki fotóra, nehogy egy másik, kevésbé előnyös felvételen vegyék észre. Érdekei ugyanis a jegybank pénzügypolitikájának megmásítására egy röpke pillanatig egybeestek spekulációs nemzetközi befektetési alapokéval. Amelyeknek pár százaléknyi kamatkülónbüzet, forintnyereség erejéig érdekes csak, hogy mi lesz a magyar gazdasággal".

Boros Imre úgy véli (A tét a nemzeti fizetőeszköz értéke, Magyar Nemzet, 2003. január 22.) "hazánkban egy negyed század óta az idők a pénzpolitikában nem változnak. Stabil pénzpolitika csak a polgári kormány alatt folyt eredményesen. Egyébként nem fordulhatna elő, hogy a pénzstabilitásról és a közös valutáról kiemelten szóló, eldöntött uniós csatlakozásunk előtt alig másfél évvel a felnőttkort meg- és túlélt pénzrontási dogmatika újraéledjen. Így történhet meg, hogy a valutastabilitásban a törvény által rendelt kötelességét teljestő jegybankot és elnökét pénzrontásra kérik. Igaz, hogy akik ezt önként korábban megtették, azok nevét ódákba foglalták. Kár lenne azt állítani, hogy az exportőröknek nem hasznos a leértékelés, mert bizony az. Leértékelődő forintban az exportbevételekért kapott euróért vagy dollárért egyre több forintot kapnak". Az export "döntő hányadát a Magyarországra adó- és foglalkoztatási kedvezményekkel települő multinacionális cégek adják. Az exportban eleve magas az importhányad, tehát ami jön a réven (export), elmegy a vámon (importhányad). Ezeket a cégeket a leértékeléssel ahhoz segítjük, hogy a minimális, magyar hozzáadott értéktöbblet (ami az összeszerelési munkából adódik) jobban értékesüljön. Tekintettel arra, hogy a versenyfejezetben történő megállapodás az unióval végső határt szabott az adható adóelőnyöknek, a kiesést más módszerrel, valutaleértékeléssel kellene most ellentételezni. Aligha hihető azonban, hogy az unióban működő konkurens cégek ezt ne sérelmeznék éppen versenypolitikai szempontból, hiszen leértékelődő forint mellett a Magyarországról exportáló multik könnyen engedhetnek az euró- vagy a dolláreladási árakból, de magukra vonhatják a dömpingvádak veszélyét".

Boros szerint a forint leértékelése "sért minden fogyasztó magyar állampolgárt, mert minden leértékelésnek automatikus inflációs hozadéka van. Négymillió bérből és fizetésből élő szenvedi meg az inflációs többletből adódó illegális 'többletadót'. A leértékelést követő infláció a szegények adója. A frissen megemelt bérek is magasabb szjasávba kerülnek, és a magasabb árban az áfa is több. A pénzrontás károsítja azokat a magyar polgárokat (több millióan vannak évente), akik külföldre kiteszik a lábukat, hiszen automatikusan többet kell fizetniük szállásért, ellátásért, programért (...). Sérti azok érdekét (ok is több millióan vannak), akik importcikket vásárolnak. Érdemes itt egy hosszabb felsorolással élni. Valamire való tartós fogyasztási cikkek (gépkocsi, elektronika, korszerű háztartási felszerelések stb.) döntő hányada import tennék, tehát drágább lesz, ha leértékelik a forintot. Hasonlóképpen károsodnak a cégeik fejlesztését végzők, akik import gépeket, berendezéseket kívánnak használni. Különösen a kis- és középszektor érdeke sérül, hiszen az uniós követelményre történő felkészülés magában véve is lökésszerű fejlesztési igényt zúdít rájuk a következő években. Vásárlóként, munkavállalóként és tulajdonosként egyaránt tetemes károk érnek milliókat Magyarországon a valutaleértékelés kapcsán. Munkavállalóként elég arra gondolni, hogy a 2001-ben ötvenezer forintra emelt minimálbér euró-ellenértéke ismét csökkeni kezd".

Boros szerint "leértékelés esetén veszteség éri az összes tulajdonost is. Vagyonuk euróba átszámítva egyre kevesebbet ér, legyenek termelőüzemek, lakásingatlanok, részvények tulajdonosai, vonatkozik ez mindenre, ami vagyonként forgalomképes. Itt támad igazán 'ezt láttuk már' érzése az embernek. Nem ez történt véletlenül 1995-ben? Hogy először alaposan leértékelték a forintot, majd utána tömegprivatizációt hajtottak végre? Nem erre készülnek 2003-ban is? Már össztüzet nyitottak a pénzrontás érdekében, és egészen véletlenül a költségvetés is számol jelentős privatizációból származó bevételekkel. Szóval, ezt is láttuk már, az idők ebben sem hoztak változást. A vagyonvesztés érinti a kisembert is, hiszen a leértékelés mértékében egyre kevesebb euróért vagy dollárért lehet vidéki parasztházat, balatoni nyaralót megszerezni, amit a kisemberek eladni kényszerülnek, ha gyermekeiket lakáshoz akarják juttatni. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen árfolyamon, gyengülő vagy erősödő pénzzel közeledünk-e a közös pénzhez, az euróhoz. A társadalom döntő hányadának érdekei a stabil pénzhez fűződnek, de erről szólnak az uniós elvek (Maastricht) is. Ennek vonzerejét bizonyította a világban az elmúlt három év is. Stabil pénz, alacsony infláció, elviselhető kamatok mellett források keletkezhetnek a költségvetésben az uniós programok (előcsatlakozási, kohéziós, strukturális) társfinanszírozására. Fejlesztéseikhez a kis- és középvállalkozások is olcsó külső forrásokhoz juthatnának. Igaz, néhány további öszszeszerelő multi kivonulna, mint ahogy piacidegen szerzett jogait elvesztve ki is vonult már egynéhány".

Mészáros Tamás úgy véli (A Járai-talány, 168 Óra, 2003. január 23.) "szakmai alkalmatlanság vagy politikai szándék? Ebben a kérdésben foglalhatók össze mindazok a kételyek, amelyek Járai Zsigmond árfolyam- és kamatkoncepciójával szemben az utóbbi hetekben egyre szélesebb körben megfogalmazódtak. Tudvalévő, hogy a jegybankelnök által erőltetett 'erős forint-magas kamat'-trend keményen visszaütött. Igaz, az infláció relatíve alacsony szinten maradt, de a magyar gazdaság eddig pontosan még fel sem mérhető, mindenesetre igen jelentős károkat szenvedett. Kétségtelen, ennek nem egyedül a nemzeti bank politikája ágyazott meg. Részes benne az Orbán-kormány belpolitikai kampánycélok vezérelte voluntarista 'magyar modellje', a kétéves költségvetés - amelyet még pénzügyminiszterként éppen Járai dolgozott ki -, aztán a választások előtti osztogatás, majd az új kormány bérpolitikája és - természetesen - a világgazdasági dekonjunktúra. Csakhogy amikor Járai Zsigmond az MNB élére kerül, ezek a belső és külső tényezők már valamennyi szakember előtt ismertek. A bankelnöknek azonban a Fidesz-éra utolsó hónapjaiban egyetlen szava sincs az állami túlköltekezésről, nem kárhoztatja a minimálbér megemelését, nem emeli fel óvó szavát az államháztartási hiány várható növekedése ellen. A választások után viszont, amikor az új kormány beváltja a közalkalmazottaknak tett ígéreteit, és ezzel kétségkívül fokozza a bérkiáramlást, Járai nyomban kiáll a jegybank antiinflációs törekvései mellett - ami önmagában még nem lenne baj -, és a legcsekélyebb mértékben sem hajlandó meghallani a gazdasági szereplők figyelmeztetéseit. Jelesül az exportőröket, a külföldi nagybefektetőket és a munkavállalói képviseleteket. Mi több, a munkaadók szervezeteit sem. Noha a gyáriparosok szövetsége december elején már odáig jut, hogy elnöke, Széles Gábor révén lemondásra szólítja fel a nemzeti bank elnökét. Tegyük mindjárt hozzá: Széles nemigen hozható hírbe bármiféle baloldali avagy kormányzati elkötelezettséggel; mint ahogy Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke sem, aki még a múlt év végén másfél-két százalékos kamatcsökkentést tartott elengedhetetlennek".

Mészáros szerint "a túlságosan erős forint veszélyeire valamennyi mértékadó gazdaságkutató és bankszakember úgyszintén időben figyelmeztetett. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy a hazai vállalkozások nem tudják, a külföldiek pedig nem akarják 'kigazdálkodni' a piaci veszteségeket. De ha mégis alkalmazkodni igyekeznek a drága forint diktálta feltételekhez, akkor azt mindenekelőtt leépítésekkel kezdik. Visszafogják a termelést, tehát üzemeket zárnak be és dolgozókat bocsátanak el. Ez a kényszer egyrészt növeli a munkanélküliséget, másrészt megakasztja az éppen hogy beindult fejlesztéseket, vagyis a vállalkozások modernizációját. Egyre többen mondják, hogy a rigorózus inflációleszorításért aránytalanul nagy árat fizetünk, és a romló folyamatok végén majd amúgy sem lehet feltartóztatni a pénzromlást. (...) Járai ebben a helyzetben makacsul elutasítja, hogy a maga részéről bármi segítséget adjon akár a kormányzatnak, akár a vállalati szereplőknek. Holott tantárgyi egyszeregy, hogy a monetáris politika nem válhat el a gazdasági folyamatoktól. Manapság kilencszázalékos kamatszintet fenntartani egy olyan mértékben exportorientált 'vircsaftban', mint a miénk, egyszerűen őrültség. Persze ha valaki elvesztette a szakmai ítélőképességét, vagy szándékosan játszik a káoszra, az más".

Mészáros szerint "a magyar gazdaság bajai - vagy mondjuk úgy, problémái - nem egyedül a jegybanki magatartásnak tulajdoníthatók. A világgazdasági körülményekről, a politikai indíttatású, de a gazdasági növekedés által nem fedezett költségvetési kiadásokról nem tehet. Az olyannyira nélkülözhetetlen külföldi beruházások csökkenő tendenciája sem befolyásolható kizárólag monetáris eszközökkel. De azért a jegybank igenis felelős, hogy a saját hatáskörébe tartozó döntéseknél mindezeket a megkerülhetetlen tényezőket hosszú időn át figyelmen kívül hagyta. Sőt: a szükséges intézkedések megtétele helyett éppen ellenkező hatású stratégiát követett. S ha netán élünk a gyanúperrel, hogy a monetáris terepen túlterjedő politikai indítékok motiválták a nemzeti bank vezetését, amikor visszaélt függetlenségével, akkor felháborodhatunk ugyan, de a dolog természeténél fogva aligha bizonyíthatjuk a szándékosságot. Még akkor sem, ha egyebek között a pénzpiac utóbbi heteiben történtek következményeként a kormány már a közeljövőben nem jelentéktelen gondokkal lesz kénytelen szembenézni. Más kérdés, hogyan ítéli meg a saját reputációját Járai Zsigmond. Hiszen az övéhez hasonló horderejű 'tévedés' mindenütt a világon olyannyira megrendítené a jegybank elnöke iránti közbizalmat, hogy az illető, ha korábban nem tett is eleget a gazdasági szereplők felszólításának, most már biztatás nélkül is beadná a lemondását".

Aláng Róbert közgazdász, a Portfolio.hu elemzője szerint (Pirruszi jegybanki győzelem?, Figyelő, 2003. január 23.) "rövid távú győzelmet esetleg elkönyvelhet a jegybank a sáv ellen spekuláló külföldi befektetőkkel szemben azzal, hogy a 234,69 forintos árfolyamon vásárolt eurót 240 forint felett adja vissza a spekulánsoknak. A néhány tízmilliárd forintos haszon ugyanakkor feltehetően csak pirruszi győzelmet jelenthet, ugyanis az infláció elleni 'globális' harcban a jegybank legfontosabb fegyvere sérülhetett meg. A veszélyt abban látom, hogy a (mindkét irányban) hatalmas tőkeáramlás miatt az árfolyam-ingadozás számottevően megnő, amivel az árfolyam-transzmissziónak - azaz az inflációnak az árfolyamon keresztül történő befolyásolásának - a hatékonysága lényegesen gyengülhet. Ezzel az import oldaláról folytatott dezinflációs politika kudarcot vallhat. A múlt hét folyamán erőteljes spekuláció alakult ki a forint intervenciós sávjának kiszélesítésére. Két nap alatt közel 5 milliárd eurót volt kénytelen vásárolni a jegybank a devizapiacon. A hatalmas tőkebeáramlás - ami szinte teljes mértékben forró pénznek tekinthető - a Magyar Nemzeti Bankot (MNB) is meglepte. A hét végére úgy tűnt, a kamatcsökkentő lépések egyfajta megközelítésből eredményre vezettek, sikerült a tőkebeáramlást megakasztani, egyúttal a forint körülbelül 5 százalékot gyengült. (...) Az MNB a magas kamatkülönbözet fenntartásával feltehetően jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a spekulatív támadás ilyen méreteket öltött. Azonban inkább csak utólagos okoskodásnak tűnhet annak becslése, hogy egy korábbi 50-100 bázispontos kamatcsökkentéssel mennyivel lehetett volna a tőkebeáramlás mértékét mérsékelni. Az MNB két 100 bázispontos kamatcsökkentő lépéssel, illetve a kamatfolyosó kiszélesítésével és a 2 hetes betét tendereztetésével a tőkeáramlás irányát megfordította, a gyengülő árfolyamon keresztül néhány spekulánst sikerült a jegybanknak 'kistoppolni' (a növekvő veszteség miatt poziciózárásra késztetni). Az intervenciós kényszer tehát megszűnt, ugyanakkor elveszítettük az erős forintot. Nagy kérdés, sikerül-e olyan szinten stabilizálni az árfolyamot, amely az inflációs célokkal is konzisztensnek tekinthető, illetve egy volatilis időszakot követő stabilizáció hoz-e érdemi eredményt az inflációs folyamatok szempontjából. A forint a régióban az egyik legstabilabb fizetőeszköznek számított. A múlt héten azonban egy új jelenséggel voltak kénytelenek szembesülni a kereskedők. Mi következhet ebből? Az MNB monetáris politikája az elmúlt időszakban egyre jobban hasonlított egy árfolyam-célkitűzésen alapuló rendszerhez. Bár a jegybank a monetáris kondíciókat meghatározó tényezők összességét igyekezett figyelemmel kísérni, illetve befolyásolni, az árfolyam mindig kitüntetett szerepet élvezett. Az erős forinttal a központi bank az importárak oldaláról próbálta az árnövekedés dinamikáját csökkenteni. Kétségtelen, hogy az infláció az elmúlt negyedévek során érdemben mérséklődött, ugyanakkor ma sem egységes annak megítélése, hogy ez mennyiben az árfolyam érdeme, illetve mennyit magyaráznak belőle egyéb külső tényezők".

Aláng úgy véli "ha elfogadjuk az MNB azon véleményét, miszerint az árfolyam-transzmisszió hatékony fegyver az infláció ellen, akkor az elmúlt napok történéseiből arra a következtetésre juthatunk, hogy e fegyver, amely az egész infláció ellenes háború kimenetelét meghatározza, könnyen elveszítheti az élét. Tehát azzal, hogy az MNB most talán csatát nyert - ha ennek lehet nevezni pár 10 milliárdos árfolyamnyereséget -, az infláció elleni háborúban inkább távolabb került a győzelemtől. Az árfolyam volatilitásának megnövekedése a kurzuson keresztül érvényesülő dezinflációs hatást számottevően csökkentheti, annak nominális szintjétől függetlenül. Nem mindegy, hogy egy időszak 240 forintos átlagos euróárfolyama mögött milyen ingadozások állnak. Ha az euró forintkurzusa 235 és 255 között ingadozik, az importőrök többsége feltehetően egy úgynevezett 'worst case scenario' alapján árazza termékeit, így az import oldaláról jelentkező ármérséklő hatás (erős forint) elmaradhat. Ha az importőrök többsége hitt is a jegybank erős forintpolitikájának, az extrém kilengések ezt a 'hitelességet' számottevően csökkenthetik. Csak remélhetjük, hogy az idén egyre szigorúbbá váló költségvetési politika, illetve a bérnövekedés ütemének lefékeződése megengedi, hogy a monetáris kondíciók a feltételezett mértékben enyhüljenek. A külső tényezők szerepe a geopolitikai kockázatok, például Irak tükrében feltehetően továbbra is meghatározó lesz".

A Figyelő szerkesztőségi cikke szerint (Terheli-e felelősség, Figyelő, 2003. január 23.) az MSZP által feltett kérdésre, miszerint terheli-e felelősség a jegybankelnököt a forint árfolyamsávja elleni támadásért a "párt igennel válaszolt, a kormány pártonkívüli pénzügyminisztere szerint azonban értelmetlen a személyes felelősség firtatása. Már csak azért is - tesszük hozzá -, mert ezzel sérülne a jegybanki függetlenség. Az elmúlt napok történéseinek fényében nehéz nem észrevenni, hogy a jegybank és a kormány közötti feszült viszonyt László Csaba 'verbális megbékéléssel' kívánta oldani. A Köztársaság téren kiadott nyilatkozatból azonban úgy tűnik, hogy a szocialisták szerint ennek még nem jött el az ideje. Nézzük a tényeket! A forint plusz-mínusz 15 százalékos árfolyamsávja elleni spekulációt, ami hozzátartozik a pénzpiacok természetéhez, a jegybank a múlt héten kétszer 1 százalékpontos kamatcsökkentéssel visszaverte. Ha tisztán könyvelői szemmel nézzük: az MNB még nyert is az ügyön, hiszen a forintgyengülés után drágábban adhatta el az addig beavatkozási céllal vásárolt valutát. Ennek ára a monetáris politikai eszköztár beszűkülése, a forint átmeneti destabilizálódása volt. Rövid távon tehát sikerült eloltani a tüzet, az azonban, hogy az MNB által már-már fetisizált inflációs célkitűzést a 4-5 százalékponttal leértékelődött valutával is teljesíteni lehet-e, csak a jövőben derül ki. Az exportőröknek jól jött a forintgyengülés, e cégeket a 200 bázispontnyi kamatvágás lélegzetvételhez juttatta. Miközben lehet és kell is azon vitatkozni, hogy a jegybank jókor csökkentett-e kamatot - alighanem túl sokáig várt a beavatkozással -, a válsághelyzetben a monetáris és a fiskális politika irányítóinak együttműködése mégis határt szabott a további forinterősödésnek. Ami pedig a szélesebb összefüggéseket illeti: aligha indokolt csak az MNB-t okolni a gazdaságban felbukkant válságjelenségek, a rossz gazdaságpolitikai mix miatt. Ezzel ugyanis a kormányzó pártok felmentik magukat (illetve az előző kormányt) a felelősség rájuk eső része alól - gondoljunk csak a nagyarányú bérkiáramlás miatt veszélyesen felduzzadt államháztartási hiányra. Másfelől, hoszszabb távon az infláció további csökkenése mindenképpen kívánatos, e nélkül nem képzelhető el a kormány (de legalábbis a pénzügyminiszter) által is szorgalmazott 2007-es csatlakozás az eurózónához. A válság legfőbb tanulsága, hogy a gazdaságpolitika irányítóinak rendszeres és érdemi párbeszédet kell folytatniuk. Ezzel talán a válság is megelőzhető - a bűnbakkeresés és az indokolatlan triumfálás azonban bizonyosan".

Bokros Lajos volt pénzügyminiszter szerint (Hagyjátok békén a Nemzeti Bankot!, Élet és Irodalom, 2003. január 24.) "az újesztendő első gazdasági hírei között szerepelt és igaznak bizonyult a rémhír: a magyar államháztartás hiteles módszerekkel kiszámított hiánya tavaly elérte a bruttó hazai termék 9,4 százalékát. A megfelelő értékelés kedvéért érdemes felidézni két másik számot: az előző kormány eredeti terveiben 2002-re mindössze 3,5 százalékos deficit szerepelt. Az 1995-96-os stabilizáció előtti 'utolsó békeévben', 1994-ben pedig a hazai államháztartási hiány csak 8,3 százalék volt. Az még csak hagyján, hogy ez a hír nem keltett meglepetést, hiszen már régóta tudható volt, hogy a 2002-es választási év zömmel politikai indítékú túlköltekezése nyomot hagy majd az államháztartás mérlegén. De az már kifejezetten érdekes, hogy a gazdaság irányítóinak és befolyásos szereplőinek a veszélyérzete alig növekedett, és a szakértő közvélemény nagyobbik része sem lát igazán okot komoly aggodalomra. Vannak persze félrevert harangok, mint például a kivitelből élők hangos és jogos tiltakozása a túl magas forintárfolyam miatt. De mint minden félrevert harang, ez is egyoldalúan cseng. A harangozók kizárólag a Magyar Nemzeti Bank pénzpolitikáját kárhoztatják, és nem esik szó a nemzetgazdaságot kormányzó, befolyásoló politika másik két fontos eleméről a költségvetési- és a jövedelempolitikáról".

Bokros szerint "be kell látni: költségvetési túlköltekezés, vagyis laza (expanzív) fiskális politika esetén nincsen jó monetáris politika. Ha ugyanis a pénzpolitika is laza, akkor az csak tovább fűti az inflációt, és ez tudatosan semmiképpen sem vállalható egy önmagára valamit is adó jegybank számára. Ha viszont a pénzpolitika szigorú, akkor az csak tovább növeli az államadósság finanszírozásának terheit, tovább fokozza a költségvetés hiányát, nehezíti a vállalkozók hitelfelvételét, fékezi a termelő beruházásokat, azaz végső soron a gazdasági növekedést".

Bokros szerint " a korábbi magyar kormány a kilencvenes évek közepén végrehajtott páratlanul sikeres - mert visszaesés nélküli - stabilizációnak és szerkezeti reformoknak köszönhetően kivételesen hatékony gazdaságot örökölt. Már 1997-ben a gazdasági növekedés felszökött 4,6 százalékra, ami magyar mércével mérve hallatlanul magas. 1997 és 2000 között beköszöntött az aranykor. Nemcsak a növekedés általában volt magas, hanem ez a növekedés nagyon egészségesnek is bizonyult, hiszen évi 15 százalékot meghaladó exportbővülés hajtotta, ez utóbbi pedig rengeteg, éppen termőre forduló, zömében nagyon korszerű feldolgozóipari beruházás által elért húsz százalék feletti éves termelékenységi növekedésből táplálkozott. Ezt a beruházások és a feldolgozóipari export által vezérelt növekedést optimális gazdaságpolitikai keverék támasztotta alá: viszonylag szigorú költségvetési politika és elég laza pénzpolitika. (...) Sokan és szépen megírták már azt is, hogy az előző magyar kormány uralkodása első két évében minden fergeteges és fülsiketítő stabilizációellenes szónoklata ellenére sem változtatott ezen a jól bevált és kivételesen sikeres gazdaságpolitikán. Aztán a millennium évében eldőlt a borjú. Jött a magyar csodafegyver, a kétéves költségvetés. Ma már tudjuk, hogy ennek politikai célja volt, kivonni a nyilvános parlamenti döntés és ellenőrzés hatóköréből a kormányzati túlköltekezést. Ez önmagában sem volt helyes, de gazdasági hatását tekintve még akár semleges maradhatott volna. 2001-ben azonban már lényegesen lassabb volt a magyar gazdaság növekedése, részben a beköszöntő világpiaci megtorpanás miatt. A kormány elhatározta, hogy a hazai kereslet bővítésével fogja felpörgetni a növekedést. Megkezdődött a nagymértékű költségvetési túlköltekezés. A korábban enyhén szigorú (restriktív) költségvetési politika hirtelen és jelentős mértékben lazává (expanzívvá) vált. De ez nem volt elegendő. A kormány egy másik csodafegyvert is bevetett, méghozzá a pénzpolitika oldalán. Tudván tudva, hogy a költségvetési túlköltekezés bizony fokozza az inflációs nyomást, a Magyar Nemzeti Bank megkapta a hozzájárulást, hogy minden éles fegyverét most már kizárólag az infláció ellen vesse be. Az elnökváltás után fokozatosan megváltozott a pénzpolitika, végül 2001 őszén a csúszó leértékelő árfolyamrendszer is a 'történelem szemétdombjára' került. A magyar forint gyorsan felértékelődött, kihasználva azt a hihetetlen mértékű tartalékot, amit a megelőző négy év páratlan termelékenységi növekedése valódi nemzetközi csereértékében felhalmozott. A behozott inflációt ez gyorsan lefékezte, és jótékonyan hatott az inflációs várakozásokra is. A kamatok ezzel arányos csökkentése viszont elmaradt. Egyre jobban felértékelődő forint és viszonylag egyre magasabb kamatok azonban éppen azt jelentették, hogy a korábban meglehetősen laza (expanzív) pénzpolitika elég gyorsan egyre szigorúbbá (restriktívvé) vált".

Bokros szerint "tavaly hazánkban aztán végleg elszabadult a pokol. A költségvetési túlköltekezés túllépett minden józan határon és az államháztartás hiánya meghaladta a lengyelországi mértéket is. A nyakló nélküli költségvetési túlköltekezés ráadásul a termelékenység növekedését messze meghaladó bérnövekedéssel párosult. Végül, de nem utolsósorban a forint gyors felértékelődése tovább folytatódott, miközben az alig növekedő euróövezet új közös pénzének értéke is növekedni kezdett az amerikai dollárral szemben. A hazai költségvetési politika tehát - ahelyett, hogy újra szigorodott volna - még lazábbá, a hazai pénzpolitika pedig - ahelyett, hogy némileg enyhült volna - még szigorúbbá vált. A korábbi helyes gazdaságpolitikához történő visszatérés helyett a köztudottan helytelen összetételű keverék káros alkotóelemeinek további növelésére került sor. Nem változott ez az új kormány hivatalba lépésével sem".

Bokros szerint "ma, amikor a forint már teljesen szabadon átváltható, a külföldi pénz szabadon jár ki és be a magyar gazdaságban, a pénzpolitika mozgástere drámaian szűkült, fegyverei elvesztették élüket. Ha a Magyar Nemzeti Bank egyoldalúan és jelentősen csökkentené a kamatokat, miközben a drámai mértékű költségvetési túlköltekezés és a termelékenység növekedésével egyre kevésbé fedezett bérkiáramlás nyomán az inflációs nyomás fennmarad, netán tovább fokozódik, akkor az MNB akár fel is robbanthatja a káros alkotóelemekből vegyített mai gazdaságpolitikai keveréket - magyarán szétverheti a ma már repedező külső egyensúlyt is. Be kell látni, hogy a pénzpolitikát addig nem lehet jelentősen lazítani, amíg a költségvetési és jövedelempolitika érdemben nem szigorodik. Még van egy fontos tényező, amit semmiképpen sem szabad elhanyagolni, ez pedig az idő. Minthogy a laza költségvetési politika és szigorú pénzpolitika együttes alkalmazása kifejezetten növekedésellenes, minél hosszabb ideig tartják fenn, annál jobban lelassítja a gazdasági növekedést, fokozza a munkanélküliséget (...). Ha ez bekövetkezik - és a romlás jelei ma már egyértelműek, noha még nem drámaiak -, akkor még nagyobbat kell majd vágni a költségvetésen ahhoz, hogy az egyensúly helyreállítása és az inflációs nyomás enyhítése érdekében akkor kellően szigorú legyen. (Hétszázalékos gazdasági növekedés mellett ötszázalékos államháztartási hiány egészen elfogadható, de kétszázalékos növekedés esetén már egyáltalán nem.) Ráadásul a lassuló növekedés tovább rontja a költségvetési egyenleget, hiszen kevesebb lesz az adóbevétel és több a kiadás, pl. munkanélküliségi segély címén. Gyorsan kialakul az ördögi kör. Vannak némi biztató jelei annak, hogy a döntéshozók egy része már felismerte a gazdasági helyzet súlyosságát. Az új pénzügyminiszter kitartó küzdelme a 2003-ra tervezett költségvetési hiány komolyabb mértékű lefaragására és a jegybanktanács legutóbbi döntése az irányadó kamat csökkentésére feltétlenül üdvözlendő lépés. Ezek azonban még korántsem elegendőek az érdemi fordulat kiváltásához. A gazdaságpolitika irányát hamarosan és gyökeresen meg kell változtatni. Ugyanilyen fontos, hogy ezt a most már halaszthatatlan gazdaságpolitikai fordulatot a gazdaság növekedését ösztönző szerkezeti reformokkal kell alátámasztani. Végül, de nem utolsósorban igen lényeges - hiszen a hiteles kormányzás önérdeke is megköveteli -, hogy sürgősen abba kell hagyni a gazdasági helyzetre vonatkozó elbizakodott és további teljesíthetetlen elvárásokat szülő, megalapozatlanul optimista szónoklatokat is. A labda a kormány térfelén van. A kormány helyett a Magyar Nemzeti Bank nem cselekedhet. A jegybank keservesen kivívott függetlensége pedig óriási érték. Azt aláásni több mint bűn, történelmi hiba lenne".

Losoncz Miklós, a GKI Gazdaságkutató Rt. kutatásvezetője szerint (Ki győzött a forintcsatában?, Népszava, 2003. január 24.) "a múlt héten a kormány és a jegybank sikeresen visszaverte a forint euróval szembeni árfolyama ellen indított külföldi spekulációs támadást. Külföldi befektetők óriási euróösszegeket váltottak forintra. (A pontos nagyságrend nem ismert, a becslések 1 és 5 milliárd euró közé teszik a beáramlott deviza összegét.) Ezzel azt akarták kikényszeríteni, hogy a Magyar Nemzeti Bank továb

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695