Miért ne kiáltsunk folyton hibrid hadviselést

2020-05-27

Szakmaiatlan és kontraproduktív is, ha minden orosz és ártó szándékú cselekményt hibrid hadviselésként aposztrofálunk. A Kreml célja ugyanis az, hogy a Nyugat erősnek, elszántnak és befolyásosnak lássa. Ideje, hogy ehhez a képhez legalább mi magunk ne járuljunk hozzá azzal, hogy mindenhol hibrid hadviselést kiáltunk. Helyette érdemes volna beszélnünk egy kevésbé népszerű, ám nem kevésbé hangzatos fogalomról, a reflexív kontrollról, annak érdekében, hogy ne statisztáljunk újra és újra Moszkva előadásához. JÓJÁRT KRISZTIÁN, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének külső munkatársának vendégposztja.

A hibrid hadviselés (az irreguláris és reguláris katonai erő, valamint a nemkatonai eszközök egyidejű alkalmazása) sokak számára gyűjtőfogalommá vált, amelybe gyakorlatilag minden  ártó szándékú tevékenység beletartozik, már ha Oroszországból leselkedik ránk. Így az elmúlt években többek között megtudhattuk, hogy Szergej Szkripalnak, az orosz katonai hírszerzés volt ezredesének megmérgezése nem más volt, mint a „hibrid hadviselési művelet klasszikus példája”, ahogy azt is, hogy orosz atomerőművek építése „beágyazott hibrid fenyegetési potenciált” rejt magában. Természetesen komoly biztonsági kihívás, hogy orosz hírszerző tisztek egzotikus mérgekkel utaznak országokon keresztül, hogy likvidálják volt kollégájukat (és járulékos veszteségként olykor ártatlan civiliket is). Ahogy orosz energetikai beruházások is rejtenek magukban (leginkább korrupciós) kockázatot, főleg, ha évtizedekre titkosítják a beruházás részleteit. Csakhogy ezeknek vajmi kevés közük van a hibrid hadviseléshez.

A hibrid hadviselés szerepe valójában még az ukrajnai háborúban is korlátozott volt. Az orosz hibrid hadviseléssel kapcsolatos mítoszok nagyrészt abból erednek, hogy kibogozhatatlanul összekeveredett egymással Valerij Geraszimov orosz vezérkari főnök sokat idézett beszédének egyik fő megállapítása (a nemkatonai eszközök – így a politikai, információs és gazdasági – eszközök növekvő súlyáról a jelenlegi konfliktusokban) azzal, ami a beszéd után ténylegesen lejátszódott Ukrajnában. A nemkatonai eszközök szerepe és jelentősége a 2014-es konfliktusban azonban eltörpült a katonai erő alkalmazása mellett: az ukrajnai háborút „a nagykaliberű tüzérség, rakétasorozatvető rendszerek és harckocsik döntötték el, nem pedig az innovatív hibrid megközelítések”.

Végső soron a háború éppen arra világított rá, hogy Moszkva számára egyedül a katonai erő állt rendelkezésre hatékony érdekérvényesítő eszközként. Igaz, hogy Oroszország a nemkatonai eszközök széles garmadáját vetette be Kijev ellen. Komoly szerepe volt például az orosz információs hadviselésnek, amely sikeresen mozgósította az orosz többség egy jelentékeny részét a Krímben (és jóval kevésbé sikeresen Kelet-Ukrajnában). De hogy aránylik ez a kétes győzelem ahhoz, hogy mindeközben Oroszország elveszítette egész Ukrajnát, jó eséllyel örökre? Az orosz „soft power” még a szoros kulturális és történelmi kapcsolat ellenére sem tudta az ukrán társadalom többségét meggyőzni arról, hogy jövője az Eurázsiai Gazdasági Unióban és nem pedig az EU-val való viszony szorosabbra fűzésében keresendő. Moszkva éppen azért folyamodott a katonai erő alkalmazásához, mert más módon nem tudta érdekeit érvényesíteni.

Energetikai szubvenciók, a piacához való hozzáférés korlátozása vagy épp migrációs politikája révén Moszkva képes nyomást gyakorolni a posztszovjet térségen belül, ahol továbbra is domináns gazdasági szereppel bír. De hogy viszonyul ez a regionális befolyás az USA globális pénzügyi szerepével vagy Kína növekvő gazdasági súlyával összemérve? Mindennél többet elmond, hogy a Krím annektálása után hat évvel az amerikai pénzügyi szankcióktól tartva egyetlen jelentős orosz bank szolgáltatása sem elérhető a félszigeten. Néhány, a világpiac szempontjából is jelentős energetikai és kohászati vállalatot leszámítva Moszkva globális gazdasági érdekérvényesítő képessége gyenge. Mindeközben Kína pusztán egyre növekvő fizetőképes keresletével képes a maga „ízlésére” szabni hollywoodi filmeket, vagy öncenzúrára kényszeríteni a világ legnagyobb üzleti hírügynökségét, a Bloomberget. A NATO nemrég arra figyelmeztetett, hogy kínai cégek megpróbálnak a járvány közepette stratégiai részesedést szerezni amerikai és európai vállalatokban. 

A valódi probléma nem az, ha kiüresítjük a hibrid hadviselés fogalmának hadtudományi jelentőségét. Sokkal inkább az, hogy azok, akik mindenhol az orosz hibrid hadviselést vélik felbukkanni, Moszkva malmára hajtják a vizet.

Ahogy arra a Political Capital kutatása rávilágított, a magyar lakosság rendre túlbecsüli Oroszország erejét és befolyását. Ez pedig csak részben köszönhető a Kreml propagandatevékenységének, amely kétségkívül egy erős, stabil és megkerülhetetlen Oroszország-képet igyekszik felfesteni, elsősorban saját állampolgárai, másodsorban pedig a „ténfergő” és „inkompetens” nyugati demokráciák társadalmai számára. Úgy fest ugyanis, hogy a társadalom Oroszországgal szemben kritikus tagjai más okból, de éppen ugyanúgy hajlamosak túlértékelni az orosz hatalmi képességeket, mint az orosz propagandára fogékony rétegek.

A felelősség ezért pedig nem kis részben a minden orosz tevékenységet egy grandiózus orosz hibrid háborús nagystratégia részeként láttató politikusok, szakértők és újságírók vállát terheli. (Ez a megközelítés egyébként sok hasonlóságot mutat azzal, ahogy az orosz elit szemléli a világot, benne a CIA vezényelte színes forradalmakkal, Euromajdannal és arab tavasszal.) Az Olaszországba érkezett orosz katonai egészségügyi kontingens kapcsán például attól volt hangos a sajtó, hogy a művelet valójában egy ravasz titkosszolgálati fedőakció lehetett. Az ilyen értékelések éppen a Kreml gyengeségeit fedik el, miközben valójában – amellett, hogy az orosz katonaorvosok elsőkézből szerezhettek tapasztalatot a járvány kezeléséről – a segélydiplomácia legfontosabb célja minden bizonnyal az EU-s szankciós politika mögött meghúzódó politikai egység megtörése lehetett. Az orosz propaganda ezzel ellentétes állításai ellenére ugyanis a szankciók nagyon is fájnak Oroszország számára. Különösen igaz ez most, amikor a koronavírus miatti globális lassulás következtében még az alacsony olajár is sújtja az orosz gazdaságot.

A hibrid hadviselés helyett érdemes volna egy másik hangzatos, ám méltánytalanul keveset emlegetett kifejezést is beemelni a köztudatba: a Moszkva által előszeretettel alkalmazott reflexív kontrollt. Ennek lényege abban áll, hogy az ellenfél számára olyan helyzetet teremtsünk, melyben valójában csakis a mi érdekünknek megfelelően dönthet, miközben az ellenfél mindezt abban a tudatban teszi, hogy a döntés a saját érdekét szolgálja.

Elképzelhető, hogy a néhány héttel ezelőtti hír, mely szerint az orosz titkosszolgálatok cseh polgármesterek ellen terveztek merényletet abból a célból, hogy megtorolják Konyev marsall szobrának eltávolítását, valójában a reflexív kontroll egy példája. E forgatókönyv szerint Moszkva elhintette, hogy egy diplomatája ricint szállít Prágába, tudva, hogy az információ birtokában a cseh biztonsági szolgálat logikus lépése mindazon személyek védelmének elrendelése lesz, akik a közelmúltban kivívták Oroszország kritikáját. Mivel teljes bizonyossággal nem zárható ki, hogy a Kreml valóban meg akarta öletni a három cseh polgármestert, ezek után minden bizonnyal kétszer is meggondolja majd bármelyik nyugati politikus, hogy kitegye-e saját magát és családját hasonló vélt vagy valós fenyegetésnek.

Az orosz vezetés tudatosan igyekszik azt a képet kialakítani magáról, hogy kiszámíthatatlan és hajlandó akár irracionális módon is cselekedni. A Kreml valódi befolyás híján megpróbálja elérni, hogy legalább féljenek tőle. Ez az, amit a soft power „sötét ellenpólusaként” „dark” vagy sharp power”-nek nevezhetünk – s ehhez asszisztálunk akkor, amikor minden orosz lépés mögött egy nagy és ravasz hibrid mestertervet vizionálunk. Az állítólagos csehországi merényletkísérlet egyik célpontja, Ondřej Kolář máris kontextusba helyezte a történteket (avagy azok hiányát): „Oroszország hibrid hadviselést folytat az EU-val szemben, és Prágát használja harctérként” –ezzel körbe is értünk. Eközben Moszkva cinikus módon rendőri védelemért folyamodott a cseh külügyminisztériumnál a merénylet tervével összefüggésbe hozott diplomatája számára. A Nyugat ismét eljátszotta a Moszkva által ráosztott szerepet, és rettegett egyet (valószínűleg ok nélkül), miközben Moszkva és barátai ruszofóbiát kiálthattak. A reflexív kontroll tehát működött.

Jójárt Krisztián mesterdiplomáját 2013-ban szerezte biztonság- és védelempolitikából a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. 2017 óta a Stratégiai Védelmi Kutatóintézet külső munkatársa, majd kutatóasszisztense. 2018-ban fél évet töltött a Washingtonban működő Center for European Policy Analysis (CEPA) nevű think tanknél a Hungary Initiatives Foundation Andrássy Fellowship programja keretében. 2018 óta a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi Doktori Iskolájának hallgatója.

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon / Fax:
+36 1 430-6699 / +36 1 430-6695