Magyarország az EU-csatlakozás előtt (6. rész)

2003-02-20

Magyarország elfogadta az EU pénzügyi ajánlatát. Ezzel véglegessé vált, hogy hazánk - kilenc másik csatlakozni kívánó országgal együtt - az Európai Unió teljes jogú tagja lesz. Medgyessy Péter sikeresnek ítélte a tárgyalásokat és megköszönte az ország népének az uniós felkészülésért tett erőfeszítéseket.
A miniszterelnök szerint nagyon kemény küzdelmekben sikerült elérni az eredményeket, amelyek mindenki számára valamivel jobb feltételeket biztosítanak. A magyar agrárium a tárgyalások nyertese, amely kétszer nagyobb támogatási és fejlesztési forrásokhoz juthat - mondta Németh Imre földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter. Kovács László külügyminiszter a tárgyalások legfontosabb eredményének tartotta, hogy 2004-től az eredetileg ajánlott 25 százalék helyett a magyar gazdák a nemzeti kiegészítéssel együtt az uniós versenytársaiknak jutó támogatások 55 százalékát kaphatják majd kézhez. Ez évente öt százalékkal fog emelkedni, tehát kilenc helyett hat év alatt hozzák be a hátrányokat a magyar mezőgazdaságban dolgozók. Magyarország ezen kívül 2005-re és 2006-ra összesen 56 millió euró költségvetési kompenzációt is kiharcolt magának.

Összefoglalás

Magyarországnak az EU-hoz való csatlakozását támogató érvek:
- csak tagként vállalhatunk ugyanolyan keretfeltételekkel munkát Hollandiában, mint egy holland nálunk, a kereskedőknek csak 'odabent' valósul meg ténylegesen az áruk szabad áramlása, a szomszédos országokban élő magyar kisebbségeknek is külön törvény nélkül biztosíthatjuk majd a kultúrához jutást, a szabad munkavállalást és határátlépést, amelynek igazi kiteljesedése Románia 2007-es belépésével érkezik el, az ún. 'előcsatlakozási alapokból' kapott összegeknek évente mintegy százszorosát fogják folyósítani tagságunk után
- az EU-n kívül maradó országok két csoportba sorolhatók: a túl gazdagok, amelyeknek főleg áldozatvállalással járna a belépés (és megengedhetik maguknak a kívülállás luxusát), és a túl fejletlenek, amelyek egész egyszerűen alkalmatlanok a tagságra

Magyarországnak az EU-hoz való csatlakozását vagy az EU-csatlakozás kapcsán a kormányt kritizáló érvek:
- a 10,3 milliárd 10 országnak, három évre ígért összeg. Ez egy országra és egy évre számítva 0,343 milliárd euró, vagyis körülbelül 80,7 milliárd forint. Ha a felajánlott teljes összeget a 10 belépő ország lakosságához viszonyítjuk - ami körülbelül 75 millió -, akkor ez a belépő országok minden egyes állampolgára számára évi 137 Ft, vagyis havi 11,4 Ft támogatást jelent
- az 1999. évi berlini EU-s csúcson a bővítésre még 19,7 milliárd eurót ajánlottak fel, vagyis: mára közel felére csökkent az az összeg, amelyre a belépő 10 ország együttesen számíthat és azt a összeget 'csatlakozásra érett' 5-6 országnak ajánlottak fel
- az EU-s tanulmányok többsége is őszintén bevallja, hogy legalább 5-10 évig nagyon kicsi eséllyel pályázhatnak majd az új belépők, mivel a rendszer 'kiismerésére' és megtanulására a korábban belépőknek, például Görögországnak és Portugáliának is legalább ennyi időre volt szüksége
- a csatlakozással véglegesülnek azok a tulajdonviszonyok, amelyek a spontán, majd a rabló, majd az adósságszolgálat fejében kikényszerített privatizációkkal alakultak ki, amelyek a magyarság úgyszólván teljes vagyonvesztését jelentik a saját hazájában
- a csatlakozással a magyarság az eddig még, részben megmaradt, életfontosságú tulajdonát, a magyar földet veszíti el, elvész a reménye is annak, hogy a magyar parasztság évezredes álma, a saját földjén való gazdálkodás megvalósuljon
- a csatlakozás véglegessé teszi a magyar függetlenség elvesztését, a magyar társadalom rákényszerül Brüsszelben hozott idegenszerű törvények, rendeletek átvételére, értelmetlen, csak a nemzetközi tőkés nagyvállalatoknak kedvező szabályok elfogadására
- a csatlakozás tovább folytatja a magyar kultúra tönkretételét, egyes alkotóinak megbénítását, erőszakosan folytatja a nemzetidegen elemek népszerűsítését: a magyar nyelv tönkretételét, a magyar oktatás nemzetidegen, ultraliberális oktatással való felváltását, a nevelés kiküszöbölését
- a 40 milliárd euróból több pénzt nem nagyon tudtunk volna kihasítani, azonban óriási hiba, hogy nem követtük a lengyel példát és nem cseréltük a programpénzeket készpénzre, mint ahogy ezt a lengyel példát követve a csehek is felismerték és követték
- a kormány a koppenhágai megállapodás óta nem talált időt és módot arra, hogy tisztességesen, egyértelműen és világosan tájékoztassa a lakosságot arról: milyen csatlakozási feltételeket fogadott el. Sőt mint nemrégiben hallhattuk a rádióban, a mezőgazdaságról szóló megállapodást 'nem publikusnak' nyilvánította, magyarul: titkosította azt, hogy mibe akarja belevinni a magyar gazdákat



Szent-Iványi István az Országgyűlés integrációs bizottságának elnöke szerint (Barcs Endre: Unió feketén-fehéren, 168 Óra, 2003. január 9.) "ami az eredményeket illeti, nyugodtak lehetünk: Magyarország az elérhető lehető legjobb feltételekkel csatlakozhat az unióhoz. Ám az ellenzék támadásait azért tartom különösen veszélyesnek, mert sok szavazót elbizonytalaníthatnak. Az állampolgárok többsége ugyanis nem ismeri a megállapodás részleteit, ezért a számára meghatározó politikusok nyilatkozataiból, értékeléseiből von le következtetéseket. És Orbán Viktor épp erre játszik. Alaptalan szorongást, félelmet igyekszik kelteni a csatlakozást illetően. Úgy érzem, mégsem fogja elérni, hogy a polgárok áprilisban nemmel szavazzanak. De azt esetleg igen, hogy rossz közérzettel lépjünk az unióba. Ami nagy baj lenne, hiszen hazánk most kivételes esélyt kapott arra, hogy végre jobban menjen a sorunk. És nemcsak anyagilag. A csatlakozásnak az értékrend megszilárdításában, a demokrácia kiteljesedésében, az emberi jogok, a szolidaritás értékének megerősödésében van jelentősége. Egy élhetőbb, humánusabb, európaibb társadalom feltételeinek kialakulásához nyit utat. Tehát jóval többet jelent annál, mint azt, hogy egyes kvóták dolgában mit tudtunk elérni az első három évre. (...) Európa-szerte a radikálisan szélsőséges pártok rájátszanak az unióellenes hangulatra, s így olyan szavazatokat is meg tudnak szerezni, amelyek a csatlakozással kapcsolatos félelmekből, aggodalmakból születnek. Ezért a demokratikus pártokra hárul az a feladat, hogy a polgárokat felvilágosítsák e lehetőség valódi értékeiről, illetve a nehézségekről. Ezért tartom olyan fontosnak, hogy a négy magyar parlamenti párt közös uniós kampánykörutat indított. Tapasztalataink kedvezőek. De azt is látjuk: még mindig akad megalapozatlan félelem, szorongás, bizonytalanság. Ezért is elengedhetetlen, hogy az emberek minden alapvető információhoz hozzájuthassanak az áprilisi népszavazásig".

Dr. Csath Magdolna szerint (Koppenhága után, Magyar Fórum, 2003. január 9.) "a költségvetésért felelős európai uniós biztos, Michaele Schreyer nemrégiben így nyilatkozott: 'El sem lehetett volna képzelni kedvezőbb pénzügyi megoldást, mint amilyennel az EU a bővítést megoldotta.' Mit is jelent ez? Azt, hogy a 10, várhatóan 2004-ben csatlakozó ország a csatlakozás utáni első három évben összesen 25,1 milliárd eurót fog kapni. Az EU azonban valójában csak 10,3 milliárd eurót ad, ugyanis a 10 ország befizetési kötelezettsége ezen.időszak alatt 14,8 milliárd euró lesz! Játsszunk csak el kicsit a számokkal! A 10,3 milliárd 10 országnak, három évre ígért összeg. Ez egy országra és egy évre számítva 0,343 milliárd euró, vagyis körülbelül 80,7 milliárd forint. Ha a felajánlott teljes összeget a 10 belépő ország lakosságához viszonyítjuk - ami körülbelül 75 millió -, akkor ez a belépő országok minden egyes állampolgára számára évi 137 Ft, vagyis havi 11,4 Ft támogatást jelent! (...) Mibe is kerül tehát a bővítés az EU állampolgárainak? Számítások szerint 9 euróba, vagyis 2115 forintba évente, és 176 forintba havonta! Jogos tehát a költségvetési biztos büszkesége: jó üzletet kötött az EU! Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy eddig a német újraegyesítésre 600 milliárd eurót költöttek, ami a 10,3 milliárd 58-szorosa, és ennek ellenére, a volt Kelet-Németországban a mai napig óriási gondok vannak: a gazdaság stagnál és nagy a munkanélküliség. Sőt ahhoz képest is jó üzlet, amit az EU korábban ígért a csatlakozni vágyó országoknak. Az 1999. évi berlini EU-s csúcson ugyanis még 9,4 milliárd euróval többet ajánlottak fel: ez csaknem annyi pénz, mint amennyi a mostani tényleges összeg, a 10,3 milliárd euró! Vagyis: mára közel felére csökkent az az összeg, amelyre a belépő 10 ország együttesen számíthat. De hogy az üzlet valójában milyen jól sikerült, azt egy további tény is igazolja: az, hogy a korábbi 9,4 milliárd euróval nagyobb összeget az akkori vélemények szerint 'csatlakozásra érett' 5-6 országnak ajánlottak fel, most viszont a 9,4 milliárddal kevesebbet 10 ország fogja kapni! (...) Visszatérve a tíz országnak felajánlott 10,3 milliárd euróra: érdemes ezt az összeget a jelenlegi EU-s közvetlen mezőgazdasági támogatásokkal is összevetni. Ezek összege évente 40 milliárd euró, amelynek közel egynegyedét a francia parasztok kapják. Tehát tíz ország 3 év alatt fog annyi támogatást kapni az EU-tól, mint a francia parasztok egy év alatt! Gáláns gesztus! Vagy, ahogy a The Economist ez évi első száma fogalmazott: 'pocsék pénzügyi feltételeket fogadtak el a csatlakozni akaró országok'. Persze, meg kell említeni azt a pénzt is, amelyet csalétekként húz az EU a 10 ország orra előtt: ez a pályázatokkal megszerezhető összesen 20,9 milliárd euró. Ez egy országra és egy évre vetítve körülbelül 0,7 milliárd euró. Ez sem nagy összeg. De nem is ez a fő baj vele, hanem az, hogy 'virtuális', vagyis nem valódi, nem elérhető. A pályázati pénzekhez ugyanis olyan feltételekkel lehet csak hozzájutni, amelyekkel a csatlakozó országok állampolgárainak többsége nem rendelkezik. Először is ismerni kell az EU-s embertelenül bürokratikus és költséges pályázati rendszert. Továbbá saját pénzzel is kell rendelkezni, ugyanis a pályázati pénzek sohasem 100 százalékosan finanszíroznak egy témát, hanem csak 'hozzájárulnak' annak megvalósításához. Végül pedig csak olyan témákat hajlandó támogatni az EU, amelyek EU-s érdekeket is szolgálnak. Nem véletlen, hogy az EU-s tanulmányok többsége is őszintén bevallja, hogy legalább 5-10 évig nagyon kicsi eséllyel pályázhatnak majd az új belépők, mivel a rendszer 'kiismerésére' és megtanulására a korábban belépőknek, például Görögországnak és Portugáliának is legalább ennyi időre volt szüksége. Ezért ez a 20,9 milliárd van is, meg nincs is. És akkor még nem is beszéltünk a legnagyobb problémáról, a közvetlen mezőgazdasági kifizetések egyértelmuen versenyhátrányt és ezért 'előre beprogramozott' tönkremenést jelento alacsony szintjérol. Ami azt jelenti, hogy amíg a francia, holland, dán, spanyol stb. gazdák valamilyen tevékenységért mondjuk 100 eurót kapnak majd, ugyanezért a tevékenységért a magyar gazda csak 35 euróra számíthat. Ez földindulást fog elindítani a magyar mezőgazdaságban: növekvő munkanélküliséggel és szegénységgel".

A MIÉP hét érve a csatlakozás ellen: (Így - nem!, Magyar Fórum, 2003. január 16.) "I. A csatlakozás - a jelenlegi feltételek között - valójában egy minden eddiginél rosszabb rendszerváltás, amely véglegesíti mindazt a romlást, pusztulást, azt a nemzetrombolást, amit a magyarság a kádári, antalli majd horni és Orbáni időkben elszenvedett. A történet kezdete: 1956. november 4-e. A csatlakozás elfogadása véglegesíti a magyarság fölött a mindig idegen hatalmak nevében hatalmat gyakorló, idegenszerű, gyarmatosító, kozmopolita álelit uralmát. A csatlakozás ebben a formájában csak ennek a bármikor köpönyeget fordító, mindig idegen zsoldban álló rétegnek az önös érdeke. A csatlakozás ebben a formájában a magyar népre szenvedést, nélkülözést, kiszolgáltatottságot és másodrendűséget jelent. II. A csatlakozással véglegesülnek azok a tulajdonviszonyok, amelyek a spontán, majd a rabló, majd az adósságszolgálat fejében kikényszerített privatizációkkal alakultak ki, amelyek a magyarság úgyszólván teljes vagyonvesztését jelentik a saját hazájában. A magyarság a csatlakozás után nem is álmodhat arról, hogy ezeket a javait törvényesen visszaszerezze. III. A csatlakozással a magyarság az eddig még, részben megmaradt, életfontosságú tulajdonát, a magyar földet veszíti el. Elvész a reménye is annak, hogy a magyar parasztság évezredes álma, a saját földjén való gazdálkodás megvalósuljon. A föld idegen tulajdonosok, részvényesek kezébe kerül, ötszázezer kisbirtokos válik azonnal földönfutóvá, s az új tulajdonosok elkezdik a telepítést. Ez maga a nemzethalál. IV. A csatlakozás véglegessé teszi a magyar függetlenség elvesztését, a nemzet örökre és véglegesen lemond arról, hogy saját nemzeti programot képeljen el magának és azt valósítsa meg. A csatlakozás még a mostani korlátozott függetlenségnek és nemzeti önállóságnak is véget vet. A magyar társadalom rákényszerül Brüsszelben hozott idegenszerű törvények, rendeletek átvételére, értelmetlen, csak a nemzetközi tőkés nagyvállalatoknak kedvező szabályok elfogadására. A gyarmatosító magyarországi álelit pedig - ismerve idegenek iránti szolgálatkészségét - majd még ezeken is túltesz, és minden gondolatot, szabadságtörekvést gúzsba köt, elnyom. Elveszítjük nehezen, és csak részlegesen kiküzdött szabadságunkat is. V. A csatlakozás tovább folytatja a magyar kultúra tönkretételét, egyes alkotóinak megbénítását, erőszakosan folytatja a nemzetidegen elemek népszerűsítését. A magyar nyelv tönkretételét, a magyar oktatás nemzetidegen, ultraliberális oktatással való felváltását, a nevelés kiküszöbölését. Ráengedi a kábítószert az ifjúságra, és ezzel megöli a jövő nemzedékét. VI. A csatlakozás véglegesíti a tömegtájékoztatásban, a rádiózásban és televíziózásban meglévő, egészségtelen állapotot, az aránytalanságokat, és ezzel véglegessé teszi a nemzetpusztítást, a nemzeti öntudat kiölését. VII. A csatlakozással szabaddá válik az út arra, hogy Magyarországot a XIX. századi beáramlás után újra a zsidóság közép-európai hídfőállásává tegyék. S ezt - a magyarországi gyarmatosító pénzügyi elit jóvoltából-minden ellenszolgáltatás nélkül, sőt népi jóváhagyással tegyék".

Boros Imre, az Orbán-kormány uniós pénzekért felelős minisztere szerint (Csákó Attila: Más lesz a csatlakozás, mint a korábbiak, Magyar Nemzet, 2003. január 17.) a korábbi EU-s tagfelvételhez képest az új tagfelvétel legfontosabb és sajnos negatív sajátossága az, hogy "a tíz új tagországot a belépés pillanatától a jogok csak korlátozottan illetik meg, miközben a kötelezettségeknek az első pillanattól meg kell felelniük. A korábbi csatlakozásoknál a jogok és kötelezettségek kiegyensúlyozottak voltak. A következő sajátosság a csatlakozás költségvetése, ami rendkívül szűkmarkú. Ezért szükségszerű a belépők korlátozott jogállása. A frissen felállt Schröder-kormány, mint soros uniós elnök, még 1999. év végén állította össze az Agenda 2000-et. Ez a pénzügyi dokumentum megközelítőleg 40 milliárd eurót tartalmazott az akkor még hat csatlakozó ország számára. Ebben az összegben azonban egyetlen cent sem volt előirányozva a mezőgazdasági direkt kifizetésekre. Akkor úgy gondolták, ez a támogatás az unióban megszüntethető lesz. Ma már tudjuk, hogy tíz ország csatlakozik, és ugyan csökkentett összegben, de lesz direkt mezőgazdasági kifizetés. (...) Jövőre 80 millió ember csatlakozik a tíz országból az EU-hoz. Az összeg nagyságát pedig jól szemlélteti, hogy a 17 milliós lakosú keleti tartományok felzárkóztatására a nyugatnémetek eddig sok száz milliárd eurót fordítottak. (...) A 40 milliárd euróból több pénzt nem nagyon tudtunk volna kihasítani. Azonban óriási hiba, mondhatnám bűn, hogy nem követtük a lengyel példát és nem cseréltük a programpénzeket készpénzre, mint ahogy ezt a lengyel példát követve a csehek is felismerték és követték. Ugyanis nincs meggyőzőbb érv, mint az átutalt készpénz. Ráadásul felettébb színvonaltalan kijelentés volt a magyar költségvetés relatív jobb helyzetére hivatkozni a kilenc százalék fölötti GDP-arányos költségvetési hiány mellett".

Kis Tibor szerint (Csúnya játék, Népszabadság, 2003. február 24.) "meglehetősen furcsa kép kezd kibontakozni a magyar választópolgár lélektanáról a friss közvélemény-kutatásokból; az adatok arra utalnak ugyanis, hogy minél közelebb kerül az uniós tagság dátuma, annál több kétely merül fel az emberekben e lépés ésszerűségét illetően. Akár azt is mondhatnánk, hogy amióta bizonyossá vált csatlakozásunk, azóta mintha folyamatosan lohadna a lelkesedés az EU iránt. A lapunk tegnapi számában közölt felmérés után pedig végképp nem állítható többé, hogy a magyar választók volnának a térség legelkötelezettebb EU-hívei. És nyilván hiba volna e jelenséget 'elgyávulással' vagy 'kijózanodással' magyarázni. Vélhetően másról van szó. Főleg arról persze, hogy nyár óta jelentős erők léptek működésbe a magyar EU-barát beállítottság erodálásáért. S a jelekből ítélve ezek az erőfeszítések nem voltak meddők. E tekintetben a döntő érdem feltétlenül a mai ellenzéké. Az adatokból tudniillik világosan kiderül, hogy az euroszkepticizmus elsősorban az ellenzéki szavazók körében lett újabban sikk. Ők kezdik úgy gondolni, hogy alapvetően a Medgyessy-kormánnyal tolnának ki, ha a közelgő népszavazáson nemet mondanának a csatlakozásra. A körülményeket figyelembe véve aligha kétséges, hogy az unió iránti lelkesedés lohadása Orbán Viktor és a Fidesz permanens rosszkedvét tükrözi vissza. Orbán EU iránti lelkesedésének hőfokát már korábban is jelezte emlékezetes megállapítása, hogy tudniillik az unión kívül is van élet. Bukása óta a jelek szerint még inkább elvesztette érdeklődését az EU iránt, nyilván abból a megfontolásból kiindulva, hogy a csatlakozás aktusa már nem neki, hanem az utódoknak 'ketyeg'. S minthogy savanyú a szőlő, ezért aztán nem szűnnek meg fideszes részről a 'rossz csatlakozásról', az 'elszalasztott lehetőségről' szóló tirádák és a nemzeti érdekek bajnokának pózába vágva magukat az ellenzéki vezetők lépten-nyomon 'idegenszívű, országkiárusító' jelzőkkel illetik a mai kormány uniós politikáját. Az unió teljes elutasításig Orbánék óvakodnak elmenni, de erre nincs is szükségük: pontosan látják, hogy dupla fenekű EU-politikájuknak igazán csak így van meg a szükséges hozadéka. A Fidesz mostani 'eurorealizmusa' alkalmas az ellenzéki szavazók hűségének tesztelésére, sőt a tavaszi megosztottság további tartósítására is".

Kis szerint "azt is el kell ismerni, hogy az EU-tagság ügyében Orbánék kényszerhelyzetben vannak, s ezt szűken vett érdekeik szempontjából összességében ügyesen kezelik. Mivelhogy a felmérések arra utalnak, hogy a Fidesz megosztási stratégiájára van vevőközönség, és Orbánék így mérsékelhetik azt a politikai hozamot, amit a kormány remélhet egy sikeres népszavazástól. Ráadásul a fideszes vezetők azt is érzékelik, hogy az EU-ellenességben külső körülmények is a kezükre játszhatnak. Hiszen a bővítés zárószakasza a dekonjunktúra időszakára esik. És Brüsszel azért tényleg nem tanúsított a jelöltek irányában különösebb nagyvonalúságot, megkönnyítve ezzel az euroszkepticizmusra játszó erők dolgát. E jelenség felerősítette mindannak a mulasztásnak a hatását, amit az egymást követő kormányok (köztük Orbánék) elkövettek az uniós felkészülés során. Hiszen az uniós tagságból származó követelményrendszerrel kapcsolatos tájékoztatást a kormányok egy évtizeden át nyilvánvalóan elhanyagolták. Ez most üt vissza; Medgyessyék pechére: őrájuk".

Rockenbauer Nóra szerint (Az eurorealisták felelőssége, Magyar Hírlap, 2003. január 27.) "szinte semmilyen ár nem tűnik túl nagynak a Fidesz szemében, ha azzal gyengíteni véli a kormánypártok pozícióját. Az uniós csatlakozás ügyében a jobboldali tábor túl jól vette az 'eurorealizmus' üzenetét. A legújabb felmérésekből kiderült: a párt szavazóinak többsége ma már inkább negatívumokat vár a csatlakozástól. A vészharangot persze még nem kell megkongatni, hiszen a kétkedők egy része is a tagság mellett kíván voksolni, de csatlakozásunk támogatottsága fél éve folyamatosan csökken, leggyorsabban a jobboldali szavazók körében. A Fidesznek rövid távon lehet, hogy szavazatokat szerezne, ha a népszavazás kudarccal végződne, és hazánk kimaradna az unióból. De nem hiszem, hogy Orbán Viktor szívesen vagy akár sikeresen tudná igazgatni az országot, ha az európai politikusok és a külföldi befektetők is ellenségesen, gyanakvással tekintenének Magyarországra. Az uniós kételyek megjelenése a szakemberek számára nem meglepetés, és nem is írható csak az orbáni politika rovására. Egy ilyen, évtizedekre szóló döntés közeledtével természetes, hogy az emberek egyre szigorúbban mérlegelik a várható előnyöket és hátrányokat. Az uniós csatlakozás, amíg a Nyugathoz való felzárkózás és a 'minket megillető kultúr- és politikai körbe való visszakerülésünk' vágyálmaként jelentkezett, csak pozitív érzelmekkel társult. Sokat hallhattunk Európa újraegyesítéséről, a béke és demokrácia zálogáról és a várható anyagi segítségről. Ráadásul, amíg esély mutatkozott rá, hogy a csak néhány első egyike legyünk, fontos volt, hogy megelőzhetjük szomszédainkat. Közben kiderült: még kilenc első körös belépő lesz. A nagyközönséget ezért egyre kevésbé elégítik ki a szólamok, illetve a várható felzárkózásunkról szóló makrogazdasági adatok. Nyitott fülekre találnak ellenben a tagállamokat meg-megintő szigorú Brüsszelről és az uborka hajlásszögéről szóló hírek, illetve olyan téveszmék, mint a mákos bejgli betiltása. Azt is látják, hogy a nyugati országok sem lelkesednek igazán a bővítésért. Az utóbbi 6-12 hónap tárgyalásain, miközben tőlünk a lehető legtöbbet követelték a politika, a jogszabályok átvételében és a befizetések területén, ki akartak zárni a mezőgazdasági politikából, és garasoskodó vitákat folytattak támogatásunkról. A nekünk jutó pénz pedig nemcsak a korábban várttól marad el, de még annál is kevesebb, mint amennyit a nálunk sokkal gazdagabb görögök, spanyolok vagy portugálok kapnak. A kormány ugyanakkor nem tájékoztatja az embereket arról, miként kerülhetik el a csapdákat, és miként aknázhatják ki a csatlakozás előnyeit".

Szerető Szabolcs szerint (Sokk és szkepszis, Magyar Nemzet, 2003. február 29.) "kissé túlreagálták a Fidesz vezetői Jánosi György szocialista választmányi elnök hét végi felszólítását, miszerint végre tegyenek hitet egyértelműen Magyarország európai uniós csatlakozása mellett. Nyilatkozatok helyett elegendő lett volna faxon átküldeni a Köztársaság térre a Fidesz decemberi kongresszusán egyhangúlag elfogadott határozatot, amely az EU-csatlakozás támogatását rögzíti. S ha a feledékeny MSZP-s politikusok még mindig értetlenkednének, akkor megkaphatták volna az általuk talán nem, de a potenciális Fidesz-szavazók által annál inkább olvasott Heti Válasz azon számát, amelyben Orbán Viktor arra hívja fel a figyelmet, hogy az áprilisi referendum nem a Medgyessy-kormányról, hanem az Európai Unióról szól. Az MSZP ezzel szemben úgy viselkedik, mintha számára valóban elsősorban belpolitikai erőpróba lenne a közelgő népszavazás, s a jelek szerint az igenek imponálóan magas arányát Kovács László egyfajta felajánlásnak tekinti Brüsszel felé. (...) Az, amit a baloldal Orbán szkepticizmusának tart, valójában nem új keletű, még kevésbé az ellenzékiség szülötte (lásd: Van élet az EU-n kívül). A csatlakozási tárgyalások koppenhágai fináléja olyan magas labdákat adott fel, amelyeket egy ellenzéki MSZP (is) irgalmatlanul leütött volna. A szkepszis erősödéséhez egyébként nem feltétlenül kell elhibázottnak tartanunk a kormány tárgyalási stratégiáját, elég felidézni az EU vezető tisztségviselőinek öntelt kijelentéseit: milyen olcsón megúszták a bővítést. Ha a szocialisták Orbán Viktort okolják a közhangulat változásáért, akkor, amellett, hogy túlzásba esnek és saját tehetetlenségükről állítanak ki bizonyítványt, maguk ruházzák fel mágikus erővel legfőbb ellenfelüket. Ez a lelkiállapot könnyen eltérítheti a korrekt tájékoztatáson alapuló, nyugodt, a pártlogikán túlmutató uniós kampányt egy görcsös belpolitikai adok-kapok irányába".

Dr. Csath Magdolna szerint (Az európai uniós csatlakozás nempublikus feltételei, Magyar Fórum, 2003. január 30.) "a kormány a koppenhágai megállapodás óta nem talált időt és módot arra, hogy tisztességesen, egyértelműen és világosan tájékoztassa a lakosságot arról: milyen csatlakozási feltételeket fogadott el. Sőt mint nemrégiben hallhattuk a rádióban, a mezőgazdaságról szóló megállapodást 'nem publikusnak' nyilvánította. Magyarul: titkosította azt, hogy mibe akarja belevinni a magyar gazdákat. Sejthetjük, hogy a titkosítás valószínűleg legalább a népszavazásig eltart majd. Ezalatt viszont, az igazság elmondása helyett, a belépés melletti reklámkampány-hadjáratot erősíti fel a kormány, számolatlanul szórva rá az adófizetok pénzét. Hogy mit várhatunk a kampánytól? Ezt Kovács László pártelnök maga mondta el: el fogják mondani az embereknek 'a belépés előnyeit és a kívülmaradás hátrányait'. Ez még viccnek is rossz! Ez egyszerűen véleménydiktatúra: csak egyféle véleményt szabad hallani: az EU jó, a kimaradás rossz, tehát igennel kell szavazni. Rá kell tehát végre ébrednie mindenkinek, hogy ez a titkolódzás, és a vele párosuló, tudatosan egyoldalú kampány nem véletlen. Ezzel igyekszenek elterelni a figyelmet a várható óriási veszélyekről, problémákról. Hiszen akinek a kezébe került az Európai Bizottságnak a 'Bővítésről és a mezőgazdaságról' szóló 2002-es tanulmánya, az ízelítőt kaphatott abból: mi vár ránk. Az anyag első oldalán ez volt olvasható: a csatlakozás utáni években jelentős munkanélküliség és elszegényedés várható a mezőgazdaságban. Ami érthető is, hiszen a 40 millió körüli éves agrártámogatás alig több mint egynegyedét kapja meg 3 évre a belépő 10 ország együtt, ami nem sokkal több, mint amennyit a francia parasztok egyedül évente kapnak! Hazánk esetében a gazdák az EU-s gazdáknak adott támogatás 25 százalékát kapják. A magyar kormány ehhez még adhat pénzt, de ennek nagyon sok feltétele lesz. Például rögtön az egyik, hogy lesz-e miből adni. Hiszen a várhatóan tömegesen tönkremenő kis- és közepes vállalkozások adóbefizetései és a munkanélkülivé válók személyi jövedelemadói hiányozni fognak a költségvetésből. Továbbá az egyik fő bevételi forrásnak, az áfának-vagyis az általános forgalmi adónak - egy részét a belépés után át kell adni Brüsszelnek. A kiadási oldalon viszont megjelenik az EU-nak befizetendő tagsági díj, és továbbra is ott maradnak a visszafizetendő hitelek és azok kamatai, amelyek egyébként-az újabb hitelfelvételek miatt a jelenlegi kormány hatalomba kerülése óta tovább növekedtek. Ezek azok az 'apróságok', amelyekről a kormány elfelejt beszélni, sőt a kormánytól származó információk esetenként tudatos félrevezetésnek is tekinthetők".

Csepeli György az Informatikai Minisztérium politikai államtitkára szerint (A magyar válasz, Magyar Hírlap, 2003. február 1.) "az EUfória az Európai Uniót afféle Kánaánnak állítja be, ahol minden tökéletes, s azzal a hamis ígérettel kecsegtet, hogy a csatlakozást követően Magyarországon is egy csapásra minden tökéletes lesz. Pontosak, tiszták lesznek a vonatok, a betegek varázsütésre meggyógyulnak a kórházakban, a hivatalok áttérnek a polgárbarát elektronikus ügyintézésre, a postás kétszer csenget, mielőtt ajánlott küldeményt hoz. Számlálatlanul áramlik majd befelé az euró, Magyarország regionális főváros lesz, pontosan úgy, ahogyan azt Jókai Mór jósolta 1872-ben megjelent mézszavú magyar utópiájában. A nemzeti identitást az európai azonosulás keret hordozza, s nem lesz polgár a Kárpát-medencében, aki ne tudná angolul eligazítani az ide tévedő jóságos idegent. Az EUfóbia jegyében elképzelt Európa nem sok jóval biztatja a polgárokat. Az európai konföderáció olyan politikai keretként jelenik meg, mely felfalja az ország szuverenitását, megfosztja a jogtól a polgárokat, hogy saját mércéik legyenek. Brüsszelben fogják megszabni, hogy mekkora, s milyen vastag legyen az óvszer, mekkora legyen a gyufásskatulya, mi legyen a 'pálinka' feliratú butykosban, s a magyar gazda még a kolbászt sem eheti nyugodt lelkiismerettel, ha a disznó ugyanazt ette korábban, mint ő. A nyájas idegen helyett a bűnöző, rontásra nem rest bevándorló rémalakja bukkan fel az EUfób képzeletben, akinek veszélyességét fokozza, hogy ő fog megtanulni magyarul, de csak azért, hogy nyelvünk erdőzúgásába hamis hangokat keverjen. Kultúránk ebek harmincadjára kerül, s országunk újra gyarmat lesz, mint volt annak idején a török, a német, majd legutóbb az orosz alatt".

Csepeli szerint "nemzeti marketingre van szükség, mely képes a külső és a belső magyarságkép integrálására. Fel kell tudnunk oldani a magunk által alkotott és a külföldiek által alkotott képek közötti ellentmondást. Keresletközpontú magyarságképre van szükségünk. Mi csatlakozunk Európához, s nem Európa hozzánk. Következésképpen azt kell keresnünk, hogy mi lehet az a hozzáadott érték, mely Európa számára hasznossá, kedveltté, kívánatossá tesz bennünket. Az aktív alkalmazkodás pozitívan fog visszahatni, hiszen akit szeretnek, az szeretni fogja, aki őt szereti. Fordítva nem megy. Nekünk kell az első lépést megtenni, de ezt a lépést csak akkor tehetjük meg, ha mindenki, aki előítélet-mentesen csatlakozni akar Európához, felméri, hogy ő mit adhat a másiknak, aki ugyanazt teszi amit ő, csak Európában él. Mindenkinek, minden szervezetnek és csoportnak el kell készítenie a maga Európa-tervét, s ez lesz az igazi Széchenyi terv. Nem azt kell tenni, hogy mit kapunk Európától, hanem azt kell keresni, hogy mi mit adhatunk".

Bilecz Endre szerint (Hatalom és nemzeti érdek, Népszava, 2003. február 3.) "véglegesen szembesíteni kell az európai értékrenddel a magyar jobboldali ellenzéknek a maga nemzetpolitikai stratégiáját, ahogy közeledik az áprilisi EU-népszavazás. Gyakorlati hatásában a parlamenten kívüli jobboldal nyíltan EU-tagadó propagandája a MIÉP és a Vasárnapi Újság előadásában Orbán Viktor és a Fidesz euroszkepticizmusától alig különbözik. Orbán körének hatása meghatározó a jobboldalon, ezért a felelősséget is nekik kell vállalniuk a saját támogatóik népszavazási részvételéért és az európai igen kimondásának sikeréért. Ez az akarat az ellenzéki vezetőkből mindmáig hiányzik, így nem véletlenül növekszik Magyarországon a bizonytalanok és az ellenzők tábora, már-már kiegyenlítve az erőviszonyokat".

Bilecz úgy véli "alapvető ellentmondás Orbánék nemzetpolitikai stratégiájában az EU-népszavazás támogatásának tartós lebegtetése. Ez valójában az elutasításnak felel meg, hiszen a kormányoldal az igenre szavaz. Pusztán ellenzéki pártérdekből nem lenne szabad sem a népszavazás eredménytelenségére, sem valószínűtlen sikertelenségére (a csatlakozás elutasítására) spekulálni a jobboldalon. Tegyük fel számos bizonyíték ellenére, hogy Orbán Viktor és csapata nem kormánybuktatásban gondolkodik idén tavasszal, hanem a következő választások megnyerésére készül, és a népszavazást is szavazók toborzására használja. Milyen szavazótábor gyűjthető egybe, ha a zászlókon ennyire kétes jelszavak (az EU, a NATO, a jószomszédi kapcsolatok iránti fenntartások) lobognak? Természetesen a nacionalista elzárkózás köré rendeződik az így felállított jobboldal. Ez azonban szükségszerűen a társadalmi, pártpolitikai megosztottságot a nemzeti szembenállás, a kettészakadás irányába sodorja. Megosztó nemzetpolitikai stratégiával fiatal demokráciánk egésze is veszélybe kerülhet, egyben kizárhatjuk önmagunkat az európai és a világközösségből".

Seres László szerint (Európa, jövünk!, Népszabadság, 2003. február 4.) "van élet az EU-közalapítványon kívül is. Sőt, egyre nyilvánvalóbb módon csak ott van. Elnézve azt a nem kis jóindulattal levélnek nevezhető postai küldeményt, amelyet az Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány 3,8 millió háztartásba a napokban eljuttat, arra kell gondolnunk: ha a magyar nép április 12-én valamilyen oknál fogva úgy dönt, hogy jól megszavazza az ország európai uniós csatlakozását, akkor egészen biztosan nem azért, mert az őt e célra felkészítő közalapítvány meggyőzte bármiről is. Emlékeztetőül: a Szonda Ipsos adatai szerint a magyarok 45 százaléka gondolja csak azt, hogy az integráció 'inkább előnyökkel', 39 százalék ellenben úgy véli, 'inkább hátrányokkal' jár. Valami fontosat, árnyaltat, kritikusan pozitívat tehát illene már mondani az uniós csatlakozás nevű eseményről, pláne, hogy a jobboldal EU-ellenes offenzívája már régen megkezdődött. Ugyancsak emlékeztetőül: az a bizonyos áprilisi nap alig két és fél hónap múlva eljön, mit eljön: bekövetkezik, és akkor lehet izgulni urnazárásig, meglesz-e a kellő támogatottság. Meglesz, nyilván, sok ok miatt. Leginkább valami ösztönös népi intelligencia visz majd be minket Európába, de egészen biztosan nem a közalapítványi körlevél. A több százmillió forint közpénzünk felhasználásával postázott 15 soros írást (plusz kérdőív) túlzás lenne nemzeti katasztrófának nevezni, Mohács például sok szempontból rosszabb volt, de aki már látott postai küldeményt, az tudja: ugyanekkora borítékban mást is lehetett volna küldeni, ha már".

Seres szerint "a 15 sor egyikéből sem tudom meg: pontosan milyen örömöm származik majd az 'egyesülésből.' Az kicsit kevés, hogy 'a magyar nemzet csak az egyesült Európában (...) lehet igazán sikeres és boldog', az viszont már sok a jóból, hogy arra kérnek: segítsem én a közalapítvány munkáját. Merthogy azért hozta létre őket a kormány, 'hogy a társadalom legszélesebb rétegeiben megfogalmazódó kérdések megválaszolásában segítsen.' Nagyszerű. A levél explicite azt akarja, hogy küldjem vissza a mellékelt válaszlevelet, amelyen bejelölhetek három (miért csak három?) engem bővebben érdeklő EU-s témakört, és akkor informálva leszek. Csak vegyem az időt meg a fáradságot. Megkapom tehát a levelet, aminek a nyelvezete eleve olyan, mintha arra kérnének, lépjek be egy délolasz keresztény szakszervezet férfikórusába. A levél tudatosítja bennem a tanulási célt ('a következő hónapokban meg kell értenünk, át kell éreznünk, hogy mit jelent számunkra az uniós tagság'), majd megkér, jelöljem be a témaköreimet; én viszszaküldöm a bérmentesített válaszborítékot, izgatottan várom az újabb informatív pakkot, és ha időben megkapom, akkor még mindig van pár napom áprilisig átállni: oké, meggyőztetek. Súlyos? Lehetne rosszabb: a közalapítvány elvégre megkérhetett volna arra is, hogy szervezzek be még három államot az EU-ba, és akkor kapok engedményt. Őszintén: ennyi lenne az EU-kommunikáció meg néhány tévéklip? Ennyi maradt abból a sajnálatos módon frázissá koptatott tényből, hogy történelmi esélyről van szó, amely úgy ötszáz évre pályára állít minket, de minimum? 'Az alapítvány tevékenységét illetően a sajtótól nem kapott sok hitelt' - panaszkodott a minap a kuratórium elnökhelyettese, elegánsan elfeledve, hogy médiavisszhang általában mégiscsak tevékenységhez, jelenléthez jár. Ha valaki ennyire ötlettelenül csinál valamit, legfeljebb akkor kerülhet a hírekbe, ha ezt nagyon drágán csinálja. Ez egyébként Európában is így van".

Bayer Zsolt szerint (Agit-prop., Magyar Nemzet, 2003. február 5.) "Svédországban például - bár nyilvánvaló tény, hogy Svédország egy banánköztársaság az MSZP és az SZDSZ Magyarországához képest - szintén volt EU-kampány. Svédországban arról szólt az EU-kampány, hogy Svédország csatlakozzon-e az unióhoz, vagy sem. Első látásra nagyon ismerős mindez, és a felületes szemlélődő automatikusan arra gondol, hogy hát hiszen Magyarországon is erről szól az EU-kampány. - Jé! - kiált fel boldogan a felületes szemlélődő - hiszen mi pont olyan fejlett kis demokrácia vagyunk, mint a svédek! És a felületes szemlélődő fél lábbal már az Európai Unióban érzi magát? Ki kell ábrándítanom a felületes szemlélődőt. Svédországban ugyanis azzal kezdték a kampányt, hogy a kampányolásra szánt pénzt - szintén sok pénzt - akkurátusan megfelezték. Az egyik felét odaadták azoknak, akik a belépés mellett kampányoltak, a másik felét pedig azoknak, akik a belépés ellen kampányoltak. Ugyanis - ez volna az apró különbség a svéd és az MSZP-s, SZDSZ-es demokráciafelfogás között - a svédek mélyen meg voltak győződve arról, hogy az EU-tagság olyan társadalmi kérdés, amelyben fel kell sorakoztatni minden érvet, amelyben meg kell hallgatni és meg kell fontolni minden véleményt, s amikor majd minden érv és minden vélemény el lett mondva és meg lett hallgatva, akkor az urnákhoz járulhatnak a polgárok, és eldönthetik országuk jövőjét. Az MSZP-s és SZDSZ-es demokrácia más demokrácia. Nagyjából annyira különbözik a svédországitól, mint a népköztársaság a köztársaságtól. Az MSZP-s és SZDSZ-es demokráciában kinyilatkoztatások vannak, megmondóemberek vannak, vita helyett propaganda van. (...) S mivel ez a kampány igen hatékony, igen sikeres és fölöttébb demokratikus, ezennel felkérem azokat, akik odafigyelnek szavamra, hogy tavasszal mindenképpen menjenek el a szavazásra. És ott, mindent megfontolva a Nem választ húzzák alá. Így fogok tenni én is".

Baneth András jogász szerint (Jól csatlakozunk-e?, Magyar Hírlap, 2003. február 6.) "egyesek szerint az előszobában is megkapunk minden jót, amit a belépés nyújthat. Mások egyre kevésbé hisznek abban, hogy az EU-hoz valóban jól fogunk csatlakozni. Bár ezek a kételyek számomra alaptalanoknak tűnnek, azért rávilágítanak számos, széles körben elterjedt tévhitre. Leggyakoribb 'hiba', hogy kevesen tesznek különbséget a csatlakozás rövid és hosszú távú hatása között. Aki egy üzletbe fektet, azt nézi, hogy öt év múlva már jókora haszonnal fog működni. A koppenhágai lezárást sem lehet jó vagy rossz alkuként megítélni: a pénzösszegek, melyekről olyan ádáz csata folyt, országos szinten is alacsonyak, nem is beszélve arról, ha az unió büdzséjéhez viszonyítjuk őket. Hatásuk rövid távú, céljuk a kezdeti egyenetlenségek kiküszöbölése; az uniónak 2007-től úgyis vadonatúj büdzséje lesz. Talán szélsőségesen hangzik, de ha tizedennyi pénzt kínáltak volna, akkor is jó alku köttetett volna - hiszen végre hivatalosan is meghívtak minket a klubba. Mondják, a tizenötök csak a piacainkat veszik meg, hogy aztán kihasználják az olcsó magyar munkaerőt. Érdekes gondolat, hiszen a multik már a rendszerváltás óta hazánkban vannak. Igaz, hogy kellenek a piacaink - nekünk is az övéik. Kell nekik a viszonylag olcsó munkaerőnk - nekünk is az új munkahelyek. Emellett égető szükségünk van arra a sok milliárd forintra, amelyet utakra, tudományos kutatásokra és millió dologra fogunk költeni - ahogy a kibővülő mintegy félmilliárdos EU-nak is kell a feljavított infrastruktúra a hatékonyabb helytálláshoz a világgazdaságban. Bár lesznek átmeneti korlátozások, de ki fog rájuk emlékezni tíz vagy száz év múlva?"

Baneth úgy véli "csak tagként vállalhatunk ugyanolyan keretfeltételekkel munkát Hollandiában, mint egy holland nálunk, a kereskedőknek csak 'odabent' valósul meg ténylegesen az áruk szabad áramlása. A szomszédos országokban élő magyar kisebbségeknek is külön törvény nélkül biztosíthatjuk majd a kultúrához jutást, a szabad munkavállalást és határátlépést, amelynek igazi kiteljesedése Románia 2007-es belépésével érkezik el. Összehasonlításul pedig: az ún. 'előcsatlakozási alapokból' kapott összegeknek évente mintegy százszorosát fogják folyósítani tagságunk után. A lényeg - milyen érdekes egyszer tényleg belegondolni -, hogy intézményileg is Európához fogunk tartozni. Magyarország az évszázadok során számos érdekközösségben vett részt több-kevesebb sikerrel és ideig. Ám az EU-ban (EK-ban) Jean Monnet óta tudjuk, hogy a gazdasági integráció előbb-utóbb politikai és akár katonai integrációhoz is vezet, fordított sorrendben viszont leginkább kudarchoz vagy súlytalansághoz. Az EU pedig épp ezt a sikertörténetet mutatta be és szilárdította meg olyan demokratikus értékeken keresztül, amelyeket nemsokára nekünk is maximálisan tiszteletben kell tartanunk".

Baneth szerint "ugyanakkor kétségtelen, hogy nagyobb lesz a verseny. A gazdasági élet minden szereplőjét a mainál több versenytárs és szabályozás fogja erre késztetni, és itt sajnos nem csak nyertesek lesznek. Erre hatástanulmányokkal, a versenyképesség növelésével, a technológia fejlesztésével és proaktív magatartással időben fel lehet készülni. 'Egyvalaki' pedig egyértelműen nyerni fog: a fogyasztó, a szolgáltatást igénybe vevő cég, aki és amely szélesebb és jobb minőségű áruválasztékból csemegézhet. Való igaz, az unió sem tökéletes képződmény. Az európai sokszínűség minden gyermekbetegségén átesett már, számos tagállam gazdaságával komoly bajok vannak, az unió szintjén ádáz viták dúlnak a hatáskörök megosztásáról és sok egyéb fontos kérdésről. De még ez a bonyolult rendszer is képes az önkorrekcióra. Márpedig ahhoz, hogy a kontinensünk és országunk életét meghatározó szervezet számunkra is kedvezően alakuljon át, nekünk is ott kell ülnünk, ahol a döntéseket hozzák. Nem hibáztatható senki, aki a fentieket nem tudja, legfeljebb az, aki ezt elmulasztotta vele közölni. Sajnos a legtöbbször elsikkad a tartalom a forma mellett: többet hallottunk a csatlakozási tárgyalások eljárási részéről és a vitatott kérdésekről (pl. a versenyfejezet, a földvásárlás kérdése stb.), mint pl. 'egyszerűségénél' fogva arról a korszakos tényről, hogy az EU valamennyi országában automatikusan elfogadják majd a magyar állami diplomát. Remélhetőleg hamarosan megindul az információs kampány, amely választ ad a még fel sem tett kérdésekre is. A tény, hogy évszázados háborúskodásnak úgy vet véget egy eredendően gazdasági, immár azonban politikai-jogi-szociális szervezet, hogy az államhatárok jelentőségét minimalizálja, és az egyes területeket sokkal inkább kulturális sajátosságaik és értékeik, semmint a vasfüggönyt is egykor megteremtő adminisztratív eszközök különböztetik meg egymástól, és amely mindezzel végső soron az emberek jólétét szolgálja - nos, ezt csak támogatni lehet. Támogassuk hát".

Ugró Milós: (Mint aki halkan belépett, Magyar Nemzet, 2003. február 6.) "Megértjük mi az MSZP-t meg az SZDSZ-t, számukra a kampány a másik fél lejáratását jelenti, még akkor is, ha az egyetért velük. A parlamenti ellenzék a mai napig egy árva rossz szót nem szólt az EU-csatlakozástól, csupán kétségeit és fenntartásait fogalmazta meg, ami természetes egy ilyen történelmi döntés előtt, de véletlenül sem bujtogatott, uszított, még csak nem is érvelt uniós tagságunk ellen. A kormány mégis az ellenzék sunyiságáról, kétszínűségéről harsog, egyrészt azért, mert már megszokta, hogy ebből áll a 'társadalmi kommunikációja', másrészt ez könnyebb, mint a jogos aggodalmakat megfontolni és megnyugtatóan megválaszolni. Nehezíti a kormány dolgát, hogy az EU nevében nem ígérgethetnek 19 ezer eurós nyugdíj-kiegészítést, 50 százalékos fizetésemelést, adócsökkentést, ingyenes tankönyveket, soha fel nem emelendő energiaárakat. Sok millió honfitársammal együtt szeretném, ha meggyőznének arról, hogy az EU-ba való belépésünk jó és hasznos cselekedet, ha nem is mindegyik, de számos gondunkra, bajunkra megoldást jelent, hogy gyermekeink jövője valóban szebb jövő legyen, ám az efféle kormányzati szándéknak jelét sem tapasztalom. A propagandaszövegek az évtizedekkel ezelőtti hangnemet idézik, amikor a szocializmus, a Varsói Szerződés, a KGST magasabbrendűségét, feltartóztathatatlan győzelmét próbálták belénk verni. Miként az a módszer is a letűnt (?) időkre emlékeztet, ahogy az ellenvetéseket igyekeznek elhallgatni, a kritikus véleményeket vita nélkül lesöpörni. Mintha ismét a népfrontos korszak 'választási' színjátékát készítenék elő. Szavazz! - nem érdekes, hogy nem tudod, mire. A döntést már úgyis meghozták, nagyon-nagyon magas szinten".

Raskó György közgazdász szerint (Óvatos remények, Népszabadság, 2003. február 6.) "a kapott kvótákat és a hozzájuk kapcsolódó közvetlen támogatásokat nézve könnyen belátható, hogy az EU-s támogatások az új tagországokban is elsősorban a nagytermelőket fogják segíteni. A biztosan zsebbe kerülő közvetlen jövedelemtámogatások 80-90 százalékát a gabona-, az ipari- és fehérjenövény-termelők és a tejgazdaságok fogják felvenni. A gabona- és olajosmag-termelők például már az első évben hektáronként 38-39 ezer forint közvetlen támogatásban részesülnek, ami néhány év múlva már 60 ezerre megy föl. Aki szójababot vagy takarmányborsót termel, az még ennél is többet - hektáronként 45 ezer forintot - kap kezdettől. Jól járnak a szarvasmarhatartók is. Jelentős támogatásban részesül ugyanis a tejtermelés, a marhahizlalás és a húsmarhatartás is. Ezzel szemben szinte a nullával egyelő az a támogatás, amely a sertés- és baromfitartóknak, a zöldség- és gyümölcstermesztőknek jut. A kiemelten támogatott ágazatokban Magyarországon a nagyüzemek adják a termelés döntő hányadát, a nem vagy csak kevésbé támogatott termékek körében pedig a családi gazdaságok, az őstermelők és egyéb kisgazdaságok. A hazánkban tipikusan kistermelői tevékenységek esetében tehát a KAP nyílt piaci versenyfeltételeket támaszt a termelőkkel szemben, miközben a jellemzően nagyüzemi termékek előállítói kvótákkal, intervenciós (garantált) árakkal, közvetlen jövedelemtámogatásokkal körülbástyázott kincstári védelemben részesülnek. Paradox helyzet. Készüljünk fel rá: az EU agrárpolitikája mellőzni fogja azon szociálpolitikai megfontolásokat, melyeket a rendszerváltó kormányok mindegyike, de különösen a konzervatív erők mindig is fontosnak tartottak. Nincs megkülönböztetés aszerint, hogy az adott terméket kistermelő vagy nagyüzem állította elő. Nem lesz tehát 'vízidisznóügy' a csatlakozás után, s nem lesz az üzemmérettől függően eltérő elbánás a nyilvántartás, adatszolgáltatás vagy az ellenőrzés terén. Az EU agrárpolitikája nem ismer olyan fogalmakat, mint 'családi gazdaság', 'őstermelő' vagy 'integrátor'. A KAP nem preferál és nem büntet mezőgazdasági vállalkozást annak nagysága, jogi státusa alapján".

Raskó szerint a Európai Uniós közös agrárpolitika "a KAP alaposan át fogja rendezni a hazai termelői kört és általa a birtokstruktúrát is. A mezőgazdasági árutermeléssel foglalkozó háztartások száma szinte bizonyosan drasztikusan csökkenni fog. A KSH 2000-ben még 940 ezer vidéki-falusi háztartást talált az általános összeírás során, melyben saját fogyasztásra vagy értékesítés céljából agrárterméket állítottak elő. A támogatással járó, KAP által szabályozott termelésben tartósan csak az az 50-60 ezer egyéni/családi gazdaság és 8500 jogi személyű gazdasági társaság (szövetkezet, kft. és rt.) fog részt venni, amely jó minőségű terméket tud a piacra vinni kellő mennyiségben. További 100-150 ezer néhány hektáron gazdálkodó kistermelő maradhat még hosszabb távon az árutermelő rendszerben termelői-szolgáltató szövetkezésekbe tömörülve vagy más nagy 'integrátorhoz' kapcsolódva. Véleményem szerint a KAP jelenlegi formájában nem tudja enyhíteni a vidéki munkanélküliséget. Ellenkezőleg: a hagyományos agrárvidékeken - különösen az aprófalvakban - a mezőgazdasági munkanélküliek száma jelentősen emelkedni fog a csatlakozás után. Brüsszel sem tagadja, hogy az EU-tagság a nagyoknak kedvez. Állítása szerint azért ragaszkodott kitartóan a közvetlen támogatások 25 százalékos induló mértékéhez és a 10 éves 'szintre hozási' időtartamhoz, hogy 'ösztönözze a birtokkoncentrációt, s ezáltal az életképes méretű gazdaságok létrejöttét az új tagállamokban'. A hazai nagygazdaságok bőven rendelkeznek a versenyképes termeléshez szükséges méretekkel. Tulajdonosaik és menedzsmentjük akár vígan dörzsölhetné a tenyerét, hiszen számukra rövidesen eljön a Kánaán. Óva inteném azonban őket a túlzott optimizmustól. A több mint nyolcezer mezőgazdasági társaságnak egyelőre legfeljebb a harmada bizonyulna 'unióérettnek'. Többségük a legutóbbi fölöttébb nagyvonalú adóskonszolidáció után is vesztésre áll. Tőkeerejük kicsi, hitelfelvevő képességük korlátozott, likviditásuk törékeny, és lényeges hiányosságaik vannak a vállalatvezetés, a marketing, a termelésszervezés terén. A magyar mezőgazdaság versenyképessége az utóbbi két évtizedben folyamatosan romlott. Lemaradtunk az élenjáró technológiák fejlesztésében és átvételében, az agrárolló hihetetlen mértékű tágulása ellenére még ma sem költségérzékeny a gazdálkodás, alacsonyabbak a hozamok, mint másfél évtizeddel ezelőtt, és időnként még a nagyüzemekben termelt alapanyagok minősége is kívánnivalót hagy maga után. Óriási a veszélye annak, hogy számos nagygazdaság a magas támogatások mellett is elbukik majd az uniós vizsgán".

Raskó szerint "minden ellenkező megnyilatkozással szemben állítom, hogy a magyar delegáció elfogadható keretfeltételeket tudott kiharcolni a csatlakozási tárgyalások befejező szakaszában. A kialkudott kvóták - a tej és a cukor kivételével - nem akadályozzák a kulcsfontosságú ágazatok termelésének növekedését. A Koppenhágában kapott lehetőség - miszerint a nemzeti költségvetésből már az első évben 55 százalékra kiegészíthető a közvetlen támogatás mértéke, és lerövidül az átmeneti idő is - szintén kedvezőbb a vártnál. Kérdés, tudunk-e élni ezekkel a lehetőségekkel. Meggyőződésem, hogy olyan tömegtermékekkel, mint a búza, a csirke- és sertéshús, a trappista sajt, az asztali bor, nem sok babért aratunk majd a kibővült EU-ban. Lehet, hogy néhány uniós termék, például a sertéshús, a bor a hazai piacon is megveri a magyar árut. Helyettük vagy mellettük olyan termékek előállítására kell koncentrálni, melyek kiegészítik az uniós választékot (kacsa- és libatermékek, étkezési paprika és paradicsom, csemegekukorica, gyümölcsök és általában a hungarikumok). Az uniós piacok meghódításához szükség lenne egy jól kitalált hosszú távú marketingprogramra is, mely a magyar élelmiszerek hírnevének felépítésével foglalkozna. A sorozatos élelmiszerbotrányok miatt az uniós fogyasztó ma már többre tartja az egészséges és természetes élelmiszert az olcsó és bizonytalan eredetű tömegterméknél. Szerencsére a magyar élelmiszerek eddig még botránymentesek, a nyugati vevőknél egészséges, megbízható terméknek számítanak. Az ebben rejlő üzleti lehetőségeinket azonban tudatosabban kellene kihasználni!"

Raskó szerint "az átlagpolgárt persze leginkább az aggasztja, hogy mi lesz az élelmiszerárakkal. Az aggodalom jogos, hiszen tőlünk nyugatra az alapvető fontosságú élelmiszerek, a kenyér, a tej-tejtermékek, a tőkehús vagy a cukor fogyasztói ára esetenként két-háromszorosa a hazainak. Szeretnék mindenkit megnyugtatni: ezek az árak nem fognak 'begyűrűzni' Magyarországra, azaz nem lesz élelmiszerár-robbanás a csatlakozás okán. Ennek gátat szab a hazai vásárlóerő, és a behozatali korlátok eltörlésével a jelenleginél is nagyobb lesz a verseny. Az uniós tagországokból özönleni fog az olcsó baromfi- és sertéshús, a primőr zöldség és gyümölcs, s elárasztanak bennünket filléres asztali borokkal. Mindez az élelmiszerárak csökkenését is eredményezheti, egy ideig biztosan. Személy szerint biztos vagyok abban is, hogy az agrárvállalkozók többségének jelentősen javulhat az életszínvonala, ha saját gyengéit és erősségeit felismerve tudatosan készül arra a kihívásra, amit az uniós tagság jelent".

Granasztói György, a Teleki László Intézet főigazgatója: (In: Gréczy Zsolt: 'Káoszhoz vezet, ha nem csatlakozunk', Magyar Hírlap, 2003. február 8.) "nem tartom szerencsésnek a referendumot. Az ügy ugyanis eldőlt. A magyar társadalom már négyszer 'népszavazott': minden alkalommal az európai uniós tagságot támogató pártokat választott a parlamentbe. Ráadásul az EU nem követeli meg a tagjelöltektől, hogy így döntsenek a csatlakozásról. A szabály arról szól, hogy ezt a törvényhozásnak kell megerősítenie. Most azt tapasztaljuk, hogy a népszavazás és a csatlakozás belpolitikai csatározások terepe lett. Számomra az a probléma, hogy az unió ügyeiben jártas képviselők visszaadják a választóktól megkapott döntési jogkörüket a jóval kevésbé tájékozott lakosságnak. Az emberek pedig arra vannak ítélve, hogy egy általuk nem eléggé ismert szervezetről kell állást foglalniuk. Ez pedig zavart és szorongást okoz. (...) Az alkotmány lehetővé teszi a népszavazást, de a demokratikus legitimációval rendelkező képviselőknek egy ilyen döntést meg kell tudniuk hozni. Főleg annak tudatában, hogy Magyarország jogrendje, biztonságpolitikája, gazdasága tizenkét éve az Európai Unióhoz lett igazítva. A tagság megszerzése volt a rendszerváltozás célja és értelme. Azt sem látom, hol az a szervezet, amely a kimaradás utáni alternatívát fel tudná vázolni. Ki mondja meg, mi lesz, ha többségbe kerül a nemleges válasz, és sokan el sem mennek szavazni? Ha így történne, az egész politikai elitnek le kellene vonni a megfelelő konzekvenciát. Szerintem, ha nem lépünk be az EU-ba, az belpolitikai káoszhoz vezet, megroggyan a gazdaság, a külföldi beruházók távozhatnak, az ország biztonsága is veszélybe kerülhet. Bayer véleményét - bár nem értek vele egyet - tiszteletben tartom. Talán arra célzott, hogy a csatlakozás körül rengeteg probléma van. Az ő nemje esetleg arról szól, hogy kevés az információ, amely a következményekről eljut az emberekhez. (...) Tiszteletben kell tartani az aggódók, a szorongók véleményét. Ugyanakkor azt kellene megerősíteni az emberekben, hogy a szolidaritáshoz, a jólét esélyéhez csatlakozunk. Ehhez bizalom és idealizmus kell, de éppen ez a két szempont az EU alapvető célja. Azért kap pénzt Magyarország, hogy európai nemzetként, lakosai pedig európai polgárként szuverén döntéseket hozhassanak boldogulásuk érdekében".

Kiszely Katalin szerint (Az euroszervilizmus, Magyar Nemzet, 2003. február 8.) "az alapvető különbség a polgári kormány és a jelenlegi kormányzat integrációs politikája között, hogy az előbbi az integrálódási folyamatot ennek jegyében, ennek tudatában vezérelte, míg a jelenlegi a két törekvés összeegyeztetésére képtelennek bizonyul. A gazdaságon túli célok megvalósítása a csatlakozás időszaka előtti feladat. A belépésig megerősödő országok a tagsággal még erősebbé válnak, míg a gyengék még gyengébbekké. Az Orbán-kormány felismerte a nemzeti integritás megteremtésének fontosságát. Tudatában volt, hogy a Magyarországon lévő külföldi tulajdonú vállalatok növekvő költségvetési támogatást kaptak a magyar piacon, ezzel jelentős versenyhátrányt okozva a hazai vállalatoknak, ugyanakkor e vállalkozások nem járultak hozzá szükséges mértékben a magyar államháztartás költségeihez. Az európai és globális vállalatok magyarországi működésüknek többnyire csak az előnyeit használták ki. Ezért volt fontos a magyar tulajdonú vállalatok, a kis- és középvállalkozások megerősítése (Széchenyi-terv), a határokon átívelő nemzeti összefogás elindítása és ennek következményeképpen a magyar munkavállalók helyzetének erősítése, a munkanélküliség uniós szint alá csökkentése, a minimálbér duplájára emelése, a nyugdíjak, ösztöndíjak értékállandóságának megteremtése érdekében tett intézkedések, a lakáshoz jutás feltételeinek megteremtése. Ez mind az európai uniós helytálláshoz szükséges nemzeti minimumot jelenti. Az Orbán Viktor miniszterelnök által irányított polgári koalíció alapvető feladata a csatlakozási tárgyalások során a nemzeti pozíció megerősítése volt. Az unió mint tárgyalópartner ezt a folyamatot elfogadta, a 2002-es országjelentés pedig igazolta. A polgári kormány felismerte az ország, a gazdaság felzárkóztatásának szükségességét, a gazdaság versenyképességének további javítását tartósan magas gazdasági növekedés és egyensúly biztosítása mellett. A tárgyalási folyamat már a Medgyessy-kormány alatt fejeződött be. Az elért eredmény nem tükrözi, hogy Magyarország a csatlakozási tárgyalások során az első volt az unió által elvárt és előírt feladatok teljesítésében. A Medgyessy-kormány feladta a polgári kormányzat által szakszerű munkával és stabil teljesítménnyel kivívott pozíciót, feladta az egyéni teljesítményen alapuló elbírálás elvét".

Kiszely szerint "a tagjelölt országok számára a tárgyalások lezárásakor a legfontosabb kérdés a mezőgazdasági fejezet lezárása volt, hiszen e fejezet alapvető fontosságú és kihatással volt a költségvetési fejezetre is. A csatlakozás utáni első évben (2004) a bizottság számításai szerint a magyarországi gazdálkodóknak 263,30 millió euró közvetlen kifizetés jár az uniós költségvetésből, mely az EU-szint 25 százalékának felel meg. A közvetlen agrárkifizetési szintet 2004-ben 55 százalékra emelheti a kormány 30 százalék nemzeti kiegészítéssel, amelynek összege 315,96 millió euró, ez természetesen a hazai költségvetést terheli. A közvetlen támogatási rendszer lehetővé tétele egyúttal egy egyszerűsített támogatási rendszert jelent a tagjelöltek részére, igaz, igen költségest. Külön figyelmet igényelnek az agrárkvóták, amelyeknek végső mértéke ugyancsak nem az előterjesztett igényeknek megfelelően alakult. A gabonatermő terület kvótájánál az előterjesztett igényünk 3 653 353 hektár volt, a végleges ajánlat ezzel szemben 3 487 792 hektár lett; a rizskvótára igényünk 18 ezer hektár volt, a végleges ajánlat mindössze 3222 hektár lett; a húsmarha-prémium-igényünk 245 ezer darab volt, a végleges kvóta 94 600 db lett; a vágómarha-prémium- igényünk 480 ezer db volt, a végleges ajánlat 235 998 darab lett - és folytathatnánk a sort. Az egy főre jutó nettó uniós költségvetési támogatás szerint Magyarország a 7. helyet foglalja el a tíz tagjelölt között, az első három évben nyújtandó egy főre jutó 135 euróval. Az első helyen Litvánia áll 386 euró/fő-vel, az ötödiken Lengyelország 181 euró/fő-vel és Szlovákia is megelőz bennünket 153,8 euró/fő-vel. A csatlakozási tárgyalások során elsőkből így váltunk majdhogynem utolsókká. A csatlakozási tárgyalások lezárásakor a Medgyessy-kormány elveszítette azt a pozíciót, amelyet a polgári kormányzat a csatlakozási folyamat során felépített. Nem használta ki a visegrádi együttműködésben rejlő lehetőségeket, feladta az erős nemzeti alapon való csatlakozás lehetőségét. A végső tárgyalási periódusban a csatlakozás vált kizárólagos céllá, és nem annak tartalma. Az euroszervilizmus, a gyenge érdekérvényesítés nehéz és hátrányos csatlakozási feltételeket teremtett Magyarországnak".

Csekő Árpád szerint (Az európai uniós tagság hosszú távú előnyei, Magyar Nemzet, 2003. február 8.) "az elmúlt időszakban több közismert személy nyilvánított véleményt hazánk EU-csatlakozása ellen. Egyre terjednek a tagság káros következményeinek hírei, a disznóvágás tilalmától a mákos bejgli betiltásáig. Eközben a hivatalos kormányzati propaganda siralmas érvekkel próbálja alátámasztani, hogy miért érdemes igennel szavazni a csatlakozási referendumon. A csatlakozást ellenzők véleményét lesöprik ('Európa-ellenes avítt nacionalizmus'), ahelyett, hogy vitatkoznának velük, vagy felvázolnák a tagság igazi előnyeit. Ezek a ballépések dacreakciót válthatnak ki széles tömegekből. Már korábban megindult, de még nyilván folytatódni fog a csatlakozási 'igen' táborának fogyása. Célszerűnek tűnik néhány pontban összefoglalni, hogy milyen hosszú távú nemzetstratégiai előnyei vannak hazánk csatlakozásának. Ami a tagság közvetlen anyagi hozadékát illeti, azt csakugyan nem lehet vonzónak minősíteni. Az első években az agrártámogatások kevesebb mint 25 százaléka irányul például az új tagországokba. KétsÀ

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695