Nárcizmus és gyengülő Én-funkciók – hogyan befolyásol a közösségi média és az internet?

2021-10-22

A legfejlettebb technológiával történő online kommunikáció algoritmusok útján erősíti fel a legősibb gyermeki ösztöneinket: a rengeteg impulzus, a korlátok nélküli kommunikáció és az azonnali reakció élménye lebontja az érzelmek körüli gátakat. A kritikai szűrő és a racionális gondolkodás háttérbe szorul, a kialakult csoportok pedig egymáson, olykor konstruált ellenségképeken vezetik le eszkalálódó érzelmeiket. TARI ANNAMÁRIA pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus szerint a közösségi média szabályozása egyfelől jogi feladat, másfelől azonban hiába várunk tőle érdemi változást a felhasználók oktatása, készségfejlesztése nélkül. Az állami beavatkozás mellett tehát szükség van a civil szektor szocializációs és edukációs képességére is.

Az online személyiségről

A Facebook első algoritmusai létrejöttekor a programfejlesztők valószínűleg nem sejtették, hogy ez az üzleti vállalkozás rátapint bizonyos érzelmi igényekre. Sosem gondoltuk volna, hogy az embereket így vonzza az exhibicionizmus, a voyeurizmus (mások életének kukkolása), hogy emberek milliárdjai görgetnek majd órákon át változó méretű képernyőket, hogy átélhessenek valami olyat, amiről még azt is hiszik, hogy jót tesz nekik. Az online térben hatalmasra duzzadt a kommunikációs igénye mindenkinek, aminek lényege a pillanatnyi élmény megosztása vagy impulzusok cseréje, és ez jelentősen megnöveli a küldés-fogadás mértékét. Ám az érzelmi munkamód, amely ezt kíséri, nem feltétlenül az érett személyiség működését mutatja. A fejlődéslélektan írja le, hogy a kisgyerekkorra jellemző az azonnali kimondás és késleltetés nélküli reakció igénye. Ma az online tér ezen jellemzőket életkori határok nélkül kiterjesztette.

Gondolat és fantáziafoszlányok, alkalomszülte ötletek és érzelmek cseréje zajlik, aminek a küldés az elsődleges és a reakcióvárás a másodlagos elvárása. Az internet valóban arra neveli az embereket, hogy a fésületlen és megdolgozatlan impulzusaikat osszák meg egymással. Ez nem különbözik attól, ahogy egy kétéves gyerek szalad oda a mamájához félpercenként, mert újabb kérdés jut eszébe, vagy épp talált valami érdekeset és meg akarja mutatni. A kommunikáció online formája tehát – sok esetben – infantilis tudattalan működésünket hívja életre.

Elias Aboujaoude (Aboujaoude, E. 2011) – aki a Stanford egyetem egyik klinikai intézetét vezeti, és a virtuális Én kutatásával is foglalkozik – írja, hogy az internet drámai eltolódást okoz az identitásban, viselkedésben. Beleszól és átalakítja az otthoni életet, a párkapcsolatokat, a szülői képességeket, és azt, hogy „kik vagyunk mi”. Ahogy látjuk és értékeljük magunkat, az aszerint változik, ahogy az új személyiségvonásaink formálódnak, és megerősödnek a virtuális világban. Ezek tartalmazhatják a grandiozitást, vagyis képességeink eltúlzott tudatát, vagy fensőbbséges, domináns viselkedést a többiekkel szemben, tehát valójában egy új erkölcsi kódexet, amit az internetről veszünk át. Az online személyiség jellemzően inkább impulzív viselkedést, infantilis regressziót (visszacsúszás gyermeki életkorba) mutat, mely abban a pillanatban jelentkezik, amikor belogolunk vagy egy nyílt keresővel állunk szemben. Ezek az új vonások összeállnak egy új ÉN-né, vagyis az online személyiséggé.

Az a mód, ahogy online cselekszünk, interakcióba kerülünk, beszélünk, olvasunk, gondolkodunk, késztetéseket és célokat megtárgyalunk, jelentősen különbözhet az offline jellemzőinktől. Az online személyiség, mint felszabadító erő is működhet, lehetővé téve, hogy egy személy leküzdje a szociális izolációját, felszabaduljon a gátlásai alól, mert a közelség illúzióját adja olyan kapcsolatokról, amelyek lehetetlenek lennének a való életben. Sok esetben tehát a virtuális Én kiegészíti a valódi személyiséget, mintegy annak kiterjesztéseként fogható fel, azt mutatva, hogy ez bátrabb, erősebb lehet, mint az igazi. Ezen előnyök meglétével az online személyiség erővel ruházza fel azt, aki az eszközt és az applikációt használja, mintegy felhajtóerőként működik, mert aktívabbnak és hatásosabbnak érezheti magát.

Így nem meglepő, hogy a felhasználók jelentős része az online térben kevésbé felelősségteljes, és a személyes profilok erőteljesen túlfeszíthetik a hitelesség határait. Online állapotban mindenki szabadnak, sérthetetlennek, érinthetetlennek érezheti magát, mintha senki nem érhetne hozzá. Ez az érzelmi munkamód spontán és tudattalanul bukkan elő, ami magyarázza az online csoportok agresszióját, manipulációját és a tagok közötti kohézió gyors fejlődését is.

A kívülről megerősített idealizált Én és a fokozódó nárcisztikus érzelmek

A közösségi média folyamatos használata – már tudjuk – oldja az önkontrollt, és jóval impulzívabb, gátlástalanabb érzelmi munkát hív elő. Az értelem-vezérelt emberek, miután némiképp oldódik az önkontrolljuk, valóban érzelemvezéreltekké válnak. Talán ennél is fontosabb, hogy az állandó visszaigazolás keresése, egyfajta „kívülhordott” önértékelést biztosít, mert a folyamatosan kapott érzelmi támogatás (noha nem lehetünk biztosak abban, hogy valódi reakciót tükröznek) pozitív. Az online tér lehetővé teszi egy olyan nárcisztikus buborék létrehozását, amely ezt az érzelmi infúziót visszatérő módon biztosítja, ezáltal lehetővé téve, hogy ne is kelljen a realitással foglalkozni.

Andrew Keen szerint ennek következményeként látjuk majd a Long Tail (hosszú lófarok) jelenséget. A hajdani fogyasztó előlép tartalomgyártóként, aminek eredménye egy olyan grafikon lesz, mintha egy lófarkat fektetnénk le: a mennyiség nagy, a minőség szerény. A közösségi média valójában olyan nárcisztikus élményhez juttatja tagjait, amelyben már nem az írástudó hivatásosok sorait olvassák a tömegek, hanem fordítva, mert ma már mindenki lehet gyártó és fogyasztó egyben. Bárki írhat könyvet, cikket, kritikát, blogot, tehát minden további nélkül válhat íróvá, producerré, újságíróvá, kritikussá és szakértővé, filmes szakemberré, egészségügyi tanácsadóvá, nem is beszélve az életvezetési tanácsadók egyre népesebb táboráról. Ahogy Keen fogalmaz: megjelent a „szent amatőr”, tehát nincs szükség a profikra, cenzúrára és ezzel együtt nyilván az önreflexióra vagy önkritikára sem.

A posztok milliárdjai és a média

A kutatók azt mondják, a közösségimédia-hálózatok legalább egy „kulcs” attribútumot örökölnek az internetről: nyílt hozzáférhetőséget kínálnak minden felhasználó számára. Így valójában a közösségi média hálózatai és a blogok kikerülhetik – a más tömegkommunikációs formákban még létező – „kapuőrzési” gátat, ami azt jelenti, hogy az online információ szűrhetetlen módon terjedhet. A „bekerülés” tehát nem függ olyan szigorú keretfeltételektől, ami például a televízióban vagy az újságokban működik.

Az írott sajtóval szemben, ahol fáradságosabb lett volna levelet írni, vagy bemenni a szerkesztőségbe, most jóval könnyebb dolga van az olvasónak. Véleményezhet, mert „hatalma és eszköze” lett hozzá. Ez a hatalom bár azért kell, mert jó átélni, hogy aztán „most megmondhatja”, általában a megmondás indulatainak forrását máshol kell keresnünk. Az online tér nem a kulturált társalgás terepe lett.

Ennek egyik oka, hogy az internet egy piactér, ahol mindenki találkozik mindenkivel. Nincsenek státuszkülönbségek, és ez lassan erodálni kezdte a tekintélyt és a valódi tudást. Az iskolázottságban, egzisztenciális körülményekben eltérő embereket összehozza egynémely karakterjellemzőjük hasonlósága. Andrew Keen szerint az amatörizmus kultusszá emelése egyáltalán nem hozza el a mennyországot, hanem romba dönti az elmúlt kétszáz év kulturális- és szellemi eredményeit. Az online térben a tudatlanság találkozik az egoizmussal, a rossz ízléssel és a tömegek hatalmával.

Az indulatok megjelenése

Az internet a szabályozatlan vágyak, az utánzás, a reprodukció következtében versenyt diktál, ahol a modell is rivális, mert kettőnél több ember is akarja ugyanazt. Az ebből következő konfliktus magyarázhatja, hogyan lehet, hogy a mémek és mimetikus vágyak közege annyira át van itatva méreggel és haraggal. A verseny és a rivalizálás alapja az utánzás, és megjelennek a hírességre törekvők, akik semmit nem szeretnének jobban, mint „valakivé” válni. A neten az emberek egymást lökdösik egy óriási versenyben, vakká válva örök érvényű igazságokra és tanításokra. Az indulatvezéreltség, az elégedetlenség, a tudattalan öndestrukció, mely agresszióban, grandiozitásban, a „megmondásban” megnyilvánul, általában közös vonás szokott lenni. Így a nárcisztikus buborékban létezők érzelmei sokszor egy meghatározott keretben redundáns módon oszcillálnak, és amikor a feszültség eléri a kritikus határt, akkor eszkalálódnak. A filterbuborék, melybe a tanuló algoritmusok zárják a felhasználókat, szintén olyan jelenség, ami megnehezíti, hogy más tartalom, vélemény vagy értelmezés is teret kapjon.

A grandiozitás ereje tartja fogva az online pszichét, amely egy esetleges kudarc után is hamar visszatér és újra erősödni kezd, eluralkodik. Ezt a jelenséget látjuk, amikor egy troll – ha kimoderálták egy helyről – akkor néhány perc múlva újra alkotva önmagát, ismét folytatja.

Amikor valaki odacsapódik egy olyan csoporthoz, melynek hangadója kifejezetten agresszív, akkor a csoporthoz tartozás vágya erősebb lesz a személyes érzelmeknél. Olyan folyamat ez, melyben megjelennek kognitív torzítások, mert a résztvevő a többi taghoz igazítja a saját észlelését, vagyis gondolkodását aláveti a csoport mentalitásának. Az online tér ilyen szempontból még kényelmes is, nem kell felállni a székről, ez az azonosulás a csoporttal passzív helyzetben is bármikor lefuthat. A kognitív torzuláshoz általában az önkényes következtetések és a túlzott általánosítás következtében kialakuló tévedések vezetnek, amik viszont, ha a téma olyan, ami az emberek számára látszólag egyöntetű jelentéssel bír, akkor egyöntetű érzelmekhez fog vezetni, ami egyöntetű viselkedést válthat ki.

A saját vélemény formálásához azonban szükség van higgadt értékelésre, amely hiányozhat a tömegkommunikáció igazi fogyasztóinál, akiknek véleményét tehát kívülről diktálják, és akiknek érdeklődési körük az extrém életesemények (halál, kriminalitás, katasztrófák, orvosi bravúrok és hibák, nagy bukások és nagy felemelkedések) követésével jellemezhető.

Az is látszik, hogy a szelídebb emberek nem bocsátkoznak kommentcunamiba, mert viszonylag gyorsan eszköztelenné válnának, az eltérő szóhasználat és érzelmek miatt. Általában is ez a helyzet, hogy a fenti csoport elzárkózik az online kommunikációs harctól, egyrészt mert nincs rá igénye, másrészt, mert ez valójában egy „moderálatlan, vezetetlen heterogén csoport” lesz, ahol szinte lehetetlen győzni, csak csapódni lehet ahhoz a véleményvezérhez, aki uralja a terepet. Ezt a kommunikációs helyzetet pedig jobb elkerülni, mert igen kiábrándító érzelmileg.

Csoportrendszerként is felfoghatjuk a jelenséget. Ha egy csoport a gyűlölködők, akkor a másik típusú ember (aki sosem tenne ilyet) önkéntelenül is átsorolja magát egy másik csoportba. Az ilyen szerveződés azonban a csoportok közötti negatív véleményezést erősíti majd (hisz nem véletlenül nem vagyok a tagja a másiknak), tehát perceken belül mindenki felállítja a saját sztereotípiáit a másik csoportról, mely általában kevéssé szofisztikált, inkább tagolatlan, durva mintázatú érzelmekkel jellemezhető. De ez az előítéletrendszer már olyan rugalmatlan lesz, ami a vélemények megváltozását nem vagy csak kis mértében engedi meg, ezért valójában „zárt gondolkodásnak” nevezhető.

Amikor ez kialakul, akkor már nyomát sem láthatjuk a racionális gondolkodásnak. Alapvetően az önkontroll oldódását jelzi, hogy ilyenkor olyan személyiségek is képesek megosztásra, akik valójában csak az első ösztönös impulzust „mozogják le”, vagyis megfontolás és kritika nélkül azonosulnak. A „mi egyet gondolunk” érzés elég erős lehet ilyenkor, és felülírhatja az egyébként józan ítélőképességet. A cuki fotók és közhelyszótár mellé pont befér a gyűlölködés is, mert ugyanazon érzelem jellemzi, a nárcisztikus közlés vágya, amiben rettentő fontos az online „közönség” számára továbbított tartalom, de nem feltétlenül annak a minősége.

Az információ terjedése és az addikció

A digitális addikció a közösségi média, a videójátékok, a textelés és a pornó esetében – a kutatók szerint – ugyanaz a minta érvényesül, mint a szerhasználóknál. Időszakos rekreációs használattal indul, aztán napi használattal folytatódik, majd olyan gyakorivá válik, ami az életre már veszélyes. Dr. Aboujaoude szerint egyre több bizonyíték van arra, hogy ez az állapot a megemelkedett dopaminszint és a hozzászokás kialakulása miatt van. Ahogy a szerhasználatnál is, egyre többet kell fogyasztani. Amikor pittyeg a telefonunk, hiába csak valamilyen egyszerű értesítés jött, az ellenállhatatlan kényszerítő erő miatt muszáj azonnal megnéznünk.

„Ez nem véletlen, a techcégek rengeteget invesztáltak abba, hogy az embereket egyre hosszabb időre lekössék online és ezt egyre jobban csinálják” – mondja Tristan Harris a Google volt designetikai szakértője, akinek az volt a feladata, hogy segítse a cégeket olyan termékek létrehozásában, amik nem eleve manipulatívak. Például – mondja – „a Facebook-hírfolyam nem semleges dolog, ugyanis PhD-szakemberek tömege által hatalmas adathalmazokon megalkotott öntanuló algoritmusok mérlegelik, hogy mi lesz az, amitől majd ott maradsz az oldalon és tovább görgetsz. A történelem során még soha nem fordult elő, hogy néhány ezer technológiai tervező, akik három techcégnél dolgoznak, emberek milliárdjainak a figyelmét tudták volna befolyásolni, hogy merre fordítják a tekintetüket.”

A techóriások megfékezése azért is komoly jelentőséggel bír, mert az Instagram és a Snapchat kimutathatóan károsítja a tinédzser lányok önértékelését, énképét és testképének alakulását. A személyiségfejlődés során ez a hatás maradandó nyomot is hagyhat, ami később befolyásolja az életüket. A tanuló algoritmusoknak köszönhető filterbuborék és az ismerősökkel bezárt nárcisztikus buborék észrevehetetlen, hacsak nem tudatosítjuk a létezésüket, és azt, hogy saját felelősségünk is van abban, mennyit és milyen módon használjuk az alkalmazásokat.

Ma azonban az önreflexió – az a képesség, hogy felismerjük saját érzelmi reakcióinkat, és mások érzelmeire adott válaszainkat, mindezt egy kongruens képbe rendezve önmagunk ismeretében – amire mindenkinek a legnagyobb szüksége lenne, nincs a prioritások között.

Konrad Lorenz már 1973-ban leírta, hogy a technológia és a farmakológia fejlődése nyomán nőni fog az intolerancia az emberekben, még a legcsekélyebb kellemetlenséget okozó dologgal szemben is. Ennek következtében viszont lassan eltűnik majd az embernek azon képessége, hogy átélje a keserves erőfeszítéssel, akadályok leküzdésével elért örömöket.

Igaza volt. Az Információs Kor a gyors örömök és érzelmi szükségletkielégítés mentén úgy rendez csoportba embereket az online térben, hogy a tagjainak azt ígéri, nincsenek egyedül, mert egy közösség részévé váltak. Ám, ha a kritikai szűrő és racionális gondolkodás háttérbe szorul, akkor ezen csoportok valóban eszkalálódó érzelmeiket egymáson és olykor konstruált ellenségképeken vezetik le.

A közösségi média szabályozása egyfelől tehát jogi-etikai szempontok mentén történhet, ám annak, hogy valódi eredményeket lehessen elérni, alapfeltétele lenne az is, hogy a felhasználók tudatosabbá váljanak. Már tisztán látható, hogy következetes edukációra lenne szükség ahhoz, hogy a profitorientált üzleti modellek működését ne tévesszük szem elől. Az olyan filmek, mint a The Social Dilemma, vagy a ScreenAgers betekintést adnak a tanuló algoritmusok és a közösségi média veszélyes jellemzői világába. Ehhez hasonló alkotásokra lenne szükség ahhoz, hogy a társadalmi vélemény is változni tudjon. A kormány vagy állami szintű szabályozás mellett a civil szféra sokat tehet a tudatosítás érdekében, hogy informál, edukál és óvatosságra ösztönöz.

Bio

Tari Annamária klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, pszichoanalitikus. Több éve rendszeresen foglalkozik a fogyasztói társadalom hatásaival, a média és az emberi tényezők összefüggéseivel, a társadalmi változások egyénekre ható vonásaival. Számos kötetet írt a közösségi média, az online tér személyiségre gyakorolt érzelmi hatásáról.

 

 

 

 

A Political Capital a Heinrich Böll Alapítvánnyal közös projektjének keretében érdemi vitát indított a közösségi média szabályozásáról, különös tekintettel annak jogi, etikai következményeire, a dezinformáció terjedésére, a radikalizációra, egyszersmind a demokráciára gyakorolt hatásairól.

A vitasorozat további cikkei itt elérhetők

Záborszky Ede: A tényellenőrzés több mint az álhírek elleni szélmalomharc 

Mark MacCarthy: A szabályozatlan közösségi média korszaka a végéhez ért

Pásztor Emese: Állam-e a Facebook?

Krasznay Csaba: A közösségi média szabályozása nemzetbiztonsági szemszögből

Wessenauer Veszna: Átláthatóság, társadalmi igazságosság és emberi jogok – szempontok a digitális platformok szabályozásához

Pákozdi Dávid: A Facebook politikai hatásának üzleti okai

Political Capital: Közösségimédia-szabályozás: bűnbakkeresés vagy társadalmi igazságosság?

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon:
+36 20 665-0384